8. Megkísétve

- Meglepi!

- Fred? - hűltem el, ahogy a hangja elért a fülemig. - Te teljesen jól vagy? – mondtam, majd mivel válasz nem érkezett, faképnél akartam hagyni, de nem jártam sikerrel, ugyanis egy gyors pálcaintéssel bezárta az ajtót.

- Holly, meg kell hallgatnod anélkül, hogy elszaladnál – szólt kissé kimérten. Nagyot sóhajtottam, s visszafordultam hozzá.

- Várok, úgy sem szeretek futni - suttogtam a sötétségbe, mert nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy még mindig ott áll ahol sejteni véltem.

- Vicces. Mellesleg, bocsi a durvaságomért, olyan dolog miatt tettem, amit nem akartam elhinni, csak akkor, ha tőled is hallom.

- Nincs baj – mondtam szinte mosolyogva. - De kérlek, ha lehet, siess, randim van a barátommal.

- Szóval igazak a pletykák, te és Zambini egy párt alkottok! – szólalt meg érzelmektől túlfűtötten.

- Igen, igazak - leheltem magam elé, majd próbáltam felé lépni egyet. – De nagyon kérlek, ne ítélj el ezért.

- Már elkéstél ezzel Holly Wilson, vagy úgy jobban esne, ha azt mondanám Mrs. Zambini?



- Miket beszélsz itt össze meg vissza Fred !? - próbáltam menteni a menthetőt. - Te vagy az egyáltalán? Mitől kergültél meg hirtelen? Hol az a fiú, aki a tesójával mindenféle bolondságokat tett mások és maga szórakoztatására?

- Szabadságon.

- Így már érthető – sóhajtottam. – Szóval miért is vagy velem most ilyen goromba?

- Van barátod.

- Na és? - emeltem az ég felé a tekintetem. - Ezért hurcoltál be ebbe a nyomorult terembe és hoztad rám a frászt, mert barátom van?

- Mert, olyan barátod van, aki a jegyesed, és aki egyhamar talán a férjed is lesz, vagy talán tévedek?

- Kész, végem van! - gondoltam. Fred tudja, tud mindent.

- Ezt mégis honnan veszed? – kérdeztem remegő hangon.

- Zambini órák után a Kis Görénnyel sétálgatott és azt hitték, senki sincs rajtuk kívül a folyosón, nos, rosszul hitték.

- Kihallgattad őket? - borult el az arcom hirtelen.

- Azt hittem rosszban sántikálnak, és persze nem árt tudni, ha egy mardekáros töri valamiben a fejét. Aztán meghallottam a neved... – zavartan abbahagyta.

- És… Mit is hallottál pontosan? – feszülten vártam, hogy mit válaszol, tudni akartam mindenről. Miért fordult ellenem ez a fiú, akit jó barátként tartottam számon, noha mostanában nem beszéltünk, de ha összefutottunk, köszöntünk egymásnak, vagy legalább egymásra villantottunk egy kedves mosolyt.

- Már nem fontos - lépett ki a sötétségből. – Legyen annyi elég, tudom, hogy huszonnegyedikén, a bálon bejelentitek a jegyességeteket, és a hetedik év végén tartandó esküvőtöket, ami itt lesz a kastély parkjában.

- Óh! Fred! Kérlek! Ezt ne mondd el senkinek, mert, … mert ez olyan dolog, amit a többiek nem érthetnek.

- Ha elmondanád… talán…

- Nem lehet – mondtam csendesen. Szinte sokkot kaptam attól, hogy a féltve őrzött titkunkat mára már két ember is tudja, aminek egyáltalán nem örültem. - Most már tudod, amit akartál. Igen, Blaise a jegyesem, és két év múlva a férjem. És nagyon megköszönném, ha most kiengednél, Fred.

- Holly, várj! Lenne még valami! - megtorpantam s felé fordultam, ő magához húzott és megölelt. Nem ellenkeztem, hiszen nagyon jól esett. Mielőtt elengedett mosolyogva nyomott az arcomra egy puszit. – Vigyázz nagyon magadra kislány!

