Arcomat a nap felé fordítottam, és jólesően tapasztaltam, hogy sugarai melengetik arcomat. Csend volt. Vagyis, nem teljes csend, hiszen egy park sosem csendes. Jó, talán éjjel az. Mégis olyan tök nyugis volt minden. Ültünk a zöld fűben, és a körülöttünk zajló eseményeket figyeltük. Jobb téma híján. Ugyanis mióta Ron becsengetett hozzám, kissé feszélyezett volt a hangulat. Mindketten próbáltuk oldani ezt, de nem ment túl jól.

Az egész azzal kezdődött, hogy Ron nem akarta elárulni, hova is visz. Meglepetésnek szánta, de mikor kezdtünk közeledni a park felé, számomra is kezdett megvilágosodni célunk. Bármennyire is tagadta...

Az azonban elégedettséggel töltött el, hogy menet közben kezét a tenyerembe csúsztatta, miközben a gyönyörű időjárásról beszélt. Én azonban csak a gyönyörű szemeire tudtam koncentrálni...

Ron tényleg kitett magáért. Senki sem mondhatja, hogy nem tervezte meg előre a randit, hiszen az egyik nagy fűzfa tövében egy kiterített pokróc várt minket egy kis kosárkával. Ron vigyorogva megkínált hellyel, majd letelepedett mellém. Az igazat megvallva annyira meg voltam lepve, hogy semmit sem tudtam mondani. Félre ne értsétek, nekem tetszett ez az egész, de nem egy piknikre számítottam. Ezt sajnos Ron is észrevehette:

- Nem tetszik? – biggyesztette le a száját.
- Jaj, dehogynem! – védekeztem.
- Nem erre számítottál?
- Az az igazság, hogy nem gondolkoztam rajta túl sokat, hova vihetsz... – Ez félig igaz is volt.
- Ez a kedvenc helyem – bökte ki végül. – Mindig is imádtam mondjuk a természetet. Kicsi koromban, tudod... Istenem miket beszélek! – nevetett fel zavartan. – Nem traktállak ilyenekkel.
- Ugyan, dehogyis! Szívesen hallgatlak. Sőt, én kérlek meg, hogy mesélj a gyermekkorodról. Nem tudok sokat rólad.
- Hát, hol is kezdjem? – töprengett. – Tudod, nekem hat testvérem van.
- Nem mondod?! – döbbentem le. – Én egyke vagyok, belegondolni sem tudok, milyen lehet, ha testvéred van, hát ha még hat! – nevettem fel.
- Hát... Egy részről marha idegesítő, de egyszerre vicces is. Ja, és sosem vagy egyedül. Ez a legjobb benne. Főleg, hogy a mi családunk elég összetartó, és mindenki számára van benne hely. Anya mindannyiunkat ugyanúgy szeret. Csodálom is ezért, hogy a türelméről már ne is beszéljek! Képzelheted, hat fiú a családban...
- Ha jól számolom, akkor csak egy lány testvéred van.
Ron bólintott.
- Igen. Ginny egy évvel fiatalabb nálam. Neki volt a legjobb dolga. Hat báty, van aki megvédje.
- Na meg idegesítse – tettem hozzá, mire Ron felkacagott.
- Ez inkább Fred és George reszortja. Nálunk ők a csirkefogók. Nem egy tanárunk életét megkeserítették. Ma egy boltot üzemeltetnek az Abszol úton, amely varázsvicc tárgyakkal foglalkozik. Az egész család meglepetésére nagyon jól megy nekik az üzlet. Nem is gondolná róluk az ember, hogy ehhez is értenek.
- Az emberekről néha érdekes dolgok derülnek ki.
- Ez igaz – bólogatott Ron, majd csöndbe burkolózott. Éreztem, hogy itt az én időm.
- Én... Szóval sárvérű vagyok... – hajtottam le a fejem.
Ron felkapta a fejét, és hitetlenkedve nézett rám. Kész - gondoltam. - Most fog faképnél hagyni, Kate.
Ron azonban valami egészen mást tett. Pontosabban mondott.
- Ne mondd ezt! – kért halkan. – Ez a szó ocsmány. Nem szeretném a te szádból hallani, mert nagyon emlékeztet valakire, akire sosem akarok többé gondolni.
- Én nem szégyellem, Ron. Ha egyszer így van – tártam szét a karom.
- Lehet, hogy így van, de van rá más szó is: varázstalan emberek gyermeke.
- Egyszerűbb a sárvérű – mosolyodtam el, mire Ron csak megeresztett egy mosolyt, és legyintett. – Szóval a szüleim muglik.
- Milyen velük a kapcsolatod?
- Elmegy. Az az igazság, hogy nem tudják teljesen megérteni az új életem. Ők nem látnak bele ebbe az egészbe. Megértem őket, nehéz lehet.

