|
Nyolcadik fejezet: Másnap
A beosztás óta Danielnek először lett volna oka rá, hogy örüljön, amiért griffendéles helyett mardekáros lett, de mégis csak keserűséget érzett. Ha griffendéles lenne, ő is bement volna az erdőbe a többiekkel, és akkor háromszáz helyett négyszáz pontot vesztett volna a Griffendél. Másrészt viszont, ha Weasleyékkel ment volna az erdőbe, akkor nem ő lett volna, aki Pitonhoz szalad (mivelhogy a térkép Danielnél volt), és a Griffendél egyáltalán nem vesztett volna pontot. De persze a Weasley gyerekeket és Dant is megölhette volna valamelyik borzalmas erdei lény…
Akárhányszor gondolta is végig a történteket, a végeredmény mindig az volt, hogy őmiatta vesztett annyi pontot a Griffendél. Ez a gondolat egyáltalán nem derítette jobb kedvre. Mardekáros volt, tehát örülnie kellett volna, hogy a rivális ház olyan sok pontot vesztett, de amint a Griffendél elvesztette azokat a pontokat, Daniel is elvesztette a barátait.
Az egyszarvú-kaland utáni egész éjszakát ébren töltötte, csak dobálta magát az ágyban, és unokatestvérei dühös hangja visszahangzott a fejében. Abu, a majma próbálta megnyugtatni egy kicsit, a karjába fészkelve magát, de még ő sem tudta megvigasztalni a letört fiút.
Tervek kergették egymást Daniel fejében arról, hogyan szerezhetné vissza unokatestvérei barátságát, de egyik sem tűnt megvalósíthatónak.
Miért is hallgattam Norbertre, hogy menjünk Pitonhoz? - gondolta keserűen, és baldachinos ágya zöld függönyén keresztül a pinceszoba falán égő fáklya sejtelmes fényét bámulta. Négy hálótársa mélyen aludt, Donald Rookwood hangosan horkolt. Dan azt kívánta, bárcsak olyan békésen alhatna, mint ők, de bűntudata nem hagyta nyugodni. Bűntudat? - tűnődött. Egyáltalán, jogosan van bűntudatom? Norbert azon szavai jutottak eszébe, amikor azt mondta, hogy Kevin és az ikrek nem érdemlik meg a barátságát, ha gyűlölik azért, mert meg akarta menteni az életüket. Norbertnek igaza van… - gondolta a fiú - Csak segíteni akartam nekik, még a térképet is feláldoztam, és köszönetként csak annyit tudtak mondani, „Te idióta, nem vagy a barátunk többé!” Nem kéne lelkiismeret-furdalást éreznem… ha valakinek bűntudatot kellene éreznie, az Kevin, Viv, és Val. Ha nem értik meg, hogy jó szándékból cselekedtem, akkor… akkor csak gondoljanak, amit akarnak! Ezzel dühösen belebokszolt a párnájába, Kevin arcát képzelve a helyébe. Hirtelen mozdulata felriasztotta Abut, aki mérgesen visítani kezdett (ki tudja, talán épp egy csinos majomlányról álmodott).
- Hallgattasd el azt a rohadt szőrgolyót! – morogta Jerry Travers a szoba másik végéről.
Mielőtt Dan azt felelhette volna, hogy Abu nem „rohadt szőrgolyó”, az ágya függönye szétnyílt, és az ifjabb Malfoy mászott be rajta.
- Nem tudsz aludni, mi? – kérdezte leülve Dan mellé.
- Nem igazán.
- Nem te tehetsz róla. Hányszor mondjam még?
- Nem kell többször mondanod… magamtól is rájöttem. Az unokatestvéreim tökhülyék, és mostantól teszek a véleményükre – felelte halkan Daniel.
- Ez már jobban hangzik! – Norbert barátságosan hátba veregette. – Mit szólnál egy parti varázslósakkhoz? Nem hiszem, hogy megint el tudok aludni.
- Rendben – vont vállat Dan, és a szemüvegéért nyúlt. – Lumos – a pálcája végén feltűnt egy kis láng láttán diadalmasan rávigyorgott a barátjára.
- Látom, ezt már tökéletesen megtanultad, akárcsak a szikra-eregető bűbájt. Ne izgulj, Dan, rendben fog menni a bűbájtan.
- A segítségeddel, talán – bólintott az ifjú Potter –, de még mindig tartok az átváltoztatástantól. Ma lesz az első óra.
- Meglátjuk – vont állat Norbert. – De hallottad McGalagonyt tegnap, amikor kiöntötte a szívét az igazgatónak… csak játssza a kemény asszonyt, de neki is vannak érzései. Nem fogja leharapni a fejed, ha nem tudod a fogpiszkálót egyből tűvé változtatni.
- Remélem – mosolygott Dan. Hálás volt barátja bátorításáért. Talán Norberttel az oldalán lépést tud majd tartani a többiekkel, még akkor is, ha három unokatestvére végig vasvilla-szemeket mereszt rá… mert biztos volt benne, hogy Kevin és az ikrek éppolyan szörnyű ellenségek tudnak lenni, amilyen nagyszerű barátok voltak.
Ahelyett, hogy letargiába süllyedt volna ezektől a gondolatoktól, Daniel elvette Norberttől a sakktáblát, és a D5-re irányította egyik gyalogját.
Mikor Norberttel reggelizni ment, Dan látta, hogy a griffendélesek összegyűlnek a ház-pontokat mutató óriás homokóra előtt, vadul kiabálnak, és az öklüket rázzák. Dan meghallotta, hogy néhány griffendéles a Weasley nevet mormolja, aztán egyikük Danielre mutatott, és azt visította: - Ő mondta meg Pitonnak! Weasleyék azt mondták, elárulta őket! Te áruló!
- Gyerünk. – Norbert elhúzta barátját a homokóráktól és a dühös griffendélesektől. Reggeli alatt a két barát számos gyilkos pillantás céltáblája volt, melyek azt az ígéretet hordozták, „megfizetsz ezért, te mocskos mardekáros”, és Dan elhatározta, hogy nem bont ki semmilyen levelet a közeljövőben, mert valószínű, hogy borítékolt átkokat kap.
Míg a griffendélesek láthatóan gyűlölték (még Lily is elfordította a tekintetét, amikor ránézett), a többi mardekáros hálás volt neki, és folyvást csapkodták az ő és Norbert hátát, azt kiáltozva: „Jól van, jól csináltátok!”
