Másnap reggel zúgó fejjel ébredtem, szememet nagyon bántotta a fény. Gyorsan be is csuktam, de a konyhából fenséges illatok szállingóztak. Elgondolkodtam. Mennyei falatozás vagy édes alvás az ágyamban. Ágyamban, ágyamban... Valami nem stimmelt. Rá is jöttem azonnal, mikor körbepillantottam. Szemeim megakadtak egy elég használtnak kinéző alsógatyán. Jézusom, hol vagyok? Ekkor kezdett derengeni a tegnap éjjel. Michael, ó Michael, ezt még megkeserülöd! Idegesen másztam ki az ágyból, és a konyha felé indultam. (Már amennyire sejtettem, hol lehet. Mentem én az illatok után!) A konyhában Ront találtam – egyedül. Hermionéra is számítottam, meglepett, hogy nincs ott. Ron vidáman köszöntött, és megkínált rántottával. Nagyon éhes voltam, szemérmetlenül rávetettem magam a tányéron lévő halomra. Ron mosolyogva nézte kirohanásom, majd megjegyezte, hogy:
- Szexi vagy a pólómban.
Ezt csak így, semmiféle bejelentés nélkül. A szívbaj jött rám, komolyan! Ki is köptem a számban lévő falatot. Végignéztem magamon, és tényleg Ron egyik kinyúlt szürke pólójában parádéztam. Ekkor jutott eszembe, hogy a hajam is tiszta kóc lehet, a sminkem elkenődve... Ron nem láthat így! Már késő!, szólt a hang a fülemben. Te jó isten... Elpirultam, és kínomban elnevettem magam. Csak úgy rázott a kacagás, melyhez Ron is társult.
- Istenem, azt meghiszem... – prüszköltem. – Nézz csak rám! Kócos haj, a sminkem elkenődött, és valóban a TE pólódban vagyok.
- Megtarthatod – tette hozzá Ron lezseren, mire mind a ketten felnyerítettünk.
- Hát, csábító az ajánlat – somolyogtam -, de azt hiszem, inkább átöltözöm.
Elindultam a szobába, de megállított.
- A rántottád! – kiabálta utánam, de nem érdekelt. El akartam érni a szobába, minél gyorsabban! Már a korgó gyomrom se zavart, csak a ruháim, na meg a fürdő.

Jó fél órával később, mikor már teljes szépségemben pompáztam (na persze...), visszabotorkáltam a konyhába. Ron éppen valami újságot olvasott, és kávézott. Mikor meglátott, felderült az arca (nekem meg bukfencezett a gyomrom), és engem is megkínált. Egy jó erős fekete mellett tértem rá a múlt estére...

- Figyelj, Ron... Kösz mindent – kezdtem. – A tegnapi napot...
- Ugyan, semmiség! – válaszolta, és legyintett egyet.
- De tényleg. Nem is igazán ismersz, mégis nálad aludhattam. Sajnos annyira részeg voltam, hogy még a saját lakcímem sem tudtam megmondani Hermionénak... – mondtam sajnálkozva, de Ron nem úgy tűnt, mintha nagyon a terhére lettem volna.
- Hát, ha nem bírod az alkoholt, akkor ne igyál sokat! – ajánlotta az eset tanulságaként.
- Nem is akartam! – szabadkoztam, de már vissza is szívtam volna. Rájöttem ugyanis, hogy ezzel a három szóval egy történet áradatát indítottam el, amit pont NEM Ronnal akarok megosztani. Magamban rimánkodtam, csak meg ne kérdezze, meg ne kérdezze, de késő volt:
- Hogy hogy nem akartad? Nem értem... – nézett rám őszinte kíváncsisággal.
Innen már nem volt visszaút, el kellett mesélnem az egész Michael-sztorit. A végén nem szidott le, nem nézett rám rosszallóan, csak felnevetett.

