Tizenhatodik fejezet: Az áruló

Mikor Ginny este lefeküdt, nem tudott alvásra gondolni. De nem is volt álmos. A Roxfortban, Draco és ő külön aludtak. Ennek Ginny most nagyon örült, mert egyedül szeretett volna lenni. Elkezdett gondolkodni Dracon és magán. „Hogy szerethet engem?” Hisz közte és Draco között, soha nem történt semmi. Néha megcsókolták egymást, de ennyi volt. De Ginny sokszor úgy érezte, ha Harry megtette mással, akkor ő miért ne tehetné meg? A baj csak az volt, hogy Draco tudta, hogy csak bosszúból feküdne le vele. Ránézett órájára és látta, hogy már éjfél is elmúlt. Megpróbált aludni, de az álom még egy jó ideig nem ragadta magával.


*


Eközben Draco a szobájában ült az asztalánál és egy újságot lapozgatott. Pukkanást hallott a háta mögül. Valaki a kandallón keresztül jött a szobájába. Az illető csuklyát viselt, így arcát nem lehetett látni. Dracot kicsit sem lepte meg a jövevény.
- Mit akarsz? – kérdezte Draco a lehető legnyugodtabban.
- Mit jelentsen ez? – kérdezte a csuklyás. A hangja arról árulkodott, hogy nő.
- Mi?
- Hogy jöhetett ide a feleséged?
- Miért? Nem jöhetett volna ide?
- Nem!!! Nem félsz, hogy Harry esetleg visszafogadja? – A nő hangján érezhető volt, hogy dühös.
- Én sem tudtam, hogy itt lesz!
- Távolítsd el innen a feleséged addig, amíg én nem távolítom el innen! És te is értsd meg: Harry csak az enyém! – Lerántotta a csuklyát. Fekete haja szállt a levegőben, barna szemei szikráztak a dühtől.
- Szerintem, Harry nem akar téged, Cho! Ő még mindig Ginnyt akarja!
- Egyezséget kötöttünk! Távol tartod Ginny Harrytől! Ez volt az egyezség! Te megkaptad azt a kur… azt a nőt!
- Tévedsz, Cho! Talán a testét! De a lelke és a szíve mindig is Harryé volt! – Cho felnevetett.
- Nehogy azt mondd, hogy még a testét sem kaptad meg! – Draco nem akart gyengének látszani!
- Képzeld, már megkaptam! És sokkal jobb, mint te! – Cho arcáról lehervadt a mosoly.
- Engem csak ne hasonlíts ahhoz a nőhöz!
- Látom, felkaptad a vizet! Fáj az igazság?
- És mi lenne, ha a te drága Ginnyd megtudná, hogy a férje egy áruló?
- Csak próbáld elmondani, és mindenki megtudja, hogy mivel csábítottad el Harryt!
- Az már mindegy!
- Szerintem nem! Ginny megtudja, és visszamegy Harryhez! – Cho levesztette a csatát.
- Neked mindig igazad van!
- Rájöttél? Tíz éve „dolgozunk” együtt. De tényleg! Meséld el még egyszer, hogy hogyan csábítottad el Harry Pottert! Úgy szeretem hallani!
- De már százszor elmeséltem!
- Kérlek!!!
- Na, jó! Hát, Harryék megrendeltek egy kiságyat. Elérkezett a szállítás napja. Harry egyedül volt otthon. Betessékelt a házba. Én bementem. Megkínált egy csésze teával. Elfogadtam. Mikor kiment a konyhába, én egy csábító varázslatot szórtam magamra. Ugye a varázslat lényege az, hogy bármit kérek, megteszik nekem! Szóval, már szeretkeztünk, mikor megláttam Ginnyt az ajtóban. Bizony, láttam! És utána már csak az ajtó csapódását hallottam. A varázslat megszűnt, Harry magához tért. Azonnal kidobott a házból. Azóta csak a távolból figyelem, mégis mindent tudok róla.
- Olyan gonosz vagy, Cho! – mosolygott Draco. – Igaz, neked köszönhetem Ginnyt.
- Ha én gonosz vagyok, akkor te mi vagy? Évek óta elárulod életed szerelmét!
- Hát… attól, hogy Ginny életem szerelme, nem tettem volna azt, amit te! Nekem csak az volt fontos, hogy Ginny, ha nem is mellettem, de boldog legyen.
- Tudod, Draco… Én sajnállak!
- Na, és, miért?
- Mert tizenegy éve élsz azzal a nővel, és még egy gyereket sem adott neked! – mondta Cho gúnyos mosollyal.
- De adott! Ott van Kate! – Cho tátott szájjal bámult rá.
- De… ő nem is a te…
- És akkor, mi van? Úgy neveltem fel, mintha a sajátom lenne!
- De ő Harry lánya! És egyszer Kate is megtudja, ki az IGAZI apja! – Gyűlölettel ejtette ki Kate nevét. Mindig is azt képzelte el, hogy Harry gyerekeinek ő lesz az anyja. – De tudod mit? Szerintem, azért nevelted fel, hogy Ginny beléd szeressen.
- Neked nem mindegy? Számodra csak jó lenne, ha Ginny belém szeretett volna! Nem kellene félned, hogy visszamegy Haryhez! – ordította Draco. Cho elmosolyodott. Nem hitte volna, hogy Draco felkapja a vizet ezen az ügyön.
- De Draco! - Vált komollyá Cho arca.
- Mi van? – kérdezte.
- Új terv kell! Eddig a terv lényege az volt, hogy távol tartsuk őket egymástól! De ez most már nem fog működni. – Cho arcára gonosz mosoly telepedett.
- Mi lenne az? – értetlenkedett Draco. Cho közelebb hajolt Dracóhoz , és a fülébe suttogott. Néhány perc múlva elhajolt onnan.
- Mi? – Draco elsápadt. Arcán látni lehetett, hogy nem akar Ginnyvel így kiszúrni.
- Jól hallottad! Harry egy csapásra elfelejti, hogy Ginny valaha is szerette őt. Vagy nagy kérés ez tőled? – gúnyolódott Cho.
- N… Nem! Megteszem, amit lehet. De ha nem sikerül?
- Akkor béna vagy! Ha Harry megtette tizenkét éve, akkor te is megtudod. – Felvette csuklyáját és indulni készült. – A mielőbbi viszontlátásra!
- Ne legyen az olyan hamar! – somolygott Draco, de ezt Cho már nem hallotta.

