Miután Ron távozott, döbbentem rá, mit is tettem ezzel a vallomással. Hiszen épp azért menekültem el, hogy egy olyan helyen éljem le az életemet, ahol senki sem tud Róla. Tiszta lappal kezdtem mindent, erre most elrontottam mindent. És egyben elárultam a gyengeségem...

- Kate, veled valami történt hétvégén! – ismételgette Hermione másnap reggel. – Kivirultál!
- Ugyan, dehogy, Hermione. Csak jó kedvem van... – tagadtam.
Ezzel sikerült egy délelőttöt nyerni magamnak, békén hagyott. Ebéd után mégis megtalált...
- Gondolkodtam. És tudod, Kate, engem nem könnyű átverni. Szóval rájöttem a titkodra.
- Nekem nincs titkom – nevettem.
- Ronnal történt valami, ugye?
Francba! Hermione olyan okos! Mivel nem válaszoltam, hallgatásomat igennek vette.
- Tudtam, tudtam! – sikongott.
- Nyugi már, Mio! Nem történt semmi...
Csak kisírtam magam a vállán... - tettem hozzá magamban.
- De valami csak történt!
- Elhívott randizni – böktem ki nagy nehezen.
- Tudtam, hogy lesz köztetek valami! – kiáltott fel, majd megölelt. Elég bambán nézhettem rá – megjegyzem a meglepődéstől -, mire felháborodottan nézett rám: - Mi van, már meg sem ölelhetem a barátnőm?
- A barátnőm? – mosolyodtam el. – Nem hittem, hogy a barátnődnek gondolsz.
- Mit gondoltál, miért veled mentem bulizni?
- Nem volt más? – tippeltem, de nagyon csúnyán nézett rám. – Örülök, hogy a barátnődnek tartasz.
Csak bólintott, és elment. Sosem fogom megérteni...

Zárás előtt aztán megjelent Ron. Majdnem a nyakába ugrottam, úgy hiányzott már. Egész nap csak rá gondoltam. Azt hiszem, beleszerettem...

Olyan kis szerény volt, olyan ellenállhatatlan, mint mindig. Féloldalas mosollyal köszöntött (amit egyébként imádok), és nyomott az arcomra két puszit.
- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a randi részleteit. Mit szólnál a szombathoz?
Ó, az még olyan messze van...
- Ráérsz?
- Igen...
- Milyen napod volt? – érdeklődött kedvesen, mintha tényleg érdekelné, de szerintem csak jobb téma híján hozta fel.
- Hát jó... – válaszoltam lesütött szemekkel.
- Haza mész, ugye? Elkísérhetlek?
- Igen – mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta.
- Kate, mi a baj? Olyan szűkszavú vagy.
Most mit mondhattam volna? Talán azt, hogy szavak helyett inkább cselekednék? Nem, az nem Kate lett volna.
- Nem tudom, hogy kezeljem kettőnket, mióta elmondtam neked mindent.
- Mindent? Jah... Róla. Figyelj, már mondtam, hogy sajnálom, hogy el kellett mondanod. Emiatt ne érezd feszélyezve magad! Ha nem szeretnéd, én sosem fogom felhozni többet. Megígérem, jó? – simított végig a karomon, mire jóleső borzongás futott rajtam végig.
- Ron, te olyan nagyszerű ember vagy. Hermione annyira bolond, hogy nem téged szeret.
Alig mondtam ki, már meg is bántam. Ron arckifejezése is megváltozott, egyszerre komor lett. Egy lépéssel hátrébb lépett, és ijesztő csöndbe burkolózott. Magamban szidtam azt a nagy okos fejem, hogy képes voltam ilyen bunkó lenni! Hiszen a legérzékenyebb pontra tapintottam...
- Ron, ne haragudj! – próbáltam enyhíteni a hibám.
Ő azonban csak megfordult, és elindult az utcán.
- Várj már! – kiáltottam utána.
Úgy tett, mint aki nem hallja.
- Ron, nem lehetsz ilyen gyáva!
Hirtelen megfordult, és erőteljes lépésekkel közelített felém. Olyan fejet vágott, hogy kezdtem félni, még a végén nekem ront. Lefékezett előttem, és mindkét kezével megragadta a karomat.
- Nem vagyok gyáva! Érted? – rázott meg kissé.
Szeme olyan hideg volt, hogy beleborzongtam, pedig meleg volt.
- Neked hogy esne, ha a viszonzatlan szerelmet emlegetnék előtted, mikor minden egyes szó fáj, ha csak a nevét kimondják?
- Ron, én...
- Mikor látod, és tudod, hogy ő mást szeret, nem téged, és sosem lesz a tiéd... És mikor végre próbálsz váltani, elszakadni, és megismerkedni mással, igen, itt rád gondolok, Kate...
- Akkor jövök én, és érzéketlen libaként felemlegetem... Sajnálom! Hiszen épp dicsértelek! Bóknak szántam, nem akartam rosszat, ugyan, Ron, ne rontsuk el, ami olyan jól indult!
Enyhülni látszott, arcáról eltűntek a harag vonalai. Bátorítóan rámosolyogtam, fogadja már el a békejobbot. Ron azonban nem szólt egy szót se, csak kézen fogott, és elindult velem haza.