- Szóval leitattak?
- Hát igen, én is így fogalmaznék helyesen. Ha Hermione nem talál rám a mosdóban... Rossz belegondolni. És a végén még azt mondtam Michaelnek, hogy küldjön baglyot... A telefonszámom érdekelte ugyanis.
- Te azt mondtad neki, hogy küldjön BAGLYOT? – prüszkölte Ron az asztalt csapkodva. – Te vagy a legérdekesebb lány, akivel valaha találkoztam, Kate! – tette hozzá kipirulva. – És az egyetlen, aki az ágyamban aludt. Szóval légy büszke magadra!
Agyam lázasan járt, mint egy motolla.
- Ha én a te ágyadban aludtam, te hol aludtál?
- A... kanapén a nappaliban.
- Óh, Ron, úgy sajnálom tényleg, hogy csak így „betörtem” ide, te meg kénytelen voltál ellátni...
- Kate, mondtam már, hogy semmiség. Ne aggódj már ennyit!

Hálásan megeresztettem felé egy mosolyt, miközben tekintetem a falon lógó ízléses órára kúszott. Ijedtem tapasztaltam, mennyire elszaladt az idő, és erre hivatkozva gyorsan el is köszöntem Rontól.

Tekintettel arra, hogy szombat volt, semmi munka, csak édes pihenés, nem siettem haza. Útközben boldogan fordítottam a tekintetem az ég felé, olyan gyönyörű idő volt, hogy a szívem is belesajgott. Ráérősen baktattam az egyik sétálóutcán egy tölcsér fagyival a kezemben, és a kirakatokat nézegettem. Sajnos nem figyeltem, és az egyik lábam megbotlott egy kiálló macskakőben, mire elvesztettem az egyensúlyom. Nem, nem estem el, ami elég kínos lett volna, tekintve, hogy szombat délelőtt rengetegen mászkáltak a városban. Nem, ennél rosszabb történt. A kezem megbillent, és az egész tölcsér fagyit magamra borítottam, össze-vissza maszatolva ezzel a sárga felsőmet. Természetesen nem vaníliafagyit ettem. Csokoládét. Képzelhetitek, hogy néztem ki, mint akit fentről, jó magasról ... Számon kicsúszott pár nem éppen nőies kifejezés, mire észbe kaptam, már elég sokan felfigyeltek rám. Egy barnahajú kisfiú messziről mutogatott rám, az anyukája pólóját ráncigálta:
- Nézd anyu, a néni leette magát! – majd kacagni kezdett.
Majd elsüllyedtem szégyenemben, és sietősen tévedtem.
Otthon ledobtam magamról azt az átkozott felsőt, és beálltam a zuhany alá. Jó volt leáztatni magamról a múlt esti mocskot.

Hétfő reggel meglehetősen jó hangulatban léptem be a könyvtárba, és lepakoltam a cuccom. Hirtelen megjelent mögöttem Hermione, amit én egy erőteljes sikoltással nyugtáztam. Képes, és rám hozza a frászt.
- Na, milyen volt az éjszaka Ronnal? – kérdezte.
- Tudod jól, hogy nem együtt éjszakáztunk. Én hulla részegen az ágyában, ő meg a nappaliban.
- Óh – szólt a szomorú válasz. – De csak közelebb hozott titeket ez az egész, nem? – érdeklődött tovább.
- Hát reggel megjegyezte, hogy szexi vagyok a pólójában, ami... – Itt elakadtam, mert egy piros vészjelző villogni kezdett a fejemben. KI adta rám azt a pólót? Az ijedtség kiülhetett az arcomra is, mert Hermione gyorsan megjegyezte:
- Ne parázz, én adtam rád.
Hála Istennek!
- Szóval azt mondta, szexi vagy?
- Csak egy kedves megjegyzés volt. Inkább vicces, sőt röhejes. Szerintem csak gúnyolódott.
- Ron nem gúnyolódik. Nem csak veled nem, senkivel.
- Ha te mondod... – motyogtam, és innentől kezdve a munkámra koncentráltam.

Azt azért még hozzátettem Hermionénak, hogy soha többé nem megyek el vele bulizni. Visszakiáltott, hogy szerinte jól sültek el a dolgok. Na persze! Végül is, ha belegondolok... Ron nem ítélt el a dolog miatt... Vagy csak nem merte a szemembe mondani? Lehet... De akkor miért mondta rám, hogy szexi vagyok? Nem mintha nem esett volna jól... Sőt...! Szebbet nem is kívánhattam volna. De mi van, ha csak poénként értette? Nem festhettem valami fényesen... Hermione szerint Ron nem gúnyolódik. Én sem nézném ki belőle. Igazi kis édes, szeretgetnivaló kisfiúnak tűnik, akihez jó odabújni. Állj le, Kate! Akkor örülj, ha van minek. Jól van na... Csak álmodoztam egy kicsit. Azt szabad, nem?

