9. Támadás és veszteségek

Mikor kiértek, mind a négyük arcára a meglepettség ült ki. Hát mégis megtörtént! Caramel félelme beigazolódott: halálfalók támadtak az Auror Parancsnokságra. Pontosan így. Többes számban. Nagyjából tízen lehettek. Harry nem értette, hogy vajon ki állhat ennek az egésznek az élén. Talán valamelyik volt halálfaló leszármazottja, aki őse nyomdokaiba akar lépni? Mindenesetre pillanatok alatt indult el a harc. Mint kiderült, az előbb Peter irodájánál hallatszott a durranás, ugyanis az „új” halálfalók természetesen a főnökre támadtak rá. Harry jól számolta: valóban tízen voltak. 10 halálfaló 10 aurorral harcolt. Harry, Ron, Hermione, Ginny, Daniel, Sarah, Peter, plusz még három lány, akiket, ha jól emlékezett, Julie-nak, Larának és Charlotte-nak hívtak. De ami igazán szörnyű és idegesítő volt az egészben, hogy rengeteg ember volt még ott rajtuk kívül. Rengeteg ember, akiknek eszükbe se jutott az, hogy esetleg segítsenek nekik, és küzdjenek ezek ellen a halálfalók ellen. Harry nem tudta eldönteni, hívhatja-e őket halálfalóknak. Végülis nem lehetett tudni, meg vannak-e bélyegezve a Sötét Jeggyel. De ez volt a legkisebb problémája. Ha nem lett volna elfoglalva azzal, hogyan támadjon és védekezzen egy csuklyás alakkal szemben, nyilván már rég ordított volna azokkal, akik csak álltak és nézték őket. És még ők aurorok! Röhej. Már egy jó fél órája tartott a küzdelem, amikor sajnos Julie, Lara és Charlotte túl gyengének bizonyultak, és már a földön feküdtek. Harry őszintén remélte, hogy nem holtan. Természetesen ellenfeleik nem unatkoztak: újabb három embert vettek célba. És ez így ment jó sokáig.

-         Sectumsempra! – kiáltotta Harry, és átka a vele harcoló halálfalót vette célba. Ám az

az utolsó pillanatban felszívódott, így az átok a csempefalba csapódott. Következésképpen az visszapattant egy másik falra. Az pedig ismét egy másikra, és így tovább. Mindenki lefagyott, hiszen a falak között pattogó átok bárkit eltalálhatott. Már csak egyedül Ginny küzdött ellenfelével; ők nem vették észre az ide-oda cikázó fénysugarat. A többiek nem mertek tenni semmit, mert egy rossz mozdulat, vagy csak rossz időben lenni a rossz helyen egy ember elvérzését eredményezhette volna. Ám amikor ez a fénycsóva egyenesen a küzdő Ginny felé száguldott, Harry az utolsó pillanatban közbelépett, és magához rántotta a lányt. Erre az egyedül ottmaradt halálfaló is figyelmes lett, így gyorsan eltűnt. Nagyjából egy tucat auror volt a földön. Abban már tényleg csak reménykedni lehetett, hogy ők eszméletüket vesztették. Harry körbenézett: Peter úgy nézett ki, mint akire sóbálvány átkot szórtak, Sarah négykézláb volt a földön; ruhája csupa vér volt, és látszott rajta, hogy nagyon gyenge. Dan megpróbált hozzá közelebb menni, hiszen elég távol voltak egymástól, de akárhányszor elindult, útközben mindig el kellett ugrania az átok elől. Ron és Hermione szintén négykézláb közeledtek egymás felé, és nem egyszer suhant el kettőjük között a színes fénysugár. Harry pedig olyan erősen szorította magához Ginnyt, mintha attól félne, hogy ha elengedi, mindenkit eltalál az átok. Ránézett a lányra: látszott rajta, hogy egyszerre fél és érzi magát biztonságban. Az átok egyre távolabb pattogott a folyosón, és egyszer csak hatalmas robajjal talált. A hangokból tudni lehetett, hogy nem embert talált el, így legalább ennyire megnyugodhattak. Az aurorok elindultak, hogy megvizsgálják a jelenséget, de bátortalanul közeledtek, mintha még veszély leselkedne rájuk. Arról, hogy mi történt, csak akkor bizonyosodott meg mindenki, amikor Ginny egy hatalmasat sikított. Harry átka ugyanis az ő irodájába csapódott bele. Ginny átmászott a romokon, és az embereken, majd döbbenten felmérte a kárt. Az ajtó, ahogyan volt, kijött a helyéről, de az átok olyan erős volt, hogy az irodában is pusztított. Egy darabokra esett szekrény és egy asztal, széttépett papírok tömkelege, és két kitörött ablak látványa tárult az emberek szeme elé. Harry nem merte elhinni, hogy a Sectumsempra ekkorát tud pusztítani, ha nem embert talál el. Mindenki értetlenül állt az eset előtt, amíg Peter össze nem szedte magát, és ki nem adta az utasításokat.

