Hazaértem után persze azonnal azon kezdtem agyalni, hogy helyesen döntöttem-e. Aznap reggel egy ilyen ajánlatra talán szó nélkül igent mondtam volna. Bár lehet, hogy az akkor az éppen túláradó hormonjaimnak lett volna köszönhető. Akkor azonban, ott, Ron előtt olyan más volt minden. Mikor már ott volt előttem a kívánságom (amit tényleg csak nagyon néha kívántam), akkor már nem is akartam annyira. Belekezdeni újra – kétséges lett volna. Mert hát persze újra elronthatjuk. Aminek elég kicsi az esélye. Megint csak bemagyarázod. A távoltöltött idő meg persze mindig ott lenne a Megbeszélni valók listáján, és csak húzódna tovább kettőnk kis piszkos ügye. Ugyan már, nekem ez nem kell!

Hermione ma eljött hozzám. Be sem jelentette, csak úgy megjelent. Pedig ha valaki, hát ő ismeretes az udvariasságáról. Ennyit erről. Nem számítottam vendégre, ami nálam annyit tesz, hogy irtó nagy kupi volt a házban. Elmosatlan tányérok díszelegtek a földön, amit csakis én tudok kikerülni, jól berögzült memóriámnak köszönhetően. A hálószobámban a ruháim a földön hevertek, gyűrötten, koszosan. Azt hiszem, mosnom kell majd. Ezen felül én sem feszítettem épp a legjobb állapotban. El is kezdtem szabadkozni Hermionénak, de ő egy legyintéssel elintézte.

- Ugyan, Kate! Mind tudjuk, hogy az utóbbi időben nem a takarításon járt az eszed.

Mind?

- De neked is be kell látnod, hogy nem bújhatsz el előlem örökké. Volt egy kis vitánk, vagy inkább úgy mondanám, hogy nézeteltérésünk...

- Ja, igen. Bezártál a lakásodba. Nemes gesztus vezérelt. Tudom.

- Most nem erről akarok beszélni – reagál gyorsan.

- Pedig ezt is muszáj lesz megvitatnunk, azaz inkább megbeszélnünk egyszer. Utálom az elsimítatlan ügyeket.

- Ha velem végeztél, Ron lesz a következő.

MI?

- Ami Ronnal történt, az az én saját ügyem. Nem kérek hozzá útmutatót – válaszolom nyersen. Majd ő mondja meg, mi?

- Jó, bocsánat. – Pár percig habozik, de aztán kiböki: - Egyébként azért jöttem, hogy...

- Na kezdődik – vigyorodom el.

- Meg akarlak kérni, hogy gyere vissza dolgozni. Szükségem van rád.

- Ez felettébb kedves dolog tőled Hermione, de én még nem állok készen.

- Dehogyisnem!

Szúrósan nézek rá, mire megérti, hogy most is abba próbál beleszólni, amibe nem kellene. Gyorsan lesüti a szemét.

- Azt akarom mondani, hogy nem tudlak tovább nélkülözni. Másfél hónapig voltál távol, én pedig egykor azért vettelek fel, mert kellettél. Most is kellesz. Gyere vissza!

- Nem tudom, Hermione – sóhajtom magam, és lezuttyanok a kanapémra. Még nem érzem, hogy itt az ideje.

- Figyelj – kezdi, és lassú léptekkel közeledik felém, majd leül. – Ez a másfél hónap nehéz lehetett neked. Ronnal is beszéltem, és abból amit elmondott, azt gyanítom, hogy valóságos remete lettél. Nem akarom, hogy kettőnk kis nézeteltérése ilyen reakciót váltson ki belőled. Mármint ezt a begubózást.

- Te ezt nem érted... – mondanám, de a hangom elcsuklik. Na, kezdődik. – Hirtelen minden összejött. Azt sem tudtam, mit akarok ezután. Semmi sem érdekelt, senkit sem akartam látni. Napokig csak ültem, és néztem a falat. Olyan volt ez, mintha valaki más élete lett volna. Mintha nem is Kate lettem volna.

