Ginny belépett egy terembe, amiben volt valami furcsa. Rövid gondolkodás után rájött, mi az. A terem egyik fala tele volt arcokkal. Arcokkal, amik csupa kíváncsi tekintetet tükröztek. Elindult a teremben, és rémülten megállapította, hogy minden fal tele van az őt bámulókkal. Még a plafon és a padló is. A terem akkora volt, hogy Ginny nem is látta az ajtót, egészen addig, amíg valaki be nem lépett rajta. És ez az illető nem volt más, mint Harry, aki amint belépett, elkezdett a lánnyal ordítani.

- Azt hittem, barátok vagyunk! Mindig segítettem neked, és te így hálálod meg! Utállak, Ginny! Egyszerűen utállak! – ezek a szavak olyan rémesen érintették Ginnyt, hogy elsírta magát, és kirohant az ajtón. Ott beért egy másik terembe, ahol ugyanez várta. Aztán berohant még egybe, ahol szintén a bámuló arcok és Harry voltak. Aztán a következőben is, az utána következőben is, és így tovább. Ginny legszívesebben segítségért kiabált volna, mert érezte, hogy ennek soha nem lesz vége. Már vagy az ötvenedik teremből rohant ki, amikor...

Ginny zihálva ébredt fel. Az éjszaka körülbelül már hatodszorra álmodta ezt, és mindig ugyanannál a résznél ébredt fel. Nagyon nehezen tudott elaludni. Már hajnali kettő is elmúlt, mire sikerült, de amint elaludt, ezt a szörnyűséget álmodta. Felriadt és megnyugodott, hogy csak egy álom volt. Viszont, mikor újra álomba merült, ismét ugyanez az álom környékezte meg. Aztán újra, meg újra, meg újra, meg újra. Ginny tudta, hogy ez volt élete legrosszabb éjszakája, és nem akart visszaaludni. Ránézett az órájára, – az fél 8-at mutatott – majd miután megállapította, hogy fél óra múlva úgyis felkelne, úgy döntött, most megteszi. Vett egy forró fürdőt, összekészülődött, kísérletet tett az evésre, és folyamatosan arra készítette fel magát, ami a minisztériumban fogja várni. Majd hosszas tépelődés után háromnegyed 9-kor a Mágiaügyi Minisztérium bejárata elé hoppanált. El sem tudta hinni, hogy már az ajtó előtt áll. Hiába készítgette fel magát egész reggel, most úgy érezte, egyáltalán nincs kész arra, hogy bemenjen. Egy öt percig még toporgott, és a visszafordulás gondolatával játszott, de aztán úgy döntött, hogy minél előbb túlesik rajta, annál jobb. Vagy nem. Mindenesetre lenyomta a kilincset, és belépett. Ott bent az várta, amire számított. 8 óra 50 perckor a Mágiaügyi Minisztérium bejárati csarnoka minden nap tele van munkába igyekvő emberekkel. Nos, jelen esetben ezek az emberek egyáltalán nem igyekeztek. Kétszer olyan lassan mentek, mint amit a normális emberi tempó diktál, és mind jó alaposan megbámulták Ginnyt. Ezek között az emberek között Ginny felismert egy férfit és egy nőt a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályról. Akkor már tudta, hogy nem csak az Auror Parancsnokság, hanem az egész Varázsbűn–Üldözési Főosztály tud róla. Beszállt a liftbe, ahol újabb emberek bámulták meg, és súgtak össze a háta mögött. Ginny közöttük is felismert párat, akik a Nemzetközi Varázsjogi Hivatalnál dolgoztak, aztán még párat a Varázsbaj-Elhárító Osztagtól, és még párat a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalából. És ekkor már tudta, hogy nagy baj van. Tudta, hogy nem csak a Varázsbűn-Üldözési Főosztály tud az esetről, hanem ezek szerint a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya, a Varázslény Felügyeleti Főosztály, továbbá a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztálya is. És ahogyan egy minisztériumi hírek terjedésének sebességét ismerte, tudta, hogy délben már az egész minisztérium tudni fogja. Erre a gondolatra a gyomra egy hatalmas bukfencet vetett. Amikor kiszállt a liftből, szinte futva közelítette meg az Auror Parancsnokságot, azon belül is az irodáját. Ginny hálát adott az égnek, hogy hódolói nem követik, mert ők egyáltalán nem hiányoztak az életéből. Emellett elégedetten konstatálta, hogy lekoptak, hiszen reggelente már akkor körülvették, amikor betette a lábát a minisztériumba. Ginny örült, amikor végre beért az irodájába. Bezárkózott, és remélte, hogy senki nem fogja megzavarni. Éppen, hogy leült, máris kopogtattak.