Mardekáros társai hirtelen elfogadni látszottak őt, de ez nem tudta felvidítani Dant. Szívesen feladta volna a többi mardekáros „barátságát”, ha kibékülhet Kevinnel, Viviane-nel és Valentine-nal.
Első átváltoztatástan órájuk még kellemetlenebbnek bizonyult, mint amire Daniel számított. McGalagony folyton átható pillantásokat vetett a két mardekáros fiúra. Dan gyanította, hogy az előző este történtek miatt.
Norbertnek igaza volt: első feladatuk az volt, hogy egy fogpiszkálót kellett tűvé változtatniuk. Daniel nem tudott megbirkózni a feladattal, de nagy megkönnyebbülésére a többieknek is problémát okozott. Lavinia Flint rózsaszínűre változtatta a fogpiszkálót, és még ez volt a legnagyobb eredmény a mardekárosok részéről.
Mindenkit meglepett, leginkább McGalagonyt, hogy a hugrabugos Julie Dumbledore-nak sikerült elsőként rendes tűt készítenie. A kislány félénken rámosolygott McGalagonyra. A tanárnő tíz ponttal jutalmazta sikeréért a Hugrabugot, de nem dicsérte meg Julie-t. Mintha az átváltoztatást a Hugrabug ház hajtotta volna végre, és nem Julie.
Amennyire Daniel meg tudta ítélni, Minerva szándékosan hűvösen bánik a kislánnyal. Csakugyan féltékeny lett volna rá?
McGalagony tovább gyakoroltatta a gyerekekkel az átváltoztatást. Az óra felénél Norbert büszkén mutatta barátjának a csinos tűt, amit előállított, csak az volt a baj vele, hogy a hegye hiányzott.
Tíz perccel az óra vége előtt Gilda Lockhart oldalba bökte Danielt.
- Mi van? – nézett rá csúnyán a fiú, félbeszakítva újabb próbálkozását a fogpiszkálóval. Úgy érezte, végre közel van a fa fémmé változtatásához, amikor a lány megzavarta az összpontosításban.
Gilda a zsebébe nyúlt, és egy ismerős tárgyat húzott elő, majd Dan kezébe nyomta. – Tessék.
- Hogyan…? – a fiú elképedve nézett e lányra.
Gilda vállat vont. – Hallottam, amint Piton legorombított, mert elloptad valahonnan, aztán hallottam, ahogy az unokatestvéreid kiabálnak veled, mert „elvesztetted”. Gondoltam, hogy sokat jelent neked, hát visszaloptam.
- De… hogyan? Piton szobájában volt, nem? – kérdezte Dan, úgy szorongatva a térképet, mintha soha többé nem akarná kiadni a kezéből.
- Ma reggel úgy tettem, mintha a szőrnövesztő főzet érdekelne, és Piton segítségét kértem – mondta a lány. – Míg ő útbaigazításokat adott és könyveket említett, amelyeket a könyvtárban meg kell néznem, „véletlenül” felkaptam ezt az asztalról, amikor épp nem nézett oda, és kicseréltem egy üres pergamennel, így biztosan nem fogja megtalálni, ki volt a bűnös… ugyanis órára ment, amikor kijöttem tőle, így egy darabig nem fogja észrevenni a cserét… - Pajkosan rávigyorgott a fiúkra. – És még ha észreveszi is, nem számít, bárki betörhetett volna a szobájába, míg órán volt, és rám nem gyanakodhat, mivel én átváltoztatástanon voltam egész idő alatt, ezt McGalagony tanúsíthatja.
- Gilda… - kezdte Dan csodálattal –, meg tudnálak csókolni.
- Ne tedd, ha nem akarod, hogy megint orrba verjelek – felelte a lány. – Különben is, nem puszta jóakaratból tettem. Tudni akarom, miért olyan fontos ez a pergamen.
Daniel felpillantott McGalagonyra, aki a házi feladatukat írta a táblára, aztán újra Gildához fordult:
- Akarsz a Mézesfalásba menni ma este?
- Dan! – sziszegte oda Norbert. – Csak nem akarod, hogy…
- Potter, Malfoy! – McGalagony hangja emlékeztette Dant, hogy még mindig átváltoztatástanon vannak. – Húsz pont a Mardekártól, mert nem figyeltek az órámon. Vége az órának.
- Pikkel ránk! – füstölgött Norbert, amint kimentek a teremből.
- Persze, hogy pikkel ránk! Miattunk vesztett a háza háromszáz pontot! – felelte Daniel. – Én is utálnám magunkat az ő helyében.
- Szóval, mi van a Mézesfalás dologgal? – vágott közbe Gilda a fiúkhoz csatlakozva, miközben a parkba felé tartottak, ahol Gilderoy Lockhart várta őket, hogy elkezdje az első testnevelés órájukat.
A gyerekeknek azt mondták, hogy amíg az időjárás nem fordul túl hidegre, a szabadban lesz a testnevelés órájuk, a parknak abban a részében, ahol egykor Madame Hooch, jelenleg pedig Longbottom professzor szokta a repülés órát tartani.
Az előző napi vihar után az ég ragyogó volt, mintha az eső tisztára mosta volna. Világos akvamarin kék volt, és itt-ott lustán elúszó apró fodros felhők pettyezték.
Egyszóval: az időjárás igazán kedvezett egy szabadtéri tanórának.
Amkor odaértek az órára kijelölt területre, Daniel látta, hogy Aberforth Dumbledore kockacukorral eteti Angyalt, az unikornis-csikót. Az öreg varázsló Hagrid kunyhója mellől odaintegetett a fiúnak. Dan feltételezte, hogy a legendás lények gondozása órát még mindig a régi vadőr kunyhója körül tartják, noha Hagrid már egy évtizede Franciaországban élt.
Daniel szólni akart Norbertnek, hogy az órájuk előtt még menjenek el meglátogatni Angyalt, de rögtön meggondolta magát, amikor látta, hogy a harmadikos griffendélesek közelednek Aberforth felé. Lily is köztük volt, és miután csúnya pillantást küldött az öccse felé, visszafordult Christopher Woodhoz.
- Még ő is gyűlöl – biggyesztette le a száját Dan, és a többi elsőssel együtt követte Norbertet a jóindulatúan integető Gilderoy Lockharthoz.
A testnevelés óra volt az egyetlen, amelyet mind a négy háznak közösen tartottak. Dan nem örült ennek, és igyekezett minél távolabb kerülni griffendéles unokatestvéreitől és Lockhart professzortól. Gilda Lockhart szintén a többi mardekáros háta mögé állt be, mintha bujkálna a saját apja elől.
