Zúgott a feje, és testének minden porcikája fájt. Érezte, hogy valamilyen fény világítja meg arcát, ezért kissé elfordult. Megpróbált felülni, de hirtelen heveny lüktetést érzett az oldalában, így inkább nem próbálkozott tovább. Végül sikerült egy kissé kinyitnia a szemét.
Egy szobában feküdt, az egyik sarokban. Éjszaka volt, a Hold szomorúan sütött be az ablakon, amivel szemben lefektették.
- Mit keresek itt? – kérdezte magától. – Hogy kerültem ide?
Próbálta felidézni az eseményeket, hogy miért került ebbe a helyzetbe, de nem sikerült neki.
Aztán rájött, hogy semmire nem emlékszik, még a nevére sem. Hirtelen kétségbeesés lett úrrá rajta, és a fájdalommal nem törődve felült. Nagy meglepetésére egy másik testet látott maga mellett, ami egyenletesen szuszogott. Vaksötét volt azon a részen, ahol feküdt, de látható volt, hogy egy fiú.


- Hé! Hé, kelj fel! Hahó, kelj már fel! – A fiú hirtelen megrándult, majd lassan mocorogni kezdett.
- Aaaaah - ásított a fiú. – Miért kellett felébreszteni? Szépet álmodtaaaaam – mondta, egy újabb ásítás kíséretében. – Egyébként meg, ki a fene vagy? És… ki vagyok én?
- Én is épp ezt akartam kérdezni. Fogalmam sincs, hol vagyunk, és hogy kik vagyunk. Egyszer csak felébredtem itt, és semmire nem emlékeztem – aztán felébresztettem téged, és most itt tartunk.
- Nem úgy tűnik, mintha hamar kijutnánk innen. Egyébként a nevem… most jut eszembe, fogalmam sincs, hogy hívnak. De mivel valahogy szólítanunk kell egymást, leszek mondjuk Jack.
- Én pedig leszek Jim. Ez jól hangzik. Jim és Jack… Bár nem sokat érünk a jó hangzással. Bárcsak tudnám, hogy kerültünk ide – mondta Jim, majd nagy nehezen felállt, és kinézett az ablakon. – Esik az eső, de virágzik a fa… hol esik gyakran az eső még ilyenkor is?
- Ööö, asszem Angliában, mert az óceán mellett van. Meg még Amerika partjain… meg hát angolul beszélünk, szóval csak ez a két eset lehetséges.
- És ha kanadaiak vagyunk?
- Akkor tudnunk kéne franciául, de én csak annyit tudok, hogy „Je t’aime”… az meg nem túl sok.
- Aha… legalább már nagyjából tudjuk, hol vagyunk.


Jim újra az ablakhoz lépett, és szétnézett.
- Valami nagyon szúrja a fenekem… Nézd csak, Jim! – Jack felállt, és egy szép, faragott botot adott Jimnek.
- Mi ez?
- Fogalmam sincs, de biztos különleges holmi. Hiszen miért faragnának egy botot ilyen simára, ha nem lenne különleges?
- Nem tudom, nekem csak egy egyszerű botnak tűnik.
- Nézd meg, van-e neked is!
- Nem hiszem, de ha ennyire akarod, megnézem… Hé, várj csak! Van itt valami! Aha! – mondta Jim, és előhúzott egy, a Jackéhoz hasonló botot.
- Na látod, neked is van!
- Igen, csak fogalmam sincs, mire használhatnám.
- Majd kitaláljuk, ha visszatérnek az emlékeink… Már ha visszatérnek valaha.
- Ne legyél pesszimista, Jack! Ez biztos csak egy átmeneti amnézia, vagy valami… Megvannak az emlékeink, csak nem tudjuk előhozni őket…
- Remélem, hogy igazad van.


Pár percig csöndesen hallgatták az eső zuhogását, majd végül Jack törte meg a csöndet.
- Körülnézhetnénk a házban, nem gondolod? Biztosan nem egyedül vagyunk itt.
- Jó ötlet.
Már örültek, hogy kiszabadulhatnak a szobából, ám örömük nem tartott sokáig, ugyanis az ajtó zárva volt.
- Nincs nálad valami éles? – kérdezte Jim.
- Például valami ilyen? – kérdezett vissza Jack, kezében egy kis drótot tartva. – A zsebemben találtam.
- Tökéletes!
A drót azonban beragadt a lyukba, és nem lehetett forgatni, csak húzni, ami viszont nem járt eredménnyel.
- Hát haver, úgy tűnik, itt ragadtunk – sóhajtott letörten Jack.
- Valaki majd benéz, hogy mi történik velünk. Tényleg, nem lehet, hogy ez egy kórház?
- Kórház? Ágyak nélkül és sötét falakkal? Ugye csak viccelsz?
- Igazad van.
- Egyébként megmondanád, hogy nézek ki? Még azt se tudom, milyen színű a hajam.
- Vörös. A szemed kék, az arcod meg szeplős. Úgy ránézésre tizennyolc lehetsz. És én?
- A hajad fekete, a szemed zöld, a homlokodon pedig van valami… furcsa.
- Micsoda?
- Egy sebhely. Egy villám alakú sebhely.