- Hát én sem ismertem rád. Mindig tele voltál optimizmussal. A régi Kate-et jobban szerettem, és ideje, hogy visszatérjen közénk – mosolyog rám kedvesen. – Hidd el, jót fog tenni, ha újra munkába állsz.

Így történt, hogy a következő hétfőn már a könyvtárban találtam magam, és csodálkozhattam, azon, hogy hogyan is kerültem én ide? Valószínűleg elég tanácstalan képet vághattam, mivel Hermione odajött, és megnyugtatott, hogy természetes, ha nehezen rázódom vissza. Hiszen másfél hónapig voltam távol, ami azért nem kis idő! Teljesen elszoktam a kötelezettségektől, ami valljuk be nem volt túl szörnyű. Nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom, megfelelnem, vagy teljesítenem bármilyen kérését. És most kezdhetem újra... Hát szuper.

Itt a könyvtárban meg minden olyan borzalmasan izgi. Na jó, félre a tréfával. Semmi sem történik. Néha jön egy-két tag, akik valami halál uncsi könyvet akarnak, én meg odaadom. Nagyjából ennyiből állnak a napok. Jó esetben néha helyes férfiak is betoppannak, és akkor nekem jó napom van. Hermione persze észre veszi ezt rajtam, és azonnal rám szól, hogy a munkára koncentráljak. Persze neki ott van John, a tökéletes barátja. Ő már befejezte földi küldetését – párt találni magának. Be kellene látnia, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint ő. Vagy ha szerencsés is, minden bizonnyal pancser.

Hermione nem kérdezett rá, én pedig magától értetődően nem hoztam fel a Ron-témát. Még mindig kissé szíven üt a dolog, bár én voltam, aki legutóbb véget vetett mindennek. Azóta nem láttam Ront, és nem is hallottam felőle. Egyik énem örül neki, a másik meg legszívesebben világgá kürtölné, minden vágya, hogy láthassa.
- Kicsim! Megjöttem – kukkant be az ajtón John. – Á, szia Kate!

Nemrég ismerkedtem meg Johnnal. Hermionénak mázlija van, ez a pasi egy isten. Lehengerlő a humora, kedves és udvarias. Hermione tényleg tudja, mit akar kezdeni az életével.

- Hermione?

- Az irodájában van. Hova mentek ma este? – faggatom.

- Hermione talált valami puccos helyet. Tudod, milyen – mosolyog. – A maximalizmusa fogott meg benne. És hát ma este mindennek tökéletesnek kell lennie.

- Nocsak, csak nem valami évfordulót ünnepeltek? Hermione nem is mondta... – motyogom, de a hangom elhalkul, mikor John hirtelen mellém szökken, és fojtott hangon beszámol mindenről.

- Ma megkérem a kezét – avat be.

- Azta! – kiáltok fel a meglepetéstől.

Végülis nem kellene olyan meglepődöttnek lennem, hiszen mikor idekerültem, akkor voltak egy évesek. Az meg már régen volt, és persze a vak is látja, hogy őrülten szeretik egymást. Azért remélem, Hermione nem fogja kikosarazni.

- Hát, sok szerencsét – bíztatom. – Biztos igent mond. Titokban minden nő erről álmodozik. Csak titkoljuk, mert ha kimondanánk, azzal ráerőszakolnánk magunkat rátok.

- Csak igazad legyen – motyogja, miközben idegesen húz egyet a nyakkendőjén. – Na megyek, megkeresem.

Hermione szerencsés. Fura, hogy ezt hajtogatom egész nap. Inkább örülnöm kellene. A legjobb barátnőm férjhez megy, és én is biztos ott leszek az esküvőn. Habos-babos ruhák, torta, pezsgő, helyes pincérfiúk... Most valahogy nem hoz lázba. Talán a katasztrofális szerelmi életem lehet az oka. Ha jobban belegondolok, nem tudom magam feleségként elképzelni. Én, amint az oltárhoz állok, és örök hűséget fogadok egy férfinek, alárendelve ezzel magamat mindenféle kötelezettségnek, ami ezzel jár. Nem hiszem, hogy menne. Válni meg nem akarnék... Mégiscsak örök esküt fogadtam. Na ez sehogy sem logikus.

- Kate, Johnnal vacsorázni megyünk, bezárnál? – kérdez Hermione.

