|
Kilencedik fejezet: Azt hiszem, tudok repülni
A Mézesfalás-beli kis kirándulás után a három gyereknek sikerült észrevétlenül kijönni az alagútból. Norbert, bár egy csomó édességet megevett az alagútban, panaszkodott, hogy nagyon éhes. Különben is, már vacsoraidő volt.
A Nagyterembe vezető útjukon az eszeveszetten vigyorgó David Dursleyvel találkoztak.
- Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte Dan.
- Szexuális felvilágosítás óránk volt – kuncogott Dave.
- Ó… - somolygott Dan. Apja egyszer mesélt neki arról a rémes szexuális felvilágosító óráról hetedikben. Ezt az órát Dumbledore a híres „botrány a Roxfortban” eset után vezette be, megelőzendő, hogy újabb tanulók essenek teherbe. 1999 óta, harmadiktól felfelé minden diáknak kötelező volt részt vennie ezeken az órákon.
- De nem Piton tartotta, ugye? – kérdezte Dan, aki hallott róla, milyen rémes volt pont a bájitaltan tanártól ilyesmiről hallani.
- Nem – rázta göndör szőke fejét David. – Azt hiszem, ő nem is tudja, mi az a szex… - tette hozzá kacsintva. – Lockhart professzor tartotta.
Dave nem ismerte a Dan és Norbert mellett álló Gildát, így nem értette, hogy a lány miért tör ki vihogásban.
- Kár, hogy harmadikig nem lesz felvilágosító óránk – sóhajtott Norbert.
Dan viszont megkönnyebbült tőle… az, hogy belenézett a nővére könyvébe és a Káma Szútrába, épp elég felvilágosítás volt neki – elég ahhoz, hogy elriassza a szex gondolatától is. Persze az ő korában lévő fiúk mindig nagyon érdeklődnek a téma iránt, de érdeklődésük nagyrészt a lányok fürdés közbeni meglesésére terjed ki. Noha Danielnek rengeteg alkalma lett volna meglesnie Lilyt, eszébe sem jutott, tudta ugyanis, hogy nem sok néznivaló van rajta. A mellkasa például teljesen lapos volt. Daniel egyszerűen nem értette, mit lát benne David…
- El tudom képzelni, miféle felvilágosító órát tart Lockhart professzor.
- Nem, nem tudod – rázta a fejét széles vigyorral David. – Az minden képzeletet fölülmúl. Ez volt életem legviccesebb élménye… az a bolond Lockhart a madaraknál és a méheknél kezdte a dolgot, főleg a hím madaraknál, amelyeknek mindig prímán kell kinézni, hogy el tudják csábítani a nőstényeket… - nevetett szívből a fiú. – Lockhart maga is úgy néz ki, mint egy feltűnő trópusi madár, nem? Lefogadom, úgy fogott magának feleséget, hogy rózsaszín-narancssárga csíkos talárt vett fel türkiz gombokkal.
- Nem, nem úgy – szólalt meg Gilda, kissé bosszúsan. – A felesége nem a jóképűségére ment, hanem azért szeretett bele, mert mindig meg tudta nevettetni.
- Ezzel a ruházattal, nem csoda – legyintett David. – Jut eszembe, honnan tudod?
- Mert a felesége maga mondta nekem – vágott duzzogó arcot Gilda.
- Ő mondta neked?
- Igen. Ugyanis ő az anyám – közölte a lány, majd sarkon fordult, és elment.
- Ő az… az anyja? – pislogott az ifjabb Dursley.
- Aha. Ha nem azzal lettél volna elfoglalva a beosztásnál, hogy a nővéremen legelteted a szemed, és odafigyeltél volna, akkor tudnád, hogy ez Lockhart lánya – felelte Dan.
- A francba – grimaszolt David.
Beléptek a nagyterembe, és elváltak - Dan és Norbert a Mardekár, David pedig a Hugrabug asztalához ment.
- Legalább David nem látszik dühösnek az elvesztett pontok miatt – mondta Dan. A Hugrabug és a Hollóhát ugyanis rendszerint a Mardekár ellen szokott szurkolni.
Amikor Daniel helyet foglalt az asztalnál Gilda mellett, döbbenten látta, hogy könnyes a szeme. A lány elfordította a tekintetét, de a fiú gyengéden megpaskolta a karját.
