Megkövülten álltam, és bámultam a távolodó Ront. Utána akartam kiáltani, és bocsánatot kérni, de a büszkeségem nem engedte. És gyáva is voltam. Végül is nem én kezdtem. Az egész veszekedés az ő hibája. És egyébként is ő bántott meg engem, tehát neki kell elnézést kérnie. Lassú léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, majd odabent ledobtam magam a kanapéra. Agyam eszeveszett tempóban zakatolt, az elmúlt másfél óra eseményei gyorsított tempóban peregtek le a szemem előtt. Istenem, miért mentem el megkeresni? Egyáltalán minek ismertem meg? Mindig azokat a férfiakat találom meg, akik csak fájdalmat okoznak. Szánalmas vagyok. Azonban ha belegondolok, mindig ott lyukadok ki, hogy szeretem. Hiszen már az első találkozásunkkor beleszerettem. Hogyan is tudtam volna ellenállni az azúrkék szemeinek, amelyek mindig a tengerre emlékeztetnek? Az arcán ülő szeplői pedig annyira édessé teszik, hogy mindig mosolyra húzódik a szám, mikor meglátom. A karjaiban biztonságban érzem magam, olyan, mintha ő lenne az én védőpajzsom, aki mellett semmi bántódásom nem eshet. Most azonban esett. És ez fáj. Kegyetlenül. Talán tényleg nem kellett volna annyira ragaszkodnom a felvidításához. Igen, ez volt a gond. Persze, mindig minden az én hibám. Azt hiszem, mindent elrontottam. Hiszen ez, hogy elzavartam amolyan szakításszerű volt, nem? Nem tudom, mi üthetett belém. Abban a percben a düh olyan méreteket öltött bennem, hogy képtelen voltam ellenállni. Túl durva voltam vele, de mit tehettem volna, ha olyan bunkó volt? Még hogy megbánta a randinkat? Hogy lehet ennyire érzéketlen?

Kate hosszú órákon át gubbasztott a szobában, lábait maga alá húzva, állát rajtuk pihentetve meredt maga elé. Egyik pillanatban agya sebesen pörgött, míg egy másikban, mint akiből kiszívták az értelmet, üresen kongott. Hol Ront, hol magát hibáztatta, egyszerűen nem tudott napirendre térni a történtek felett. Titokban magát átkozta, amiért nem voltak már korábbi tapasztalatai, amelyek alapján, most tudná, mi a teendő. Így azonban tanácstalanul merengett a rá váró Ron-nélküli jövőn. Két vékony sugárban folytak az arcán a könnyek, ő azonban észre sem vette. Az a gondolat, hogy talán már sosem érezheti Ront pár centire őmellette, fájdalommal vegyes rettegéssel fogta el. Az eszébe sem jutott, mit csinálhat, érezhet a másik ugyanabban a pillanatban.

Ron ugyanúgy, mint Kate, kétségek között vergődött. Ezt végül is szó szerint is érthetjük, hiszen az ágyában forgolódott, arcát mélyen a párnájába fúrta, mintha messzire szeretne menekülni a rá váró gondok megoldásának terhétől. Ha visszagondolt a veszekedésükre, szégyen öntötte el, a viselkedése borzalmas volt, és ahogy beszélt Kate-tel! Másfelől, ő sem érezte magát teljesen bűnösnek. Belül mégis tudta, hogy olyat mondott, ami nehezen megbocsátható. Hogyan is gondolta? Miért volt ilyen felelőtlen? Nem is bánthatta volna jobban meg a nőt. Nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét, reménykedve, hogy a bariszámolgatás majd beválik. Tévedett, szemére sehogy sem jött álom. Lelkiismerete nem hagyta nyugton, és legbelül Ron is tudta, hogy rosszul cselekedett, csak nem vallotta be magának.

Egy csepp, kettő, három... Kate arcán sorban folytak a könnycseppek, és lepotyogtak a földre.
Egy suta mozdulattal lesöpörte őket, majd kezét blúzába törölte. Egyenesen előre nézett a szemben lévő falitükör közepébe. Látta elmaszatolódott arcát, feldagadt szemeit, kipirosodott orrát, és végtelenül szerencsétlennek érezte magát. Mégis mit csinál? Ron miatt sír? Amiatt a bunkó, nagyképű, szemét Ron miatt, akit annyira szeret? Tudta a választ: igen. Nem tudott napirendre térni a veszekedésük felett. Friss volt még a kapcsolatuk, attól rettegett, egy ilyen apró hiba is derékba törhet mindent. Lassú mozdulatokkal feltornázta magát az ágyra, és szorosan magához ölelte a párnáját. Lehunyta a szemét, és maga sem hitte, hogy olyan gyorsan, de elnyomta az álom...

