Másnap reggel Ginny viszonylag korán ébredt, de mégis kipihentnek érezte magát. Csörömpölést hallott a konyha felől, majd pillanatokon belül belépett a szobába Harry, egy tálcával a kezében.

-         Jó reggelt! – köszöntötte a lányt.

-         Neked is. Honnan...

-         Elmentem bevásárolni.

-         Igazán nem kellett volna!

-         Szerinted, ha nem mentem volna el, akkor most mit ennél?

-         Ööö...semmit?

-         Azt bizony. Úgyhogy vettem egy csomó mindent, és csináltam kaját. Remélem, elleszel vele. De nekem most mennem kell.

-         Ne menj el! – kérte Ginny olyan szépen, hogy Harry majdnem eleget tett a lány kérésének.

-         De muszáj. Tudod, az olyanoknak, akiknek nincs semmi bajuk, dolgozniuk kell.

-         De nekem sincs semmi bajom!

-         Ginny. Tegnap elájultál, ami csak arra utal, hogy ki kell pihenned magad. És te most ezt is fogod tenni. Nekem viszont most már tényleg mennem kell, mert Peter leveszi a fejem.  – Peter nem volt más, mint az Auror Parancsnokság főnöke. Fiatal volt, és remekül elvolt minden aurorral, de a munkában nem ismert határt. Neki, ha munka volt, akkor bizony keményen kellett dolgozni. Harryt egy kicsit Oliver Woodra emlékeztette, és ekkor adott hálát az égnek, hogy Peter nem kviddicsezik. - Amint tudok, jövök. Addig pedig: PIHENJ! – és azzal elhoppanált. A minisztériumba érve egyből be is ült az irodájába, hogy nekilásson az aznapi teendőknek, amikor hatalmas robajjal kinyílt az ajtó.

-         Csá! Hoztam kaját.

-         Csá! Kösz, Dan. – Daniel Harry egyik legjobb barátja volt. Ő volt az, akinek Harry el merte mondani, mit érez Ginny iránt.

-         Na, mi volt tegnap este?

-         Hát, semmi különös.

-         A semmi különös nálad azt jelenti, hogy átsuhansz minden egyes részlet fölött, amit elemezgetni lehet.

-         De Dan, tudod, hogy én utálok elemezgetni. Te csinálod ezt folyamatosan.

-         Jó, az most lényegtelen. De biztos vagyok benne, hogy történt valami.

-         Oké. Ginnyvel pont Ronék házának ajtaja előtt futottunk össze. Aztán bementünk, kajáltunk, dumáltunk, aztán olyan éjfél körül indultunk el haza.

-         Gyalog?

-         Igen, gyalog. Nem volt kedvünk hoppanálni, szóval inkább sétáltunk. Aztán beszélgettünk, és tök hamar elment az idő. Aztán behívott magához, mert tök jót beszélgettünk és folytatni akartuk. Aztán már készültem elmenni, amikor rosszul lett és összeesett, szóval ottmaradtam.

-         És?

-         Mi és? Ma reggel felébredt, csináltam neki kaját, aztán eljöttem.

-         Aha. – ezek után Daniel elkezdett gondolkodó fejet vágni.

-         Ne, Dan, kérlek szépen, ne elemezgesd! Komolyan mondom, innentől kezdve nem mondok el neked semmit!

-         De nem! Ez azt jelenti, hogy te is bejössz neki!

-         Ezt meg honnan veszed?

-         Fogalmam sincs. Csak úgy jött.

-         Jól van, Dan, nem érdekel, menjél, Sarah vár!

-         Ezt honnan tudod?

-         Fogalmam sincs. Csak úgy jött, tudod.

-         Menj a francba!

-         Szia, Dan!

-         Szia. – morogta Dan, majd kilépett az ajtón.

~ 2 órával később a megbeszélésen ~

-         Pszt! Harry! – az említett megfordult, és látta, hogy Hermione hívja magához. Szokásos megbeszélés volt, ami a miniszteren és Peteren kívül nem érdekelt senkit. Hermione különvált Rontól és a barátnőitől is, de úgy látszott, hogy Sarah-t és Christine-t is érdekelte a beszélgetés.

-         Ejnye, Hermione, mi az, hogy nem figyelsz? – gúnyolódott Harry, de a megjegyzéséért csak egy sötét pillantást kapott. – Jó, bocs. Mi az?

-         Nem tudod, mi van Ginnyvel?

-         Ja, nem érezte jól magát, ezért nem jött be ma.

-         Mi történt tegnap este?

-         Hazasétáltunk, és tök jót beszélgettünk, aztán Ginny behívott magához, hogy folytassuk a beszélgetést. Aztán már indultam volna haza, amikor...

-         Ha Miss Granger és Mr. Potter is szentelnének nekünk egy kis figyelmet, akkor tudnám folytatni, amit elkezdtem! – emelte fel a hangját Cornelius Caramel, akit a háború után ismét megválasztottak miniszternek. Hermione elmotyogott egy ’elnézést miniszterúr-at’, aki ezek után folytatta a mondanivalóját.

