9. Gondoltad Volna?

Könnyedén huppantam le a könyvtárban az egyik
székre. A vaskos könyvemet az asztalra fektettem, majd behúztam magamat az asztal alá. Precíznek nem mondható mozdulattal nyitottam ki a szamár füles könyvet. Ami elvileg Dracóé volt. Szerettem ezt a könyvet. Valahogy, ha ezeket a sorokat olvastam, amelyet e könyv rejt mindig könnyebb volt megtalálni a helyes utat. Aprót sóhajtottam. Nekem most, nagy szükségem lenne a helyes útra. Mindenképpen beszélnem kéne Blaise-zel. Két kézzel túrtam bele piszok szőke hajamba. Körkörösen masszíroztam a fejbőrömet.
Merlin, Merlin mért teszed ezt velem? Jó hobbi az én idegállapotommal játszani? Minden bizonnyal az.
Pár diák épp most haladt el néhány méterrel az asztalom mellett és akaratlanul meghallottam a beszélgetésüket.


- Jééé! Blaise Zambini kicsi barátnője! – kacagott föl egy tömzsi leányzó alig pár méterre tőlem. A nevetésében volt valami rosszindulat. Akaratom ellenére is kirázott a hideg. Kezeimet kivettem összekócolódott hajamból, majd megpróbáltam lesimítani rakoncátlan tincseimet, kisebb-nagyobb sikerrel. És igyekeztem minél kisebbre húzni magamat. Ismertem ezeket a lányokat. Egészen tavalyig – amíg a lányok a szobámból be nem fogadtak rendesen maguk közé – én voltam a legjobb játékszer számukra. Egy jojó amit, ha leengedtek előbb-utóbb visszarepült a kezükbe. És, hogy miért aláztak meg lépten nyomon a mai napig sem tudom. Sose fogom elfelejteni azt a borzalmas három évet. A szünetek mindig megváltással szolgáltak számomra. Érthető okokból kifolyólag.

És az egészben az volt a legszebb, hogy hiába mentem Pitonhoz az első évem második hetében, hogy a házamba járó idősebb lányok terrorizálnak, azt mondta, hogy ez természetes. Mert minden házban meg van az EGÉSZSÉGES versenyszellem, amit a diákok alakítanak ki egymással szemben. Kedves, mi? És azt is mondta, hogy majd intézkedik. És valóban intézkedett… Naomiék még jobban rám szálltak… De hála az égnek ez már elmúlt! Mélyen beszívtam a levegőt. Naomi és társai visszább húzódtak tőlem és már majdnem megnyugodtam, mikor Naomi és ikertestvére kivált a körből és megindult felém, a maradék három lány pedig szétspriccelt a könyvtárban.


- Milyen, jó újra látni téged, drága Holly! – mondta Naomi miközben hátra dobta hosszú fekete haját. Nem volt túl magas, talán ezért maradt meg rajta a gyermekkori háj. Pedig már egyáltalán nem volt gyerek. Nem rég múlhatott el tizenhat. És a ruházata is erről árulkodott, hogy tisztában van a korával és annak az előnyeivel. Szemeimet zavartan lekaptam róla, majd összecsaptam a könyvemet.

- Aha, részemről az öröm. Naomi - Helen – biccentettem feléjük, és remegő lábakkal álltam föl.

- Óh, Holly csak nem menni készülsz? – nézett rám, oldalra billentett fejjel. – Ez esetben nagyon szívesen elkísérünk, ugye Helen? – úgy tett mintha érdekelné Helen válasza. Igazából a dolog el volt döntve - nagy sajnálatomra – így is-úgy is el fognak kísérni.

- Persze, Naomi, persze! – mondta, miközben hátra vetette fekete üstökét a fiatalabbik Dean nővér.

- Igazán köszönöm, de nem kell fáradnotok! – éreztem, hogy a dolgok irányítása kezd kicsúszni a kezeim közül.

- Ez nem fáradtság Holly – villantott egyet fekete szemein Naomi. És én tisztába voltam, hogy ezt mit jelent. A játszma elkezdődött anélkül, hogy én az mondtam volna, hogy részt akarok benne venni.

