Tudjátok, milyen az a rózsaszín köd? És azt, hogy milyen szerelmesnek lenni? Nekem mindkettőben részem volt. A randi után boldogan lebegtem a föld felett napokig, nem tudtam másra gondolni, csak a „búcsúnkra”. A nagy ködtől nem is vettem észre. Ha nincs Hermione talán még most sem vettem volna észre. De persze Hermione él és lélegzik. Na nem mintha az ellenkezőjét akarnám!

Szóval először minden rendben volt. Vihar előtti csend..., szokták mondani.

- Kate, azon filóztam... – huppant le mellém Hermione ebédszünetben. Érdeklődve pillantottam fel, gondoltam, valami könyvekkel kapcsolatos dolog lesz. – Mikor is volt a randitok Ronnal?

Ron... Ron... Ron..., ábrándoztam.

- Szombaton... – leheltem neki.
- Aha. És ma milyen nap van, drágám? – kérdezte könnyedén.
- Csütörtök – válaszoltam. Mi olyan érdekes ebben?
- Nem gondolod, hogy itt valami bibi van?
- Mire gondolsz? – lepődtem meg. Tényleg nem tudtam, mire gondolhat.
- Nem akarlak megrémiszteni, Kate, de... Szombat óta jó pár nap eltelt, Ron pedig nem jelentkezett azóta.

Feszült csönd következett, magamban próbáltam számolni a napokat, mire hirtelen megvilágosodott minden:

- NEM KELLEK NEKI! – sikítottam.

El sem hittem, hogy eddig nem esett le. Pedig nem voltam rossz matekból (annak idején). Annyira el voltam a saját kis ködömben, hogy valahogy nem is figyeltem erre. Most, ha belegondolok, Hermionénak igaza van. Itt valami bibi van. Miközben a sírás szélén álltam Hermione csóválta a fejét, és ezt hajtogatta:
- Te teljesen bedőltél neki! Az övé vagy, teljesen, Kate. Menthetetlenül.

Abban a percben ez legkevésbé sem érdekelt, csak az, hogy megtudjam, miért nem keresett.

- Mit tegyek, Hermione? – néztem rá könyörögve.
- Nem tudom, Kate. Azóta semmi életjel nincs róla?
- Úristen, lehet hogy valami baja esett?
- Nyugi, Kate! – csitított.
- Muszáj megkeresnem! Muszáj... Még azt sem tudom, hol lakik. Azt sem, hogy mivel foglalkozik, nem tudok semmit – kapkodtam a fejem. – Mit tegyek? – suttogtam, miközben a fejemben próbáltam valami észszerű magyarázatot találni az ügyre.
- Talán csak...
- Mi? – kérdeztem.
- Talán megijedt... – mondta ki Hermione.
- Mitől? – tetettem az idiótát.
- Tőled. – Na erre nagyot néztem. – Figyelj, most nem arra célzok, hogy ijesztő lennél, de a csókotok után - Igen, a csók... – úgy érezheti, hogy túlságosan beleestetek ebbe a kapcsolatba.
- Lehet, hogy igazad van – töprengtem. – Akkor most mit tegyek? Ne is keressem?
- Hát, lehet, hogy nem lenne túl jó ötlet.

Megfogadtam Hermione tanácsát. Végül is, nem tehettem jobbat, mert fogalmam sincs, hol kereshetném. Így hát, vártam. És vártam, és vártam... Egészen vasárnapig. Jó, tudom! Nem a türelmemről vagyok híres. Ha visszagondoltam a randink napjára, minden olyan távolinak tűnt. A séta, a piknik, a beszélgetés, a csók. És ami a legszörnyűbb volt, hogy nagyon hiányzott. Hiszen milyen rossz is, mikor megkóstolsz egy ínycsiklandozó süteményt, épp, hogy lenyelted az első falatot, amikor jön a pincér, és elviszi az egészet. Na, ugyanez történt a kapcsolatunkkal is. Alig kóstolhattam bele, már el is illant.