Magamban azon gondolkodtam, hogy hogyan tudok valakivel az első randin ilyenekről beszélgetni? Sosem csináltam még ilyet, és ha jól tudom, a nagy könyvben sem írják az Első randi fejezet alatt a Hogyan mutassam be jó színben a családomat? részleteit. Arról nem is beszélve, mit kaptam volna Hermionétól, ha hallotta volna ezt. Azt hiszem, alaposan lekiabálta volna a fejem. Valahogy így:
Kate, meg vagy veszve? Első randin kitárulkozni előtte? Sebezhetővé teszed magad! Miről lesz szó a második randin?
Füleimben csengett vádló hangja, és akaratlanul is elmosolyodtam. Ron felkapta a fejét, és visszamosolygott.
Mégsem éreztem magam bűnösnek, mivel Ronnal olyan beszélgetni, mintha már évek óta ismerném. Vele minden olyan természetes, megszokott, rutinos. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert ott ültünk kissé feszengve, fejünkben újabb és újabb téma után kutatva. De én annyira élveztem! Az sem zavart volna, ha csak ültünk volna ott órákon keresztül szótlanul. Ha csak bámulhattam volna az azúrkék szemeit, ha csak egyszer megcsókolhattam volna, ha csak egyszer megölelhettem volna...

Merengésemből Ron zökkentett ki, egy elegáns köhintéssel.
Újabb csönd következett, úgy éreztem, többet nem akarok mesélni a gyermekkoromról. Ron sem firtatta tovább, inkább a fűszálak kitépkedésével foglalatoskodott.

- Nem emlékszem rád a Roxfortból – szólalt meg. – Hány évvel jártál alattunk?
- Most a koromat tudakolod, Ron Weasley? – néztem rá vigyorogva, mire ő elpirult, és szabadkozni kezdett:
- Dehogy, csak kíváncsi voltam, bocsánat... – motyogta.
- Hárommal – válaszoltam.
- Fura, mert egy olyan lányt, mint te, nehéz nem észrevenni.
- Te is kitűnsz a vörös hajaddal – vágtam vissza, mire ő megrázta a fejét.
- Nem így értettem. Csakis jó értelemben, bóknak szántam.
- Ó. Akkor bocsi.
- Abban az időben nem volt sok barátnőm.
- Csak Lavender – kacarásztam.
- Honnan tudsz te róla? – nézett rám elhűlve Ron, miközben az arca vörösebb lett, mint a hajkoronája.
- Attól, hogy nem a Griffendélbe jártam, még volt fülem. Ron, az egész kastély erről pletykált. Hiszen te vagy Harry Potter legjobb barátja.
- Igen, persze – motyogta.
- Most mi van? Nem így van?
- De, teljesen, csak... Unom már, hogy én mindig csak Harry Potter barátja vagyok. Könyörgöm, Ron Weasley hívnak!
- Csak nem az a baj, hogy ő népszerűbb volt, mint te? Nocsak Ron, csak nem féltékeny vagy? – vigyorogtam rá.
- Nem! Vagyis nem tudom, lehet... – hebegte.
- Hidd el, attól nem kell tartanod, hogy én is átpártolok Harry mellé. Szerintem te sokkal érdekesebb vagy, mint ő. Meg jóképűbb.

Jézusom, mit mondtam? Jó, hogy nem vallok szerelmet neki! Istenem, most elárultam magam. Ron nem zavartatta magát, büszkén kihúzta magát, valószínűleg tetszett neki a megállapításom.