- Nem, nem az – bólogatott Helen. Én védekezésképpen magamhoz szorítottam a könyvet, abban reménykedve, hogy ez majd megvéd tőlük. Nagy levegőt vettem és már szólásra nyitottam a számat, mikor valaki megelőzött.


- Khmm, khmm – morogta az orra alatt Fred, miközben elcsoszogott mellettünk és befordult az egyik könyvespolc előtt. Én tudtam, hogy ez jelzés volt. Ez a köhécselés azt jelentette, hogy ha bármi gond adódna, mint például a torkomnak nyomják a pálcájukat, akkor csak kiáltsak, simán elintézi őket.

- Á, Weasley patkány – sziszegte Naomi. Én erőszakosan belekapaszkodtam a székem támlájába, mert attól féltem, ha nem tartom vissza magam, akkor valószínűleg ráugrok Naomira és szépen megtépázom a haját.


- Hát lányok… akkor, ha már voltatok ilyen kedvesek és felajánlottátok, hogy elkísértek… tőlem mehetünk is – mondtam majd betoltam a székemet. Draco könyvét a táskámba rejtettem. Könnyedén indultak meg előre, de úgy éreztem még a tarkójukon is van szemük, amivel figyelhetnek, nem is értettem miért fordulnak időnként hátra, hogy lássák követem-e őket. Amint a könyvtárhoz vezető fő folyosót is elhagytuk egyszer csak szembe fordultak velem. Kis híja volt, hogy nem estem rájuk.

- Igen? Miért álltunk meg? A klubhelyiség még nagyon messze van – mondtam, miközben Naomi társai egyszer csak ott termettek mellettünk. Öten egy ellen ez igazán nem fair.

- Hát tudod Wilson… nem hiszem, hogy nagy szükségünk lenne okokra – szépen tagoltan beszélt, miközben talárja zsebéből kivette a pálcáját. – Remélem javult valamennyicskét a varázstudásod! Mert valljuk be, hisz’ egymás között vagyunk – itt hangosan fölnevetett, majd fokozatosan csillapult a jókedve – te sosem voltál valami JÓ VARÁZSPÁLCA FORGATÓ!

Felhúztam az orromat erre a mondatra. Nem tudom neki hogy ment a varázslás az első évében. Biztos nagyon ügyes volt. Rögtön tudott védő pajzsot is csinálni magának, miközben egyszerre öten szegezték rá a pálcájukat és mondták azt, hogy STUPOR!

- Hát az elég rég volt! De mára pontosan tudom, mit kell kezdenem ezzel a bottal a kezemben! – könnyedén forgattam meg az ujjaim között a pálcámat. És vártam, hogy támadjanak. Nem akartam én kezdeményezni. Még az hiányozna, hogy Piton engem küldjön büntetőmunkára. – De azt hiszem, tartoztok nekem egy magyarázattal.

- Aha, hiszed. Nem inkább tudod? Wilson, hinni a templomban kell! – hangosan fölnevettek és én azon csodálkoztam, hogy miért nem jár erre felé senki sem.

- Ezt én is tudom! – csattantam föl mikor kijöttem a béketűrésből. – Arra válaszoljatok, hogy mégis mi a kénköves pokolnak nem hagytatok békén majdnem négy évig?

- Hát erre nagyon egyszerű a válasz – szólalt meg kivételesen Helen.

- Hát akkor mondd!

- Öt éve mikor a fejedre rakták a süveget mindnyájan meg voltunk győződve, hogy a Hugrabugba fogsz kerülni. Olyan szerencsétlenül néztél ki. Semmi kurázsi, semmi, amivel magadra vonhattad volna az ember tekintetét. És ha még is rád néztünk, akkor úgy kellett visszafojtani az ember fiának a röhögést. Amikor a süveg az mondta, hogy Mardekár … hát mi pontosan tudtuk, hogy itt valami nem stimmel. Úgy döntöttünk kapsz egy hetet, hogy bebizonyítsd, megérdemled, hogy a Mardekárba járj. Ahogy telt az idő mi árgus szemekkel figyeltünk. És nem történt semmi. Tényleg semmi. Nem csináltál olyan dolgokat, amelyeket az ember elvárt volna egy mardekárostól! – Helen fekete szemei hirtelen hidegen rám villantak. Legszívesebben hátra hőköltem volna, de nem tettem. Nem vagyok gyáva kukac.


