Elérkezett az első átváltoztatástan óra. Ginny órái egész jól alakultak. Szinte minden elsősnek sikerült az első varázslat. A legelső órán megismerkedtek az átváltoztatástan történetével és mit is jelent az, hogy átváltoztatás. Megismerkedtek az alapfogalmakkal. A második órán már egy varázslat várta a diákokat. Tűt kellett gyufává varázsolni. Rose különleges tehetségnek bizonyult. A tűt ő varázsolta elsőnek gyufává. Ginny, mikor ezt meglátta, megdicsérte és fejében egy mondat keringett”Tiszta Hermione!” Odalépett Kate-hez, akinek volt egy kis problémája a teljesítendő feladattal. Megmutatta, hogyan kell helyesen csinálni. Mikor továbbsétált, hallotta, hogy Kate azt mondja” köszönöm, anyu” De úgy mondta, hogy más ne hallja meg. Kate még ügyetlenkedett egy kicsit, mire Ginny mosolyogva megcsóválta a fejét. Harry jutott eszébe. Ő is ilyen ügyetlen volt elsőben. Figyelte, ahogy Kate és Rose egyszerre változtatják a tűt gyufává, majd vissza. Nem hitte volna, hogy lánya ilyen teljesítményt fog nyújtani az első varázslatnál. Tudta, hogy Rose kiváló teljesítményt fog produkálni, de Kate-ben nem volt biztos”ő olyan, mint Harry” De mikor az órájának vége lett, hallotta, hogy a két utolsó diák, akik még a teremben voltak, azt mondják” Csak azért segített neki, mert a lánya! Mással nem is foglalkozott!” Így arra jutott, hogy nem fog különbséget tenni diákjai között. Csak akkor segít lányának, ha az, feltétlenül rászorul.

*

Harry órái is egész jól sikerültek az első héten. Igaz, ő már kilenc éve tanított, így nem volt nehéz megtalálnia a diákokkal a közös hangot. A gyerekek is szerették, de nem azért, mert ő „ a Kis Túlélő” Vicces volt, és mikor nagy baj volt, ő próbált kitalálni valamit,ami szórakoztatja a diákokat. És ő is szerette a diákokat. Mikor elvesztette lányát, azt hitte, nem lesz képes gyerekre nézni többet, kisbabára főleg nem. De ott volt Hermione és Ron két csodálatos gyereke. Rose már akkor sem volt már annyira kisbaba, így nem tudta, hogy kell gyerekekkel bánni. De aztán megszületett Hugo, aki pont olyan tulajdonságokkal rendelkezett, mint Ron. Vele már több élményt élt át. Megtanulta, hogyan kell csecsemőt etetni, pelenkázni. A végén már azt is tudta, hogyha Hugo sír, akkor tiszta pelenkáért, ennivalóért vagy alvásért sírt. Boldog volt, ahányszor Hugót és Rose-t a kezében tarthatta. Sokszor ő vigyázott a két lurkóra, mert Ronnak dolga volt, Hermione pedig vizsgázott. Általában, mikor Ron hazaért, ő elbúcsúzott és ment haza. Mikor hazaért, felakasztotta kabátját, és ment oda, ahova mindig elsőre ment, mikor hazaért. Nem a konyhába, nem is a hálószobába. A gyerekszobába. Tizenegy év alatt, egy plüssállatot sem mozdított el a helyéről. És sokszor ott aludt el a hintaszékben. Reggelente jókedvvel ébredt. Elsőször a fürdőszobába ment, majd a konyhába. Sokszor felejtette el, hogy Ginny már nincs vele és ezért mikor belépett a konyhába így szólt:
- Jó reggelt, Gin! – Körülnézett. Eszébe jutott minden. Lehajtotta a fejét és ment az asztalhoz. Leült, rákönyökölt az asztalra és arcát kezeibe temette. – Hogy lehettem olyan hülye? – De erre a kérdésre sosem kapott választ. Így teltek az évek. Sokat járt Ronékhoz és az idős Weasley házaspárhoz, ahol mindig szívesen fogadták. Később letette vizsgáit, és így már taníthatta a Roxfortban a bűbájtant.
Sok gyereket tanított már, de ettől az évtől félt a legjobban. Legjobban az elsősöktől, még inkább a lányától.”Vajon olyan tehetsége van, mint Ginnynek? Vagy a tehetségét tőlem örökölte? Vagy Draco? Ő is tehetséges volt. Talán valami módom az ő tehetségét nevelték bele?” Ezek a mondatok keringtek a fejében, mikor hallotta, hogy az elsősök beléptek a terembe. Nagy levegőt vett, lassan elindult az ajtó felé, végül belépett a tanterembe.

