Harry és Ginny szótlanul lépkedtek egymás mellett az Auror Parancsnokság folyosóján. Már az egész folyosó rendbe volt rakva, egyedül Ginny irodája nézett ki úgy, mintha tornádó pusztított volna. Mikor odaértek, Harry rákezdett:

-         Nézd, Ginny, ne haragudj, hogy ezt műveltem az irodáddal, igazán nem akartam, és nagyon sajnálom, de igyekszem minél hamarabb helyrehozni, és...

-         Csssss! – szólt közbe Ginny. – Figyelj rám, Harry. Nem haragszom, nem a te hibád. Bár nem láttam, de tudom, hogy azt az átkot eredetileg a halálfalónak szántad. Egyáltalán nem te tehetsz arról, hogy az utolsó pillanatban felszívódott, és az átok a falba csapódott. Tudom, hogy nem így tervezted, és arról meg pláne nem te tehetsz, hogy az átok az irodámba csapódott. Sőt! Megmentetted az életemet, hiszen ha te nem rántasz el előle, engem talál el, nem az irodámat. És ezért nagyon hálás vagyok. Nem haragszom rád, és szeretném, ha nem gondolnád megint azt, hogy minden a te hibád!

-         Annyira, de annyira szeretlek! – sóhajtotta Harry, majd megcsókolta szerelmét. De ez a csók más volt, mint a többi. Ginny azt érezte, hogy forog vele a világ, hogy csak Harry és ő vannak, semmi más. Nem jöttek halálfalók, nem halt meg három ember, nem fekszenek több mint tízen a Szent Mungóban, Daniel nem ment el, Sarah nincs életveszélyben, egy apró hibáért nem akarták őket kirúgni, és minden csodálatos. Harry olyan érzékien csókolta meg, hogy azt akarta, soha ne legyen vége. Nem is hagyták volna abba, ha nem szólal meg valaki a közelükben:

-         Így soha nem lesz rend! – sétált el az ajtó előtt Caramel.

-         Azt hiszem – szólt Ginny, miután a miniszter már távolabb volt – a mi drága miniszterünk sikeresen elérte azt, hogy most már nagyon utálom.

-         Én is. Ilyen kétszínű alak nincs még egy! Teljesen lenéz, és megaláz, de azért emellett: Mr. Potter véleménye számít, Mr. Potter véleménye a legfontosabb, Mr. Potter, mit gondol? Mr. Potter, mit tegyünk? Mr. Potter így, Mr. Potter úgy...Döntse már el, hogy mit akar tőlem! De tökmindegy, innentől kezdve nem segítek neki! Nem hisszük el, amit mond, és máris ki akar rúgni! Komolyan mondom, nem normális!

-         Pontosan. De azért van még egy ilyen kétszínű ember! – szólt ingerülten Ginny.

-         Peterre gondolsz?

-         Ki másra? Egyszerűen szörnyű! Félti a bőrét, meg az állását, ezért nem mondja el a véleményét, hanem nyalizik Caramelnek! Undorító!

-         Teljesen igazad van. – ölelte át Harry.

-         Jaj. Tudom, hogy rendbe kell hozni, de annyira nincs kedvem bármit is kezdeni ezzel az irodával! – mosolygott Ginny.

-         Őszintén megmondhatom: nekem sincs. – vigyorgott Harry, majd ismét megcsókolta Ginnyt. Ez a csók sem tartott tovább az előzőnél, mert a hang újból felcsendült mellettük:

-         Potter, Weasley, nem szólok többször! – szólt Caramel, majd elment.

-         Hát akkor, – mondta Harry – asszem, nincs más választásunk. – Ezek után elkezdtek rendet csinálni. A szekrény és az asztal helyrehozásával Harry küszködött, míg Ginny a földön hasalt, és az összes papírt, amit az átok széttépett vagy tönkretett, újraírta. Csak ezekből a papírokból olyan sok volt, hogy Ginny azt hitte, soha nem végez vele. Ebben az egész rendrakásban az volt a legviccesebb, hogy rengeteg olyan dolgot találtak, amikről nem is gondolták, hogy ott van.

-         Hát ez meg mi...volt? – érdeklődött Harry, miközben egy széttörött üveget és egy abból kifolyó barnás folyadékot vizsgált.

-         Ja, azt asszem George-tól kaptam valamelyik szülinapomra. Bejött hozzám, és itt adta ide, aztán betettem a szekrénybe, hogy majd hazaviszem. És az lett a vége, hogy nem vittem haza, hanem úgy döntöttem, itt hagyom, hátha kelleni fog. – vigyorgott a lány.

-         Hát, ebből asszem már nem iszunk. – nevetett Harry. Miután végzett a szekrénnyel és az asztallal, segített Ginnynek papírokat másolni. Ám így is csak egy kicsivel éjfél előtt végeztek. Harrynél voltak aznap este, de ez a rendrakás annyira lefárasztotta őket, hogy amikor odaértek már félig aludtak.