- Micsoda remek indítékok! Nem akarjátok, hogy megtapsoljalak titeket?! – hördültem föl. A szívem nagyon gyorsan vert. Úgy éreztem a bordáim közt nincs elég helye és ki akar törni. Nagyot szippantottam a levegőből. Pálcám végéből piros fényszikrák törtek elő.

- Mi van Wilson, csak nem dühös vagy?

- Nem mondanám – szólaltam meg miközben kiegyenesedtem. Eldöntöttem. Nem fogok leállni velük. Én annál sokkal érettebb vagyok.

- Nem vagy dühös? Nocsak… akkor viszont gyáva vagy! Nem mersz kiállni ellenünk? Ejnye! - vicsorgott elégedetten Naomi. Fekete szemeit az én kék szemeimbe fúrta majd, mint egy őrült fölnevetett. – Ez esetben… Lányok! Ne kíméljétek! Nem érdemli meg, hogy a MI házunkba járjon!

És ekkor minden olyan gyorsan történt. Az első három átkot könnyedén hárítottam, sőt Naomi csapatából az egyik fruskát el is kábítottam ám mikor Helen és Naomi egyszerre rántottak pálcát és egyszerre kiáltották el magukat, nekem még reagálni sem maradt időm. Az átok telibe talált. Nagy lendülettel száguldottam hátra felé, fejem hátra csuklott, ahogy száguldottam a levegőben, majd hirtelen nekicsapódtam valami keménynek. A fejem hatalmasat koppant a kőfalon és úgy éreztem a gerincemmel is történt valami, iszonyatosan fájt és nem bírtam megmozdulni. Testem megadóan csúszott a földre. Minden tagom fájt és sajgott. Fejem oldalra biccent. Már nagyon nehéz volt nyitva tartani a szememet, de azt láttam, hogy Naomiék kereket oldottak. Meg se nézték, hogy élek-e, vagy halok. Magamra hagytak. Látásomat kezdte beárnyékolni a sötétség mikor lábak dübörgését hallottam.


- Neeeeeeeem! - ez a kiáltás valahol a sikítás és a féktelen harag között lehetett. Nem tudtam pontosan megállapítani. A lábak dübörgése egyre közeledett, de én kezdtem egy sötét tó legaljára süllyedni és már szinte nem láttam semmit. A fájdalom ugyanúgy lüktetett a hátamban és fejemben, mint pár perccel ez előtt.

- Holly, drágám! Térj magadhoz! – kimerült agyam nem akart engedelmeskedni a felszólításnak, pedig én megpróbáltam mindent. Nagyon erőlködtem, hogy kiemelkedjek a rám nehezedő sötét víztömeg alól. Semmi sikerrel.

- Blaise! Gyorsan vigyük fel a gyengélkedőre! Azzal nem érünk el semmit, ha csak itt állunk fölötte – szól egy nyugodt hang. Blaise? Draco? Még jobban erőlködtem ám a fájdalom erősebb volt nálam. És visszalökött a fekete tó legmélyére.
„ Szeretlek, Blaise, szeretlek!” Az agyamnak már csak erre volt ereje és a kín hullámai maguk alá temettek.