*


Reggel Hermione az asztalánál épp levelet írt Ronnak.

Drága Ron!

Csak tegnap mentem el, de már hiányoztok! Nem tudom, hogyan fogom kibírni, hogy újra lássalak téged és Hugót. De most egy nagyon fontos dologra kell terelnem a szót. Az egész olyan hihetetlen! Szóval, el sem tudod képzelni kivel, vagyis kikkel találkoztunk (Harry és én) a Roxfortban! Draco Malfoyjal! De nem ez a nagy hírem! Találd ki, hogy ki a felesége?! Ginny! A mi Ginnynk! El tudod ezt képzelni? De ez még mindig nem minden! Ginny, Draco felesége és a „lányuk” most kezdte a Roxfortot! Valószínűleg, rájöttél, hogy ki a lányuk! Harry és Ginny lánya!!! Harry rögtön felismerte! Szegény! Azt hittem, idegösszeroppanást kap! Beszélt Ginnyvel, aki persze mindent tagadott. De Harry szerint a végén lebukott! De a kislányt is sajnálom! Sokat fog még szenvedni, hogy megtudja, ki az igazi apja! Ha megtudja egyáltalán valaha! Delátnád Ginnyt! Nem az a sugárzó lány, akit tíz évesen megismertünk. Régen sugárzott az örömtől! Most meg! Mint egy fekete özvegy! Draco egy élőhalottat csinált belőle! De a lányát nagyon szereti! ÉS kérnék tőled valamit! Ne szólj Mollynak és Arthurnak! Belehalnának, ha megtudnák, hogy a lányuk, aki elhitette velük, hogy meghalt, most kiderül, hogy él! Senkinek ne mondd el, kérlek!!!
SZERETLEK:
A te Hermionéd!
Ui.: Szeretlek és Hugót is!

- Héra! – Hívta Hermione baglyát. – Ezt vidd el Ronnak! Siess! És addig ne gyere vissza, amíg nem írt választ! Menj! – Nézte, ahogy a bagoly eltűnik a hegyek között. Utána pedig visszadőlt egy kicsit aludni.