*

Már csak Draco órája maradt azon a napon. Rose felsóhajtott.
- Bűbájtan! - mondta szomorúan.
- Miért? Mi bajod van vele? – értetlenkedett Kate, miközben a folyosón sétáltak.
- Te nem tudod azt, amit én!
- Mit tudsz? – „csak azt, hogy te nem is Malfoy lánya vagy! Nem! Ezt nem szabad megtudnia! Fájna neki!”
- Áh, semmit. Felejtsd el!
- Oké! Meg se hallottam!
- Te nézted már az órarendünket? – Mutatott a pergamenre. – A hétfő kész rémálom! Mágiatörténet, átváltoztatástan, bájitaltan, bűbájtan! Az átváltoztatástannal és a bűbájtannal nincs semmi bajom! De ilyen sűrű napot! Ezeket mind nézik az RBF- en!
- Te már ezen gondolkozol? Az még öt év!
- Jó, tudom! De az első év is nagyon fontos benne! Mindent alaposan meg kell tanulnunk!
- Inkább menjünk a… a bájitaltanra. – Nézet ő is a pergamenre.
- Menjünk! – Nagy levegőt vett, de még nem indult el. Ezektől az óráktól félt a legjobban azóta, mióta megtudta, hogy ki is valóban Kate apja. Félt, hogy nem tudja majd leplezni ellenszenvét. És ez az ellenszenv nem másra, mint Dracóra irányult.

*
Draco diktált. Szinte be sem állt a szája. Mikor megállt egy kis időre, tekintete Rose-ra esett. A lány dühös arckifejezéssel bámult rá. Draco nem értette, mi van a lánnyal. Míg Kate mosolyogva jegyzetelt, addig Rose füzetébe csak pár szó volt. Elfordította a tekintetét a lányról, majd beszélt tovább. Pár perc múlva azonban már nagyon zavarta Rose dühös tekintete.
- Másoljátok le a füzetetekbe a tábláról a tudnivalókat. – mondta Draco professzor. Rose egy pillanatra elfordította tekintetét, hogy pennáját tintába mártsa. – Weasley kisasszony! Maga már ne kezdjen hozzá! Később lemásolja valamelyik társáról. Jöjjön velem! – Rose vett egy nagy levegőt és Kate-re nézett. Kate tekintet, mintha azt mondta volna, hogy ”Mit csináltál? Ebből baj lesz!” Rose felállt és várta, hogy a professzor előre menjen. – Csak maga után, Rose! – Rose kilépett az ajtón, szorosan mögötte Dracóval. – Jól vagy? Elég… fura vagy ma. Nem ilyen szoktál lenni. Mintha utálnál!
- Nagyon jó szeme van professzor! Egyáltalán nem kedvelem! Mielőtt megismertem, azelőtt is hallottam magáról, és nem valami fényes dolgok voltak. De mikor megismertem! A gyűlölet még nagyobb lett a szívemben! És ez csak nő! – Draco szemei elkerekedtek.
- De miért csak most mutatod ezt ki? Eddig leplezted, de valami megváltozott.
- Igen! Valami megváltozott! Jobb lett volna, ha Kate-t sem ismerem meg! Olyan bűntudatom van, hogy hazudok neki!
- Akkor ne hazudj! Mondd el neki azt, amit szeretnél! – Rose mosolyra húzta száját.
- Az se magának, se keresztanyámnak se lenne jó! – mondta Rose, megnyomva a ”keresztanyám” szót.
- Tessék? – értetlenkedett Draco.
- Jól hallotta, professzor! Nem olyan rég hallottam, hogy a felesége, vagyis az én keresztanyám azt mondta, hogy Kate nem is a maga lánya. – Draco ereiben megfagyott a vér. – Persze, azonnal rohantam, hogy elmondjam Kate-nek az igazat, de Ginny néni megállított. Ginny szerint Kate szenvedne, ha megtudná az igazat, mert Kate állítólag boldog, hogy maga az apja. Én a helyében már elsüllyedtem volna, ha ilyen sötét múltú apám lenne, mint maga. Harry Potter sokkal jobb apa lett volna! Ő nem halálfaló fia, és nem is állt Voldemort szolgálatában. Csak annyira becsülöm, hogy megmentette Kate-t, keresztanyámat és keresztapámat Voldemorttól.
- Ne beszélj így velem! Apád tömte tele a fejedet ezekkel, igaz?
- Igen! És én neki mindent elhiszek!
- Tudod mit? Nem érdekel a véleményed! Menj vissza az órára!
- Igenis, professzor! – mondta Rose gúnyosan.