Lockhart professzor ledobta a talárját, és testhez álló nadrágban, még annál is szorosabb atlétatrikóban, edzőcipőben, homlokára kötött rózsaszín selyem fejpántban parádézott a gyerekek előtt. Megjelenése egy Bálint-napra kiöltözött Rambóéhoz hasonlított. Karja és mellkasa jelentős része szabadon maradt, amely a diáklányokat mély, álmodozó sóhajokra késztette.
Daniel mérgesen vette észre, hogy Liu Chang, aki elég közel állt hozzá, vagy inkább akihez ő szándékosan nagyon közel állt, ködös tekintettel nézegeti a tanárt, észre sem véve Dant. Dan megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a lány figyelmét.
- Ó, hello, Daniel – mosolygott rá gyorsan a lány, aztán visszafordult Lockharthoz, aki a testnevelés fontosságát kezdte magyarázni a tanulóknak (beszéde dióhéjban a következő: a testmozgástól egészségesebbek lesztek, és ha egészségesek vagytok, jól néztek ki. A testneveléstől izmosak lesztek, és ha izmosak vagytok, jól néztek ki. A testneveléstől fittek lesztek, jobb lesz az állóképességetek, és a jó állóképességre van szükség ahhoz, hogy továbbra is jól nézzetek ki.)
- Szia, Liu – próbálta a fiú ismét magára vonni a kislány figyelmét. – Elég érdekes ez a testnevelés, nem?
- Nagyon – bólogatott buzgón a lány, és Lockhart professzor tanácsára ledobta a talárját (sokkal szabadabban tudtok mozogni nélküle – állította Lockhart).
- Vigyázz, ki ne essen a szemed – súgta Norbert barátja fülébe, mert Daniel eltátotta a száját, amikor a talár alól napvilágra kerültek Chang kisasszony domborulatai. A lány nyilván korán érő típus volt, mert alakja egy tizenhat évesére hasonlított.
Szerencsére Liu nem vette észre, hogy a fiú milyen szégyentelenül bámulja, mert túlságosan belemerült a tornagyakorlatokba. Daniel gondolatban összehasonlította Liu idomait a nővére, Lily alakjával, és arra a következtetésre jutott, hogy hiába idősebb Lily két évvel, mégis fele annyira sem „gömbölyded”, mint a hollóhátas kislány.
Dannek tizenkét éves fiú létére nem sok fogalma volt a női test fejlődéséről, menzeszről, meg hasonlókról, de a múlt nyáron talált egy könyvet Lily szobájában a „Mit kell tenni, ha felnősz - ifjú boszorkák kalauza a nővé váláshoz” címmel. Lily bizonyára titokban olvasta, de Danielnek megvolt az a rossz szokása, hogy nővére szobájában kutasson annak távollétében. Mikor kinyitotta a könyvet a könyvjelzővel megjelölt oldalnál, a fejezet címe, melyet Lily megjelölt ez volt: Amikor megváltozik a tested, és Dan, aki csak heccképpen nézett bele a könyvbe, rájött, hogy Lily teste nemigen változott meg, hiszen pont úgy nézett ki, mint gyerekkorában. Egyedül csak a kedélye változott meg. Dan szerint nővére egyre idegesítőbb lett. Amikor a könyv a Libressus Invisiblus bűbájt kezdte magyarázni, Dan gyorsan becsukta a könyvet, és úgy döntött, sürgősen valami férfiasabb olvasmány után kell néznie, hogy lelki egyensúlyát helyreállítsa. Beosont hát a szülei hálószobájába, hogy elcsenje a „Véres rablás a Gringottsban”-t a polcról, amikor a pillantása egy másik könyvre esett, melynek címe ”Káma Szutra” volt. Kíváncsian levette a polcról és kinyitotta, aztán azt kívánta, bár ne tette volna. A könyv tele volt gusztustalan képekkel… most viszont, miközben Liut nézte, azok a képek villantak az eszébe. Mielőtt másra gondolhatott volna, Norbert megkérdezte, mitől vált hirtelen vérvörösre az arca.
Még Liu is aggódó arccal fordult felé.
- Jól vagy, Daniel? – A lány abbahagyta a felüléseket, és kezét a fiú homlokára szorította. Amint Dan megérezte a puha, hűvös kezet a homlokán, még jobban elvörösödött.
- Nem, a hőmérsékleted normális – állapította meg a lány. – Bizonyára megerőltetted magad. Nem vagy hozzászokva a fizikai megterheléshez, ugye?
- Nem, én csak… - motyogta Dan, még jobban elvörösödve zavarában.
- Ó, Potter, megerőltetted magad? – érkezett Kevin Weasley gúnyos hangja a griffendélesek csoportjából. – Vagy abba fáradtál bele, hogy a tanárokhoz szaladgálsz beköpni a társaidat?
- Ó, fogd be! – kiáltott rá Gilda Kevinre.
- Mi történt? – kérdezte Lockhart professzor ragyogó mosollyal, mind a harminckét fogát kivillantva.
- Daniel beteg, tanár úr – felelte készségesen Liu Chang. Erre a fiú kezébe rejtette arcát, hallván a griffendélesek gúnyos nevetését.
- Tényleg, Daniel? – A tanár lekuporodott a fiú mellé. – Vigyünk a gyengélkedőbe?
- Nem! Jól vagyok! – felelte Dan mérgesen. – De tényleg.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Gilderoy aggódva. – Nem akarom, hogy a gyerekek rosszul legyenek az órámon. De ha nem akarsz Madame Pomfreyhoz menni, adhatok egy sima erősítő bűbájt.
- Nem, nem, köszönöm, tanár úr! – tiltakozott Dan, aki épp eleget hallott Lockhart híres bűbájairól. Semmi kedve sem volt a gyengélkedőben végezni, hogy a bordáit növessze vissza egy szerencsétlen „filézés Lockhart módra” után.
- Akkor azt ajánlom, menj a hálókörletedbe, és pihenj. Úgy néz ki, rád fér, kölyök.
Mivel nem volt jobb ötlete, hogyan menekülhetne el a Weasley gyerekek cikizése és a többiek kíváncsi pillantásai elől, az ifjú Potter úgy döntött, bemegy, és a jövőben soha többé nem gondol a Káma Szutrára tornaórán.