-         Ki az? – kérdezte riadtan, mert őszintén attól félt, hogy álma valóra válik, és beront Harry.

-         Sarah és Hermione vagyunk. – szűrődött be Hermione hangja, akiknek Ginny rögtön ajtót nyitott.

-         Sziasztok! – köszöntötte őket a lány.

-         Ginny, mi volt ez? – érdeklődött Sarah. – Úgy remegett a hangod. Meg elég furcsa, hogy be van zárva az ajtód.

-         Ja, az. Tudjátok, elég szörnyű éjszakám volt. – majd beszámolt barátnőinek a visszatérő álmáról - ...és attól félek, hogy ugyanúgy bejön Harry, és ugyanazt vágja a fejemhez, amit az álmomban.

-         Ugyan, Ginny, mind ismerjük Harryt, és tudjuk, hogy ilyet nem tenne. – nyugtatta meg Hermione.

-         Igen, Hermione, mind ismerjük Harryt, és tudjuk, hogyha mérges, akkor nagyon mérges, és azt hiszem, tegnap elég okot adtam neki arra, hogy mérges legyen. – fakadt ki Ginny, miközben Sarah és Hermione aggódó pillantásokat váltottak.

-         Ami a tegnapit illeti... – kezdett bele Sarah.

-         Ginny, tudnod kell, hogy mi melletted állunk! – vágott a szavába Hermione.

-         Igen, teljes mértékben! Christine egy undorító szemétláda! Hozzánk is odajött könyörögni, de meg se hallgattuk! – folytatta Sarah.

-         Mindenben támogatunk, Ginny, és segítünk neked. – fejezte be Hermione.

-         Ez nagyon kedves tőletek lányok, köszönöm. Csak annyira rossz. Mindenki megbámul, és folyamatosan összesúgnak a hátam mögött. És már nem csak az aurorok. Szerintem délre már az egész Mágiaügyi Minisztérium tudni fogja! – mondta Ginny.

És így is lett. Ebédszünetben semmi másról sem beszélt az egész minisztérium, mint Ginny tegnapi veszekedéséről Christine-nel. Christine a tegnapi eset után felmondott, és otthagyta az Auror Parancsnokságot. Ginny semmi pénzért nem hagyta volna ott a munkáját, hiszen imádta, de elég nehéz volt megküzdenie a következményekkel. Nem tette ki a lábát az irodájából, kaját is a barátnői vittek neki, és ’egy hét múlva úgyis elfelejtik’ mondatokkal próbálták Ginnyt jobb kedvre deríteni, akinek viszont teljesen máshol járt az esze. Az, aki ezt a ’máshol’-t képviselte fel-alá járkált az irodájában, és Daniel elemezgetését hallgatta.

-         És mi van akkor, ha ezzel a *nekeddobomaköpenyedetannyiramérgesvagyok* dologgal csak a figyelmedet akarta felkelteni?

-         Már rég felkeltette a figyelmemet, Dan, nem kellett hozzá a köpeny is! – mondta ingerülten Harry.

-         És, ha erre a köpenydobálós izére is szükség volt? Ez az! Ez a jelenet része volt!

-         Jaj, Dan, te időnként annyira hülye tudsz lenni!

-         Miért, te nem így gondolod?