*****



Azt hiszem a mennyországba kerültem – ha persze van egyáltalán olyan – mert olyan békés minden. Nincs fájdalom, nincs magával ragadó sötétség. Csak az a fajta sötétség melyet életem során megszoktam. Ez olyan fajta volt, mint amikor az ember behunyja a szemét éjszaka. De várjunk csak. Itt valami nem stimmel. Ahogy az agyamat erőltettem megéreztem a fájdalmat. Most nem terjedt át az egész testemben és nem vakított el, de attól függetlenül még fájt. És valami csoda folytán az eddig tőlem elvágott szerveimet újra visszacsatolták. Újra megtaláltam a kezemet és a lábaimat. És végre valahára a szemeimet is.
Arra gondoltam, hogy megpróbálom kinyitni, és ha nem megy, akkor pihentetem a dolgokat egy kicsit. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen egyszerű dolog, mint kinyitni a szememet, ekkora fájdalommal járhat. Lehet, hogy mégse volt a legjobb ötlet. Aztán megpillantottam az ágyam szélén ülő alakot. Az első gondolatom az volt, hogy sikítok, mert szégyen ide, vagy oda attól tartottam, hogy Naomiék jöttek vissza értem. Így hát sikoltottam, vagy inkább azt hittem, hogy sikítok, de inkább csak nyöszörgés volt amit produkálni tudtam.


- Kicsim, hát magadhoz tértél? Úgy aggódtam!

- Anyu? – nyögdécseltem szerencsétlenül. – Hol vagyok?


- Hát a Szent Mungóban! – mondta anyám. – Ó, kincsem! – megsimogatta az arcomat meleg kezével.

- Ne félj, minden a legnagyobb rendben van! A gyógyítók azt mondták, hogy ha ma magadhoz térsz, akkor holnap haza is engednek! – Anyám valószínűleg látta rajtam, hogy nem értem pontosan mi is történt.

- Haza? Én nem akarok haza menni, anyu! Én a Roxfortba akarok menni! A bálba! Hiszen már van partnerem is! Nem hagyhatom cserben őt! – a kitörésem azzal járt, hogy kicsit szédülni kezdtem, de ez pár pillanat alatt elmúlt.

- Holly, drágám! Emiatt sem kell aggódnod tovább! Apád és én mindent elintéztünk! Nincs jegyesség, sem házasság! Fel vagy oldozva kicsim!

- Tessék? Ezt, hogy érted anyu? Nekem Dumbledore professzor azt mondta, hogy csak úgy menthetem meg aput, ha hozzámegyek Blaise-hez!


- Ó! El is felejtettem mondani neked! – Anyám feljebb ült az ágyamon, nagy kék szemeit rám szegezte. – Tudod… azért kellet volna hozzá menned ahhoz a fiúhoz, mert mikor az apád és az ő apja kisebb konfliktus helyzetbe kerültek… akkor, nos Lucan azt mondta édesapádnak, csak akkor hagyja meg az életét, ha apád a fiának ígéri a kezedet. Így szegény Jamesnek nem volt más választása, kénytelen volt elígérni a kezedet, miközben alig voltál féléves! – Anyám arca gondterheltté vált.

- Folytasd, kérlek! – esdekeltem. Most ez tényleg az jelenti, hogy el akarnak választani Blaise-től?

- És ezek után kezet ráztak és a szerződés megköttetett.

- De nem azt mondtad, hogy nem kell…

- De, de! Most jön a lényeg! Apád megígértette Mr. Zambinivel, hogy ha akármilyen bajod esne a jegyesség, vagy a házasság alatt a szerződés azonnal megsemmisül. És mivel ez megtörtént… - sokáig hallgatott, majd hátrább húzódott tőlem. Két kezébe vette az én kezemet. – Holly remélem tisztában vagy vele, hogy mi történt veled! Bele is halhattál volna! Igen tudom, hogy nem te kezdted, de elmenekülhettél volna tőlük!

- Anya én nem vagyok gyáva kukac! Vissza akartam adni nekik azt, amit velem tettek! És különben is, esélyem se lett volna!

- Ezt, hogy érted?

- Úgy ahogy mondom! Öten voltak, én meg egyedül… de gondolom te ezt tudtad…

- Csak annyit, amennyit az igazgató elmondott. – anyám homlokán mély ráncok keletkeztek, ahogy elgondolkodott. Mélyet sóhajtottam. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy most én vagyok a soros a mesélésben.