- Ebédnél találkozunk – motyogta Norbertnek, és elment. Amint a griffendélesek mellett elhaladt, halotta, hogy több hang sziszegi utána: „vesztes” és „puhány”.
Miután belépett a kastélyba, elsőként apjával találkozott, aki eléggé szigorúan nézett rá.
- Megtudhatnám, mit keresel itt, ahelyett, hogy Lockhart professzor óráján lennél? – kérdezte Harry. A régi, pajkos és vidám „apu” eltűnt, Daniel még sosem látta ennyire morcosnak az apját.
- Te is engem okolsz, ugye? – tört ki a fiú az idegösszeroppanáshoz közel. – Nem én tehetek róla, oké? Borzasztóan sajnálom, hogy a drágalátos Griffendéled annyi pontot vesztett, de azt gondoltam, hogy az a rohadt életük sokkal fontosabb! És most hadd menjek, találkoznom kell a gondnokkal, hogy megkezdjem a büntetőfeladatomat!
- Daniel… - Harry elképedve nézett a fiú után, aki sarkon fordult, és elrohant.
Dan, miközben végigfutott a folyosón, remélte, hogy apja nem követi. Tulajdonképpen eszében sem volt azonnal elkezdeni a büntetőmunkát Mr. Bradleyvel. Délután és este rengeteg ideje volt rá. Csak egy kis nyugalmat akart.
De nem volt olyan szerencséje.
Mikor már majdnem odaért a pincelépcsőhöz, és azt hitte, egy darabig semmi rossz nem történhet vele, megpillantott egy kisfiút, aki lelkesen integetett felé.
- Daniel! Hé, Daniel! – James Lupin volt az, Remus és Stella Sinistra Lupin egyetlen gyermeke. Körülbelül három évvel volt fiatalabb, mint a legidősebb Potter fiú, és nála társaság-kedvelőbb gyereket Dan nem is ismert soha. Beszédesebb volt, mint az összes Weasley és Potter gyerek együttvéve, ami azért nem semmi. Gyakorlatilag egy pillanatra sem állt be a szája, legfeljebb csak akkor, amikor aludt.
Daniel négyszer, vagy ötször találkozott vele, mikor Lupinék látogatást tettek a Black kúriában. Ahányszor csak találkoztak, az volt a benyomása, hogy Jimmie szüleinek komolyan el kellene gondolkodniuk rajta, hogy szájkosár bűbájt szórjanak fiukra. Az ifjú Lupin túlzott bőbeszédűsége nem zavarta Danielt, ha Jimmie megoszthatta figyelmét a Potter család tagjai között, és többi testvérét is egyformán gyötörhette. James Lupin figyelme azonban akkor is általában csak Danielre korlátozódott. Amikor Dan emiatt panaszkodott az apjának, Harry legyintett, és egy Colin Creevey nevű fiúról mesélt neki, akinek a viselkedése kísértetiesen hasonlított James Lupinéra. Daniel akkor kíváncsian kérdezte Harrytől: - Ha az a fiú azért loholt utánad, mert te voltál a híres Kis Túlélő, akkor miért jön utánam Jimmie? Én nem vagyok olyan hős, mint te voltál… izé, vagy is – javította ki magát, apja nagy derültségére. – Úgy értem… tényleg. Semmi különös nincs bennem. Még sebhelyem sincs. Mikor hagy már végre békén? Vagy miért nem zaklatja a testvéreimet is? – Harry azonban nem tudott válaszolni, mert fogalma sem volt róla.
Így hát ismeretségük ideje alatt Daniel soha nem jött rá, James miért csak őt tünteti ki rendkívüli figyelmével.
- Daniel, ó, Daniel! – tapsikolt elragadtatva Jim. – Úgy örülök, hogy újra látlak! Hallottam, hogy a Mardekárba osztottak be, hogy lehet ez? Azt is hallottam, hogy a Griffendél háromszáz pontot vesztett miattad! Hogy csináltad? Úgy értem, ez nagy teljesítmény, még senkinek sem sikerült a Roxfortban elérni, hogy a rivális ház ennyi pontot veszítsen! Én persze a Griffendélnek szurkolok, mivel apukám ott volt, de bámulom a mardekárosok ravaszságát! Eddig mindig griffendéles akartam lenni, de most, hogy te mardekáros vagy, már nem vagyok biztos benne. Asszem nagyon örülnék, ha egy házban lennék veled, Daniel!… - És így tovább, a szavak csak úgy dőltek az ifjabb Lupin szájából, mint a vízfolyás.
Vagy ötpercnyi türelmes várakozás után Daniel nagyon hálás volt Abunak, hogy feltűnt a semmiből, és egy vázát pottyantott Jimmie fejére.
Amint a kisfiú a padlón feküdt fájós fejét masszírozva, Daniel elmenekült azzal, hogy odaküldi Madame Pomfreyt.
- Milyen jól céloz a kis szőrös barátod! Kezdem megkedvelni! – tűnt fel előtte Hóborc vihogva, aztán követte Dant a pincébe, és nem érdekelte, hogy Dan egyáltalán nem kívánja a társaságát. Abu a fiú karjába ugrott, és pajkosan nézegetett Hóborcra. Ezek ketten nyilván jól összebarátkoztak. – Tudod mit, Dannie? – kérdezte a kopogó-szellem. - Téged is kedvellek! Azok a griffendéles tetűk régóta bosszantanak, és végre valaki megmutatta nekik, hol a helyük! Mínusz kétszázhetvenöt pont! – nevetgélt elragadtatottan.
- Kopj le, Hóborc! Te meg legközelebb viselkedj, Abu! – morogta oda a fiú, és elhatározta, megtanulja apjától a szájkosár bűbájt, hogy elhallgattathassa Hóborcot. Aztán eszébe jutott, hogy Harry mostanában túl mérges rá ahhoz, hogy bármit is megmutasson neki, ami nem a tananyag része.
- Daniel? – szólította egy másik hang a háta mögül.
- Mi van? – tört ki, aztán megfordult, és látta, hogy Hermione az. – Jaj, sajnálom, Hermione néni… öhm, Weasley professzor. – Daniel lehorgasztotta a fejét. – Nem akartam…
- Nem kell bocsánatot kérned, Dan… és szólíts nyugodtan Hermione néninek – mosolygott a tanárnő. – Azt hiszem, nagy a nyomás rajtad mostanában. Gyere, beszélgessünk.
A közelben lévő dolgozószobájába vezette a fiút (és a majmot), majd intett, hogy üljön le.