- Meglesz, meglesz - bólogattam, majd utoljára még megöleltem, búcsúként, aztán sietve indultam az ajtó felé. Fred egy pálcavillanással kinyitotta az ajtót, és azt suttogta:

- Na sipirc! El ne késs nekem!

- Sietek – mondtam. Aztán szinte kivágódtam az ajtón. Gyorsan szedtem a lábaimat, szinte már futottam, bár nem tudom pontosan, hogy miért. Azért, hogy el ne késsek, vagy azért, mert féltem, hogy ha még két másodpercig ott maradok, a könnyeim elárasztják majd a termet, mert nem szeretek búcsúzkodni? Nos, igen, búcsúzni kellett, pedig Fred jó barát lehetett volna, de nem Zambini menyasszonyaként. Három nap múlva nyíltan is felvehetem a jegygyűrűmet (amiről a mai napig azt se tudom, hogy fog kinézni). És akkor teljeséggel biztosan állíthatom, hogy Mrs. Zambini, azaz a jövendőbeli én, nem állhat szóba egy vérárulóval. Kifulladva értem oda a kőfalhoz, gyorsan elmotyogtam a jelszót, ami kivételesen a felsőbbrendűség volt. Zihálva futottam át a klubhelyiségen, persze kicsit sem néztek agyalágyultak a háztársaim. Miután kilihegtem magam a szobánkban, már futhattam is tovább fürödni, mert perceken belül el fogok késni. Felkaptam az ágyamra készített ruhát, ami mellékesen csuda szép és nem mellékesen Blaise-től kaptam, hát nem egy édes idióta a szentem? Ezt természetesen úgy értettem, hogy minden bizonnyal szép kis összeget csengethetett ki érte. Na, szóval miután felöltöztem, és magamra aggattam néhány karácsonyfadíszt – ezt Rita mondta az új fülbevalómra, meg a nyakláncomra - frissen és üdén ballagtam le a klubhelyiségbe. A szépítkezés kicsit megnyugtatta pattanásig feszült idegeimet, de a többiek bámész tekintetétől megint elkapott a harci láz, legszívesebben futásnak eredtem volna. Majd ugyanazzal a lendülettel megálltam, mert eszembe jutott egy bizonyos jó tanács:
Egy lány, sose fusson a fiú után!
De ez most lényegtelen, sietnem kell akár így, akár úgy. Nem tudom, hogy a ma esti esztelen viselkedésem a szerelem számlájára írandó, vagy az imperius átok alatt állok. Bár, ha erről képes vagyok gondolkodni, akkor még sem az átokról lehet szó. Közben a szokásos, tekervényes útvonalon a Szükségszobájához értem, ahol érdekes módon Draco várta az érkezésemet.


- Hát te? - néztem rá kérdően, mikor elértem.

- Hát én – vont vállat. – Blaise vár. - Háromszor elsétált a szobát rejtő kárpit előtt, motyogott valamit, amit sajnos nem értettem, de ezen nem volt időm gondolkodni ugyanis kinyitotta nekem az ajtót és befelé terelgetett. - Ó, majd elfelejtettem. Nagyon csinos vagy! – majd jelentőségteljesen végigmért egy malfoyos mosollyal.


- Köszi, Draco! - Óvatosan léptem be a szobába, és ahogy körbetekintettem elállt a lélegzetem, mert a szoba meseszép volt. Mindenhol gyertyák világítottak, a közelgő karácsony szellemében pedig több helyen fagyöngycsokrok lógtak alá a mennyezetről – gondolom, nem véletlenül, hisz azok alatt szabad a csók. A szoba közepén egy kétszemélyes asztalka állt, szépen megterítve roskadozott a finomságok alatt. Beljebb léptem, hogy alaposan körül tudjak nézni, amikor hirtelen két izmos kart éreztem a derekamon.