- Persze, nem gond – mosolygok. – Mulassatok jól – mondom -, én meg majd csak elfoglalom magam este, mint már hónapok óta... – motyogom magamnak.

Magamra maradásom után a könyvtár bezárása mellett nincs más dolgom, úgyhogy a kezemben csörgő kulccsal a kijárat felé veszem az irányt. Odakint teljes sötétség fogad, az utcai lámpák fénye selymesen világítja meg az utat. December eleje lévén hideg van, a leheletem csak úgy hasítja a levegőt. Azazhogy valaki másnak a lehelete, mert én NEM lihegek jelenleg...

- ÚRISTEN! Ki az? – ordítok fel, mikor megfordulásom után egy magas alakot veszek észre.

- Kate? – jön a megdöbbent kérdés. – Te meg mit keresel itt? Azaz én csak... Hermione itt van?

- Johnnal van – bököm ki morcosan. – Vacsorázni mentek, ma én zárok be. Szükséged van valamire?

- Nem igazán, csak beszélni akartam vele.

Kínos csönd áll be, és még mindig nem hiszem el, hogy a peches napjaim után még vannak pechesebbek.

- Nem tudtam, hogy visszajöttél a ... szabadságodról.

- Hermione visszaparancsolt. Azt mondta, hogy feltétlen szüksége van rám, de szerintem ez csak duma. Nem bírta nézni a szenvedésem. Kötve hiszem, hogy Mr. Farrelnek, aki kétnaponta újabb könyvért jön, annyira hiányoztam volna. Pedig helyes az öregfiú – mosolyodom el, mire Ron is megereszt egy félmosolyt.

- Kate, ami a múltkor történt...

- Ron ne beszéljünk róla, kérlek – sóhajtok.

- Nem értem, miért nem akarod újra kezdeni a barátságunkat. Olyan jól elvoltunk. Nulláról mindent, mintha most ismertük volna meg egymást. A múltat pedig elfelejtenénk, és sosem emlegetnénk. Na, mit szólsz?

- Kecsegtető ajánlat, de azért vannak fenntartásaim. Ha most igent mondanék, Hermione már a fejébe vette, hogy kibékít minket, és nem hiszem, hogy nyugton hagyna minket. Ez pedig a múlt bolygatását jelzi.

- Kate...

- Arról nem is beszélve, hogy a múltat nem lehet csak úgy elfelejteni. Én ebben nem hiszek. Az már bevésődött életünk naplójába, és egyes helyzetekben úgyis felmerül majd. Honnan tudjam, hogy nem fogod sosem a fejemhez vágni a történteket? Honnan tudjam, hogy bízhatok benned?

- Kate! Bízhatsz bennem. Többet nem követnék el olyan ostoba hibát, mint legutóbb. Nem engedném, hogy egy bugyuta veszekedés derékba törje a barátságunkat, vagy ami volt... Egyébként meg hiányzol – teszi hozzá halkan.

- Tényleg? – ragyog fel az arcom, aztán ezt gyorsan letörlöm róla. – Valóban? – kérdezem most közönyösebben.

- Valóban... – Ron elvörösödését még a sötétben is érzékelni. Mintha teste apró energiabombákat lövellne ki, amelyek felforrósítják a levegőt. Én pedig lelkesen fogadom őket, és úgy örülök nekik, mint majom a farkának.

- Hát, te is hiányoztál nekem – ismerem el.

Nem hiszem el, hogy ezt mondtam! Most vallottam be, hogy hiányzott nekem. Pedig esküszöm nem akartam. Ezt a titkot, még magamnak sem vallottam be, nem hogy Ronnak! Az érintett félnek! Mekkora egy idióta vagyok!

- Akkor benne vagy? Most már muszáj igent mondanod – vigyorog.

- Na jó, próbáljuk meg! De csak mert ennyire ragaszkodsz hozzá – emelem fel a mutatóujjam.

És így történt, hogy azon az estén minden rendeződni látszott. Talán mégsem vagyok akkora pancser. Ronnal pedig megbeszéltünk mindent, és ez valaminek a kezdete. Talán egy barátságé. Talán egy szerelemé. Ki tudja?