Egy hét telt el Ginny és Christine ominózus veszekedése óta, de Ginny helyzete nem változott. Pontosabban változott, csak a lehető legrosszabb irányba. Már nem csak megbámulták és összesúgtak a háta mögött, hanem többen is bunkó megjegyzéseket tettek a lány közeledtekor. Ginny ezt nagyon nehezen viselte. Már tényleg nem mozdult ki az irodájából, csak akkor, ha vécére ment, de azt is igyekezett a lehető leggyorsabban végrehajtani. Többször elgondolkodott azon, hogy egyszerűbb lenne egyenesen a vécébe hoppanálni, de utána igyekezett megnyugtatni magát, hogy ennyire még nem vészes a helyzet. Igazából, ezt ő maga se hitte el. Senkivel nem akart találkozni, egyedül Sarah, Hermione és Ron társaságát viselte el, akik folyamatosan bementek hozzá, hogy vigasztalják. Ginny rettenetesen félt attól, hogy mi lesz, ha esetleg találkozik Harryvel. A múltkori is elég durva volt, amikor elfutott Harry elől, majd hazahoppanált, hogy a fiú még véletlenül se találja meg. Mi lett volna, ha még ezek után is összefut vele? Belegondolni se mert. Ilyen szörnyű állapotban még nem látta senki. Hermione, Ron és Sarah is alig tudtak vele valamit kezdeni. Nagyon sokat sírt, alig evett és vigasztalhatatlan volt. Már-már azt fontolgatta, hogy ő is felmond, de erről Ron és a lányok rögtön lebeszélték, mondván, erősebb ő annál, hogy elfusson. Ezzel szemben Harry mindenáron beszélni akart a lánnyal, és nem értette, hogy tud Ginny úgy helyezkedni, hogy ő sose találja meg. Legszívesebben odament volna hozzá és elmondta volna neki, hogy tudja, mit érez, hogy egyáltalán nem haragszik rá, és hogy nagyon szereti. Igen. Harry most már el is mondta volna Ginnynek, hogy nagyon régóta szerelmes belé, de ehhez az kellett, hogy találkozzon vele. És ez – mondjuk ki – lehetetlen volt. Többször küldött neki üzenetet, hogy beszélni szeretne vele, de Ginny válaszra se méltatta.

-         Most komolyan azt mondod, hogy nem válaszolt?

-         Hányszor, mondjam még el, Dan? Nagyjából a nyolcadik üzenetet küldtem neki azt illetően, hogy beszélni szeretnék vele, de semmi! Nem ír vissza!

-         És az, ami a múlt héten történt?

-         Hát az pláne nem tudom mire vélni. Csak úgy elfutott, mintha valami szörnyű jelenség lennék!

-         Asszem, csak egyetlen megoldás maradt. Meg kell figyelni.

-         Én olyat nem csinálok!

-         De én igen!

-         Ne, Dan, ez bunkóság.

-         Akarsz vele beszélni, vagy nem?

-         Akarok. De nem vagyok hajlandó megfigyelni, hogy mikor éppen mit csinál. És szépen megkérlek, hogy te se csináld ezt.

-         Jó, rendben, nem csinálom. Pedig ez bevált volna. Hm. Éhes vagyok. Te nem?

-         Ami azt illeti, én is.

-         Akkor mire várunk? Irány a büfé! – nevetett Dan.

Eközben Ginny leadta a jelentését Peternek. Útban visszafelé az irodájába többen is elállták az útját. Észrevette, hogy meglehetősen sokan vannak körülötte. De hiába, nem tudta őket kikerülni.

-         Mi van, Weasley, nem akarsz engem is megpofozni?

-         Most miért nem ordítasz? Hiszen mindenki téged bámul!

-         Megcsalt a pasid az egyik legjobb barátnőddel? Ennyire elviselhetetlen voltál? – négy-öt fiú lépett ki a bámészkodók közül, és kezdték el Ginnyt cukkolni. Ginny akármerre nézett, emberek vették körül, nyilván arra várva, hogy ismét jelenetet rendez. Nem tudott egyik irányba se menni, mert ezek a fiúk minden oldalról akadálynak bizonyultak. Tudta, hogy innen nincs kiút. Egyszer csak egy túlzottan ismerős hangot hallott a háta mögül.