- Blaise! - fordultam meg.


- Wilson! Pardon, Holly. – Finoman hasba ütöttem, ő kissé felnyögött. - Hát így kell üdvözölni a jövendőbelidet?

- Nagyon vicces Zambini. – Hát, ha harc, legyen harc! – gondoltam, majd bűbájos mosollyal ránéztem. – Kérlek, drágám! – itt felhúzta mindkét szemöldökét. - Lennél szíves, és erre a pár órára elővennéd a kedvesebbik éned?


- Talán. De van egy feltételem. – Itt visszafordított magához, ugyanis pár ügyes mozdulattal próbáltam meglógni hívogató karjai elől, kevés sikerrel.

- Mi lenne az?


- Egyelőre, legyen csak az én titkom Holly Lia Zambini – elégedetten elvigyorodott, miközben véglegesen a karjaiba zárt.

- Még egyelőre a vezetéknevem WILSON és nem Zambini! – mondtam, miközben kicsúsztam a kezei közül, majd megigazítottam a ruhát, ami természetesen zöld selyem anyagból volt. – Ó, majdnem elfelejtettem, nagyon köszönöm ezt a ruhát, álomszép!


- Apróság - legyintett. – Majd ha beköltözünk véglegesen a kúriába, ami évszázadok óta a családomé – színpadiasan felsóhajtott -, akkor ez a ruhácska csupán egy lesz a többi „álomszép” öltözék között.

- Óh, ez igazán… nagyképűen hangzott Blaise.


- Óh, ez aztán a bók! – válaszolta elhalványodott arccal. – De ráérünk később is civakodni.

- Igen szerintem is – bólintottam, majd hagytam, hogy Blaise kihúzza nekem a széket az asztalnál. Mikor végre ő is leült, sokáig csak néztük egymást. Bele-belemerülve egymás tekintetébe, ő lassan előrehajolt, hogy megcsókoljon, mikor Draco pincérruhában (!) kínosan egyensúlyozva, elénk helyezte az ételt. Hirtelen belém bújt a kisördög.

- Szolgálhatok még valamivel? - kérdezte udvariasan, bár tisztán hallottam, hogy csikorgatja a fogait.

- Igen. – Meglepődve kapta fel a fejét. - Mondd csak, ha nagyon megfizetnélek, fellépnél valami egyedi dologgal a lánybúcsúztatómon? - Draco olyan arcot vágott, hogy mért is ne, Blaise nagyokat pislogott, én meg majdnem megpukkadtam a visszatartott nevetéstől.

- Szó se lehet róla Holly! – füstölgött Zambini.

- Mégis miért? – néztem rá, majd Malfoyra, aki az asztalunk mellett álldogálva vigyorgott.

- Mert Draco az én legénybúcsúmon lesz jelen.

- Nálad is fellép? - nevetgéltem. Blaise a szemét forgatta, majd szólt Dracónak, hogy elmehet, nincs szükségünk rá tovább, a mai estén. Miután Draco távozott, Blaise felém sandított és egy pillanatig azt hittem, hogy mosolyog, de sajnos nem. Derűnek a nyoma sem volt az arcán.

- Remélem, meg vagy elégedve magaddal… Ne, nem kell mondanod semmit, úgy sem lenne igaz a te szádból Holly. Vagy ha igaz is lenne, úgy sem hinném el, hiszen alig járunk egy napja, te máris kikezdesz Dracóval, vagy ő veled, lényegtelen. Együnk! - mondta nemet nem tűrő hangon.