- Ha te is le akarsz szúrni a Griffendél elvesztett pontjaiért… - kezdte a fiú, de Hermione csendre intette.
- Nem akarlak leszúrni semmiért. Nem hibáztatlak. Ellenkezőleg. Azt hiszem, helyesen cselekedtél. Meg akartad védeni a gyerekeimet és Kevint, és ezért hálás vagyok neked.
Daniel a meglepetéstől tátott szájjal nézett fel a szőnyegről, amit addig tanulmányozott. – Hát nem…?
- Nem, nem hibáztatlak – rázta a fejét a nagynénje. – Tudom, nehéz lehet megbirkózni a griffendélesek ellenszenvével…
- Úgy érted, a gyűlöletükkel – javította ki a fiú, az ölében fekvő Abut simogatva.
- Akkor gyűlöletükkel – bólintott a nő. – Még jól emlékszem rá, milyen érzés az, amikor annyian megvetik az embert. Én is átestem ezen, amikor elsős korunkban a Griffendél százötven pontot vesztett az apád, Longbottom professzor és énmiattam.
- Apám… - morogta Daniel. – Még ő is úgy bánik velem, mint… - elfordította tekintetét nagynénjéről a szavakat keresve. - Úgy értem… ő is le akart szidni. Alig érkeztem meg a Roxfortba, és ő máris követ mindenhová, akármerre megyek… - jól emlékezett az Edevis tükre-féle esetre. – Úgy bánik velem, mintha nem tudnék vigyázni magamra…
- Értem, hogy ezt kicsit… idegesítőnek találod – jegyezte meg Hermione, barátságosan csillogó szemmel.
- Nem idegesítő, de… - Dan hangja elhalt. – Jól van, na, akkor idegesítő.
- …és ez teljesen természetes – mondta a nénje. – Minden kamasz idegesítőnek találja a szüleit… az enyémek is. Azt gondolják, Ron és én túlságosan beleavatkozunk az életükbe. De a szülők ezt nem azért csinálják, hogy bosszantsák a gyerekeiket… szeretetből tesznek így. Azt tartják szem előtt, mi a legjobb nekik. Apád is csak szeretetből viselkedik így. Az ő esetében kétszer olyan erős ez a dolog, mint másoknál, mivel neki nem voltak szülei. Egész gyerekkorában szerető és gondoskodó apa és anya után sóvárgott… Biztosra veszem, hogy ő nem bánta volna, ha szülei kicsit túlságosan védelmezők lettek volna… örült volna, hogy egyáltalán van apja. – Hermione olyan átható pillantást vetett Danre, hogy a fiú úgy érezte, a lelke mélyére lát. – Igazán nagyon szerencsés fiú vagy, Daniel, hogy olyan apád van, mint Harry.
- Asszem… tudom… Csak az a baj, hogy most ő is utál.
Hermione feddő pillantást vetett rá, akárcsak Abu. – Hogy gondolhatod azt, hogy utál?
- Hogy gondolhatják az unokatestvéreim, hogy elárultam őket? – vágott vissza a gyerek. – Különben is… láttam apa arcát. Éppen most találkoztam vele, és az arca mindent elárult. Dühös. Engem hibáztat.
- Nem hiszem. Dühös, de nem rád. Csúnya vitája volt Piton professzorral. – Látva a fiú érdeklődését, Hermione folytatta. – Éppen a mosdóban voltam húsz perccel ezelőtt, amikor két vitatkozó hangot hallottam az ajtó előtt. Apád kérdőre vonta Pitont, amiért háromszáz pontot vont le a Griffendéltől, és Piton azt felelte, hogy apád ne üsse az orrát más dolgába. Azt is megjegyezte, hogy Harrynek nincs sok szava az iskolában, lévén új tanár itt, míg ő huszonöt éve itt tanít. Harry azzal vágott vissza, hogy sokévnyi tanítás nem egyenlő a bölcs döntések meghozatalára való képességgel. Piton a vita lezárásaként azt kiabálta, hogy Harry még mindig az a szemtelen kölyök, akit egykor tanított, mire Harry azt felelte, hogy Piton még mindig az a szívtelen vén varjú, aki annak idején tanította őt... – fejezte be a történetet Hermione olyan vigyorral, ami Danielt is mosolygásra késztette. Szóval apja nem azért volt morcos, mert haragszik a fiára, hanem mert csúnyán összekapott az öreg Perselusszal.
– A francba! – motyogta. – Én meg kiabáltam vele… nem is hagytam, hogy elmondja, amit akar… Na, most legalább már tényleg van oka, hogy dühös legyen rám!
- Akkor talán keresd meg, és kérj bocsánatot tőle – javasolta Hermione.
Dan bólintott, és fölállt. – Köszönöm, hogy megértesz, igazán jó fej nagynéni vagy.
- Hát, köszönöm – mosolygott a tanárnő.
Ebédre a házimanók marhaszeletet készítettek krumplipürével, és Daniel vígan tömte a fejét. Előző este óta valamivel jobban érezte magát, kicsit megkönnyebbült. Apjával folytatott második beszélgetése jól sikerült. Megtudta, hogy Harry tényleg nem hibáztatja őt, hanem csak Pitonra mérges. Olyan neveken nevezte a bájitaltan tanárt, amelyeket Dan azelőtt csak Siriustól hallott. Dan az emlékezetébe véste ezeket a kifejezéseket a jövőre nézve, de megígérte apjának, nem mondja el senkinek, hogy tőle tanulta őket. Apa és fia kapcsolata ismét a régi volt. Harry csak a Tekergők Térképe elévesztése miatt borult ki egy kicsit, Piton ugyanis kárörvendően közölte, hogy elégette. Daniel úgy tett, mintha nagyon letört volna. Nem említette apjának, hogy visszakapta a térképet, és a Piton által elégetett pergamen Gildának hála csak egy „csali-pergamen” volt. Az ifjú Potter úgy okoskodott, hogy ha apja nem tudja az igazat, nem kell hazudnia fia tekergő voltáról, és nyugodt lelkiismerettel állíthatja, hogy Dannek már nincs semmiféle térképe.
Mivel a mardekárosoknak délután nem volt órájuk, Gilda, Norbert és Daniel azt tervezték, hogy vacsora előtt a felkeresik a Mézesfalást. Úgy gondolták, négykor találkoznak a klubhelyiségben, addig pedig Dannek lesz elég ideje a büntetőmunkájára: segíthet a gondnoknak.