- Jó. Figyelj. Elmondok mindent, amire emlékszem, te pedig elmondod, hogy hogyan kerültem ide és, hogy milyen fokúak voltak a sérüléseim. Rendben? – néztem rá kérdően.

- Rendben!

Így hát kénytelen voltam elmesélni a dolgokat. Igazából nem mindent. Ahhoz anyám lelke nem elég erős. Csak annyit mondtam, amennyit jónak láttam. A könyvtári jelenetet, majd a folyosót és végül a falba csapódást. Persze ezt mind finomítva, mert még én sem tudtam rendesen feldolgozni ezt az ügyet. Anyám a legvégén felnyögött és megszorította a kezemet.

- Oh, kincsem! Én egyetlen lányom! Fel sem fogom, mit kellett átélned!

- Élek. Nem ez a lényeg?

- De! Pontosan ez a lényeg.

- Most te jössz! Szóval mi történt miután elájultam? – láttam, hogy habozik, és azt is, hogy rágja a száját.

- Olivia Emma Wilson! – suttogtam parancsolóan – Mondjad nyugodtan! Ennél rosszabb nem lehet!

- Hát, jó. Szóóval… miután elájultál két évfolyamtársad fölvitt a gyengélkedőre, ahol a javasasszony ugyan el tudta látni a sérüléseidet, de úgy gondolta biztosabb lenne, ha beküldenének ide. Ezek után az itteni gyógyítók vettek kezelésbe – itt megengedett magának egy halvány mosolyt – és utána kaptál egy csomó bájitalt, aminek a felét sem jegyeztem meg, mert olyan bonyolult nevük volt… majd másnap, azaz ma fölébredtél. A gyógyítók azt mondták, hogy nagyon gyorsan gyógyulsz és ez nagyon jó. És, hogy holnap késő délután el is hagyhatod a kórházat.

- Na, végre egy jó hír! Na, és a sérülések? – akaratom ellenére nagyot nyeltem. Csak most tűnt fel, hogy porzik a torkom.

- Az egyik csigolyád csúnyán megrepedt, betört a koponyád és agyrázkódást kaptál. – anyám hangja veszélyesen megremegett. Kék szemének íriszét elhomályosította a könnyfelhő.

- Hát ez szép – sóhajtottam. – De az a lényeg, hogy jobban vagyok.

- Igen! Szerintem is! Áhh! Itt jön Apád! – És valóban. Már az ajtóból integetett és nagyon megkönnyebbült arcot vágott. Egyszerű farmert és fehér inget viselt, no meg egy fekete talárt. Szőke haja kicsit belelógott mandulavágású szemeibe.

- Holly! Hát ébren vagy! Olivia igazán szólhattál volna! - Apám arca kissé bosszús volt, miközben az ágyam másik oldalán helyet foglalt szemben anyámmal, zöld szemei mégis boldogan csillogtak, elégedetten. Nagy meleg keze megsimogatta az arcomat, majd arcon csókolt, akárcsak anyámat.

- Olyan jó, hogy mindketten itt vagytok! – hálálkodtam.

- Ugyan, drágám! A szüleid vagyunk! – mondta anyám. Mindkettőjükre rá mosolyogtam. És boldog voltam. De nem feltétlenül. Egy valaki hiányzott a szeretteim közül, Blaise.

A mai nap nagyon gyorsan elszállt, talán azért mert a gyógyítóm belém diktált egy csomó bájitalt, aminek pocsékabbnál pocsékabb volt az íze és már nagyon fáradt voltam. A szüleimnek nagy sajnálatukra el kellet menniük. Pontosítva kiparancsolták őket a szobából, mivel az agyrázkódás miatt sok pihenésre van szükségem. Ebben van valami… Nagyon óvatosan a hasamra feküdtem és a fejemet belenyomtam a párnámba és megpróbáltam elaludni.