*

Ron az Odú ajtaja előtt állt, Hugo kezét fogva. Nyílt az ajtó és megjelent Mrs Weasley. Arca szomorú volt, nyoma se volt a régi vidám asszonynak.
- Szervusz, fiam! – köszönt keserűen az asszony.
- Szia, anyu! – Odalépett anyjához és megpuszilta arcát.
- Gyertek be! – Bementek Hugóval. A reggeliző asztalnál ott ült Mr Wesley, Fred és George. Ron leült egy szabad székre.
- Fontos dolgot kell elmondanom! – Fiához fordult. – Hugo! Menj ki a kertbe és játssz a törpékkel. – Mosolygott fiára. Hugo arca felragyogott és már ment is a kertbe vezető ajtó felé. Ron szüleihez fordult. – Ez a történet nagyon fura. Én is nemrég tudtam meg, és megkértek, hogy titkoljam. De nektek tudnotok kell! – Nagy levegőt vett. – Ginnyről van szó! – nyögte ki. Nézte anyja és apja reakcióját, de arcukon nem látott semmi változást.
- Mi van Ginnyvel? – kérdezte Mr Weasley szomorúan, mert már hozzászokott a gondolathoz, hogy lányát már nem látja többet.
- Mint az előbb is mondtam, fura ez az egész. Hermione írta nekem levélben. Nos… ebben az évben új tanárok érkeztek a Roxfortba. Remus Lupin, Draco Malfoy és… egy nő, aki átváltoztatástant tanít. A nő, Draco Malfoy felesége! – Gyűlölettel ejtette ki ezeket a szavakat. – És a nő lánya most elsős a Roxfortban.
- Ebből egy szót sem értek! Mi köze ennek Ginnynek? – kérdezte Arthur.
- Mi se értjük, mire akarsz kilyukadni öcsikém? – mondták kórusban az ikrek.
- Istenem! – kiáltotta Mrs Weasley. Ron attól félt, hogy anyja el fog ájulni. – Ron! Ez nagyon rossz tréfa!
- Anya! Ez nem tréfa! – Ron sejtése beigazolódott. Anyja egy pillanat múlva már a padlón feküdt, eszméletlenül.
- Molly, drágám! – rohant oda Mr Weasley ájult feleségéhez. Felkapta az asszonyt és a kanapéra fektette. – Mi történt? Miért ájult el?
- Mert nem hiszi el! – csóválta a fejét Ron. Nagy levegőt vett.
- Mit? – kérdezte George.
- Hogy… Ginny él! Él! A Roxfortban tanít! – Arthur megtántorgott fia szavaira.
- A… a lányom é-él? – dadogott.
- Igen, apa! A lányod él! – Fred és George összenéztek.
- A húgunk él! – mondta Fred.
- Nem! Nem! Hazudsz! Ő meghalt! Meghalt! – ordította Mr Weasley. Miután a lánya eltűnt, többen állították, hogy megbolondult. Nem bírta elfogadni a tényeket. Molly, férje előtt soha nem mutatta bánatát, hogy férje hamarabb felgyógyuljon. De az orvosok már feladták a reményt, hogy Arthur valaha is olyan lesz, mint régen. De sikerült neki. A felesége, gyerekei és unokái segítettek a felépülésben. És Harry is. Igaz, soha nem lett olyan, mint régen, de már elfogadta, hogy a lánya meghalt.