Lassan, ha így haladunk, végleg nem fogom tudni hányadán is állunk egymással. Így hát jobb ötletem nem lévén, elkezdtem enni. Az étel nagyon finom volt, a manók kitettek magukért, ugyanis egyértelmű volt, hogy Draco a konyhából hozta fel nekünk az ételt. Merengve falatoztam, miközben a kapcsolatunkról gondolkodtam. Mielőtt először megcsókolt volna, gyakorlatilag nem is foglalkozott velem, amit nem is vártam el tőle, hiszen nagyon jól elvoltam a saját kis különc világomba. Kate, Rita, Annie, és még, ha nagyon merész akarok lenni, Pansy is valamennyire elfogadott, olyannak, amilyen vagyok. Bár, ez négy év kemény munkája volt. A tanulással sem álltam hadilábon, szó, ami szó, egész jó tanuló voltam/vagyok. S ezek után jön a drága Blaise, aki eddig engem soha észre sem vett. Szóval érdekes, érdekes. Túl voltunk néhány akadályon, úgy érzem, sok mindent megpróbáltam, hogy minden simán menjen. Például képes voltam felvenni egy olyan szoknyát, amiből ki volt a fél hátsóm. De nem akarok panaszkodni, hiszen Blaise tényleg nagyon készült a mai estére, minden elismerésem az övé. Lassan befejeztük az étkezést. Mikor végeztünk, s már a villák sem zörögtek, hirtelen nagy lett a csend. Elpirultam mikor magamon éreztem Blaise kutató tekintetét.

- Khm, khm.


- Igen? - néztem bele a meleg szemeibe.

- Holly. Táncolnál velem? – nézett rám kérdően, vagy talán inkább kérően?


- Persze, Blaise. – Felálltunk, ő a kezét nyújtotta akár csak reggel a klubhelyiségben. Arrébb sétáltunk az asztaltól, majd halk zenére lettem figyelmes. Blaise magához húzott. Átölelt és közelebb húzott magához, a fejemet a mellére hajtottam, és hallgattam a szívdobogását. Lehunytam a szememet és beszívtam Blaise kellemes illatát, amitől megborzongtam. Ő félreérthette, mert rákérdezett, hogy fázom-e.

- Nem, nem fázom - válaszoltam tömören. Az az igazság, hogy nem akartam beszélgetni, csak lassan lépegetni, hajladozni a zenére, érezni a másik illatát, hallani a szíve dobogását, lélegzetét, és hagyni, elárasszon ez a fura érzés, amit egyesek úgy hívnak, hogy: SZERELEM.


- Holly, szeretnék neked mondani valamit.

- Igen? - kissé eltávolodtunk, hogy jobban láthassuk egymás arcát.


- Nos, csak azt szeretném… szóval bocsánat, ha kissé undok, féltékeny, morgós Blaise voltam ma.

- Semmi baj. Akkor lepődtem volna meg igazán, ha nem hozod a formád.


- Óh, megölöm Dracót! – morogta indulatosan. Annyira aranyos volt, mikor ezt mondta, hogy nem állhattam meg, hogy ne nyomjak az arcára egy puszit.

- Figyelj, tudom, hogy nagyon nehéz ez a közös élet tervezés, a jegyesség, meg a házasság, meg minden, de ha már így hozta a sors, akkor talán ki is használhatnák, megismerhetnénk egymást úgy igazából, és nem csak úgy odavágunk a másik arcába valami csípős kis megjegyzést, mert akkor nem fog működni ez az egész.


- Tudom – mondta, miközben közelebb húzott magához. – Ezért mentem bele ebbe a randi ötletbe. – Többet nem beszéltünk tánc közben, csak ringatóztunk a lágy ritmusra. Blaise játszott a hajammal, az ujja köré csavarta. Sosem hittem igazán babonákban, de most tényleg elhittem, közünk lesz még egymáshoz a jövőben. Ami természetesen igaz hajcsavarás nélkül is persze. Az idő olyan volt, mintha megállt volna, csak mi és a zene, más nem is számított. Blaise kissé eltolt magától, de csak annyira, hogy ajkaink összeérjenek. Szenvedélyesen csókolóztunk szinte felforrt körülöttünk a levegő. Beletúrtam Blaise selymes fekete hajába. Pár pillanat múlva kipirulva és zakatoló szívvel váltunk szét a levegőhiány miatt.