****


Másnap késő délután felébredtem nagyot nyújtózkodtam és megdöbbentem a felismeréstől, hogy semmim se fájt. Persze azért megkaptam a bájitalaimat. A gyógyítóm azt mondta, hogy ha úgy gondolom, délután visszautazhatok a Roxfortba. És én úgy gondoltam, de minél sürgősebben. Ugyan még messze van a bál időpontja, de én ettől függetlenül még mindig Blaise-zel akarok menni.
Így hát mikor végre valahára eljött a hat óra izgatottan megálltam a kórház egyik kandallója előtt. Kezemben egy maréknyi zöld por, amit az előbb kaptam. Nagy levegőt vettem és beszórtam a lobogó tűzbe, majd beleálltam és hangosan kimondtam – Roxfort! És igyekeztem nem odafigyelni a pörgésre és az azonnal jelentkező hányingerre – közvetlen agyrázkódás után nem a legszerencsésebb hopp porral utazni – és én egyébként is rosszul tűröm. Pár pillanat alatt megérkeztem, és legnagyobb szégyenemre kizuhantam a kandallóból, pontosan Dumbledore lába elé.


- Á miss Wilson! Micsoda öröm! Micsoda öröm!

- Én is örvendek! – cincogtam vörösödő fejjel.


- Boldog vagyok, hogy úgy döntött mégis az iskola falai között ünnepli a karácsonyt!

- Hát igen, persze. – habogtam immáron két lábon állva. Nagyot fújtam miközben leporoltam a ruházatomat.


- Most jut eszembe, magával és Mr. Zambinivel feltétlenül beszélnem kell! – mondta az igazgató, miközben az íróasztala felé terelgetett. – De addig is amíg Zambini úr ideér, foglaljon nyugodtan helyet és mesélje el legyen szíves, hogy mi történt magával két nappal ezelőtt! – A mondatot már a székében ülve fejezte be. Én is követtem a példáját és helyet foglaltam vele szemben.

- Hmm… Nem tudom pontosan mire is kíváncsi – sütöttem le a szemeimet. – Mert, ugye mindketten tudjuk az ön mindent látó szemei előtt nincs semmiféle titok.

- Nos, valóban, de én az ön szemszögére lennék nagyon kíváncsi! – félhold alakú szemüvege mögül kék szemei szeretetteljesen csillogtak. Majd, hogy még jobban meggyőzzön barátságosan rám mosolygott.

- Hát, két napja kora délelőtt a könyvtárban voltam és egy könyvet olvastam, amikor a háztársaim közül néhányan – ha jól tudom most hetedikesek – megzavarták a nyugalmamat. Pontosabban az elején nem is lett volna semmi baj, mert csak csevegni jöttek oda hozzám – legalábbis így sejtettem – majd mikor távozni készültem felajánlották, hogy elkísérnek és én hiába mondtam, hogy ez nem szükséges ragaszkodtak hozzá. Így hát elindultunk vissza a klubhelyiségébe, ám mikor elhagytuk a főfolyosót egyszer csak megálltak. Majd kisebb szópárbajba keveredtünk – megjegyzem ők öten voltak én meg egyedül - és hát pálcát rántottak. Az elején jól védtem, de mikor Helen és Naomi egyszerre támadtak már nem tudtam védekezni és nekicsapódtam a kőfalnak. Utána minden elsötétedett. Nos, azt hiszem ennyi.

- Köszönöm, miss Wilson! – mondta Dumbledore. Pár pillanatig csendben hallgattunk, mikor halk kopogásra lettünk figyelmesek.

- Szabad! – szólt kedélyes hangon az igazgató. És akkor belépett Blaise. Magas alakja feltűnően sötét volt, pedig a szoba úszott a fényben. Lassan emelte föl a fejét. Ránézett Dumbledore-ra, majd mikor örömömben felugrottam felém kapta a fejét. Üres szemeibe mintha visszatért volna az élet, fölragyogtak.

- Holly! Hát itt vagy?! – két lépéssel átszelte a szobát, majd mit sem törődve azzal, hogy az igazgató is jelen van, hevesen magához szorított. Hirtelen minden olyan teljes lett. Kerek. Orromat megcsapta a bőre utánozhatatlan illata. Lábaim kezdtek fölhagyni a reménnyel, hogy meg tudják tartani a testem súlyát. De nem érdekelt. Hihetetlenül boldog voltam, hogy újra itt van mellettem.