- Apu, higgadj le! – nyugtatta Ron. – Nem halt meg!
- De igen! – ellenkezett Mr Weasley.
- Nem! Él! És az unokád is! Harry és Ginny kislánya! Az unokád, akit annyira vártatok, él!
- Nem hiszem el! – könnyezett Arthur. – Ron átölelte apját.
- Higgy nekem! Hazudtam én neked valaha is! – Nézett Ron apja szemébe. Molly ébredezni kezdett. Kinyitotta szemét, majd rögtön felpattant.
- A lányom! Ginny él! Arthur! Ginny él! – nézett férjére. Felállt és odarohant Ronhoz. – Hol van?
- A Roxfortban tanít! – Mrs Weasley is könnyezett.
- Jaj, kislányom! Odamegyek! Látnom kell! – határozta el magát Molly.
- Anya! Nem mehetsz oda! Hamarosan találkozni fogsz vele! Én majd gondoskodom róla.
- Mi a neve az unokámnak? – váltott témát Arhur.
- Kate!
- Kate Weasley? – Ron sajnálkozó tekintettel nézett rá.
- Kate Malfoy!
- Mi? – kiáltott fel az egész család.
- Ginny férjez ment. És a férje nem más, mint Draco Malfoy.
- De… de miért? – kérdezte Molly.
- Segítségre volt szüksége. Nem szerelemből, szerencsére.
- De… de hogyan?
- Erről majd a drága lányod beszámol! – mondta Ron.
- Még most sem hiszem el, Molly! A lányunk él! Él! – mosolygott könnyes szemmel Arthur.
- Ron! Beszélnem kell veled! – szólt Ronnak az anyja.
- Rendben, anya! Menjünk ki! – Kisétáltak a kertbe. Hallották Hugo nevetését. – Miről akarsz beszélni?
- Nem lett volna szabad apád előtt elmondani! Tudod, hogy nemrég gyógyult ki a depresszióból. – az asszony sírt. – Előbb nekem kellett volna elmondanod! Csak aztán apádnak. Mi van, ha Ginny már nem is akar minket látni? Apád belehalna! Meggondolatlan voltál! Most jobb lesz, ha elmész! – Elindult az ajtó felé, de még egyszer visszanézett. – És ha a húgod még is el akarna jönni látogatóba, előbb jelentsd be, hogy apádat fel tudjam készíteni.
- Szia, anya! – Nézett Ron anyja után. – Hugo! Gyere, megyünk! - Egy perc múlva megjelent a kisfiú, egy törpével a kezében.
- Nézd apa! Elkaptam!
- Ügyes vagy! – lépett fia elé és megpuszilta arcát. – Most mennünk kell! Engedd el és menjünk! Majd nemsoká újra játszhatsz velük.
- Megyek és elköszönök nagyitól!
- Ne! Most nem érünk rá! Mennünk kell! Kapsz az Abszol Úton egy fagyit. – Ettől felragyogott a kisfiú arca.
- Menjünk!
- Gyere! – Megfogta Hugo kezét és mentek haza.