- Blaise – lihegtem lányos zavaromban. Azt vártam, hogy mond valamilyen önreklámozó szöveget, de ehelyett újra felém hajolt. Egyik felem hajlott volna a folytatásra, a másik felem meg (ő a jobbik, gondolom) azt suttogta folyamatosan fülembe, hogy így is túl messzire mentünk és tudtam, hogy neki van igaza, így hát kénytelen kelletlen a mutatóujjamat Blaise ajkára tettem.

- Hééééé! Nem azt beszéltük meg, hogy itt a lehetőség arra, hogy jobban megismerjük egymást? - néztem huncut fénnyel a szemébe.

- De, én kívülről és belülről egyaránt meg akarlak ismerni! – mondta az elmaradhatatlan csibészes mosolyával.


- Furcsa vagy, de értelek – mondtam. - De talán azzal még várhatnák, miért sietnénk el, hisz van egy csomó időnk?

- Nem akarlak siettetni, félre ne értsd!


- Köszi, hogy megértesz - lassan bólintott.

- Nem kellene lassan visszamennünk a klubhelyiségbe? - kérdezte kicsit később, ugyan is újra összeölelkeztünk.


- De mondasz valamit – sóhajtottam, semmi kedvem se volt visszamenni.

- Na, gyere! - húzott maga után. Ahogy kiléptünk, eszembe jutott egy fontos dolog, amit közölnöm kellett Blaise-zel.


- Blaise! Nagyon megharagudnál, ha nem mennék vissza veled a klubhelyiségbe?

- Mi van? - torpant meg a folyosón.
- Az van, hogy – itt nagylevegőt vettem - minden hónap huszonkettedikén, meg szoktam látogatni a prefi fürdőt, mivel ma van 22-e, ma…

- Ilyenkor?


- Ilyenkor. - Nem akartam könyörögni neki, hiszen nem ő a parancsolóm, de faképnél sem akartam hagyni a mai este után.

- Jó. De nem mész egyedül, én is veled megyek, nehogy elkapjanak, vagy bajba kerülj, na meg aztán – itt kajánul elvigyorodott - segíthetek megmosni a hátad közepét.


- Nagyon vicces, de egyedül is meg tudok fürödni, és vigyázni is tudok magamra! Tizenhárom éves korom óta hódolok ennek a szenvedélyemnek! - kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Na, jó, nem bánom! - adta meg magát végül. - Honnan tudod a jelszavakat?

- A prefektusok nagyon kiszámíthatók, Blaise. Minden jelszó hasonlít az elődjéhez, s az utódjához - mondtam mosolyogva, majd beléptem egy falikárpit mögé, mielőtt még megakadályozhatta volna.

Gyorsan bejutottam a fürdőbe, otthonosan mászkáltam a káprázatos, medencés, sellőlányos helyiségben. Megnyitottam az összes csapot, majd törülközőt kerestem, s mikor mindent összekészítettem a medence mellé, könnyedén kiléptem a zöld selyemruhámból. Önfeledten merültem bele a vízbe, ami mostanra megtelt illatos vízzel, és a kedvenc fehér színű fürdőhabom, kövér felhőként ringott, ahogy odaúsztam a csapokhoz, és szépen lassan elzártam mind. Majd a víz alá merültem, előrenyújtott karral elrúgtam magam az egyik faltól, s miközben csukott szemmel suhanva vártam, hogy beleütközzem a túloldaliba, hirtelen fura érzésem támadt. Talpra álltam és körülnéztem, de a párától nem sokat láttam, minden csendes volt, azt gondoltam talán csak Hisztis Myrtill leselkedik, így hát kezdtem megnyugodni, amikor egy alakot láttam megmozdulni a homályban. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Csináljak, úgy mintha itt se lennék, vagy szólítsam meg őt. - De mi van, ha prefektus? - futott át az agyamon. Nem tudtam sokáig ezen gondolkodni ugyan is az idegen megszólított.
- Wilson, te vagy az?