Vasárnap délután volt, és a konyhában álltam. Töprengtem, hogyan is tudnám megtalálni Ront. Aztán hirtelen bevillant: a park! Derengeni kezdett: Ez a kedvenc helyem... Bingó! Azonnal útnak eredtem a park felé. Mikor odaértem, kissé meglepődtem, ugyanis rengetegen voltak. Hogyan fogom én itt megtalálni Ront? Kétségbeesetten szedtem a lépteimet, és vártam, hogy megpillantsam a vörös kobakját. Már-már kezdtem feladni, amikor megpillantottam. Ott ült az egyik padon egy nagy tölgyfa mellett. A lelkesedéstől felvillanyozva újult erővel indultam el, és már kezdtem magamban megfogalmazni, hogy mit is mondhatnék neki. Megtorpantam egy pillanatra: Tényleg mit fogok mondani? Talán azt, hogy: Szia Ron, miért nem kerestél? Vagy azt, hogy: Szia, Ron! Mondd, rosszul csókolok? Megráztam a fejem, gondolván, majd improvizálok.

Azonban minden máshogy alakult, mint ahogy terveztem. Megközelítettem a padot, vagyis Ront, és már biztos voltam benne, hogy ő az. Csendesen lépkedtem mögötte, és egy lendületes huppanással leültem mellé.

Meglepődve nézett fel, azt hiszem, valóban megleptem. Hát még ő engem! Egyenesen megrémisztett. Alig bírtam megszólalni, inkább zavartan lesütöttem a szemem. Ron ugyanis sírt. Nem zokogott, de láttam, hogy nedves az arca.

- Mi-mi történt? Mi-mi a baj? – motyogtam, teljesen elfelejtve, hogy nem így akartam indítani. Rá akartam zúdítani minden haragom, ehelyett megtörve ültem, és nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel.

Szerintem szép, ha valaki kimutatja az érzéseit. Ha elnyerted a barátságát, kitárulkozik előtted. Én sem vágytam semmi másra, minthogy jobban megismerjem Ront. Meséljen magáról, egyszerűen mindent tudni akartam róla. Azt akartam, hogy tárulkozzon ki előttem. De nem így akartam. Nem úgy, hogy egy parkban találok rá, sírva. Erre nem számítottam. Számomra fiút látni sírni... Rémálom. Nem úgy értem, hogy szégyen lenne, sőt! Ha mi lányok sírhatunk, ők miért nem? Mégis... Megrémiszt. Megrémiszt, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Hiszen nem ölelhetem át, és mondhatom: Ne aggódj, minden pasi bunkó!

Felemelte a fejét, és bánatosan nézett rám. A mosolygós, életvidám Ron helyett egy megtört, elkeseredett Ron ült mellettem. Mégis mi történhetett?

- Ron... – kezdtem, de megrázta a fejét. – Mi...?
- Kate... – kezdte egy nagy sóhajtással – Először is, ne haragudj... – hangja mély volt és rekedt. – Nem kerestelek. – Óvatosan bólintottam. – De... Nem te vagy az oka.
- Ezt hogy érted?
- Nem azért nem kerestelek, mert nem vagyok rád kíváncsi.
- Ó! Én azt hittem, hogy... Nem is tudom... meguntál talán – motyogtam vörösen.
- Ez butaság! – rázta a fejét. – Semmi ilyesmiről szó nincs. Az ok teljesen más.
- Mi?

Láttam, hogy el akarja mondani, de nehezen jönnek a szavak a szájára.

- Történt egy baleset – kezdte nagy nehezen. – A szüleim munkája veszélyes. Ezzel ők is tisztában vannak. Végül is, jobb bele sem gondolni az esetleges szörnyűségekbe, nem? Szóval egy hete, vasárnap anya épp munkában volt, amikor súlyosan megsérült. Szerencsére elszállították a Mungóba, de ha kicsit később találnak rá, talán... talán...

Két kövér könnycsepp gördült végig Ron arcán, mire én villámgyorsan megfogtam a jobb kezét, és megszorítottam.

- Most is ott van, és nem tudni, mikor kerül haza. Nagyon beteg... – suttogta. – Nem is biztos, hogy – nagyot nyelt – túléli.
- Ron, én úgy sajnálom! Bocsáss meg nekem, kérlek!
- Miért kellene megbocsátanom? – nézett rám őszinte csodálkozással.
- Az egészet félreértettem! Amikor nem kerestél napokig, megijedtem. A randink után úgy éreztem, minden rendben van, hogy te és én... – suttogtam. – Aztán nem kerestél, és akkor jöttem rá, hogy félreértelmeztem valamit. Talán te nem érezted jól magad. Talán megcsókolni sem akartál, talán sosem akarsz már látni. Mindent félreértettem, önző voltam. Sajnálom!
- Én is így tettem volna – motyogta Ron. – Hasonló esetben nekem is rosszul esett volna ez. Emiatt nem kell bocsánatot kérned – erőltetett az arcára Ron egy mosolyt.

