Kilépek, a ködös hajnali, párás levegőre és csak az én egyetlen, igaz szerelmemre gondolok, ki már ezerszer, de több mint százezerszer csókolt, s megmentett már, e varázslótanonc életemben.

Úgy fájt, mikor itt hagyott, de nem volt mit tennie, mennie kellett, hiszen a sors rendelte így.

Indulok, hogy le ne maradjak az én édes varázslóanyámtól, s a testvéremtől, Ginny Weasleytől.

Igen, ma már a tizenhetet ütöm, s Roxmortban is már az utolsó évemet dedikálom.

Mindenki elment, nem beszélve, Fredről, George-ról, Percyről, Billről, és még egy csomó barátomról, kik felettem jártak, eggyel, jobbesetben kettővel. De érzem, hogy valami nagyon sajog, és Molly, az anyám, pedig a nevemet kiabálja. - Anya! - szóltam hozzá, olyan nem értő hangnemben, mivel tényleg nem értettem, mi történik.

-  Ronald Billius Weasley! - kiáltja anya, most már nagyon dühösen.

Próbálok felállni, de nem megy, ezért csak felülök, s nézem mi történt.

-          Ron - szólított meg Ginny - Jól vagy? Itt összeestél, anya pedig azt hitte, valami bajod van.

-          Nem… Semmi - mondtam, s most már több sikerrel, mint előbb, felálltam.

-          Ron, kisfiam! Minden rendben?

-          Persze, csak valamiben felbuktam.

Azzal, megyünk tovább, szapora léptekkel, hogy időben odaérjünk a kiszemelt helységbe. (nem helyiség, helység)

Gondolataim köddé váltak, mikor állítólag elestem. De nagyon kezdtem koncentrálni, s a régi emlékek halmaza csörrent be agyam minden szögletébe, egy kis részt sem kihagyva mindenből.

Tehát, sajnos jövőre nekem is kell választanom munkát, s persze egy nőt, aki majd életem végéig mellettem, és szeretteim mellett lesz. Legyen Hermione? Nem is tudom. Ő nagyon rendes csajszi, meg minden… de talán nem ő lesz az a nő, ki mellettem lesz halálom kitűzése napjáig. Legyen az a Lovegood? Ő is aranyos, de szépségben… hát nem ő lesz az biztos. Cho? De hát ő Harrynek a csaja, és tulajdonképpen nem is tetszik.

Flour? Á, dehogy! Delacour a bátyám szerelme, nem vehetem el tőle, meg öreg is hozzám képest. McGalagony?

Fúj…ő egy vénasszony! Esetleg Pansy? De hát nem is tudom… Oly nehéz ez a választás, hogy szavakkal nem is tudom kifejezni, de még leírni sem tudom igazán. Talán életünkben százszor, de még ezerszer is kiejtjük ezt a szót: "szeretlek". De feleannyiszor sem gondoljuk igazán. Hermione, igen Hermione, ő lesz az a szerencsés lány!

Ha beértem Roxmortba, majd beszélek vele, s meggyőzöm, hogy szeressen belém. De sajnos ez nem így működik, hogy megkérem szavakkal, és aztán, sluss-passz, minden megy magától. Érzelmekkel, szeretettel kell

meggyőznöm szerelmünkről. De ez nem lesz olyan könnyű, de szerintem annyira nehéz sem.

Most már látom a vonatokat, ez az bizonyítja, beérünk a vonatállomásra. Anya, és Ginny is eltűnt már a titokzatos átjáróban, csak én maradtam hátra, mivel apának sürgős dolga volt, ezért ő nem tudott velünk jönni.

Behatoltam az átjáróba, s minden olyan volt, mint tavaly, tavaly előtt, és azelőtt…és a többit, ha lehet, nem sorolnám fel. Láttam Hermionét, Harry Pottert, a legjobb barátomat, és Ginnyt is a vonatban. Már rám került a sor, hogy felmenjek a vágányra, de én még mindig Hermione piros pozsgás arcát, és vérpiros színű ajkát néztem. Ez tiszta ciki! Főleg amikor már orcám a vörös rákéhoz hasonló színt öltött. Harry és Ginny már az ablaküvegen keresztül látta színes arcom, s gondolom azon nevettek oly nagyon. Hermionét nem érdekelte semmi, ő el volt a könyvével, s a macskájával, Princessel, mivel az előző cicusa meghalt. Még szerencsém, hogy nem figyelt, mert különben látta volna arcomon, a színtiszta igazságot. Egy elég idős, öreg néni, elkezdett kiabálni, hogy:

-          Siess, már fiam, nekünk is dolgunk lenne!

Szót fogadtam, és beléptem a már jól ismert helyiségbe. Leültem Hermione mellé, mivel Ginny, Harry mellett foglalt helyet. Harry és a húgom már megint elkezdték a zavarba ejtő nevetést csinálni. Azt hittem ott helyben szétdurranok, a méreg és a szégyen miatt. Hermione akkor már elkezdett nézni, gondolom nem értette a helyzetet.

-          Ron Weasley, mi történik itt? - kérdezte nagyon szigorúan.

Harry és a nyavalyás húgom elkezdték a húú -zást.

-          Figyelj, Hermione, nem lehetne egy másik fülkében? - kérdeztem meg, nehogy Harry és Ginny előtt keljen szerelmet vallanom.

-          De persze, menjünk! - mondta Hermione, s megindult utánam.

Bementünk az egyik üres fülkébe, s leültettem Hermet, nehogy elájuljon a hírtől.

-          Na, mit akartál mondani, Ron? - kérdezte a lány érdeklődve.

-          Semmit…Csak azt … hogy…ö…ö…ö…itt van Mrs. Guetta, az új pincér, nem kérsz valamit?

Odavezettem Hermionét a pincérhez, és furán nézett rám, biztosan nem értette ezt az egész dolgot.

-          Igen, kérek egy Kokodu gimigolyót! - jelentette ki Herm.

Én erre csak annyit tudtam magamban mondani: Milyen romantikus.