-         Nem, nem így gondolom. Teljesen más következtetésre jutottam. Azt tudjuk, hogy Ginny dühös volt, de nem tudjuk, hogy miért, igaz? Dan! DAN! Megtennéd, hogy a vigyorgás helyett segítenél?

-         Ja, igen, persze, csak mindig azt mondod, hogy hülye vagyok, amiért elemzem a dolgokat, de most te is azt csinálod!

-         Maradj már! Nem elemezgetek, csak szimplán levonom a következtetéseket! Nem kezdek el boncolgatni minden egyes kimondott mondatot!

-         Oké, oké, rendben. Szóval, Ginny, dühös volt, de nem tudjuk miért. Miért nem tudjuk?

-         Mert a veszekedésnek csak a végére értem ki. Kiabálást hallottam, gondoltam, kimegyek, megnézem. Mikor kiértem, Ginny akkor vágta pofon Christine-t. És csak annyit tudok, hogy Ginnyt átverték és becsapták.

-         Én is csak ennyit hallottam. De Ginny nem mondott valami olyasmit, hogy ’elvetted a barátomat?

-         Milyen barátját?

-         Nyilván a pasiját.

-         Szerintem is, de ebben nem lehetünk biztosak.

-         Ezt szerintem meg kéne vele beszélned. Mert hát, valljuk be, nagyon keveset tudunk. Végülis mi az eredmény? Ginny felpofozta Christine-t, mert valami csúnyát mondott vagy tett, vagy mindkettő. Utána pedig a fejéhez vágta, hogy elvette a barátját, akiről nem tudjuk, hogy milyen barát, meg hogy átverte és becsapta. Ezek után kérdezett valamit Hermionéról és Sarah-ról, hisztizett Peterrel, és a könnyeivel küszködve elrohant, miközben neked dobta a köpenyedet. Nos, azért szerintem ez elég zavaros.

-         Szerintem is. Nem is hisztizett Peterrel!

-         Jaj, Harry, te már annyira szerelmes vagy, hogy mindent rózsaszínben látsz!

-         Ez nem igaz! – vágta rá Harry.

-         Dehogynem. Az egész egy nagy hiszti volt, csak te túl elfogult vagy!

-         De akkor sem volt véletlen! És biztos nem egy előre megrendezett jelenet volt! Ginny nem csinálna ilyet.

-         Az igaz. Mindenesetre, szerintem meg kéne vele beszélned ezt a dolgot.

-         Igen, az lenne a legjobb, mert akkor mindenre fény derülne.

-         Hát, akkor, mire vársz?

-         Arra, hogy elmenj, és hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem vagy a közelben.

-         Nem is értem, miért vagyok hajlandó barátkozni veled, amikor folyton szemétkedsz!

-         Azt én nem tudhatom. – vigyorgott Harry, majd hozzátette – Jó, bocs. De most kérlek...

-         Már itt se vagyok!

-         Kösz. – Harry becsukta Daniel mögött az ajtót, majd elgondolkozott azt illetően, hogy mit is mondjon Ginnynek. Mégsem állhat úgy elé, hogy: „Te, mi volt már ez a jelenet tegnap?” Tisztában volt vele, hogy mindenki jó alaposan megbámulja a lányt, és hogy folyamatosan róla beszél. Az alapján pedig, hogy hogyan viselkedett, amikor az a sok fiú elkezdte követni, tudta, hogy Ginny egyáltalán nem viseli jól a helyzetet. Miután összeszedte magát, elindult, hogy megkeresse a lányt. Már majdnem az irodájánál járt, mikor látta, hogy Ginny jön vele szemben. De ami ekkor történt, arra nem számított. Ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt az Odúban, Ginny megtorpant, elkerekedtek a szemei, és elrohant. Harry nem késlekedett, utána futott. Látta, hogy a lány bemegy a női mosdóba. Nem zavartatta magát, bement oda is. De hiába. Körbenézett, benyitott minden fülkébe, de az összes üresnek bizonyult. Újra kiment a folyosóra, de miután körülnézett, rájött, hogy Ginny valószínűleg elhoppanált.