- Hé, mi a baj?
A lány megrázta a fejét, és letörülte a könnyeit. Riasztó volt ezt a kemény kislányt így látni.
- David megsértett? – kérdezte az ifjabb Potter. – Biztosra veszem, hogy nem akart rosszat. Nem tudta, hogy ki vagy.
- Nem, nem sértett meg – suttogta Gilda. – Csak… tudod, Daniel, olyan nehéz… apa annyira megnehezíti a dolgokat! A duci barátodnak igaza van: apám tényleg olyan, mint egy feltűnő madár, színes tollakkal… egy madár, amelyik nem törődik semmi mással, csak a külsejével.
- Elhanyagol téged – észrevételezte a fiú.
- Elhanyagol, elkerül és megvet – hajtotta le a fejét a lány.
Daniel nem tudta, mit feleljen: az ő apja annyira más. Ő gondoskodó, szerető… olyan valaki, aki akkor is szereti gyermekeit, ha bizonyos módon csalódást okoztak is neki… Harry szerette Danielt, és akkor is törődött vele, amikor még kvibli volt. Egy kvibli gyerek sokkal nagyobb szégyen egy varázsló számára, mint egy olyan lány, aki nem hasonlít az apjára, mégis, Harry mindig szerette a fiát, míg úgy tűnt, Gilderoy nem szereti a lányát.
Noha előző nap Daniel idegesítőnek találta a lányt, most akaratlanul is együtt érzett vele. Úgy vélte, Hermionénak igaza van: irtó szerencsés, hogy olyan apja van, mint Harry.
- Éhen halok! – vinnyogott Norbert. – A házimanók késnek. A vacsorát már öt perccel ezelőtt föl kellett volna küldeniük! – Az órájára nézett. – Nem, hat perce! Mire várnak?
- Nézz az ajtóra, ott a válasz – felelte Lavinia Flint.
A fiúk a Nagyterem ajtajára pillantottak, melyen épp Dumbledore lépett be egy szürke-fehér csíkos öltönyt és élénkzöld keménykalapot viselő tömzsi emberkével.
- Ez Caramel, ugye? – súgta Norbert Dannek.
- Kicsoda? – pislogott Gilda.
- A mágiaügyi miniszter – mondta Dan. – Hol éltél te, hogy nem ismered?
- Angliát kivéve mindenhol. Amióta csak megszülettem, a világot jártuk a szüleimmel. Apám minden elképzelhető városban szépségszalont nyitott. Először egy héttel ezelőtt tettem brit földre a lábam. Nem csoda, hogy nem ismerem ezt a Bonbont.
- Caramel.
- Akárki - vont vállat a lány. – Nem tűnik túl rokonszenvesnek.
- Nekem se, de el kell fogadnunk… legalábbis apa azt mondta - felelte Daniel. – Bár a szüleim nem rá szavaztak a legutóbbi választáson. Jonathan Johnsonra, Fred bácsikám apósára szavaztak.
- Az én szüleim nem is szavaztak – tette hozzá Norbert, korgó gyomrát simogatva. – Apám azt mondta, egyik jelölt sem érdemli meg a szavazatát.
A teremben mindenki elhallgatott, amikor az igazgató felemelte a kezét.
- Mielőtt megvacsoráznánk ma este, fogadjuk szeretettel Caramel urat, a mágiaügyi minisztert! – A diákok udvariasan tapsoltak. – Azért jött el hozzánk, hogy egy bejelentést tegyen. Mint ahogy azt múlt csütörtökön az évnyitó ünnepségen már említettem, a nyáron megtaláltuk a Roxfort alapító levelét, és kiderült, hogy iskolánk idén éppen ezer éves. Most a miniszter úr elmondja az ünnepségsorozat részleteit. Én csak kiegészítem a beszédét. Caramel úr, kérem, tájékoztasson bennünket.
- Nos… - Cornelius kihúzta magát, és megigazította keménykalapját. – Két nagy esemény kerül megrendezésre az iskolaév során. Mivel az alapkövet 1011. Mindenszentek napján helyezték el, nagy halloweeni bált rendezünk az iskolában. Álarcosbál lesz, igaz, Dumbledore?
