December 23.-a volt. 0 fok, a hó esett, és az emberek örömmel léptek be a Mágiaügyi Minisztérium épületébe. Hogy miért is? Egyrészt ott melegebb volt, mint kinn. Másrészt pedig öröm volt ránézni azokra az emberekre, akik hirtelen visszamentek háromévesbe, és idiótaként szaladgáltak a bejárati csarnokban felállított fa körül. A szaladgálás célja a fa feldíszítése volt. Díszeket varázsoltak rá, aztán azokat átváltoztatták, felrobbantották, összerakták, folyékonnyá varázsolták, megszilárdították, és még ezer más dolgot. Minden esetre ez a cselekedet elég zajosnak bizonyult. Ezért is rontott ki az irodájából Peter Wilson, akit Cornelius Caramel halála után kineveztek miniszternek. Egyelőre ő maradt az Auror Parancsnokság főnöke, mert az új vezetőt csak az ünnepek után fogják megválasztani.

-         ELÉG LEGYEN! – ordítására olyan csönd lett, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett volna. – Lehet, hogy önök ráérnek, de léteznek olyan emberek, akiknek dolgozniuk kell! Apropó munka. Tisztelt aurorok! Kész van a jelentés a két héttel ezelőtti harcról a halálfalókkal? – csönd. – Ron?

-         Nincs.

-         Harry?

-         Nincs.

-         Hermione?

-         Ööö...félig.

-         Félig? Hermione! Te, aki mindig minimum egy nappal a leadási határidő előtt elkészülsz?

-         De, Peter, karácsony van! – szólt könyörgő hangon Hermione.

-         Nem! Nincs karácsony! Holnap lesz karácsony! Ma munkanap van! Vagyis: irány dolgozni!

-         Peter... – kezdte Harry.

-         Nem érdekel! Tűnés! – mire a három auror magában szitkozódva elindult az Auror Parancsnokságra. Harry egyáltalán nem akart jelentést írni arról a harcról. Sőt! Egyáltalán nem akart dolgozni. Mostanában elég rossz kedve volt, és gyakran volt ingerült. Bár ennek senki sem örült, de Harrynek sajnos megvolt erre minden oka. A két héttel ezelőtti harcban nagyon sok auror súlyos sérüléseket szenvedett, többek között Ginny is, aki azt mondta neki, hogy valószínűleg csak az ünnepek után engedik haza. Vagyis a szerelme nélkül kell töltenie a karácsonyt. Minden nap bement Ginnyhez és elmesélte neki az aktuális eseményeket. A lány egyszerűen undorodott attól, hogy hagyta magát becsapni. Hogy ennek a bandának az egyik szervezőjével járt, a másikkal pedig legjobb barátnők voltak. Undorodott tőle. Úgyhogy Harryt ez sem derítette jobb kedvre. Emellett elveszítette az egyik legjobb barátját, ami szörnyen érintette. Borzalmas volt arra rádöbbenni, hogy senki nem ront be többet kopogás nélkül az irodájába, hogy senki nem elemezgeti minden lépését, és senki nem dumál neki megállás nélkül. Igen. Harryt akármennyire is idegesítették ezek a dolgok, most mindegyik rettenetesen hiányzott neki. Nem mellesleg pedig már Sarah sem volt az élők között, aki annak ellenére, hogy nem volt a barátja, kedvelt. Hiszen ő volt az a lány, akinek sosem tűnt el a mosoly az arcáról, és hihetetlenül jószívű volt mindenkivel. Most pedig le kellett ülnie, és erről kellett írnia. Bár nem értette, minek a jelentés, amikor Peter a múltkor összefoglalt mindent az egész minisztériumnak.

