1. A kezdet

Harry Potter teljes mértékben elégedett volt az életével. Erre meg is volt minden oka, hiszen fiatal volt, híres, gazdag, voltak barátai és imádta a munkáját. Az aurori munka, amire gyerekkora óta vágyott, természetesen adta magát, hiszen a Mágiaügyi Minisztérium számára Harry egy igazi kincs volt. Hatalmas tekintélye volt, mindenki tisztelte és szerette. Ennél jobbat nem is kívánhatott volna magának. Ám valami mégis hiányzott ebből a fantasztikus életéből. És ez nem volt más, mint a szerelem. Ó igen, a szerelem. Harry – bár saját magán kívül csak két embernek vallotta be – őrülten szerelmes volt. Szerelmes volt egy lányba, akit a szépsége, az esze, a humora és a gyönyörű vörös haja tett igazán vonzóvá. Nem egyszer kapta azon magát, hogy munka helyett Ginny Weasley-ről ábrándozik, vagy egy megbeszélésen folyamatosan őt bámulja. Bármennyire is volt híres, nem volt az a csajozós típus, így nem is tudta, mihez kezdjen a helyzettel. Nem merte bevallani az érzéseit a lánynak, mert attól félt, hogy mindezt rossz pillanatban teszi. Hogy miért is félt ettől? Mert bizony, nem csak Harry Potternek volt szeme. Ginnynek nagyon sok udvarlója akadt, amit Harry a hatalmas féltékenysége mellett meg is értett. Szívesen gondolt vissza a Roxfortban közösen eltöltött időkre, de amikor ezen gondolkodott - akarva, akaratlanul – a háború jutott eszébe, ami elválasztotta őket egymástól. Ez a háború is egy elég érdekes helyzet volt. Igaz, hogy a varázslótársadalom megszabadult Voldemort nagyúrtól, de mindig akadtak szökött, vagy visszatért halálfalók, akik bizony sok nehézséget okoztak a varázslóknak. Egyik nap sétáltak Ronnal a minisztérium folyosóján. Ron folyamatosan dumált; Harry nem is figyelt arra, hogy mit mond, csak akkor, amikor barátja azt mondta ’Ginny’. De ilyenkor általában az volt a téma, hogy mit csináltak George-dzsal, vagy, hogy mik történtek az Odúban. Ron már természetesen nem az Odúban lakott, hanem Godric’s Hollowban Hermionéval, de ennek ellenére gyakran látogatott el régi otthonába. Már tényleg régóta beszélt, amikor egyszer csak felkiáltott:

-         Harry! Te nem is figyelsz rám!

-         Én? Hogyne figyelnék?!

-         Igen? Akkor mit mondtam?

-         Azt, hogy...hogy...hogy...

-         Mondtam, hogy nem figyelsz!

-         Sajnálom Ron, csak máshol jár az eszem...

-         Hát azt látom. És mondd csak, min? Vagy mondjam úgy, hogy kin?

-         Mi van?

-         Figyelj, minden lány, aki mellett elmész, utánad fordul. Arra gondoltam, esetleg valamelyik...

-         Ja, nem, nem, dehogyis.

-         Tényleg. Híres vagy, jóképű, auror, ami nem hátrány, mindenki imád, de miért is vagy te így egyedül?

-         Még nem találtam meg a megfelelő lányt.

-         Ugyan! Bárki lenne a barátnőd!

-         De én nem lennék bárki barátja! – Harry kezdett kijönni a béketűrésből.

-         Oké, oké! Nem kell megenni! Csak kérdeztem. Figyelj! Nem jössz át hozzánk ma este? Hermione összeüt egy kis vacsorát.

-         Jól hangzik. Kösz. De most mennem kell. Szia!

-         Szia!

Harry beült az irodájába, és elkezdett gondolkodni azon, amit Ron, mondott neki. Ahogy belegondolt, rájött, hogy tényleg bárki szívesen lenne a barátnője. És miért? Mert híres volt. De neki olyan kellett, aki magát, Harry Pottert szereti, és nem Harry Pottert, a sztárt. Mélázásából egy kopogás zökkentette ki. A bűvös ’szabad’ szó után belépett a szobába Ginny.

-         Szia, Ginny!

-         Szia, Harry! Azt a jelentést hoztam, amit neked kell leadnom.

-         Úristen! Ez még ráért volna!

-         Tudom, de valahogy kedvem volt dolgozni.

-         Ez most komoly?

-         Igen. Tudod, most szakítottam a barátommal, és egy kicsit megviselt, és...

-         ...a munkába menekültél. Tudom, milyen érzés.

-         Tudod?

-         Tudom. Tehetek érted valamit?

-         Nem igazán. De köszönöm, hogy segíteni próbálsz. Hermione meghívott ma estére hozzájuk, de nincs túl sok kedvem menni. Nem akarom azt nézni, hogy ők mennyire szerelmesek, és folyamatosan rádöbbenni arra, hogy én egyedül vagyok.

-         De, kérlek, gyere! Öhm...engem is meghívtak, és én is ugyanezt gondolom a dologról.

-         Csak azt ne mondd, hogy nincs barátnőd!

-         Pedig nincs.

-         Ezt nem hiszem el.

-         Pedig elhiheted.

-         Pont neked? De hát bárki szívesen lenne a barátnőd!

-         Tudom. Ron is ezt mondja.

-         Nem véletlenül.

-         Jó, de nekem nem kell bárki!

-         Ó! Szóval van kiszemelted!

-         Hát...igen, van.

-         És megtudhatunk valamit erről a hölgyről?

-         Van egy feje, két keze, két lába.

-         Azta! Ez fantasztikus!

-         Szerintem is. – majd kitört belőlük a kacagás. Miután nevetésük csillapodott, Harry volt először képes megszólalni. – Szóval. Akkor megkérhetlek, hogy gyere el ma este?

-         Jó, de csak ha te is ott leszel!

-         Ott, leszek, ígérem!

-         Rendben. Akkor este!

-         Igen. Este. – mondta Harry, de már csak magának, mert addigra becsukódott az ajtó Ginny mögött.