- Pontosan, miniszter úr – bólintott Albus. – A bálon minden diáknak és tanárnak jelmezt kell viselnie. A tanárok száz ponttal jutalmazzák a legjobb jelmezt viselő diák házát. A második legjobb jelmezt viselő diák háza negyven pontot kap, a harmadik pedig húsz pontot. A tanároknak vicces jelmezt kell viselniük… minél viccesebbet. A jelmezverseny diák-győztese választja ki a tanárok közül azt, aki a legviccesebb jelmezben jelenik meg. Persze a győztes jelmezt viselő tanár szintén nyer valamit… – Az igazgató pajkos tekintetet vetett a gyerekekre.
- Kíváncsi vagyok, Piton milyen jelmezt vesz fel – súgta Dan Norbertnek, aki vihogni kezdett.
- Minden diák és tanár - folytatta az igazgató – további két személyt hívhat meg a bálra, csak három korlátozás van: a meghívott nem viselhet jelmezt, legalább tizenegy évesnek kell lennie, és előzetesen tudomással kell bírnia a varázsvilágról. Szeretnénk elkerülni, hogy a tudatlan muglikat nem várt meglepetések érjék a körünkben. A mugli születésű diákjaink meghívhatják a szüleiket vagy testvéreiket, de nem ajánlatos olyan muglikat vendégül látni a bálon, akik soha nem halottak a mágiáról. Mivel körülbelül háromezer fő lesz a partin, egy hatalmas sátrat állítunk fel a birtokon, mivel a Nagyteremben ennyi ember nem fér el. – Albus körülnézve látta, hogy a gyerekek összedugják a fejüket, és máris a jelmezükről és a meghívandók listájáról értekeznek. – Azt hiszem, ez lesz a legnagyobb szabású parti, amit ez az iskola valaha látott. Javaslom, hogy máris kezdjetek készülődni rá, és gondolkodjatok ki valami jó jelmezt. És most, visszaadom a szót Caramel úrnak.
- Hm, köszönöm, Dumbledore – mondta a miniszter. – Tehát… bár a Roxfort alakövét 1011. Halloween napján helyezték el, az iskola csak 1012. május elejére készült el. A Roxfort alapító levelével együtt megtaláltuk Mardekár Malazár naplóját is, melyben olvashatunk egy különleges varázsló lovagi tornáról. A tusa során állt elő Hugrabug Helga a varázsló iskola alapításának ötletével. Megemlékezésként eme különleges napról, hasonló tornát rendezünk a Roxfortban. És ti – mutatott a négy asztalnál helyet foglaló diákokra – lesztek a lovagok.
Hangos moraj futott végig a Nagytermen. Albus Dumbledore felemelte a kezét, hogy elcsendesítse az izgatott gyerekeket.
- Hadd mondjak el egy kicsit többet erről a tornáról. Először is: hét napig fog tartani, egy egész hét iskolai munka nélkül. - A diákok éljeneztek. Dumbledore mosolygott. – Tudom, hogy méltányoljátok a híreket. Szóval ez a torna nem olyan lesz, mint a Trimágus Tusa, melyet két éve többen végignézhettetek. Ez olyan bajnokság lesz, amelyen valamennyien részt vehettek elsőtől hetedikig. Mardekár naplójából tudjuk, hogy a varázsló lovagi torna egy kicsit hasonlít a mugli tusákra, azzal a kivétellel, hogy a varázslók seprűket használtak lovak, és varázspálcát lándzsák és kardok helyett. Az eredeti varázsló lovagi tornán egy győztes bajnok volt, és egy Szépség és Szerelem Királynője. Azon a bajnokságon, melyről Mardekár ír a naplójában, a királynő történetesen Hollóháti Hedvig lett, és az ő feladata volt, hogy arany babérkoszorúval megkoronázza a győztest, aki Griffendél Godrik lett. A bajnokságot a Mardekár birtokon rendezték meg, és a bajnok megkoronázása után javasolta Hugrabug Helga a Roxfort megépítését. Ezzel a tusával emlékezni szeretnénk, és fel akarjuk éleszteni az ezer évvel ezelőtti idők rég elfeledett hagyományait. Biztos vagyok benne, hogy még nagyobb móka lesz, mint a Halloween napi bál.