-          Daniel! Azonnal értesítsd a Szent Mungót! Mindenki segítsen! Fel kell takarítani ez a sok romot! És lehetőleg minél gyorsabban! Minél később tudja meg a miniszter, annál jobb!

-          Miért? – kérdezte Hermione.

-          Hermione. Úgy tudom, te is azok közé tartozol, akik folyamatosan cáfolták azt, hogy fennállna halálfalók visszatérésének a veszélye. Ha ez a miniszter fülébe jut, akkor ti fogjátok a legjobban megszívni!

-          Miért, te nem? Hiszen te sem hitted el!– vonta fel a szemöldökét Ron.

-          Nem hittem el, de mégis a miniszter mellett álltam!

-          Aha, szóval keményen játszottál egy kettős játékot, hogy a végén azért ép bőrrel megúszd, igaz? – szólt ingerülten Harry.

-          Hát...igen...valami hasonló.

-          Hogy lehetsz ilyen gyáva? – vágta hozzá Ginny.

-          Nézzétek. Ti pusztán aurorok vagytok, és viszont főnök vagyok. Ha én szállnék szembe a miniszterrel, akkor nem csak a főnökségről mondhatnék le, hanem az aurori pályafutásomról is! Kérlek, próbáljatok meg megérteni! Veletek vagyok! Nem akarom, hogy a miniszter megtudja, mert iszonyatosan nagy balhét fog csapni! De ez sajnos elkerülhetetlen. Csak reménykedhetünk benne, hogy még nem tudja. Most nagyon fontos, hogy összetartsunk! Látom a szemeteken, hogy jelen pillanatban nagyon utáltok engem, de mindannyiunk érdekében kérem, hogy egy rövid időre tegyétek ezt félre, és csináljátok, amit mondok! – Harry, Ron, Daniel, Hermione és Ginny összenéztek, majd kelletlenül, de beleegyeztek.

 

 

Azt a tizenöt embert, aki a földön végezte, a Szent Mungóba szállították, és szerencsére többségük csak eszméletét vesztette. Julie, Lara és Charlotte viszont már nem voltak az élők sorában, ami minden aurort nagyon megviselt. Hiszen Harryéken és Peteren kívül nekik volt bátorságuk szembeszállni a halálfalókkal, és mégis ők végezték a legcsúnyábban. Sarah-t szintén a Mungóba vitték súlyos sérülésekkel. Nagyon sok vért vesztett és ő sem volt eszméleténél. Daniel éjjel-nappal az ágya mellett virrasztott, arra várva, hogy felébred. Ginny, Hermione, Ron és Harry is gyakran voltak benn nála. Harryt szörnyű érzés kerítette hatalmába: alig egy óra leforgása alatt egy kisebb csata zajlott le az Auror Parancsnokságon, és hirtelen újra úgy érezte magát, mint 7 évvel ezelőtt a háborúban, amikor bárki bármikor meghalhatott. Csak most nem Harry volt a fő célpont. Most is Sarah mellől hívták őket vissza a minisztériumba, ahol kiderült, hogy a miniszter mind az ötüket várja az irodájában. Akkor már tudták, hogy ennek egyáltalán nem lesz jó vége. A miniszter mellett ott volt Peter, aki egyszerre vette fel a ’sajnálom srácok, ne haragudjatok’ és a ’jól meg kell őket büntetni, miniszter úr’ arckifejezést.