El sem tudtam képzelni, hova vihet randizni. Egész héten ezen törtem a fejem, még Hermione véleményét is megkérdeztem, mire ezt a választ kaptam:

- Kate, túlreagálod ezt a randit. Nem az esküvőtökre készülsz, ez csak egy egyszerű találka. Nem kell ilyen nagy felhajtás köré...

Hah, ő mondja! Mintha nem is az a hősszerelmes Hermione lett volna, aki nemrég még John karjaiban enyelgett az irodájában. Láttam én!

Nekem akkor is sokat jelent ez a randi. Erre várok, mióta... mióta észrevettem, hogy Ron milyen cuki! Meg hát azért is vagyok izgatott, mert nem tudom, mire számítsak. Vajon Ronnak ez csak egy randi, vagy a randi velem. Biztos nem számítok neki annyit, mint amennyit ő nekem. Hiszen nem is ismer, csak próbálunk közelebb kerülni egymáshoz. Több- kevesebb sikerrel, ugyanis ha több kínos vallomás kiderül az életemről, vagy még egyszer mélységesen megbántom (mert nem tudom befogni a lepcses szám), búcsút inthetek kettőnknek. Ugyan Kate! Már megint előre örülsz. Csak kis léptekkel haladj! De néha meg olyan édesen néz rám, hogy teljesen elhiszem, hogy akar valamit, és nem csak egy randi.

Péntek délután remegő hangon köszöntem el Hermionétól, aki (legnagyobb örömömre) ellátott néhány tanáccsal. Mintha az anyám lenne, komolyan!

- Kate bármi történjék, maradj önmagad! Ron azért találkozik veled, mert meg akar ismerni, ezért fontos, hogy őszinte légy!
- Jó.
- Aztán, lehetőleg ne kössetek ki holnap este az ágyban. Egy kapcsolatnak nem tesz jót, ha már rögtön az elején a dolgok közepébe ugrotok.
- Köztünk nincs kapcsolat.
- Jó, én tudom, de lehet, hogy a randi végén már lesz.
- Értem.
- Engedd, hogy hazakísérjen, ez udvariasság tőle, és ne felejtsd el a viszlát-puszit.
- Hermione...
- Tessék? – kapta fel a fejét a túlzott gondoskodásból.
- Én értékelem mindezt, de nem életem első randijára megyek. Köszi a tanácsokat, de ezeket anélkül is betartanám, ha nem mondanád el. Ne hidd, hogy egy elveszett kiscica vagyok ebben a nagyvilágban.
- Jó, bocsi... Csak olyan jó barátnőm vagy, nem akarom, hogy csalódj!
- Te mondtad, hogy Ron nem az a férfi, aki másokat megbántana... – emlékeztettem. Egyetértően bólintott, majd szoros ölelések közepette még a lelkemre kötött néhány dolgot.

Szombat délelőtt már teljesen kész voltam. Ron délután háromra ígérte magát, de én legszívesebben már abban a percben elindultam volna. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a kanapém karfáján, és bámultam ki az ablakon. Csodák csodájára a mai randi előtt elmaradt a nagy ruhakeresési- őrület, a frizura- és sminkprobléma is. Teljesen nyugodt voltam, na jó kicsit türelmetlen. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal, így a múlton kezdtem elmélkedni...

Még emlékszem arra a napra, amikor megtudtam, hogy varázsló vagyok. Olyan élénken él bennem, mintha tegnap lett volna. Kislányként azt hittem, az élet úgy szép ahogy van. Szorgalmasan tanultam, sosem volt rám panasz. A szüleim a két kezüket is összetehették, hogy ilyen lányuk van. Tanárnak készültem. Nem igazán láttam át, milyen is lehet tanítani, szerintem csak a hosszú szabadságok vonzottak, amik a tanároknak kijárnak. Szüleim támogatták a döntésemet, sosem kérdőjelezték meg egy ötletem sem. Boldog életem volt a varázstalan emberek között, nem is gondoltam, hogy ennél jobb helyen élhetnék. Azonban amikor megismertem ezt a világot, a varázslók világát, tudtam, sosem akarok visszamenni a muglik közé.