Hétfő reggel. Valószínűleg nincs olyan ember, aki szereti a hétfőt. Így vagyok ezzel én is. Elölről kezdeni a hosszú hetet, a munkát, a sok bonyodalmat... Alig léptem be a könyvtárba, Hermione máris lecsapott rám.
- Na? Megtaláltad?
- Szia Hermione... – köszöntem, majd azonnal beálltam a pult mögé.
- Nem vagy túl vidám... – állapítja meg. – Mi történt?
- Semmi... – válaszoltam, és az könyvtári kártyákat kezdem sorba rakni.
- Ronnal történt valami? – kérdezte sápadtan.
- Megtaláltam egy parkban... Összevesztünk – taglaltam az eseményeket, de többet nem állt szándékomban elárulni. Ezt Hermione is érezhette, mert elfordult, és eltűnt az irodájában.

Teltek a napok, kezdtem teljesen elfelejteni a veszekedésünket. Beletörődtem a lehetetlenbe, hogy nem látom többet. Lelkem egy apró része azonban tiltakozott ez ellen, és nem volt nap, hogy ne juttatta volna eszembe a vörös kobakost. Életem visszatért a rendes kerékvágásba, mint amilyen még Ron előtt volt. Vidáman tettem-vettem a könyvespult mögött, amikor Hermione hirtelen elém toppant.

- Kate, szükségem van rád.
- Mégpedig? – lepődtem meg. Én kellek neki?
- Kaptam egy címet, ahonnan el kéne hozni pár könyvet. Fontos lenne. Elmész?
- Persze... – hebegtem. – Add csak a címet, elintézem.
- Kösz! – mosolygott, majd a kezembe nyomott egy cetlit. – Addig majd helyettesítelek. Azért siess vissza!
- Rendben – bólintottam, és kiléptem az ajtón.

42 Figgle Avenue London 741523 - állt a papíron. Előhúztam a varázspálcám, és előhívtam egy térképet. Leültem az egyik padra, és hosszasan bogarászni kezdtem segítőtársam. Sehol sem találtam az utcát. Mivel London elég nagy, nem ment simán az ügy. Ekkor jutott eszembe az egyszerű varázsige:
- Quaero - mormoltam, majd a cetlimre mutattam a pálcával. Egy kis kék pont villant fel a térkép egyik sarkában. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy a hely London másik végében van. Mérgesen összegyűrtem a térképet, és nekiindultam az útnak. Buszozás, metró, villamos... Utálom! De mégsem hoppanálhattam oda, ahol még sosem jártam. Szűk egy óra múlva sikeresen meg is érkeztem. Egy elég elhagyatott, sötét kis utcácskába kerültem, ahol nagy barna fakapuk voltak mindkét oldalon. Nem igazán tűnt olyan helynek, ahol laknak, inkább mintha raktárak lettek volna. Végülis könyvekért jöttem... 36... 38... 40... 42! Végre! Egy nagy fémkilincs volt a kapun, na meg egy kis táblácska, amely megnyugtatott: jó helyen járok. Félénken közelebb léptem, és kopogtam. Semmi. Még egy lépést tettem, és erősebben döngettem. Csoszogó léptek zaja hallatszott, majd egy szőrfelállító nyikorgás. Összehúzott szemekkel vártam fogadómra, aki egy eléggé idős, kopaszodó ember volt.
- Tessék – szólított meg reszelős hangján.
- Én... Kate Johnson vagyok. Hermione Granger...
- Ó, Miss Granger küldte! Jöjjön beljebb, drágám!
Félve tettem eleget kérésének, és beljebb tipegtem. Jobbra-balra kapkodtam a fejem, hátha meglátok valami támadót, vagy bármi gyanúsat. De nem volt ott semmi. Tágas belső udvar fogadott nagy ládákkal, meg néhány teherautóval. Láttam néhány munkást is, akik szorgosan rakodták a csomagokat le és fel a teherautókra.
- Már vártam, hogy jöjjön – dörmögte az úr. – Mr. Creep vagyok. Sajnos nem tudtuk kiszállíttatni a megrendelt könyveket, ne haragudjon, hogy el kellett jönnie.
- Semmi gond – cincogtam.
- Miss Granger amolyan törzsvásárló, mindig sok pénzt hagy nálunk – beszélt tovább Mr. Creep. – Fontos, hogy elégedett legyen velünk, de most sajnos... Nem tudtunk... Úgy értem, erre nem voltunk felkészülve.
- Ne aggódjon, Hermione nem csinált nagy ügyet ebből. Egyszerűen csak megkért, hogy jöjjek el.
- Ennek örülük... Hova is tettem? Szép nagy csomag, nem tudom, el tudja-e vinni – nézett rajtam végig. – Nem tűnik túl erősnek. Na nem baj, majd elküldök magácskával valakit.
Na szuper. A nyakamba akaszt valami izomagyút, akinek biztos semmi értelmessel nincs tömve a feje.
- Köszönöm – válaszoltam illedelmesen.
- Jöjjön, alá kell írnia néhány iratot. Tudja, csak hogy mindkettőnk bizonyíthassa az átvételt.
- Igen, igen... Jövök.
Bevezetett egy sötét irodába, de megkönnyebbülésemre egy gyors pálcamozdulattal fényt varázsolt. Kihúzott egy igen régi aktaszekrényt, és keresgélni kezdett.
- Girbelt... Gname, Grabb, Granger... Megvan! – emelte magasba a papírt. – Itt kéne aláírni, na meg ott... Köszönöm, Miss...
- Johnson.
- Miss. Johnson. A pénzt már megkaptuk Miss. Grangertől. Jöjjön, odaadom a csomagot, meg szólok valamelyik félnótásnak.
Kisietett az udvarba, és egy hosszút füttyentett. Előtte is termett három férfi, akik elég butának néztek ki. Mr. Creep valamit magyarázott a srácoknak, akik hevesen bólogattak, és pár perc múlva megjelentek egy ládával. Tényleg elég nagy volt, magam nehezen cipelhettem volna el.
- Valakinek el kéne kísérnie a hölgyikét – mutatott rám. – De... Nem, nem ti – csóválta a fejét mosolyogva. – Mindjárt jövök – intett, és elsietett a szemközti autóhoz. Nem messze tőlem volt egy szék, így lehuppantam rá, hogy kissé kipihenjem magam a fárasztó út előtt. Bambán bámultam a földet, hallottam, ahogy Mr. Creeper megkéri valamelyik alkalmazottját, hogy segítsen nekem. Nemsokára a közeledő léptek is eljutottak hozzám.
- Olyat kerestem, akire bizton rábízhatom magácskát. Mr. Weasley az egyik legjobb emberem.
MIIII??? Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy a nyakam nagyot reccsenve azonnal fájni kezdett. Reméltem, hogy félelmem alaptalan, és mindjárt megpillantok egy szőrös, bűzlő, pocakos Weasleyt, de nem... Ez a Weasley magas volt, cseppet sem szőrös, nem is bűzlött és teljesen rendben volt az alkata is. Vörös haj, kék szemek... Ron Weasley állt előttem. Hát miért ver engem az isten? Ron is így érezhetett, mert alig hallhatóan felnyögött, de ezt csak én vettem észre.
- Weasley, a hölgy... – kezdte Mr. Creeper.
- Kate Johnson – fejezte be Ron.
- Hát ismerik egymást? – lelkesült fel az idős úr. – Nagyszerű, akkor nem lesz unalmas az út.
- Az biztos – motyogtam, és feltápászkodtam. – Köszönök mindent, Mr. Creep! – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Szívesen, drágám. Mondja meg a főnökének, hogy üdvözlöm.
- Feltétlen – válaszoltam, és a kapu felé vettem az irányt. – Viszontlátására! – köszöntem, és kiléptem az utcára.

