Fura, hogy mennyire össze tud zuhanni az ember, ha úgy érzi, mindenki elpártolt tőle. Hiszen csak barátok. Az ember nem is veszi annyira komolyan őket, amíg még megvannak, aztán a hiányuk ébreszt rá a hideg valóságra: nélkülük létezni sem tudnánk.

Hermionét nem ismerem régóta, de fondorlatos észjárása és szétáradó kedvessége levett a lábamról, és ma már hozzá szaladok miden apró gondommal. Mióta ideköltöztem, ő az egyedüli aki valóban megérti, amit érzek, és néha azt is, amit nem mondok ki. Egy igaz barát. Ilyenkor már csak az érdekelne, vajon ő is ezt érzi?

A Hermione lakásában történt incidens óta bezárkózott életmódot éltem. Nem nagyon mozdultam ki, csupán azért, hogy tejet vegyek magamnak; ez ugyanis nélkülözhetetlen az esti kakaómhoz. Egy levélben persze szóltam Hermionénak, hogy szabadságot akarok, nehogy azt higgye, az ufók cipeltek el...Unalmamban meg hozzá láttam írogatni. Fura, mert eddig sosem csináltam ilyet, de tetszik. Talán a bennem felkavarodott érzések okozzák, hogy a szavak leheletnyi könnyedséggel siklanak ki a pennámból, és fejezetről fejezetre jobban haladok. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...*

Egész nap csak tengtem-lengtem a lakásomban, anélkül hogy akár fel is öltöztem volna. Kívülállóként biztosan nevetségesen festettem, és egy idő után már én is éreztem, hogy elsüllyedek az önsajnálatban. Hiszen Hermione csak segíteni akart, én pedig rettegek a vele való találkozástól. Miért van az, hogy ha egy kis gondot söpör elém az élet seprűje, én hátraarcot csinálok, és elmenekülök? Gyáva vagyok. És kicsit szerencsétlen is.

Volt idő, mikor azt gondoltam, Ronban megtaláltam valamit, amit már régóta keresek. Kezdtem felépíteni magamban egy álomvárat, amit úgy tűnik egy óvatlan lépésemmel felrúgtam... Tessék, Kate nyomorúságosabb már nem is lehetnél. És ami talán a legrosszabb volt, hogy tudtam, hogy egyetlen levélbe tellene helyrehozni mindent. Csak jobban kellene akarnom, és akkor végre sikert is érhetnék. Csak ne lennék makacs, mint egy szamár! Összezuhanásom óta valahogy könnyebben bírálom magam... És ez nemhogy gyógyít, még ront a helyzeten. Újabb lépcsőfokkal lejjebb kerülök. Szuper.

Csoki fagyi. Csoki fagyit akarok enni. Azt hiszem, kezdek megbolondulni. A bezártság – ami mellesleg önkényes – kezd az agyamra menni. Talán valami ragályos kór lappang bennem, ami folyamatosan rombolja az agysejtjeimet. Nem lepődnék meg, ha napok múlva már gondolkodni sem tudnék, ami valljuk be nagy megkönnyebbülés lenne. Fennmaradó szabadidőmben folyamatosan csak agyalok. Mi miért történt, és mi jön még? Egyik nap már majdnem elhagytam a lakást, amikor az jutott eszembe, hogy mi lesz ha találkozom valamelyikükkel? Végül nem mentem el. Jó nekem a kuckómban.

Most viszont fagyit akarok, ami ebben a nagy melegben igazán rám fér. Ám hiába néztem meg ötször a fagyasztót, ilyenfajta édességnek nyoma sincs. Mégis hogy lehet ez? Úgy, hogy megetted. Boltba kellene menni, ami tényleg csak pár lépésre van a háztól, és nem szoktak erre járni. Biztos nem futnék beléjük. Bár mintha kicsit vágynék is erre... Azt hiszem, listát kell készítenem.

Érvek a bolt meglátogatása mellett:

Fagyit akarok enni. És tekintve, hogy a samponom is elfogyott, tényleg menni kéne...
Még kaja sincs itthon. Nem csoda, ha fogytam pár kilót... De ki akar ilyenkor enni? Még élni sincs kedvem.

Talán jót tenne a friss levegő.
Lehet, hogy odakint már megállt az élet, csak nekem nem szólt senki. Muszáj utána járnom.
Találkoznék az emberekkel. Hetek óta nem láttam egyet se.
Talán találkozom Ronnal... Nem vagyok normális.