Bert Bradleyről kiderült, hogy kedves, jó humorú ember, aki nem adott túl sok munkát a fiúnak. Dannek csak a gondnoki szoba padlóját kellett feltakarítania, de mivel elég kicsi helyiség volt, hamar végzett vele. Míg a szobát tisztogatta, feltűnt neki, hogy az asztalon csupa bájitaltanról szóló könyv sorakozik. A fiúnak eszébe jutott első bájitaltan órája, amikor Mr. Bradley figyelmeztette, hogy nem megfelelő és veszélyes hozzávalókat akar a bájitalához használni. Arra is emlékezett, mennyire meglepődött Piton, hogy olyasvalakivel találkozik, aki szemlátomást ért egy kicsit az ő tantárgyához.
Akkor Bert elismerte, hogy kémiát tanított egy mugli iskolában, lévén maga is mugli.
- Mr. Bradley? – kérdezte Dan, mielőtt elindult.
- Igen?
- Ha ön mugli, akkor honnan tudott a Roxfortról? Vagy talán kvibli?
- Nem, Mr. Potter – rázta fejét a gondnok. – Nem vagyok kvibli, telivér mugli vagyok. A bátyám azonban mugli származású varázsló. Még a Dimbourne-e Darazsaknál is játszott Mr. Longbottommal együtt.
- Ó, értem… - bólintott a fiú. – De… honnan jutott eszébe, hogy épp a Roxfortba jöjjön dolgozni?
- Ez, Mr. Potter, csak az igazgató úrra és rám tartozik. Köszönöm a segítségét. Várom holnap.
Dan bólintott. Megértette, hogy a gondnok nem akart válaszolni a kérdésére. Nos, biztosan megvan rá az oka, gondolta a fiú, és visszaindult a klubhelyiségbe, hogy a másik két tekergővel elindulhasson az első kalandra.
A három gyerek elindult a folyosón lefelé. Dan fél szemmel a térképet figyelte, pont, ahogy apja javasolta múlt pénteken a bíbor szobában. Mikor útközben találkoztak Lockhart professzorral, Daniel gyorsan zsebre vágta a térképet. A testnevelés tanár rögtön az egészsége felől kérdezte a fiút, aki gyorsan megnyugtatta, hogy teljesen jól van, és nem kell aggódni miatta. Gilderoy hátba veregette, szélesen rávigyorgott Norbertre, és elvonult.
- Téged nem is üdvözölt – fordult Norbert Gildához.
A lány vállat vont.
- Rád se mosolygott – tette hozzá Dan.
- Miért, kellett volna? – csattant fel a lány. – Elég baj neki, hogy olyan vagyok, amilyen.
- Na várjunk csak! – vágott közbe Dan. – Úgy érted… hogy nem szeret téged?
A lány megrázta a fejét. – Talán szeret. Anya azt mondja, igen… de ha szeret is, nagyon jól titkolja.
- De hát… miért?
- Azt hiszem azért, mert mindig fiút szeretett volna, de anyám csak lányt tudott adni neki… és a lánya annyira különbözik tőle, mint a föld az égtől.
- Ó… szóval azt szeretné, ha szőke göndör fürtjeid lennének, és mindig rózsaszínben járnál? – kérdezte Norbert.
- Nos… úgy valahogy – bólintott Gilda. – De nem csak ez a baj… hanem inkább az, hogy az egyiptomi őseimre hasonlítok, akik harcosok voltak. Kemény harcosok.
- Szóval ezért szeretsz másokat ronggyá verni – vigyorgott Daniel.
- Ja, gondolom – vigyorgott vissza a lány. – Oké, most megyünk valahova, vagy itt álldogálunk, és az én lázadó véremen és a szőke loknijaim hiányán elmélkedünk?
Dan bólintott, mert eszébe jutott, hogy a Mézesfalásba indultak. Előhúzta a térképet a talárjából, és megdermedt a rémülettől. Volt ott egy pont nagyon közel, és közeledett, méghozzá nagyon is gyorsan.
- Piton! – suttogta, bal felé mutatva.
- Gyerünk! – Norbert kinyitotta a legközelebbi ajtót, és belökte Dant és Gildát, majd becsukta az ajtót maguk mögött.
A „Perselus Piton” feliratú pont elsétált a folyosón, nem is sejtve, hogy a három tekergő ilyen közel van.
- Hűha! – Dan megkönnyebbülten törölte meg a homlokát. – Ez meleg helyzet volt. Ha megkérdezte volna, mit keresünk itt, ahelyett, hogy házi feladatot írnánk a klubhelyiségben…
- Harry? – szólalt meg egy hang mögöttük.
A gyerekek megfordultak és egy mogorva tizenéves lány szellemét látták lebegni a csap fölött. Nyilván egy mosdóba szaladtak be.
- Ó, te nem ő vagy – húzta el a száját a kísértet. – De borzasztóan hasonlítasz rá.
- A fia vagyok, azért – felelte Daniel. – És te ki vagy?
- Ó, hát persze, hogy nem ismersz! – kiáltotta a lány. – Hallottam Fejnélküli Nicktől, hogy egyből megismerted, amikor találkoztál vele, a szüleid biztosan meséltek róla! De rólam persze nem beszéltek! – nyafogott a szellemlány, és szemei a vastag szemüveg mögött megteltek könnyel. – Természetesen azt gondolták, hogy Hisztis Myrtle nem elég fontos vagy érdekes ahhoz, hogy meséljenek róla!
- Öhm… - Dannek fogalma se volt, mit felelhetne. Nem akarta még jobban megsérteni a kísértetet azzal a vallomással, hogy sosem hallott róla. – Öhm… tévedsz. Apám beszélt rólad.
A szellem arca morcosból rögtön érdeklődőre változott, élénk, sőt vidám lett. – Ó, igazán? És mit mondott rólam?
- Ööö… azt mondta, hogy te voltál… - Dan tanácstalan volt. – Te voltál, aki…
- Aki segített neki megtalálni a Titkok Kamráját! Aki segített neki a tojás rejtvényét megfejteni! Aki segített neki a tóban! – kiabálta Myrtle mérgesen. – Aki látta a nővéred fogantatását! Nyilvánvaló, hogy apád nem beszélt rólaaaaam! – Kezébe rejtette arcát, és zokogott.
- Láttad… láttad a nővérem fogantatását? – vonta föl szemöldökét Daniel. – Ez igen! Mesélj róla!