- Blaise…

- Hmm… akkor én nem is zavarok… úgy is meg akartam kérdezni Piton professzort, hogy nem akar-e velem teázni. - És Dumbledore már ott se volt. Upsz. Ezt is jól megcsináltuk, de mentségünkre legyen mondva az igazgató hangjába mintha némi kuncogás vegyült volna.

- Úgy aggódtam, hogy azt el se hiszed! Szörnyű volt ez a három nap nélküled! Blaise olyan gyorsan beszélt, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond.

- Blaise! Nekem is szörnyű volt! – kicsit elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Annyira hiányoztál!

- Te is nekem! – Blaise szavai hatására pillangók eszeveszett raja kezdett repkedni a gyomromban. Felsóhajtottam, majd lábujjhegyre álltam és először ebben a pár hónapban én csókoltam meg őt, és nem ő engem. És egyszerre elveszett a tér és az idő, talán percek teltek el, vagy napok, de az biztos, hogy ha a kastély lángolni kezdett volna, nekünk az se tűnt volna fel.

- Blaise valamit el kell mondanom – sóhajtottam, ki tudja hány perccel később. Beleharaptam az alsó ajkamba. A lelkiismeretem felülkerekedett rajtam.

- Én... és… Draco… szóval… bocsáss meg nekem! – esdekeltem. Nem volt erőm bevallani, hogy mi is történt. Blaise oldalra döntötte a fejét és egy kis mosoly bujkált a szája sarkában, ahogy bíborpiros arcomról olvasott.

- Tudok mindent Holly, nem kell mentegetőznöd!

- Te tudod?

- Igen Draco elmondta… igaz akkor kicsit dühös voltam… khm… De ez most már nem számít, csak az, hogy túlélted ezt az egész dolgot és azok a lányok nem ússzák meg szárazon. – A megkönnyebbüléstől majd elrepültem. Blaise megcsókolta a homlokomat, majd a fejét a hajamba temette. Megéreztem, hogy ő is arra gondol, amire én.

- Nincs jegyesség, se házasság…

- Igen, tudom. A szüleink előbb összehoznak minket, aztán meg szétválasztanak. De tudod mit? Engem nem érdekel… Ha te is akarod, akkor együtt maradhatunk anélkül, hogy bejelentenénk a jegyességünket. Mit szólsz?

- Azt, hogy nem hallottam ennél boldogítóbb szavakat! - egymásra vigyorogtunk és ugyanaz a boldogság tükröződött vissza az arcán, amit én is éreztem.

- Gondoltad volna?

- Mit is?

- Ház ezt az egészet, hogy ideáig jutunk?

- Nem, soha. De örülök, hogy még is így történt! – mosolyodtam el.

- Én is így gondolom! – Blaise szorosan magához ölelt. Egy pillanatra a tüdőmből elfogyott a levegő és köhécselni kezdtem.

- Blaise, nem… kapok levegőt!

- Ne haragudj! Nem állt szándékomban megölni téged! –halkan felkuncogott, majd kissé habozva hozzátette. – Jobb, ha indulunk… szegény Dumbledore már elég rég elment, aztán biztos nagyon szeretne már bejönni. Még a végén kihűl a teája. – ragyogtatta rám csibészes mosolyát Blaise és pár pillanat múlva már a folyosón futottunk felszabadultan. Nevetésünktől zengtek az iskola falai. Ijedt elsősök sikoltva ugrottak el előlünk. És mi boldogan szaladtunk tovább, futottunk kifulladásig. Engedtünk annak az érzésnek, mely bennük tombolt. Szerelemnek, boldogságnak, szabadságnak… és ki tudja, hogy még hány érzés kavargott bennük, abban a pillanatban, de egy biztos az életem ettől a pillanattól teljes. Ahogy a költő mondaná:

„A szerelem az élet nagy ajándéka, és aki nem nyújtja ki utána a kezét, az sohasem élte az életét a maga teljességében.”