Érvek a bolt látogatásának kihagyása mellett:


Lehetséges találkozás Ronnal.
Lehetséges találkozás Hermionéval.
Esetleges találkozás mindkettőjükkel.
Az emberek annyira megijedhetnek ápolatlan külsőm láttára, hogy azonnal bedobnak a tisztítóba. Mondjuk rám férne.
Hisztériás roham tör rám az emberek láttán. Mostanában sok mindenre képes vagyok...
Útközben elvisznek az ufók. Sosem lehet tudni. Ha tükörbe nézek, teljesen olyan vagyok, mint ők.


Nem hiszem el, hogy egyforma az állás. Most mit csináljak? Talán ha egyet kihúznék valahonnan. De honnan? Mindegy nem érdekel, fagyit akarok, és kész. Megyek a boltba.

Azt hiszem megvakultam. Hetek óta tartó barlangoskodásom alatt már el is felejtettem, hogy a nap így tud sütni. Vakítóan, de annyira, hogy fénytől elszokott szemem hangosan tiltakozik a nyitva tartása ellen. Azt hiszem, ha becsuknám, se lenne jobb, mert így is csak fehéret látok. Milyen színt látnak a vakok? Ennek utána kell járnom...

Szerencse, hogy már csukott szemmel is jól tájékozódom a környéken. Régóta élek itt, talán nem megyek neki a falnak. A vakságom mellé nem kell még egy monokli is. Áhá... itt a bolt. Hatalmas sapkát húztam, hogy ápolatlanságom kicsit eltüntessem, de azt hiszem még így is eléggé feltűnő. Mr. Bertie gyanúsan méreget, mintha börtönből szabadultam volna. Ha tudná, milyen igaza van! Próbáltam látogatásomat minél gyorsabbra fogni, így eszeveszett sebességgel száguldottam a polcok között, és ha megakadt a szemem valamin, csak belerántottam a kosaramba.

A kasszánál sajnos méretes sor fogadott, ami valószínűleg a szombat reggeli dugónak köszönhető. Kellett nekem ilyenkor jönni! Ráadásul az előttem álló nő, Mrs. McFay úgy látszik nagy bevásárló körúton van. Tekintve, hogy négy gyereke van, sokat is kell vásárolnia. Neki nem is kosara van, hanem olyan kis kocsija, amit tologatni lehet. Nekem viszont nem jó itt álldogálni sokáig, mert megolvad a csokifagyim. Nyamm! Már alig várom, hogy az egészet belapátolhassam.

Ráérősen bámészkodtam, amíg a sor haladt – azaz, hogy nem haladt -, és már kezdtem az egészet nagyon unni, mikor valaki megkocogtatta a vállam. A várakozástól kicsit ideges voltam, és már felkészültem, hogy a „látogatómon” töltsem ki, amikor is megfordultam, és elakadt a szavam. Valami epéset akartam mondani, valami csattanót, valamit ami kifejezi mindazt, amit éreztem, de nem sikerült. Nem voltam másra képes, csak ennyit mondtam:

- Mit keresel itt?

- Ez egy bolt Kate, azt hittem nyugodtan bejöhetek. De ha csak neked szabad, szólj, és majd megoldjuk valahogy.

- Nem erről van szó, csak... – akadtam el – nem számítottam rád. Nem tudtam, hogy ide jársz boltba. Ha tudtam volna... – motyogtam.

- Akkor nem jössz ide. Tudom, hogy kerülsz minket. Fura is, hogy észrevettelek, mostanában olyan jól tudsz rejtőzködni.

Én meg csak szótlanul álltam, és lehajtott fejjel a földet pásztáztam. Hát persze, hogy találkoztam vele! A nagyságos Ron Weasley erre járt. Pont erre!

- Legalább egy tucatszor járt nálad Hermione is. Kopogott, de te még ajtót sem nyitottál.

- Nem volt kedvem – jött az epés válasz a számból. Végre sikerült!

- Fogalmad sincs Hermione hogy aggódik érted!

A kiakadt és kiabáló Ron nem keltett valami szép látványt. Sokan megbámultak minket, és rosszallóan csóválták a fejüket. Mit gondolnak, valami rosszlány vagyok? Te jó ég!

- Biztos majd megszakad a szíve, hogy nem láthat. Vagy várjunk csak! Ez lehet, hogy álca, és újra be akar veled zárni a házába. Nincs kedvem ehhez, Ron. Felnőtt ember vagyok, és akkor tűnök el, amikor akarok. Egyébként is írtam levelet.