Másnap úgy döntöttek, még munka előtt meglátogatják Sarah-t, de azt se bánták volna, ha a látogatás belecsúszik a munkaidőbe. Mikor odaértek, Dan, Ron és Hermione ültek Sarah ágya mellett, várva, hátha felébred. Úgy tűnt, Ronnak és Hermionénak pont annyi kedve van bemenni a minisztériumba, mint nekik.

-         Még mindig semmi? – kérdezte Ginny.

-         Semmi. – felelte megsemmisülten Daniel. – Semmi jelét nem mutatja annak, hogy fel akarna ébredni.

-         Dan, talán vissza kéne jönnöd dolgozni... - próbálkozott Harry, de amint kimondta, már tudta, hogy nem kellett volna.

-         Menjek vissza? Azt kéred, menjek vissza? Minek? Hogy beüljek reggel az irodámba, és ott üljek naphosszat? Hogy ezzel nyaljak Peternek és Caramelnek? Na, nem! Felejtsd el! Hogyha mondjuk talán Caramel hajlandó lesz megköszönni, amit tettünk, és ha nem fenyeget titeket a kirúgás veszélyével, csak mert nem hittetek neki, akkor majd talán visszamegyek! De semmi kedvem ott dolgozni, amíg ő a miniszter! Ja, és úgy meg végképp nincs kedvem ott dolgozni, hogy Peter a főnök!  Én nem fogok egy ilyen kétszínű szemétláda alatt dolgozni! – ordította Daniel. Talán még folytatta volna, ha nem hallanak nyöszörgést az ágy felől.

-         Daaaaan... – nyögte Sarah.

-         Sarah! Kicsim, ébren vagy? – hajolt oda hozzá Daniel.

-         Aha.

-         Jajistenem! De jó! Hívjatok egy gyógyítót! Felébredt! – örvendezett Daniel, miközben Ron hívott egy gyógyítót.

-         Hermione, Ginny, Harry, Ron! De jó, hogy itt vagytok. – szólt Sarah.

-         Hogy vagy? – kérdezte Ginny.

-         Szarul, de büszkén. – próbált meg mosolyogni Sarah, de látszott, hogy fáj neki. – Az a helyzet, hogy mindenem nagyon fáj.

-         Azt nem csodálom. – mondta Daniel. – De most az a legfontosabb, hogy pihenj!

Közben megérkezett a gyógyító. Aki nem volt más, mint Marc, Christine volt, vagy jelenlegi barátja. Ezt nem lehetett tudni.

-         Sziasztok, srácok! De jó, hogy látlak titeket! – üdvözölte őket Marc.

-         Szia, Marc. Hogy vagy? – érdeklődött Hermione.

-         Kösz, minden rendben. Remélem, ti is jól vagytok. Hallottam, mi történt. Szörnyű. Örülök, hogy Christine-nek nem esett baja. Tényleg, ő nem jött el? – Ginny, Hermione és Sarah összenéztek. Tudták, hogy ezek szerint Christine még mindig két fiúval jár. Sőt, Marc nem is tud a Ginnyvel való veszekedéséről, és ezek szerint arról sem, hogy Christine otthagyta a minisztériumot.

-         Öhm...nem ért rá. – hazudta Hermione.

-         Oh, értem. – Marc megvizsgálta Sarah-t , különböző bájitalokat itatott vele, majd kijelentette, hogy túl van az életveszélyen, de nagyon sokat kell pihennie. Már nagyjából fél 10 volt, amikor Ron, Ginny, Harry és Hermione úgy döntöttek, ideje bemenni dolgozni. Amint beértek, egyből Peter jött velük szembe.

-         Sziasztok! El nem tudtam képzelni, hol lehettek! Nézzétek, nagyon sajnálom, hogy a miniszter így kicseszett veletek, de tudnotok kell, hogy mellettetek állok!

-         Jaj, Peter, hagyd már ezt abba, légy szíves! – közölte Ron.

-         Miről beszélsz?

-         Arról, hogy ideje lenne már eldönteni, hogy kinek az oldalán állsz! Velünk vagy? Akkor mondd meg Caramelnek, hogy te sem hittél neki, és hogy szemét dolog minket ezért büntetni! Vagy ha Caramelt támogatod, akkor támogasd, nem érdekel, de ne add nekünk elő a sajnálkozót! Undorító az a játék, amit űzöl, és jobban jársz, ha abbahagyod!

-         Nézzétek, én...

-         Nem, Peter. – szólalt meg Ginny. – Ronnak igaza van. Vagy velünk vagy, vagy a miniszterrel.

-         Ha velünk vagy, – kezdte Harry – akkor állj ki értünk, és egyben magadért is! Ha nem, akkor ránk ne számíts!

-         Srácok, ne csináljátok!

-         Nem, Peter. Azt hiszem, itt most nem mi vagyunk a hibásak. – mondta Hermione, majd magára hagyták a ledöbbent Petert.

-         És egyébként – fordult vissza Harry. – Sarah felébredt. Túl van az életveszélyen. Gondoltuk, érdekel. – szólt, aztán végleg elmentek Peter közeléből.