Myrtle és Gilda mindketten csúnyán néztek a fiúra.
Dan vállat vont. – Jól van, na… örülök, hogy találkoztunk, Myrtle. Vissza is jöhetek, és akkor majd mesélhetsz…
- Dan! – sziszegte Gilda. – Nem jöhetsz ide újból… ez egy lányvécé, ha nem vetted volna észre.
- Nos, mivel nincsenek piszoárok, nyilván az – somolygott Norbert. – Gyerünk srácok, így sose érünk a Mézesfalásba.
Amikor odaértek a félszemű boszorka szobrához, a három gyerek megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben.
- Na, és most mit csinálunk? – kérdezte Norbert.
- Azt hiszem, van valami varázsige, amely kinyitja a titkos átjárót. Apa beszélt róla. A boszorka púpja kinyílik, ha azt mondod… - a Tekergők Térképére nézett, és látta, hogy a „Daniel Potter”, „Norbert D. Malfoy” és a „Gilda Lockhart” feliratú három pötty fölött egy kis buborék jelent meg, benne a Dissendium szóval.
- Mi van?
Dan a szoborra mutatott pálcájával, és elismételte a varázsigét. Meglepetésére a bűbáj működött. Alig volt olyan ráolvasás, amelyet elsőre végre tudott hajtani.
A szobron kis nyílás tűnt föl, csak akkora, amelyen egy sovány ember átfér.
A három gyerek bemászott a nyíláson és lecsúszott a lejtőn a sötét átjáróba.
- Lumos! – mondták mindhárman, és elindultak az ösvényen lefelé.
- Tényleg elmegyek Myrtle-hez újból – szólalt meg Dan kis idő múlva. – Érdekes dolgokat mesélhet nekem… mindig tudtam, hogy anya és apa valahol az iskolában hozták össze Lilyt, de sosem kérdeztem a részleteket… és nem hiszem, hogy elmondták volna, még ha megkérdezem is…
- Ez a Myrtle talán még a te fogantatásodról is mesélhet neked? – vigyorgott rá pajkosan Norbert (legalábbis Dan sejtette, hogy barátja vigyorog, mivel a sötétben nem tudta kivenni az arcát).
- Te is… te is itt fogantál? – kérdezte Gilda kételkedve. – Nem gondoltam volna, hogy Harry Potter ilyen…
- …laza erkölcsű? – nevetett Dan, és mászni kezdett a lépcsőn. – Ja, nagyon valószínű, hogy itt fogantam. Ha visszaszámolok, úgy vélem, hogy valamikor 1998. novemberében történhetett a dolog. És 1998. novemberében a szüleim még tuti, hogy a Roxfortban tanultak. Az én pajkos anyukám és apukám… aú! – Masszírozta feje búbját, amely valami keménybe ütközött.
- Megjöttünk. Dan épp most szaladt neki a csapóajtónak – jegyezte meg Norbert.
- Hát akkor nyissuk ki – javasolta Gilda, és óvatosan megnyomta fölfelé.
Kimásztak az alagútból, és a Mézesfalás pincéjében találták magukat. A pince tele volt ládákkal. A bolt csak két hete zárt be, és a tulajdonosoknak szemmel láthatóan megmaradt egy csomó árujuk a készletből.
- Nyamm! – Norbert szájában összefutott a nyál, amint kinyitotta a legközelebbi ládát: cukorpálcákkal és Drubli legjobb fúvógumijával volt tele. Persze csak a nem romlékony vagy legalábbis nem gyorsan romló édességeket tárolták itt. A romlandó áruk, mint például a mirelit egerek és a csokikrémes minyonok valószínűleg elfogytak.
A fiúk sorra nyitogatták a ládákat, és teletömték a zsebeiket édességgel. Csak Gilda aggódott kicsit.
- Fizetés nélkül vesszük el ezeket a dolgokat! Ez nem… lopás?
- Nem – rázta a fejét Dan. – A bolt nemsokára a szüleimé lesz, és ők biztos megveszik a maradék készletet is a tulajdonostól. Tehát ha elvesszük, az csak olyan, mintha mami konyhájából csipegetnénk édességet. Nem nagy dolog.
- Ha te mondod… - mondta a lány kissé bizonytalanul. – De én a szüleidtől sem akarok lopni.
- Ugyan már, Gilda! Miféle mardekáros vagy te, hogy a jó erkölcs miatt izgulsz? – morogta Norbert.
- Még a mardekárosoknak is lehet lelkiismerete! – vágott vissza a lány.
- Különben is, nem vittünk el többet, mint tizenkét sarlónyi értéket… - felelte Dan. Látván Gilda arckifejezését, felsóhajtott. – Jó, rendben. Kifizetjük. – A talárja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy pár érmét. Elég sok édességet vásárolt a Roxfort Expresszen, és elfelejtette kitenni a visszajárót a zsebéből. Kiszámolt húsz sarlót, és elindult fölfelé.
- Hová mész? – kérdezte Norbert.
- A kasszához. Beleteszem a pénzt.
Gilda hálás „tudtam-ám-hogy-nem-lopsz” pillantást vetett Danielre.
A három gyerek óvatosan belépett az üres boltba, vigyáztak, nehogy meglássa őket valaki az utcáról.
A pult mögött a kasszához osontak, és kinyitották. Természetesen üres volt. A tulajdonosok bíztak ugyan az emberekben, de nem ennyire.
Daniel bedobta a pénzt, és megdermedt. Két alak közeledett az üzlethez. Harry és egy a gyerekek számára ismeretlen nő.
- Siessetek! – intett Norbert, mire lekuporodtak, és a pincébe vezető lépcsőhöz futottak. Lerohantak, és elbújtak egy nagy láda mögött.
- Miért nem megyünk rögtön az alagútba? – suttogta Gilda, amint a Mézesfalás bejárati ajtaja kinyílt.
- Meghallanák a csapóajtó nyikorgását, és elkapnának! – súgta vissza Dan.
Fentről hangokat hallottak.
- Szóval, mikor költözik a családod Roxmortsba? És hol fogtok lakni? A bolt fölötti lakás nem elég ennyi gyereknek, igaz?
- Már megnéztem néhány eladó házat – felelte Harry hangja. – Ginny és én hamarosan kiválasztunk egyet.
- Ó, milyen szerencse, ha van pénze az embernek… - nevetett a nő. – Olyan könnyen beszélsz a bolt és egy családi ház megvásárlásáról…
- Nem mintha te panaszkodhatnál, Cho – jött a válasz. – Azzal a sok étteremmel valószínűleg százszor több pénzed van, mint nekem.