~ Vissza a múltba ~

-         Most pedig szeretném összefoglalni a múlt heti harcot a visszatért halálfalókkal, hogy mindenki számára világos legyen, és hogy ne terjengjenek pletykák. A Nemzetközi Varázsjogi Hivatalnál évek óta dolgozó Adam Smith állt a halálfalók élén. Mr. Smith sohasem tartozott az igazán kedvelt dolgozók közé. Mondhatni, inkább hírhedt volt, mintsem híres. Gyakran szállt szembe a feletteseivel, és támadta meg munkatársait. Ennek csak egyetlen oka volt. Adam Smith Augustus Rookwood unokája. Igen. Azé az Augustus Rookwoodé, aki halálfaló volt abban az időben, amikor Voldemort Nagyúr ereje teljében volt. Smith imádta a nagyapját, akinek a halála óta a bosszút tervezgette. Időközben megtalálta a szerelem. Christine Walters volt a társa, aki az Auror Parancsnokságon dolgozott. Nem végezte el az aurorképzőt, a nagybátyja protezsálta be, aki régen auror volt. Azért volt itt, hogy beférkőzzön az aurorok bizalmába, és információkat szerezzen. Mivel ő egy hatalmas vitába keveredett az egyik aurorunkkal, felmondott. De ők ketten szervezték ezt a halálfaló csoportot, ami nagyjából húsz embert ölelt fel. A halálfalók nagy része, többek között Mr. Smith és Miss Walters meghalt. Három ember maradt életben, akiken a dementorok végezték el a csókot. Viszont sajnos, mi is rendelkezünk veszteségekkel. Minden aurorunk hősiesen harcolt. Sokan súlyos sérüléseket szereztek. Ezekbe szerencsére senki sem halt bele, és ezeket az embereket mostanában engedik ki a Szent Mungóból. Két aurorunk azonban nem élte túl a küzdelmet. Sarah Davist még a harc előtt rabolták el a halálfalók, hogy további információkat szerezzenek tőle. Miss Davis kitartóan küzdött, és nem árult el semmit rólunk. De ezért sajnos az életével fizetett. – Peter szemében könnyek csillantak meg. – Daniel Vettel pedig, látván szerelme holttestét, rá akart támadni egy halálfalóra, de az gyorsabb volt, és Mr. Vettel egyik pillanatról a másikra holtan feküdt a földön. A temetésük december 23-án, délután lesz a londoni Highgate temetőben. Van kérdésük?

-         Mi lett a miniszterrel? – tette fel a kezét egy nő.

-         A minisztert egy támadáskor egyszerre három átok is eltalálta. Kómába esett, de ezt a három átkot egyszerre a szervezete nem bírta ki, és meghalt. A családja nem akarta, hogy nagy temetése legyen, így ők megszervezik azt. De csak a családnak. Más valami? Nincs? Köszönöm.

~ Vissza a jelenbe ~

Harrynek akárhányszor eszébe jutott, mindig sírhatnékja támadt. De mivel sírni nem tudott, egyszerűen csak dühöngött. Dühöngött azért, hogy így lett vége. Tudta, hogy amint belép az irodájába, és leül megírni a jelentést, újra olyan érzések fogják a hatalmába keríteni, amiket nem akart. De amikor belépett az ajtón, hirtelen tátva maradt a szája. Ugyanis nem mással, mint Ginnyvel találta szemben magát, aki az asztalán ült, lába harangozott a föld fölött és mosolygott.

-         Boldog karácsonyt. – szólt a lány. Leugrott az asztalról, és elindult Harry felé. Harry pedig gondolkodás nélkül odalépett hozzá, és megcsókolta szerelmét. Be akarták pótolni az elmúlt két hetet, amit nem tölthettek együtt. Csókjuk egyre mélyült. Tele volt szerelemmel és boldogsággal. Harry hirtelen rettenetesen boldog lett. Ginny jól láthatóan makkegészséges, és itt van vele. Mégis boldog lesz a karácsonya! Elfelejtett minden gondot, ami eddig volt, elfelejtett minden mást, ami körülötte van. Csak Ginny és ő voltak. És ez így volt rendjén. Számos perccel később, ami lehetett akár fél óra is, szétváltak. Harry annyi mindent akart kérdezni, hogy hirtelen nem is tudta, hol kezdje.

-         Ne érts félre, de nem az volt, hogy csak az ünnepek után engednek haza?

-         Én is azt hittem. Mivel nem jött be addig senki, hogy helló, mehetsz, gondoltam, ott kell maradnom. Aztán akkor jött be a gyógyító, miután te elmentél, és közölte, hogy meggyógyultam és hazamehetek.

-         Ez fantasztikus! De örülök, hogy itt vagy!

-         Hát még én! – nevette Ginny, majd újabb szenvedélyes csókolózásba kezdtek. Csak akkor rebbentek szét, amikor rövid kopogás után benyitott Peter.

-         Harry, kész van már a...Ginny?

-         Szia, Peter! Vagy mondjam úgy: jó napot, miniszter úr?

-         Nem kösz, nem kell. Hogy-hogy itt vagy? Hazaengedtek?

-         Aha. – mosolygott a lány és hozzábújt Harryhez.

-         Akkor nincs kész a jelentésed, ugye? – ez a kérdés már Harrynek szólt.

-         Eltaláltad. – mondta Harry. – De miért várod tőlem, hogy egyik pillanatról a másikra megcsináljam?

-         Harry, nagyságrendileg háromnegyed órával ezelőtt küldtelek titeket vissza. Azért ennyi idő alatt meg lehet írni egy jelentést. Mit csináltál te háromnegyed órán át? Ne válaszolj! – utasította, mikor rájött, hogy Harry nem volt egyedül. - Egyébként azért is jöttem, hogy hazaengedjelek, mert két óra múlva kezdődik a temetés.

-         Ja, jó, oké. Kösz, Peter.

-         Nem volt mit. Sziasztok!

-         Szia! – köszönt el Harry és Ginny.