- Most pedig hadd halljam. – szólt Caramel.

- Elnézést kérünk, miniszter úr, hogy megkérdőjeleztük az állítását, ígérjük, hogy soha többé nem fordul elő. – mondták mind az öten kórusban.

- Nagyon helyes. Ajánlom is, hogy ne forduljon elő többet. De mondják meg nekem, miért van az, hogy mindig maguk hatan. Bár most Miss Davist hiányolnunk kell, de igen, ő is ebbe a bandába tartozik. Szóval. Miért van az, hogy mindig maguk hatan azok, akik soha nem azt csinálják, ami kéne, és mindig szembeszállnak velem? Javítsanak ki, ha tévednék, de úgy érzem, hogy mindenféle hierarchiában maguk fölött állok. Nem tudom, mit képzelnek magukról, de nyilván ez a tulajdonság a közös magukban. Christine Walters is ugyanez a kategória volt, amíg itt dolgozott.

- Ne merészelje a szájára a venni azt a szemét libát! – ordított Ron.

- Mr. Weasley. – közölte nyugodt hangon Caramel. – Így is elég rossz helyzetben van. Ne akarjon még jobban rontani rajta, mert félek, az az állásába kerülhet. – Ron már majdnem nekiment a miniszternek, de Harry és Dan lefogták. – Nagyon helyes. Innentől kezdve pedig bejönnek minden reggel, beülnek az irodájukba, és dolgoznak. Nem mennek sehova, nem cseverésznek munkaidőben, egymáshoz sem járnak át, hanem egész nap ülnek az irodájukban és dolgoznak. És ha egy percre is elhagyják az irodájukat, higgyék el, megtudom, és abban a pillanatban repülnek innen! Értve vagyok? – Caramel a végére már ordított.

- Egy percre sem vagyok hajlandó mozdulni a barátnőm betegágya mellől! Életveszélyben van, és nekem ott kell lennem mellette! – szólt vissza Daniel.

- Menjen! – szólt Caramel – De akkor ide ne jöjjön vissza!

- Jó. – közölte Daniel, majd elindult ki a szobából.

- Dan, ne! – kiáltott utána Harry.

- Nem érdekel, Harry! Az rendben van, hogy megkérdőjeleztem az állítását, ami nem volt szép, viszont harcoltam egy visszatért halálfaló ellen, amit amúgy minden aurornak meg kellett volna tennie, és védtem ezt a rohadt minisztériumot, na meg a mi drágalátos miniszterünket! De semmi köszönöm! Hanem egy apró hibáért már azzal fenyeget, hogy kirúg! Ja, és nem mellesleg Sarah a Mungóban fekszik, bármikor meghalhat, és én igenis ott akarok lenni mellette! És ha ezt nem engedi meg, csak úgy, hogy inkább kirúg, hát akkor rúgjon ki! De nekem fontosabb a szerelmem, mint az, hogy neki nyaljam a talpát! – bökött a fejével a miniszter felé. – Úgyhogy köszönöm, de én végeztem! – ordította, majd kiment az irodából.

- Nos. – szólalt meg Caramel. – Van ezek után valamelyikőjüknek kérdése?

- Miniszter úr, - kezdte Ginny – mi lesz az irodámmal?

- Miss Weasley, maga intézte el azt, hogy olyan legyen az irodája, úgyhogy ez innentől kezdve a maga dolga!

- Nem igaz, az én hibám! – vágta rá Harry.

- Akkor ez esetben, – közölte gúnyos mosollyal Caramel. – majd Mr. Potter helyrehozza! Most pedig irány dolgozni! – azzal Harry, Ginny, Ron és Hermione kiléptek a szobából.