- Malfoy? - lepődtem meg őszintén.


- Igen én, te viszont mit keresel itt kis csillagom?

- Szerinted? Szerintem eléggé egyértelmű, hogy éppen fürdök.


- Nocsak, Wilson! Csak nem leráztad Blaise-t? Te rossz kislány! - szólt nevetve, miközben a medence széléhez sétált.

- Nem, nem ráztam le, de nem kell, hogy mindig a szoknyámon üljön. Egyébként neki is vannak kedvtelései, nekem is lehetnek. Különben is egy pár óra ide-oda nem számít, amikor úgy is egész életünkbe össze leszünk kötve Draco.


- Na, ne mondd aranyom? Mondd csak, csatlakozhatok hozzád sellőlány?

- Ha még egyszer aranyomnak hívsz, nem tudom, mit csinálok veled! – morogtam magam elé. – Köszi - folytattam hangosabban -, de inkább kihagynám ezt a partit és meghálálnám, ha elfordulnál, amíg megszárítkozom. - Biccentett, majd hátat fordított nekem. Mivel nem voltam biztos abban, hogy nem fog lesni, igyekeztem nagyon gyorsan a medence széléhez úszni, ott még sok volt a hab, felkaptam a törölközőt és magam köré tekertem, így most már nem csak én voltam vizes, hanem a törölköző is, halkan csöpögött a széléből a víz a padlóra. Draco a hangokból úgy ítélte, hogy kint vagyok a vízből – a valóságban igen, viszont képletesen nyakig voltam benne - visszafordult. Szürke íriszei csillogtak a sötétben, ahogy végigmért. Mosolygott, de nekem nem tetszett, ahogy mosolyog.

- Most már értem, miért van oda érted Blaise – mért végig újra szemérmetlenül, mintha minden porcikámat meg akarná jegyezni. Én persze elpirultam.

- Miről beszélsz, Draco?

- Arról, hogy szerintem Blaise-nek nagyon tetszel. - Ez hihetetlenül jól esett. Úgy éreztem a hasamban pillangók keltek életre hirtelen. - De… - itt elém lépett. Én nem tudtam hátrálni, mert a medence megakadályozott a hátra felé mozgásban.

- De? – néztem rá kérdően, miközben kiszáradt a szám. – Remélem, nem pletykálkodni akarsz róla Draco, az a lányok szokása. – Vállat vont, majd tett felém egy utolsó lépést, az arca alig négy centire volt az enyémtől. Megrémültem, ezután már csak egy valami történhet, amit én tiszta szívemből nem akartam. Úgy is tudtam, hogy ez a csók melyik kategóriába esne. Dracónak ez csak egy csókkal több, egy lánnyal több lenne, akit a többihez sorolhat – na, ez is megvolt –, felkiáltással. De, én nem akarok egy lenni a sok közül senkinél.


- De… - három centi - nekem… - két centi - is… - egy centi - tetszel… - s hirtelen megszűnt köztünk a távolság. Draco ajkai alig értek az enyémekhez, már is ellöktem magámtól.

- Soha többet… soha többet… - ismételgettem makacsul.


- De! Holly, most miért szaladsz el? A ruhád! A fenébe! - Csapot-papot ott hagyva rohantam, nem érdekelt a gyönyörű ruhám sem, a pálcámat meg természetesen fent hagytam a szobámban. Átkoztam magam a könnyelműségemért, hiába fogadtam meg már százszor, hogy pálca nélkül egy lépést sem teszek, annyira izgatottan készülődtem, hogy az ágyon felejtettem. Ám mielőtt elértem volna az ajtót, hallottam, hogy Draco rám mormolt valamit, amiről kiderült, hogy szárító bűbáj volt. Így ugyan már nem voltam vizes, de még mindig csak egy szál törölköző volt rajtam. Futottam a néptelen folyosókon, azon imádkozva, nehogy Mr. Frics, vagy Mrs. Norris bukkanjon fel a következő saroknál. Közben a gondolataim minden felé kalandoztak.
„ Ó, Draco, miért kellett megcsókolnod és teljesen összezavarnod? Még ha a csók maga egy röpke pillanatig tartott, komoly lelkiismeret furdalásom volt miatta. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy az érintése az ajkamon fura bizsergést okozott. „
Megfagyott végtagokkal álltam meg a kőfalnál. „ Anyukám mindig az mondja, hogy hallgass a szívedre, mert csak az mond igazat. Hát…, köszi Anyu, tényleg… Most már tényleg fogalmam sincs, hogy tényleg szívet dobogtatóan, lábremegősen szerelmes vagyok-e Blaise Zambinibe.

