A sötét lombkoronán át a Hold fénye megvilágított egy vörös hajú lányt. Világító pálcáját magasba emelve keresett valamit – valamit, ami a remény utolsó szikrája volt számára.
- Talán mégsem kéne – gondolta a lány, és megállt egy fa mellett. – De Dumbledore úgy véli, hogy ez az egyetlen módja, hogy megtudjam, él-e még.
A lány újra felemelte pálcáját, és a földre tekintett. Eszébe jutottak az elmúlt hónap keserű emlékei, és szívébe újra belemart a fájdalom.



Egy hónappal ezelőtt

Fél évvel a roxforti csata után a Weasley-k összegyűltek Karácsonykor. A veszteségeken már lassan túltették magukat, de még néha lehetett fájdalmas arckifejezéseket látni a családban. Szentestére meghívtak minden barátot és családtagot az Odúba, így Hermione-t és Harry-t is. Már mindannyian együtt voltak, mikor Harry és Ron úgy döntöttek, elhoznak Roxmortsból pár üveg vajsört, ezért dehoppanáltak. Fél óra múlva sem értek vissza, helyettük egy oroszlán alakú patrónus érkezett.

Kedves véráruló barátaim! Örömmel jelenthetem be, hogy elkaptuk a barátaikat. Soha nem látják őket viszont! Éljen a Sötét Nagyúr! – ezzel a patrónus szertefoszlott.

- Nem… ugye ez nem igaz? Mondd, hogy nem igaz, apa! Mondd, hogy nem igaz! – Ginny fájdalmasan várt a válaszra. Az apja azonban csak egy szót mondott:
- Lestrange…
Ginny sírva szaladt ki a szobából, Hermione követte. Pár perc múlva egy fájdalmas kiáltás hallatszott kintről.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!



Ginny visszarángatta elméjét a jelenbe, és elfojtotta a lassan kitörő könnyeket.
- Erősnek kell maradnom. A múlt fájdalmai nem tesznek most jót nekem.
Lassan elindult a fák között, tovább keresve a gyűrűt, ami az utolsó reményforrás volt számára.
- Mit is mondott Dumbledore? Egy tisztás mellett… egy kör alakú tisztás mellett…
Ginny megpróbált visszaemlékezni a beszélgetésre az igazgatói szobában…



Két nappal ezelőtt

- Voldemort! – szólt, és a kőszörny félreállt, felfedve a mögötte található kör alakú lépcsősort. Ginny felszaladt, benyitott a szobába, és megkereste Dumbledore portréját. Szerencséjére az öreg professzor portréja nem aludt.
- Dumbledore professzor, kérdezni szeretnék valamit.
- Gondolom, hogy mi a kérdésed tárgya. Meg szeretnéd keresni a Feltámadás Kövét, és megtudni, hogy Harry él-e még, ugye?
- Igen, uram, de honnan tudja?
- Már napok óta vártam, hogy megkeress. Tudtam, hogy miután Harry már majdnem egy hónapja eltűnt, meg akarsz róla bizonyosodni, hogy él.
- És… mit gondol, uram?
- Mivel ez az egyetlen biztos mód, meg kell keresned. De figyelmeztetlek. Csak két nap múlva menj, mert telihold van, és a vérfarkasok nem szeretik a látogatókat.
- Köszönöm, uram – mondta Ginny, majd elindult az ajtó felé. – Professzor, tudja, hogy merre kellene keresnem?
- Tudtommal egy kör alakú tisztás közelében vesztette el a követ Harry. Ennél többet sajnos nem tudok segíteni.
- Köszönöm, már ez is hasznos információ. – Azzal Ginny kiment a szobából.



- Igen, egy kör alakú tisztás… abból viszont elég sok van itt, például itt is van egy… mi az a fényes ott elől?
A távolban egy fénylő tárgy villant meg, ahogy rásütött a Hold fénye. Ginny futni kezdett a fény felé, majd miután elérte, megállt. Egy fekete kő feküdt a fűben Ginny lábainál.
- Megvagy!
Ginny felvette az apró követ, a zsebébe süllyesztette, és elindult kifelé az erdőből. Bő negyed óra múlva már ritkultak a fák, és már a Roxfort tornyai is láthatóak voltak.
- Ne olyan hevesen, hölgyem – hallatszott egy rideg hang Ginny háta mögül.
Ginny lassan megfordult, és egy kentaurral nézett szembe, aki furcsán ismerősnek tűnt.
- Firenze?
- Igen, én vagyok – mondta a kentaur, és közelebb lépett Ginnyhez, aki megrándult. – Ne félj, nem bántalak, csak figyelmeztetni akarlak.
- Figyelmeztetni? Mire? Egyébként meg, hogyhogy visszatértél az erdőbe?
- A társaim visszafogadtak, miután segítettem a feketemágusok bukását. De most nem ez a lényeg. – A kentaur Ginnyhez hajolt, és nagyon halkan beszélt, mintha félt volna, hogy valaki rajtakapja. – Nagy veszély közeleg. Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén elbukott, de nem végleg. Fogadd meg a tanácsomat, és figyelj minden apró jelre. Most pedig menj, veszélyes az erdőben csatangolni ilyenkor.
- Öhm, köszönöm, Firenze. – Azzal Ginny folytatta útját. Nem tudta mire vélni a kentaur szavait, hiszen mi lehet veszélyesebb Voldemortnál? És mi az, hogy nem végleg bukott el?



Tíz perc múlva már a bejárati kapunál járt.
- Nos, lássuk.
Ginny elővette a fekete követ, és háromszor megforgatta, majd kimondta szerelme nevét.
- Harry James Potter!
Semmi nem történt. A kő ugyanolyan maradt, mint volt, és nem jelent meg Harry árnya. Ginny újra megforgatta a követ.
- Harry James Potter!
A Hold továbbra is ugyanúgy ragyogott, és Harry alakja még mindig nem jelent meg Ginny előtt. Ginny szája mosolyra húzódott, és az örömtől könnyezve nézett fel az égre. Reménye most már tény volt.
Harry Potter még életben volt.