*

Harry, Ginnyvel álmodott.
- Ginerva Weasley! Hozzám jössz felségül?
- Igen! Igen! – Megcsókolták egymást.
…
- Boldog vagy?
- Én vagyok a legboldogabb a világon!
- Szeretlek, Gin!
- Én is szeretlek!
Felriadt álmából. Fejében még mindig az utolsó szavak keringtek. „ Én is szeretlek”
- Bárcsak Ginny újra ezt mondaná! – vágyakozott Harry. – Annyira szeretlek! – Ránézett éjjeli szekrényére, ahol egy fénykép állt. A fénykép Ginnyt ábrázolta. Mosolygott. – Már nem olyan vagy, mint akkor voltál! – Arca szomorúságot tükrözött. – Megváltoztál! Az a mocsok megváltoztatott! – gyűlölettel gondolt Dracóra. Eszébe jutott a sok emlék Dracóval kapcsolatban. Mindig utálták egymást, de Harry most úgy érezte, hogy Voldemortnál is jobban gyűlöli Dracót. – Beszélnem kell vele! És nem lesz szép beszélgetés! – mondta Harry és felállt.


*

Ron arra ébredt, hogy egy bagoly kopog az ablaküvegen.
- Héra – suttogta álmosan. – Mit keresel te itt? – Felkelt az ágyából és odament az ablakhoz. – Áh, hogy levelet hoztál! – Megnézte, és látta Hermione ideges macskakaparását. – Hát, ezt nem jó kedvében írta, ugye Héra? – kérdezte mókásan Ron a bagolytól. A bagoly erre huhogott egyet. Kibontotta a levelet és olvasni kezdte. Már a felénél tartott, mikor hirtelen kiesett a levél a kezéből. Két szó keringett a fejében. „ A mi Ginnynk!” – De hát ez lehetetlen! Ő meghalt! Vagy mégsem? Hozzáment ahhoz a görényhez?! Nem! Nem! Nem tehette! – A következő mondata azonban olyan lágy volt, mintha a feleségével beszélne. – Él! A kis Ginny él! És az unokahúgom is! A húgom és az unokahúgom! – ismételte egyfolytában. – De mit ír még? – Végigolvasta a levelet. – Ne mondjam el anyának és apának? De hát tudniuk kell! Hisz a lányukról és az unokájukról van szó! Jézusom! Rose! Egy évfolyamba járnak! És nem is sejtik, hogy unokatestvérek! Írok Hermionénak egy válaszlevelet! Na, nézzük! – Leült íróasztalához és írni kezdett:

Egyetlen Hermioném!

Nekem is nagyon hiányzol! Nehéz lesz nélküled! Amit leírtál, az tényleg hihetetlen! A húgom él! És az unokahúgom is! Ha egyszer is a kezem közé akad az a görény Malfoy, esküszöm, beverem a képét. Nem is tudom elképzelni, mit érezhet most Harry. Szegény ember! És az az álszent húgom még letagadja! De nem tudok rá haragudni! Harry megcsalta! Nem akarom elveszteni Harry barátságát, de… nem azt mondom, hogy megérdemelte, hanem hogy megértem Ginnyt. De egyet nem értek! Hol voltak idáig? A Malfoy ház évek óta üresen áll! Külföldön? Harry mindenhol kereste! De ugye Harry nem veszett össze Malfoyjal? És mikor mondjam el anyáéknak? Már tizenegy éve nem látták a lányukat, és az unokájukat még nem is ismerik! Nagyon szenvedtek, mikor megtudták, hogy Ginny a babával együtt eltűnt. Emlékszel? Anya magát hibáztatta, hogy engedte elmenni Ginnyt, aznap mikor kirohant a házból!
Szeretlek: A te Ronod!

- Héra! Tessék! – Adta oda a levelet a bagolynak. – Vidd! – Mikor már nem látta a baglyot, átsétált Hugo szobájába. A fiú kilenc éves volt. A paplan eltakarta az egész testét, csak a feje látszott ki. Barna haja egy kis vörös árnyalattal szinte világított a sötétben. Az apja büszke volt rá, mert Rose és Hugo közül, Hugo volt az, aki szinte mindig apjához járt oda. Nővéréhez nem nagyon hasonlított, mert míg Rose anyjához járt legtöbbször, addig Hugo apjával kviddicsezett vagy csokit ettek.
- Apu! Min gondolkozol? – Nem vette észre, hogy Hugo közben kinyitotta kék szemeit.
- Semmin, kicsim! Aludj nyugodtan tovább! - Odalépett fiához és adott egy puszit a homlokára.
- Szeretlek, apu!
- Én is szeretlek, kisfiam! – Becsukta a szoba ajtaját és elindult a saját szobájába.