Éppen hazafelé tartottam, már be is zártam, minden készen volt, hogy nemsokára otthon legyek. Fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Talán nem Ronról kéne fantáziálgatni éjszaka, és akkor nem lennél egy hulla napközben! Dugulj el! Szóval sietősen lépkedtem, már éreztem magam körül a meleg vizet, és a nagy habot, ami otthon várt, amikor valaki hátulról megszólított:
- Kate?
Rekordsebességgel fordultam meg, kissé el is veszítettem az egyensúlyom, de nem történt semmi elnyalás. Szerencsére.
- Ron?
Mert hogy ő állt ott, és féloldalas vigyorral vizslatott. Teljesen fellelkesültem, hogy láthatom, hogy egyáltalán igényt tart a társaságomra. Mégsem vet meg, könnyebbültem meg. Bár nem értettem, mit csinál itt.
- Mit keresel itt? – bukott ki belőlem, de már meg is bántam. Így letámadni szegényt!
- Ezt nálam felejtetted... – jött közelebb, és kinyújtotta a kezét.
Nagyon késő volt már, vagy tíz óra, Hermione rám bízott egy csomó papírmunkát, sötét volt, nem láttam semmit. Az utcai lámpa fénye megvilágított ugyan minket, de mivel az árnyéka eltakarta a kezében tartott valamit, nem tudtam kivenni, mi is az. Összeszűkített szemmel próbáltam felfedni a rejtélyt, mire megszólalt:
- A tárcád – mondta magyarázatként, és a kezembe nyomta a piros bőr pénztárcám. Ó, tényleg! Éreztem is reggel, hogy valami hiányzik, de hogy mi, arra nem jöttem rá. Nem is volt rá szükségem aznap, így nem vettem észre a hiányát.

Hálásan mosolyogtam Ronra, és a táskámba tettem a pénztárcát. Éreztem, hogy mondani akar még valamit, zavarban volt. Egyik lábáról a másikra lépett, de nem mondott semmit. Kérdőn néztem rá, mire fölsóhajtott.

- Ő... A fénykép... – hebegte alig hallhatóan.

Először nem értettem, milyen fényképről beszél, de hirtelen minden megvilágosodott. Róla beszélt. A fényképről a pénztárcámban. Csak nem féltékeny a drága? Mosolyszerű fintorra húzódott a szám. Ron iszonyú zavarban volt. Szerintem félt, hogy most leordítom a fejét, hiszen BELENÉZETT a pénztárcámba, a személyes dolgaim közé, az intim szférámba, és... Na jó, állj le, Kate! Ez csak egy pénztárca! Jó... Pedig jó lett volna leordítani. Így azonban csak elpirultam, és elkezdtem motyogni. Azaz hogy magyarázkodni. Várjunk csak, itt nem neki kellene magyarázkodni?!
- Kate, bocs! – szólalt meg hirtelen. – Bocs, hogy felhoztam. Nem lett volna hozzá jogom. Ne haragudj! Nem, nem kell magyarázkodnod!
- Az a fénykép... – fogtam bele, de éreztem, hogy képtelen leszek végigmondani.
A sírás jelei már jelentkeztek, torkomban megjelent az a jólismert gombóc, szemeim megteltek könnyekkel. Ron is érezhette ezt, mert óvatosan végigsimított a karomon.
- Nem kell elmondanod... – suttogta lágyan, de én be akartam fejezni. Most már tudnia kell! Megráztam a fejem, majd a szemébe néztem. Valahogy erőt adott a közelsége, így hát folytattam:
- Amikor elmondtad Hermionénak, hogy szereted, annyira sajnáltalak. Sajnáltalak Ron, mert tudtam, mit érzel. Azaz hogy tudom, milyen, ha elszakítanak a szerelmedtől.