- Meg kell hagyni, te sem panaszkodhatsz. Fura, hogy nincs barátod.
- Hát tudod, sosem volt szerencsém a szerelemben. – Még, tettem hozzá magamban.
Féltem, hogy most felhozza Őt, és akkor biztos, hogy szem nem maradt volna szárazon (részemről tuti!), de Ron tapintatos volt, és néhány hümmögéssel lezárta ezt a témát is.

Időközben észre sem vettük, hogy elkezdett sötétedni, és hűvösebb is lett. Fázósan összébb húztam a pulóverem.
- Fázol? – kérdezte Ron.
Bólintottam.
- Jó, akkor menjünk.
Időközben a park eléggé kiürült, így Ron egy egyszerű pálcamozdulattal eltűntette a piknik maradványait. Elindultunk a macskakövekkel kirakott úton. Tényleg eléggé hideg volt, kissé dideregtem, mire Ron kezét ismét a tenyerembe csúsztatta. Testemet azonnal átjárta a meleg, és hálása mosolyogtam rá.

- Most megkérdezném, hogy hogy tetszett a randink, de túlságosan félek a választól – vallotta be.
Felnevettem.
- Ron...
- Várj! – állított meg. – Kérlek, légy őszinte!
- Ugyan már, Ron! Ne félj tőlem ennyire! Ha tudni akarod, nagyon tetszett. Úgyhogy ne problémázz, hanem gyere, mert hideg van!
Azzal tovább húztam, ő pedig megadóan követett.
- Mikor megérkeztünk a parkba, kissé meg voltam lepve, nem tudtam, mit keresünk ott. De minden jól sült el. Ha visszagondolok, nem vétettem súlyos hibákat.
- Súlyos hibákat? – kacagott fel. – Csak nem valami könyvből készültél fel?
- Ha Hermionét könyvnek vesszük...
- Jézusom! Csak nem az idióta tanácsaival látott el?
- Honnan tudod? – lepődtem meg.
- Hát, nem ez volt az első randin, Hermione engem is megtisztelt néhány okosságával a Roxfortban.
- Ő csak jót akart. Kedves volt tőle.
Sétáltunk még pár percig, majd megálltunk a lakásom előtt.
- Hát... – toporgott Ron.
- Köszönök mindent! – mondtam lágyan, és mélyen a szemeibe néztem.
- Kellemes délután volt – állapította meg.
- Ühüm – bólogattam, és összébb húztam a pulcsim.
- Nem akarlak sokáig feltartani, meg ne fázz nekem! – mosolyodott el kisfiúsan.
- Igen, jobb lesz, ha bemegyek – sütöttem le a szemeimet, és mikor újra felnéztem, Ron nagyon közel volt. És ahogy karjai gyengén átöleltek, már semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy egyre csak közeledett és közeledett, én meg már egyáltalán nem fáztam...

A boldogságtól megrészegülve léptem be a lakásom ajtaján. Lerúgtam a cipőm, és beszökdeltem a szobámba. Ledobtam az ágyra a táskám, és...
- AÚ!
Jézusom! Valaki betört a lakásomba! A zsebembe rejtett pálcámért nyúltam, amikor:
- Kate, az istenért, muszáj ilyen kedvesen fogadnod?
- Hermione, mit keresel itt? Mit keresel a lakásomban? – nyomtam meg az utolsó szót.
- Mit keresnék? Hát téged! Hogy hogy tudtam bejönni? - kérdezett rá a ki nem mondott kérdésemre. - Mivel adtál nekem pótkulcsot, hogy be tudjak jönni, valami bajod esne, nem volt nehéz dolgom. Annyira kíváncsi voltam, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek...
- Miről fecsegsz? Nem értem... – ráztam meg a fejem.
- A randi részleteit akarom! Most!

Arcomon bágyadt vigyor futott végig, mire Hermione összehúzta a szemöldökét.
- Te bedőltél neki! Megrendültél, és máris az övé vagy! Tudtam – sóhajtotta, és színpadiasan hátradőlt az ágyon.
Hirtelen újra ülőhelyzetbe tornázta magát, felpattant, és karon ragadott. Egy enyhe lökéssel leültetett, és elém telepedett.
- Mesélj! – adta ki az utasítást.
- Megcsókolt – suttogtam, és behunytam a szemem.
- Végem – állapította meg Hermione.
- Ha tudnád, milyen jól csókol... – ábrándoztam tovább. – Azt hiszem... beleszerettem...