- Felsőbbrendűség. – A fal megmozdult és utat engedett nekem. Nem vagyok normális- gondoltam -, miközben remegő lábakkal haladtam befelé, azt hittem, már senkit sem találok a klubszobában, ám ekkor az egyik fotelből Blaise meredt rám. Próbáltam láthatatlanul tovább rohanni, de hát a törölköző nem volt egy láthatatlanná tevő köpeny, persze, hogy nem jártam sikerrel.

- Holly! – kiáltott rám. Nem válaszoltam, csak elfutottam mellette a szobámba, ám ott is megpróbáltatások sora várt. Mindenki ott volt a lányok közül, és amikor megláttak, eltátották a szájukat, és nagy csodálkozó boci szemekkel bámultak rám. Lerogytam az ágyamra. „Kész eddig bírtam” - gondoltam. Lehunyt szempilláim alól patakzottak a könnyek.

- Holly, te sírsz? – kérdezte Annie.

Nem tudtam válaszolni, csak ingattam a fejem, bár ezen a könnydagályon nincs mit tagadni.

- Ó egek, te tényleg sírsz! Azt hiszem ideje bevetni Kate Woodhouse csodás menüsorát a szívfájdalmakra! Na, gyere te bárányka! – Halványan tiltakoztam, de már késő volt. Rám varázsolt egy frissen mosott pizsamát, majd intett a többieknek, így mindnyájan körénk sereglettek, leültek az ágyam szélére. Úgy néztek rám, mint egy „hadisérültre”. Olyan megrendítő volt őket így látni, mindegyikük engem figyelt. Tudom, mit gondolnak a Mardekárról egyesek, és hogy én mit gondoltam eddig róla, de rá kellet jönnöm, hogy a Mardekár házban is ugyan úgy tombolnak az érzések, főleg, hogy jelenleg én is alaposan átéltem néhányat közülük. Hiszen, ha nem is mondjuk ki, de tudjuk, hogy egy csapat vagyunk. Bár nem piros narancssárga a nyakkendőnk, mi is lehetünk bátrak, mi is védhetjük a családunkat, vagy állhatunk bosszút az elvesztett szerelmünkért. Egy szó, mint száz, mi is emberek vagyunk.

- Lányok, én igazán nem akarok arról beszélni, hogy mi történt velem, egyelőre képtelen vagyok elmondani, de köszönöm nektek, hogy itt vagytok velem.

- Pasik! Mind egyforma! Csak az én Draco cicám, ő egyedi! – mondta Pansy, majd ott hagyott minket és kiment a szobából, gondolom Malfoyt boldogítani.

- Szerintem aludjunk egy jót, holnap nehéz napunk lesz! – ásítozott Rita. A többiek sűrűn helyeseltek, majd ki-ki elfoglalta a saját kis kuckóját.

- Jó éjt! – kiáltotta mindenki félálomba. Én még sokáig forgolódtam az ágyamban és Blaise-n és Dracón gondolkodtam felváltva, végül éjféltájba eldöntöttem, hogy nem beszélek erről a Zambininek, vagy is inkább beszélek, de csak ha kérdezi, viszont Dracóval megbeszélem a dolgokat. Igen ezt fogom tenni! Jó éjszakát!