- Levelet! Hah persze. Amiben közlöd, hogy nem jössz be előreláthatóan egy hónapig. De már több mint hat hete nem hallott felőled.

- Nem számolom a napokat. – Ami nem igaz, mert valójában huzigálom az x-eket a naptárban. Csak nem tudom, még meddig. Sosem tudhatom, mikor húzom az utolsót.

- De most hogy találkoztunk, talán adhatnál valami magyarázatot.

- Mégis mire? – hökkentem meg. – Én tartozom magyarázattal?

Végül is nem Hermione volt az, aki bezárt ezzel a vörös hajúval egy házba? Milyen hátsó szándéka volt? Nem hiszem, hogy csak segíteni akart. Arra egyébként sem ez a módszer. Majd ha én akarom, megbeszélem Ronnal a saját bajomat. Nem kell ehhez az ő közbenjárása.

- Az eltűnésedre. Nem érjük.

Értjük? Ácsi, ácsi! Nem engedem, hogy ellepjen a féltékenység. Semmi közöm Ron Weasleyhez. Semmi közöm Ron Weasleyhez. Ron és Hermione csak barátok. Legalábbis a lelépésem előtt azok voltak.

- Szóval nem értitek - nyomtam meg az utolsó szót.

Eközben a pénztáros már összeszámolt mindent, és a kezembe nyomta a blokkot. Haragos szemekkel várta a pénzt, én azonban szemmel láthatólag kezdtem kiakadni. Előkapartam a kért összeget, és amilyen gyorsan csak lehetett, kirohantam a boltból. Reméltem, hogy ezzel leráztam Ront, mert ő még nem fizetett, és van időm hazaérni. Tévedtem.

- Állj már meg! – kiabálta.

Nekem persze eszemben sem volt, nem akartam látni, se beszélni vele, de még a közelemben sem akartam tudni.

- Hermione aggódik, nem érted?

Erre megfordultam, felvettem a legmérgesebb arckifejezésemet, és nekivágtam:

- Ha Hermione aggódik, majd jön, és közli. Ki vagy te, a futárja? Ha veled van bajom, jön Hermione és meg akarja oldani, ha meg vele van, akkor te jössz? Megáll az eszem! Hagyjatok már békén! Egyikőtök sem látja, hogy nem vagyok rátok kíváncsi, és egyedül akarok lenni? Vajon azért nem nyitottam ajtót, mert épp nem értem rá, vagy mert nem akartalak titeket látni? Kettőt találgathatsz!

- De hát...

- Momentán mindkettőtökre mérges vagyok, és meg ne merd kérdezni, miért! – vágtam közbe, mikor láttam, hogy már nyitná a száját. – Tudod te nagyon jól, ne akard tőlem hallani!

- Kate, én most azért jöttem utánad, mert tényleg azt szeretném, ha mindent elölről kezdenénk.

MI????

Na ezt nem vártam. Hogy Ron Weasley afféle béküljünk ki jobbot nyújt felém, ezt eddig nem hittem volna. A megrökönyödés kiült az arcomra, a bamba arckifejezéssel együtt. Kifelé talán úgy látszott, hogy lefagytam, ám belül csak úgy járt az agyam! Most mi legyen? Menjek bele és kezdjük elölről? Úgy sem menne... Úgyis megint minden elromlana, és én visszasüllyednék ugyan oda, ahol most vagyok. Amilyen pancser vagyok... De ha meg nemmel felelek, talán elszalasztom az utolsó lehetőséget. De honnan a csudából tudjam, hogy ez az utolsó alkalom, vagy sem? Nem lebeg a levegőben az „Utolsó ajánlat” felirat.

Tanácstalanul álltam, Ron közben egyre türelmetlenebbül. Láttam, hogy pár perc, és itt hagy. Mit fog ő várni rám, mikor annyi lány futkos még körülötte? Talán csak csettint, és már körülötte hemzsegnek. Biztosan így van! Hiszen jóképű, sármos, kedves, elragadó... Te jó ég! Miket gondolok! Ron legfeljebb utálatos és bunkó. Egy jóképű bunkó. Kate, összevissza jár az agyad. Megoldást kell találnod a helyzetre! Gondolkozz!

Fél órával ezelőtt még az utcán álltam Ronnal szemben. Mondhattam volna, hogy jó, de nem mondtam. Most itthon vagyok. Egyedül. Faképnél hagytam Ront egy szó nélkül.