Kíváncsian várta a folytatást, most már biztos voltam, hogy be kell fejeznem.

- A szerelem olyan dolog, hogy beleremegsz, ha csak rágondolsz. Akit szeretsz, az... az egy olyan erő, amit nem vehet tőled senki. Ezt hiszed, de aztán rájössz, nem így van. Egyszer voltam szerelmes. Egyetlen egyszer. Őt szerettem. Csakis őt... De elment, és én nem tudtam megakadályozni. Senki sem tudta. Elment, és itt hagyott, és én nem tudtam, mit kezdjek nélküle. Mit tehettem volna, ha tudtam, hogy sosem jön vissza, hiszen meghalt? Nem volt remény, nem, egy szikrányi sem, tudtam, sosem látom többé. Ez... Ez az egyetlen fényképem van róla, hiszen valahogyan csak észben kell tartanom az arcát, nemde? Muszáj, hogy rápillantsak, különben félek, elvesznének az emlékeim... Ezért van nálam ez a fénykép... Ő nem a szerelmem, csak volt.

Az utolsó mondatoknál már nem bírtam, kitört belőlem a zokogás.

- Bocsáss meg... – nyögtem ki nagy nehezen, és elfordultam, hogy ne lássa legalább az arcom.
A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon, hiába akartam abbahagyni a sírást. Tévedtem, mikor azt hittem, túltettem magam rajta. Azért jöttem Londonba, hogy új életet kezdjek, és úgy tűnt sikerült is. Eddig. Mindenki visszatartott ettől a nagy változástól, elszakadástól. De én kitartottam, mert képtelen voltam ott maradni, ahol egykor együtt éltünk. Még ha csak röpke időig is. Éveknek tűnt, most ha visszanézek, alig pár perc.

Hirtelen két erős kezet éreztem a vállamon, majd, mikor megfordultam, Ront láttam. Ott állt előttem, és az arca olyan fájdalmas volt, hogy csak még rosszabbul éreztem magam. Hol voltak a nevetőráncai? A mindig pajkos mosolya? A tündéri, kisfiús Ron nem volt sehol... Helyette ott állt előttem egy férfi. És ettől megijedtem kissé.

Magához húzott, és erősen megölelt. Én meg csak sírtam tovább a karjaiban, eláztatva őt teljesen. Megvárta, amíg befejezem, és csak akkor tolt el kissé magától.

- Sajnálom, hogy felhoztam... – mondta rekedten. – Nem tudtam, én nem akartam... Ó, Kate, úgy sajnálom!
Megráztam a fejem.
- Nem kellett volna, hogy én ezt tudjam. Nem tartozik rám... – ömlött belőle, éreztem, sosem hagyja abba, ha nem állítom le.
- Nem, semmi baj, Ron. Tényleg... Így történt, és kész. De most már... Váltsunk, jó?

Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az új téma azonban sehogy sem akart felbukkanni. Feszengve álldogáltunk, toporogtunk, nem tudtuk, mit tegyünk, vagy mit ne.

- Ne mondd el Hermionénak! – kértem halkan.
- Rendben... – lehelte vissza. Rámosolyogtam, hogy valahogy oldjam ezt a ránk telepedő súlyos szomorúságot, amit ő hálásan viszonzott. – Figyelj, Kate, ez most oltári nagy butaság, amit kérdezni fogok, és nem ez a legalkalmasabb pillanat, tudom... de mégis, meg kell, hogy kérdezzem...
-
Habogott össze-vissza a felét sem értettem, csak azt láttam, hogy megint csak zavarban van.
- Szóval, eljönnél velem randizni?
Ilyet is csak Ron tud kérdezni, miután kisírtam magam a vállán. Na jó, a pulóverén. A kérdés lógott a levegőben, Ron türelmesen várta a válaszom. Izgatottságomban majdnem kiböktem nagy vidáman: Igen! Aztán meggondoltam magam:
- Hát persze – válaszoltam kedvesen, mégis szerényen, úgy hogy ne mutassam ki azt a mérhetetlen örömöt, amit akkor éreztem.

Ron a lelkemre kötötte, hogy majd jelentkezik a részletek miatt, majd boldogan biccentett, elköszönt, és távozott.