Emlékszem, már napokkal a tizenegyedik születésnapom előtt izgatottan vártam a megrendezésre kerülő bulimat. Egész gyereksereg volt hivatalos, a csupa rózsaszín meghívókat saját kezűleg gyártottam több, mint egy tucat barátomnak. Anyu is előkészített mindent, a habos tortámon ott díszelgett a tizenegy fehér gyertya, amikor csengettek. Izgatottan futottam a bejárathoz, remélve, hogy Lucy jött meg, a legjobb barátnőm. Alaposan meglepődtem, amikor az utálatos szomszédunkat fedeztem fel a Johnson feliratú lábtörlőnkön, aki tajtékzott a dühtől. Szavai úgy csengenek a mai napig a fülemben, mintha most is itt állna mellettem:
- Anyád itthon van?
Meg sem mertem szólalni, csak legörbülő szájjal anyához szaladtam. A hosszú köténye mögött lopóztam vissza, és félősen tekintettem a kövér, ősz hajú banyára.
- Üdv, Mrs. Cole – szólt anya.
- Elárulná, mit keres ez a bagoly a házamban? – rikácsolt tovább imádott szomszédunk, és előre nyújotta a bal kezét.
Akkorát sikítottam, hogy a ház is beleremegett. Az a nő képes volt, és megfogott egy baglyot! Anya is hátrahőkölt, és udvariasan megkérdezte:
- Mrs. Cole, honnan gondolja, hogy választ tudok adni erre a kérdésére? Mellesleg... maga képes volt megfogni ezt a... ezt a...
- BAGLYOT! – ordította az asszony. – Feltételeztem, hogy maguk valami értelmes magyarázattal szolgálhatnak, tekintve, hogy az ön LÁNYÁNAK neve van a borítékon.
- Kate-é? – lepődött meg anyu. És valóban, a bagoly lábához egy levél volt kötve, amit Mrs. Cole gyorsan le is szedett, és átnyújtott anyának.
- Tényleg az enyém a levél, anyu? – léptem elő rejtekemből.
- Úgy tűnik kicsim... – dünnyögte. – Mrs. Cole köszönünk mindent, és elnézést a kellemetlenségért, ami higgye el, nem a mi hibánk.

Hála istennek Mrs. Cole gyorsan távozott, én pedig a borítékra koncentrálhattam. Remegő kézzel téptem fel, és előhalásztam a levelet. Gyorsan végigfutottam a sorokat, és nem hittem a szememnek. Anya kíváncsian fürkészett engem. A levélért nyúlt, és ő is elolvasta. Arcára fokozatosan ült a megrökönyödés, és egy bugyuta vigyor is.
- Kicsim, valaki nagyon megviccelt téged! Még hogy boszorkány vagy, és hogy felvételt nyertél a Roxfortba! Badarság!

Valahol igazat adtam anyának, hiszen annyira abszurd volt a dolog. Másrészről viszont izgatott voltam. Mi van, ha mégis igaz? Valóban boszorkány lennék? A gondolat, hogy egy olyan iskolában tanulhatok, ahol mágia vesz körül teljesen felajzott. Annyira beleéltem magam, hogy észre sem vettem, hogy közben apa is elolvasta a levelet.

- 9 és 3/4. vágány? – nevetett. – Kate, neked is be kell látnod, ez butaság.
- De apu! – Próbáltam valami igazán jó érvet kitalálni. – A baglyok nem szállítanak leveleket. Azok a galambok! Ez nem lehet tréfa!

Addig-addig győzködtem őket, míg megengedték, hogy levelet írjak a Roxfortnak, amelyben megerősítést kértem boszorkány mivoltomról. Rákötöztem a levelet a bagoly lábára, közben pedig beszéltem hozzá (pedig fogalmam sem volt, hogy érti, amit mondok). Lelkére kötöttem, hogy oda vigye a levelet, ahonnan hozta. Örömömben felsikkantottam, amikor a bagoly kiszállt az ablakon, és eltűnt a távolban.

Pár hónappal később, szeptemberben már a 9 és 3/4. vágányon álltam a Roxfort Express előtt, és izgatottan vártam a beszállást.

Hát, alaposan elkalandoztam. Alig vettem észre, amikor csengettek. Izgatottan sikkantottam fel, és az ajtó felé sprinteltem. Végigpillantottam magamon a tükörben, vettem egy nagy lélegzetet, és kinyitottam az ajtót.