-         Hagyjátok már békén! – Ginny nem mert hinni a fülének. – Miért nem tudtok leszállni róla? – a Ginnyt piszkáló fiúk hirtelen elsápadtak. – Azt hiszitek, hogy neki olyan jó? Elkövetett egy hibát. Sőt, nem is ő követte el! Ginny csak egy áldozat, akit csúnyán becsaptak! Szerintetek akarja ezt? Akarja, hogy mindenki megbámulja, és hogy beszólongassanak neki? Mert én nem hiszem. Történt egy olyan dolog, ami miatt már mindenki tudja, hogy kicsoda. Mondhatnám, „híres”. De ti, nyilván tudjátok, hogy milyen az, nem? Tudjátok, hogy milyen, amikor nem tudsz sehol se megjelenni úgy, hogy az emberek ne bámulnák a homlokodat! Ne gondoljátok azt, hogy ez jó! Híresnek lenni nem jó! Tulajdonképpen, híresnek lenni nagyon rossz. Mindenki megbámul, az emberek összesúgnak a hátad mögött, és eljön az a pillanat is, amikor megjelennek a rosszakaróid! Akik azt gondolják, hogy te akartad ezt a felhajtást magad körül, és lépten-nyomon beléd kötnek! És ezt miért? Azért, mert irigyek rád. Mert azt gondolják, te szívesen vagy híres. De elhihetitek, én inkább lennék átlagos. Átlagos ember, aki után nem fordul meg senki, akiről nem beszélnek folyamatosan! De nekem ez a sors jutott! Nekem a sebhely, meg Voldemort nagyúr legyőzése jutott! Ginnynek pedig az jutott, hogy egy incidens miatt már mindenki tudja, hogy kicsoda. Viszont nektek, akiknek az átlagemberek csodás élete jutott, nektek sokkal jobb. Mondjuk, bármikor megátkozom bármelyikőtöket úgy, hogy csinos sebhelyet is kap! És akkor már híresek lehettek! Igen. Erre a sorsra fogtok jutni, ha nem hagyjátok békén Ginnyt. Most pedig, ha megengeditek, visszamennék az irodámba! – Harry hangja úgy visszhangzott a folyosón, hogy aki nem volt ott, valószínűleg az is meghallotta. A tömeg szépen, fokozatosan elkezdett oszolni. Olyan sokan voltak, hogy Ginny azt hitte, szem elől téveszti Harryt. Pedig, ha valamit nem akart, az most az volt. Szerencsére sikerült úgy utolérnie, hogy Harry már csukta volna be irodája ajtaját, ha Ginny nem teszi oda az utolsó pillanatban a lábát. Kinyitotta az ajtót, bement, majd becsukta, és nekitámaszkodott.

-         Nézd Harry. – kezdte – Sajnálom. Rettenetesen sajnálom, hogy bunkó voltam veled, pedig semmi okom nem volt rá. Sajnálom, hogy a múltkor úgy elfutottam, de nem akartam találkozni veled. Tudom, hogy nagyon haragszol, és minden okod megvan rá. De hidd el, annyira dühös voltam, hogy azt se tudtam, mit csinálok. Azt is nagyon sajnálom, hogy nem válaszoltam az üzeneteidre, de azt hittem, ordítozni akarsz velem, és arra nem volt szükségem. Emellett pedig köszönöm. Nagyon köszönöm azt, amit az előbb értem tettél. Hihetetlenül hálás vagyok, de tudom ezzel, nem megyek sokra, és... – nem tudta befejezni, mert Harry a szájára tette az ujját.

-         Megszólalhatnék én is? Figyelj, Ginny, nem haragszom rád. Egy percig sem haragudtam rád. Hiszen tudom, hogy mit éreztél. Ha dühös vagyok, én sem tudok gondolkodni. Tudom, hogy szándékosan nem tetted volna. Az elmúlt egy hétben folyamatosan beszélni akartam veled, de te mindig elkerültél. És semmit sem kell megköszönnöd. Ezt bármikor megteszem.

-         Jaj, Harry, ez annyira édes tőled! – mondta Ginny, mikor az arcuk már csak pár centire volt egymástól. Ajkaik vészesen közeledtek, amikor a szokásos csattanással nyílt az ajtó.

-         Harry, ez óriási volt! Közben elmentem kajááá...szia, Ginny! – köszönt Daniel. – Asszem...öhm...most megyek. – mondta Harry fejét látva. – Hát...ööö...sziasztok!

-         Sosem tud kopogni. – mondta Harry.

-         Hát, van ilyen. – mosolygott Ginny. Harry újból közelebb hajolt, hogy megcsókolja, amikor újra kinyílt az ajtó.

-         Harry, sajnálom, hogy csak így rád török, de a...üdvözlöm, Miss Weasley!

-         A legjobbakat, miniszter úr! – vörösödött el Ginny. – Hát...ööö...nekem még nagyon sok dolgom van, úgyhogy most megyek. Viszlát! – mondta, majd kiviharzott a szobából.

-         Megölöm Caramelt!

-         Az rendben van, hogy megölöd, de elmondanád, hogy miért ismételgeted ezt már vagy öt perce? – kérdezte Daniel, majd Harry beszámolt neki a történtekről. – Nem hiszem el! Ja, egyébként bocs, legközelebb majd kopogok.

-         Nagyon helyes, Dan. – ezek után Dannek el kellett mennie, így Harry egyedül maradt. Mivel már majdnem hat óra volt, összeszedte a dolgait, és elindult haza. Ginny ekkor már otthon volt, és fel-alá járkált a szobában. Meg akart csókolni. Tudom, hogy meg akart csókolni. Kétszer is meg akart csókolni. A francba is Caramellel! Most mi lesz? Jajistenemjajistenemjajistenem... – sóhajtozott Ginny, amikor arra lett figyelmes, hogy csöngetnek. Fogalma sem volt, hogy ki lehet az. De ami ezek után jött, az egy szempillantás alatt megtörtént. Még ki se nyitotta az ajtót, máris Harry karjaiban találta magát, aki egyből megcsókolta. Sok-sok perc után, miután elváltak, Harry egyből belekezdett.

-         Sajnálom, nem bírtam tovább. Szeretlek, Ginny. – Ginnynek ez volt a minden. Már semmi gondja nem volt. Nem érdekelte a sok kíváncsiskodó tekintet, se az, hogy eddig élete legrosszabb napjait élte át, csak Harry. Elmosolyodott, majd megszólalt:

-         Én is szeretlek. – majd ismét csókolózni kezdtek.