- Hát, az meglehet – kacarászott a nő. – Hogyhogy már van kulcsod a bolthoz?
- Tegnap este Ginny és én találkoztunk a tulajdonosokkal, és aláírtuk a szerződést, melyben kötelezzük magunkat a Mézesfalás megvételére. Megkaptuk a kulcsokat, hogy megnézhessük a jövendő tulajdonunkat. Szóval itt vagyok.
- Szerencsém volt, hogy elcsíptelek a faluban. Beszélni akartam veled – mondta a nő. Hangja ezúttal másként csengett.
- Miről?
- Sok mindenről. Például… arról, ahogyan elváltunk.
Hosszú szünet következett.
- Nem értem, miért akarsz erről beszélni – felelte Harry árnyalatnyi gúnnyal a hangjában. – Pontosan emlékszem, hogyan váltunk el. Azt mondtad nekem, hogy… hogyan is mondtad pontosan…? Ó igen… azt mondtad, hogy helyes kis srác vagyok, de nem tudnál úgy érezni irántam, mint Cedric iránt. Adtál egy puszit, és elhúztál.
- Nem tehettem mást, Harry. Az egész dolog olyan zavaros volt… még mindig Ced halálának hatása alatt voltam…
- Két évvel a halála után? – jött a kissé bosszús válasz.
- Igen. Talán. Nem is tudom… akkor nem tudtam. Annyira zavarosak voltak az érzéseim… Ő volt életem nagy szerelme, de elvesztettem őt. Azt hittem, sosem tudom túltenni magam a halálán, aztán jobban megismertelek téged… de azt gondoltam, még mindig Cedet szeretem… talán tévedtem. Azt hiszem, csak menekülni akartam a valóság elől ezzel a tévhittel… tagadni akartam, hogy téged kedvellek.
- Kedveltél… vagy szerettél?
- Szerettelek.
- Nagyszerű! – horkant fel Harry gúnyosan. – Miért, Cho? Miért nem mondtad el? – kérdezte szinte vádlón. – Emlékszem, amint hatodik évem végén néztem, ahogy kezedben a diplomáddal elsétálsz… kisétálsz az életemből. Úgy éreztem, összetört a szívem… Aztán jött Ginny, és összerakta a darabjait. Elfeledtetett téged, és boldog voltam, hogy elfelejtettelek. Akkor meg miért... a jó életbe, miért kellett felhoznod ezeket a régi emlékeket? Miért mondod nekem, hogy szerettél, annyi év után?
- Úgy gondoltam, jogod van tudni az igazságot.
- Akkor mondd el! Ha már elkezdted, akkor mondd el az egészet, Cho! Miért nem akartál szeretni?
- Mert… féltem – felelte a nő habozva. – Mert ott volt Tudodki a sarkadban… féltem, hogy a szerelmem miatt… én és a családom…
- …bajba kerül? – fejezte be a mondatot Harry.
- Igen – sóhajtotta a nő. – Féltem. Gyáva voltam. És borzasztóan… borzasztóan sajnálom.
- Nem kell sajnálnod, hogy féltél. Azok az idők rémesek voltak. Én is féltem. Mindenki félt. Megértem, és nem hibáztatlak azért, mert féltél. Azt azonban nem tudom megbocsátani neked, hogy hazudtál nekem. Hogy elraboltad tőlem a reményt, hogy valaha az enyém leszel. Összetörted a szívemet… és az a tény, hogy csak hazugság volt… elfogadhatatlan. Sajnálom, Cho… Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de bárcsak ne mondtad volna el az igazat.
- Megértelek – az asszony hangja elhalt. – Sajnálom. Lehetünk… lehetünk azért barátok legalább?
- Ez a legtöbb, ami lehet köztünk – felelte Harry komoran.
- Rendben… Most mennem kell. Bocsáss meg, hogy felzaklattalak, csak… csak el kellett mondanom. Ha nem mondtam volna el… megfulladtam volna tőle. Annyi éven át eltemettem az érzéseimet, de miután újra találkoztunk, feltörtek belőlem. Ismered azt az érzést, amikor annyira el kell mondanod valakinek valamit, hogy úgy érzed, meghalnál, ha nem tennéd?
- Ismerem – felelte egy kissé nyugodtabb hang.
- Akkor megértesz engem. Viszlát, Harry.
- Viszlát, Cho.
Félóra múlva a bejárati ajtó újra megnyikordult, jelezve, hogy Harry elment.
A gyerekek előmásztak a láda mögül, és kinyitották a csapóajtót.
- Nem is tudtam, hogy apa már szeretett egy másik nőt anya előtt – mondta csendesen Dan. Kicsit zavarban volt, hogy akaratlanul is ilyen párbeszédet hallgatott ki.
- Talán le is feküdt vele? – találgatott Norbert.
- Nem. Biztos, hogy nem – rázta fejét az ifjabb Potter. – Anya volt neki az első… - Kicsit elpirult, és örült, hogy a sötét folyosón nem látszik az arca. – Egyszer… megkérdeztem. Csak kíváncsiságból… és azt mondta, anya volt neki az első.
- Az első… - tűnődött Norbert. - …és az egyetlen is?
- Persze! Szereti anyát, és soha… - csattant föl Dan. A puszta feltételezés is felháborította. Hallott apja Durmstrang-beli kalandjáról, de csak részben. Tudott a tóbéli aranyhalról, Aberforth rénszarvasairól, de sose hallott Tatjana Fjodrovnáról, mert Harry és Ginny megegyezett, hogy eltitkolják a gyerekeik elől. Az egy lezárt fejezet volt Harry életében, amit legjobb elfelejteni, és soha meg sem említeni.
- Oké, oké, nyugi! – engesztelte Norbert. – Bocsánatot kérek, ostoba kérdés volt. Harry Potter különben is egy szent… nos, majdnem.
- Csak majdnem – vigyorgott Dan. – Egy szent nem az iskolában hozta volna össze első két gyermekét. Egy szent nem engedte volna megtartani a Tekergők Térképét sem. De tényleg… apa sosem csalná meg anyát.
- Hiszek neked – Norbert különösen mosolygott.
- Egyáltalán, ki ez a Cho? – kérdezte Gilda.
- Gőzöm sincs – vont vállat Dan. – Valami trampli, akit apa már rég elfelejtett. – Gondolatban hozzátette: Legalábbis remélem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