-         Szóval – suttogta kétszer olyan halkan Hermione, mint eddig – mi történt?

-         Ginny rosszul lett, és elájult – vette halkabbra a hangját Harry is. – úgyhogy ott maradtam vele éjszakára.

-         Aha. Értem. Chris! – pisszegett Hermione a másik irányba, de ezt már nem tudta olyan halkan.

-         Miss Granger! A rendkívül halaszthatatlan mondanivalója mellett elmondaná a véleményét az előbb említett témáról? – Hermione egy pár másodpercig úgy tűnt, elsüllyed szégyenében, majd tárgyilagos hangon közölte. – Úgy érzem, miniszter úr, hogy teljesen fölöslegesen aggódik. Szerintem szó sincs szökött halálfalókról. – Harrynek leesett az álla, hiszen az elmúlt percben Hermione folyamatosan vele beszélgetett, mégis tudta, hogy miről van szó. – Eddig minden hónapban volt egy gyanú arra, hogy ismét előkerült egy, és eddig egyik hónapban sem történt semmi. Ezért úgy gondolom, hogy amíg nincs miért aggódni, addig ne aggódjunk.

-         Jelen esetben úgy érzem, Miss Granger, hogy ezt nem ön dönti el! – mondta Caramel nagy nemtörődömséggel.

-         De hiszen azt kérte, uram, hogy mondjam el a véleményem! – csend. Hatalmas csend. Az aurorok többsége tátott szájjal meredt Hermionéra, voltak, akik Caramel és Hermione között járatták a tekintetüket, és voltak olyanok (konkrétan Harry, Ron, Daniel, Sarah és Christine), akik leplezetlenül röhögtek. Cornelius Caramel falfehér volt, és hihetetlenül döbbent, bár nem lehetett tudni, hogy azért, mert Hermione tudta, miről van szó, vagy, hogy azért, mert iszonyatosan kínos helyzetbe kerül az egész Auror Parancsnokság előtt.

-         Az most...most...az most lényegtelen. Potter, Weasley, Vettel, Davis és Walters pedig kifelé! – az utolsó mondatot már ordította. Így Harry, Ron, Daniel, Sarah és Christine engedelmeskedtek, és elhagyták a termet.

Délután Hermione, Sarah és Christine úgy döntöttek, meglátogatják Ginnyt. Ginnyn már akkor látszott, hogy jól van, amikor ajtót nyitott nekik.

-         Szia Ginny! Harry mondta, hogy mi történt! – mondta Hermione.

-         Aha. Gyertek be!

-         Akkor ezek szerint már jól vagy. – mondta Christine.

-         Igen, persze, minden rendben, csak ki kellett pihennem magam. – mosolygott Ginny.

-         Ki járt itt? – kérdezte Sarah, miközben fura arckifejezéssel járatta körbe a tekintetét a lakásban.

-         Csak Harry.

-         Komolyan? – döbbent le mindhárom lány.

-         Igen. Eljött megnézni, hogy vagyok. – közölte Ginny, amire a lányok sejtelmesen összevigyorogtak. – Na, de meséljetek, mi történt ma?

-         Hermione beszólt a miniszternek. – röhögött Christine.

-         Nem szóltam be neki!

-         Na, jó, tényleg nem, de óriási volt! – kezdte Sarah, majd elmesélték Ginnynek a történetet, aminek a végére a lány kis híján fetrengett a röhögéstől.

-         Aztán Caramel kizavart minket a teremből... – fejezte be Christine.

-         Persze, mert annyira röhögtetek, hogy az már sértő volt! – vágta rá Hermione.

-         Neked? – kérdezték egyszerre mindhárman.

-         Oké, nekem nem, de szerintem elég szemét dolog volt!

-         Bocs, Hermione, de ezen nem lehetett nem röhögni! – védekezett Sarah.

-         De mi történt az után, hogy Caramel kizavarta őket? – érdeklődött Ginny.

-         Hát semmi különös nem volt. Caramel arról beszélt, hogy...

-         Miért, akkor már figyeltél? – szólt közbe Christine.

-         Igen, képzeld, figyeltem. – Hermione megpróbált sértődött fejet vágni, de ez nem egészen jött össze, úgyhogy mind a négyen elnevették magukat. Miután abbahagyták a nevetést, Hermione folytatta: Tehát csak arról beszélt, hogy legyünk elővigyázatosak, és hogy magunkra is, meg másokra is figyeljünk.

Ezek után a négy lány még nagyon sokat beszélgetett, de egy idő után Hermione megszólalt:

-         Nekem sajnos most már haza kéne mennem, mert Ron vár!

-         Én is találkozom Daniellel. – szólt Sarah.

-         Én meg Marc-kal. – mondta Christine.

-         Na, akkor menjetek! Köszi, hogy eljöttetek! – elbúcsúztak, majd a három lány dehoppanált.