Közelebb csusszantam, és megfogtam a kezét.

- Én veled vagyok – suttogtam. – Érzem, hogy nem lesz semmi baj. Anyukád meg fog gyógyulni. Minden rendben lesz – hajtogattam, de belül magam sem tudtam, tényleg így érzek-e.
- Köszönöm – válaszolta. Lassan felém fordította a fejét, és megcsókolt. – Köszönöm, Kate! – mosolyodott el, de szemében újabb könnycseppek gyülekeztek.

Zavarában egy gyors mozdulattal megtörölte őket, és a földet kezdte fixírozni.

- Azt hiszem, hogy most haza kellene mennem. Figyelj Kate, én köszönök mindent, de most egyedül szeretnék lenni. Remélem megérted.

Bólintottam.

- Hazakísérlek – mondta, majd kézen fogott.

Szótlanul sétáltunk egymás mellett kézen fogva. Szomorú volt ez az egész, és nem tudtam, hogyan lábalhatnánk ki ebből a szörnyűségből.

- Bánt, hogy ilyen szomorú vagy – kezdtem. – A vidám Ron mikor tér vissza? – mosolyogtam rá.
- Kate, te is tudod, hogy nehéz ez most nekem. Anya...
- Anyukáddal minden rendben lesz, én tudom!
- Mégis honnan? Honnan tudod, Kate? – emelte fel a hangját. – Mitől vagy ilyen magabiztos? Hiszen nem is ismered! Nem is ismersz minket! Az egész helyzetről nem tudsz semmit, és van képed azt kérdezni, hogy miért nem vagyok vidám, miközben az állítatod, hogy minden rendben lesz? – kiabált.
- Én csak gondoltam, felvidítalak – szeppentem meg.
- Te csak ne akarj felvidítani! Azt hiszed, sikerülhet? Az anyám bármelyik percben meghalhat, hogyan lehetnék vidám? Megáll az eszem, Kate!
- Én csak segíteni akartam, Ron. De úgy látom, nincs rám szükséged. Mégis mit képzeltem? Jól hittem én: nem az volt az oka, hogy nem kerestél, mert anyukádnak balesete volt. Te egyszerűen nem akarsz engem, és most könnyedén letagadod ezt! Ne hazudj már nekem, Ron Weasley!
- Azt hiszed, minden rólad szól? Gondolhatod, volt jobb dolgom is, mint utánad szaladgálni! Egy randink volt csak, nem élünk együtt nyolc éve, szabad ember vagyok.
- Akkor miért csókoltál meg? Azt hittem, érzel irántam valamit.
- Talán nem kellett volna megcsókoljalak. Ha újra kezdhetném...
- Mi lenne? – sziszegtem.
- Nem hívnálak el randizni. – Szavai megálltak a levegőben. Egy pillanatra minden megfagyott, olyan volt, mintha megállt volna az idő. Dermedten álltam, és Ront bámultam. Egyszerre dúlt bennem két érzés: egyrészről nagyon rosszul estek a szavai, olyan volt, mintha becsaptak, elárultak volna. Másrészről mérhetetlen dühöt éreztem, neki tudtam volna esni Ronnak, és addig ütni, püfölni, amíg csak erőm engedi.
- Menj el – suttogtam csendesen.
- Kate...
- Menj el, Ron. – Hirtelen visszacsöppentem a valóságba, az érzéseim olyan hévvel törtek a felszínre, mint amikor a megzúduló víztömeg átszakítja a gátat. - És én még aggódtam érted, kerestelek – jegyeztem meg. – Ostoba voltam. Hát tudod, mit? Menj a fenébe, Ron! – kiáltottam könnyekkel küszködve. – Menj, ne is lássalak, soha többé!
Haragos tekintetét a szemembe fúrta, majd egyetlen gyors mozdulattal megfordult, és elsietett.