Gondterhelten fürkésztem a havas tájat. A tél hamarabb köszöntött be, mint máskor, és ezzel együtt még hidegebb is van, mint általában…
- Brrr… - koccantak egy nagyot a fogaim a számban. - Miért mindig velem történik valami rossz!? - kiáltottam fel keserűen.
Összekuporodtam egy nagy tölgyfa alatt. A hideg szél kipirosította az arcomat, és a fogaim egyre jobban kocogtak.
- Ez is miattad, van Blaise Zambini! - mondtam dühösen.
Agyamban újabb képek röppentek fel a múltból és ez arra késztetett, hogy gondolatban hagyjam magam mögött a zimankós parkot, és nézzem meg újra, mi is vezetett ide, a tölgyfa alá.

Pár nappal a büntetőmunkák után levelet kaptam anyáéktól, amiben mindössze két mondat szerepelt.

„Ha megkapod a levelünket, kérünk keresd fel Piton professzort! Ő tudni fogja mi dolga van veled!

Szeretettel: Apád és Anyád”

- Hát nem remek? - fújtattam magamban. S még egyre dühöngve, gyors léptekkel elindultam Piton irodája felé.
Már rég elmúlt hét óra, s reméltem ott találom a denevért. Lépteimet lelassítottam az ajtónál és ütemesen bekopogtam.
Megvártam a morcos *igen-t* és csak utána nyitottam be.

- Jó estét tanár úr!

- Már vártam… - komótosan állt fel az íróasztalától, ahol épp a másodikosok dolgozatait javította.

- És most Miss Wilson meglátogatjuk az igazgató urat. – flegmán ajtót nyitott, amit az imént csuktam be magam mögött. Kitessékelt, mielőtt jobban megfigyelhettem volna a szoba berendezését.

- A tanár úr tudja, mért kell elmennem Dumbledore professzorhoz? - kérdeztem némi hallgatás után. Egy kissé szédültem a mozgó csigalépcső miatt. Ilyet még nem láttam, igaz, még nem is jártam soha az igazgatónál.

- Nem az én dolgom önt felvilágosítani ebben az ügyben. – morogta, majd maga elé engedett, mikor beléptünk a kerek szobába.


- Perselus és Miss Wilson! – csengett kedvesen Dumbledore hangja.

- Nos, úgy vélem Perselus, nyugodtan visszavonulhat az irodájába. A továbbiakban nem lesz szükségem Önre.

A denevér biccentett, majd eltűnt a szemünk elől.

- Nos, Miss Wilson… - fordult felém Dumbledore - kérem, foglaljon helyet.
Nem kellet kétszer mondania, azonnal belesüllyedtem a kényelmes székbe, ami pontosan szemben volt az idős varázsló ülőhelyével.

- Igazgató úr, miért kellett idejönnöm? A szüleim Piton professzorhoz küldtek, és a tanár úr idehozott! Mi történt? - néha meglep, hogy mennyire magabiztos a hangom, pedig teljesen kétségbe vagyok esve.

- Nyugodjon meg kisasszony! A neheze csak most kezdődik. - fájdalmas mosoly játszott sápadt, ám mindig barátságos orcáján.

- Miss Wilson kérem, legyen nagyon erős!

- Megpróbálom, de mi történt?

- Az édesapja komoly bajba került ismeretlen okok miatt.

Agyamba lüktetett a vér, és csak egy szó csengett a fülembe: bajba, bajba, bajba…

- Bajba?! - kiáltottam fel kétségbe esve.

Dumbledore mély lélegzetet vett, majd újra megszólalt.

- Csak egy módon mentheti meg…

- Mi lenne az? - emeltem fel az arcomat, amit eddig a kezeim mögé rejtettem.


- El kell fogadnia Blaise Zambini lánykérését…

- Micsoda? De hát mi nem szeretjük, egymást, hogy mehetnék hozzá? – most már nem tudtam uralkodni a hangomon, már majdnem kiabáltam.

- Egyelőre nem magyarázhatom el, de mindent meg fog tudni a megfelelő időben.

- De hát nem vagyunk a középkorban! Nem értem! Vagy ez egy olyan varázslat, mint a megszeghetetlen eskü?„


És hogy ezután mi történt? Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a gyengélkedőn kötöttem ki. Dumbledore később meglátogatott és elmondta, hogy elájultam a kitörésem után. Ő hozott ide.
Azóta is újra, meg újra csak Dumbledore mélyen zengő hangját hallom.

„- Kisasszony nagyon sajnálom, de ez az egyetlen megoldás! Higgye el, az édesanyja és az édesapja mindent elkövetett, de nem jártak sikerrel… Ahogy jó magam is próbáltam intézkedni az ön ügyében. Sikerült elérnem, hogy csak a 16-dik születésnapjától legyen érvényes a jegyesség. - Dumbledore felállt a székről, ahol ült és kedvesen rám mosolygott.

- Köszönök mindent Igazgató úr! - szememet könnyfátyol takarta el. Mélyet sóhajtottam. – Blaise tudja már?

- Nos… Mr. Zambininek az édesanyja már a nyár végén elmondta.

Szólásra nyitottam a számat, de végül újra becsuktam. Mit is mondhatnék még? Dumbledore úgy simította meg az arcomat, mintha csak a nagyapám lenne, és távozott a gyengélkedőről.„




Fázósan húztam még jobban magamra a vékony talárt. Leheletem egyre jobban látszott a hóesésben. Miután kiengedtek a gyengélkedőről, idejöttem gondolkodni. A születésnapom hamarosan itt lesz és akkor az egész kastély tudni fog a jegyességünkről. Szívem fájdalmasan dobbant, szinte kiugrott a ruhám alól. Az én apukám milyen bajba kerülhetett, hogy el kellett ígérnie a kezemet? Nem értem… És Blaise már a nyár végén tudta! Szóval innen fújt a szél egész végig! Ezért csókolt meg! A fejemben kezdtek megvilágosodni a dolgok. Ezért foglalkozott velem, mert egyébként nem tette volna, hiszen én vagyok a Mardekár szégyene, akit a társai a Hugrabugba akartak száműzni! Ott biztos jobban éreztem volna magam! Mereven bámultam a kastélyt, ami mostanra már úgy világított, mint egy karácsonyfa.

- Ideje lenne bemenni, nem gondolod?

- Nem, nem gondolom!

- Biztos haragszol rám…

- Az nem kifejezés Zambini!

- Figyelj Wilson! Mindkettőnk érdeke, hogy jól alakuljon ez a nász! Szóval ne most akarj öngyilkos lenni!

Már csak azt vettem észre, hogy a karjai között vitt vissza a suliba, mert az én megfagyott végtagjaimmal elég nehéz lett volna mozogni. Gyorsan haladt a klubhelyiség felé s én akaratlanul is a mellére hajtottam a fejem és beszívtam a bőre illatát. Mikor belépett a már üres szobába, lefektetett a kanapéra, betakart egy odavarázsolt paplannal, majd a homlokomra nyomott egy „jó éjszakát” puszit.

- Most aludj, szükséged lesz rá! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Miután elment, magamban megjegyeztem.

„…a remény fűt,
Egyre hitet: Holnap jobb lesz, egész
Bizonyos!”

Albius Tibullus