Eldöntöttem, hogy semleges leszek. Nem hagyom, hogy kínos helyzetbe hozzon a szituáció. Végül is, csöndben is tölthetjük az utat. Minden a terveim szerint haladt az utca végénél, ahol ugyanis megtorpantam. Előhalásztam a térképet, és végigböngésztem az útvonalat.
- Azt hiszem arra kell mennünk – mondtam csendesen, és jobbra mutattam.
- Azt hiszed? – kérdezett vissza hűvösen Ron, de a hangjában gúnyt is éreztem. Mérgesen néztem rá, és szó nélkül elindultam a szerintem helyes irányba. – Várj már! – kiáltott utánam. – Mi van, ha rossz felé megyünk?
- Akkor megszívtad – feleltem félvállról, anélkül, hogy visszafordultam volna. Szótlanul követett, mindketten konokul hallgattunk. Ez így ment egészen húsz percig, amikor ismét megtorpantam. Idegesen néztem fel az utcatáblára, majd újra a térképre. Ismét fel, majd le... Ez nem járja! Nagyot nyeltem... Nem ott voltunk, ahol lennünk kellett volna.
- Azt hiszem...
- Eltévedtünk, mi? – sóhajtotta. Bólintottam, mire keserves fintort vágott, és a legközelebbi padhoz cipelte a ládát. – Hermione sem volt komplett, mikor ezt rád bízta.
- Kezded a sértegetést megint? – vágtam vissza.
- Már az elején tudtam, hogy el fogunk tévedni. Látszott, hogy fogalmas sincs, mit csinálsz.
- Ó, és akkor miért nem néztél utána, merre kell mennünk?
Erre már nem volt válasza, csak leült padra, és nézett maga elé.
- Most mit csinálsz? Itt akarsz ülni estig? – förmedtem rá.
- Van jobb ötleted?
- Van. Keresd meg, merre kell menni! Nesze, itt a térkép! – nyomtam a kezébe a kissé gyűrött papírt, ő pedig beletemetkezett. Kényszeredetten helyet foglaltam mellette, és kezemmel megtámasztottam az állam. Felettünk sötét felhők gyülekeztek, és a szél is feltámadt kissé.
- Ostento! - motyogta Ron. – Arra kell menni – mutatott balra. – Nem tértünk el nagyon, csak egy húsz perces kitérőt tettél – nézett rám vádlón, majd feltápászkodott, és felemelte a ládát. – Gyere utánam, különben sose érünk oda! – kiáltott hátra, én meg mit tehettem volna mást, követtem.