*


Kate és Rose sétáltak a Roxforti tó mellett. Rose fejében csak egy mondat járt” Sajnálom, hogy hazudnom kell neked!”
- …Rose! Figyelsz te rám? – kérdezte Kate.
- Bocs! Elkalandoztak a gondolataim! Mit is mondtál?
- Miért hívott ki az apukám óráról?
- Kid? Ja, az apukád! Csak mert… úgy látta, nem érzem jól magam. Félt, hogy megártott a bájital illata!
- De ugye jól vagy? – kérdezte aggódva Kate.
- Remekül! – „Huh, elhitte”
- Képzeld, Potter professzor úgy nézett rám, mintha halottat látna! Mintha félne tőlem! –„ Mert azt hitte, hogy meghaltál” – Hé! Mi van veled ma? Miért nem figyelsz rám? Talán valami betegséged van?
- Dehogy! – legyintett Rose. – Csak egy kicsit fáj a fejem – füllentett. Mentek tovább. Kate egyszer csak megszólalt.
- Nézd ott! Azt a nagy fát! – mutatott Kate egy fára. - Leülünk alá egy kicsit? – Rose már látta ezt a fát.
- Menjünk! – Odaszaladtak. Egy kis habozás után leültek. – Ez a fa volt apáék kedvenc fája.
- Apukádéké?
- Igen! Anyáé, apáé, Harry bácsié, és Ginnyé. – Rose megijedt attól, amit mondott.
- Ginny és Harry?
- Igen! Mikor elkezdtek járni, ide jártak együtt. És néhány hónappal később, itt szakítottak.
- Akkor ez egy szomorú hely. – mondta Kate, nem tudva, hogy anyja és apja fája alatt ül.
- Anyukám és apukám itt jöttek össze!
- Akkor valami jó is van ebben a helyben. Mi lenne, ha ez lenne a törzshelyünk? Idejárnánk, mikor ki akarunk kapcsolódni. Nem jó ötlet?
- De! Nekem tetszik! Akkor ez lesz a törzshelyünk.

*

A Roxfort egyik folyosón, Ginny nézte ezt a jelenetet. Emlékek jutottak eszébe. Sok emlék, mai ahhoz a fához kötötte őket. Ront, Hermionét, őt és Harryt. Együtt ültek az alatt a fa alatt. Tervezgették a jövőjüket. Dumledore temetésén, az alatt a fa alatt ültek. Az alatt a fa alatt szakítottak Harryvel.
- Szép emlékek? – kérdezte egy ismerős hang a háta mögül.
- Nem, Harry! Rosszak! Nagyon rosszak! – Megfordult és tényleg Harry állt a háta mögött.
- Vannak ott szépek is! Mikor együtt jártunk oda!
- Azok borzalmas emlékek! – füllentette Ginny.
- Nem hinném! Olyan boldogan nézted Rose-t és a lányunkat! Még a hátad mögül is észre lehetett venni, hogy gondolkozol. Mosolyogtál, csak a végén lettél szomorú. Gondolom a szkításunkra gondoltál.
- Nem, Harry! Te csak ne gondolj semmit! Tönkretettél! És még arra vágysz, hogy örömmel gondoljak vissza az együtt töltött percekre? Nem fog menni!
- De a gyerekünk is ugyanazt a fát választotta. Ron és Hermione kislánya, és a mi kislányunk barátnők. Szinte olyanok, mint mikor mi voltunk elsősök huszonöt éve. Már csak egy fiú hiányzik.
- Harry! Ők sohase lesznek olyanok, mint mi! Akkor sokat szenvednének! Harmincnégy éves vagyok, és az utolsó évek olyan szerencsétlenek voltak az életemben. Jobb lett volna, ha elsős koromban nem szeretek beléd. Sokat szenvedtem, azóta. Arra vágyom, hogy visszakapjam az elmulasztott éveket. Hogy újra tízéves legyek és ne szeressek beléd. Igaz, ha nem szerettem volna beléd, most nem lenne Kate! – Nézett le lányára, aki még mindig a fa alatt beszélgetett Rose-zal. Ginny könnyezett.
- Ginny, ne sírj! Kérlek! És ne beszélj így arról, ami köztünk volt! Ez nekem egy gyönyörű emlék! És neked is annak kéne lennie! – Odalépett Ginny mögé. Szorosan állt mögötte.
- Harry! Kérlek, hagyj engem békén! – próbálta ellökni magától, de Harry nem hagyta.
- Nem hagylak! Addig nem, míg meg nem tudod, hogy mi történt tizenegy évvel ezelőtt. Szeretlek! És ezt már te is mondtad, nem olyan rég. – Arcuk már majdnem összeért. Ginny érezte arcán Harry leheletét, és érezte a férfi illatát. „Még mindig ugyanaz az illat, mint tizenegy éve”gondolta Ginny. Szájukat már csak egy centi választotta el, mikor valaki megszólalt.
- Harry! Ginny! - Hermione állt nem mesze tőlük.