- De professzor úr! – tette fel kezét egy ötödikes hollóhátas fiú. – Azt mondta, minden tanuló benevezhet a bajnokságra elsőtől hetedik osztályig. Hogyan lehetséges ez? A hetedikesek sokkal többet tudnak, mint az elsősök!
- Így igaz – bólintott Dumbledore. – Épp most akartam elmagyarázni. Először is, minden fiú indulhat a bajnok címért – igen, hét bajnok lesz, minden évfolyamból egy. Ezzel megválaszoltam a kérdésedet: minden fiú vele azonos színtű mágikus képzést kapott fiúkkal küzd meg, így senki sem lesz előnyösebb helyzetben másoknál.
- És mi van a lányokkal? – kérdezte felháborodottan egy griffendéles lány.
- Ó, ne aggódjon, Ollivander kisasszony - mosolygott az igazgató. – Emlékezzen csak, mit mondtam az eredeti varázsló lovagi tornától: egy bajnok, és egy Szépség és Szerelem Királynője volt. Itt a Roxfortban hét bajnok, és hét királynő lesz, minden évfolyamból egy.
- A lányoknak is küzdeni kell? – jelentkezett Lily Potter legjobb barátnője, Circe Diggory.
- Bizonyos tekintetben igen – bólogatott Dumbledore. – De az ő „csatájuk” más lesz, mint a fiúké. Mivel az eredeti királynő, Hollóháti Hedvig, az eszességéről volt híres, a lányok oly módon fognak a „királynő” címért versenyezni, ami méltó Lady Hedvighez: intellektuális képességeiket tesszük próbára.
- Kvízműsor? – kiáltotta egy mugli származású lány.
- Igen, olyasvalami – bólintott az igazgató
- Ez egészen izgalmasnak hangzik, nem? – hajolt Gildához Lavinia Flint. – Te indulsz a Szépség és Szerelem Királynője címért? Én biztosan.
- Akkor indulj – vont vállat Gilda. – Én nem égetem le magam, az biztos.
- Remélem, Liu lesz a királynő a mi évfolyamunkban – mondta Daniel, szemét le sem véve a hollóhátas lányról, aki a szomszédjának, Yvette Weasleynek suttogott valamit
- Te indulsz a bajnoki címért? – kérdezte őt Norbert.
- Hogyan indulhatnék? A legegyszerűbb bűbájokat sem tudom végrehajtani! Csak nevetségessé tenném magam.
- Segíthetek neked, ha akarod… - felelte Norbert ravasz mosollyal. – Egy kis gyakorlással mindent megtanulhatsz. Már bizonyítottad.
Dan ingerülten legyintett. – Talán megtanulhatom az alap dolgokat, de az nem elég erre a tornára.
- Pesszimista vagy! – csattant föl Norbert.
- Realista vagyok – felelte Dan. – De a száz pontot a jelmezzel még megnyerhetem.
- Van már ötleted?
- Még nincs, majd gondolkodom rajta.
Albus Dumbledore eközben egyetlen intésével elhallgattatta a diákokat. – Már csak egy dolgot szeretnék mondani. Ezek az ünnepségek természetesen szükségessé teszik, hogy átszervezzük a kviddicsmeccseket. Két mérkőzés lesz októberben, Griffendél a Mardekár ellen, és Hollóhát a Hugrabug ellen, a fennmaradó meccseket márciusban és áprilisban tartjuk. Longbottom professzor megkért, hogy mondjam meg, a kviddics válogatás holnap kezdődik. Azok a diákok, akik játszani kívánnak házuk kviddicscsapatában, iratkozzanak fel Longbottom professzornál ma este, vagy holnap reggel. Köszönöm.
- Kíváncsi vagyok, hol lehet Longbottom professzor - szólalt meg Gilda, amint az étel megjelent az aranytányérokon.
- Nemt’om – felelte Norbert teli szájjal. – Talán egy seprűt javít.
Kiderült azonban, hogy Neville a kastélyban kóborolt seprűjavítás helyett. Daniel és két barátja találkozott vele a Mardekár klubhelyiségébe vezető útjukon. A professzor kétségbeesettnek látszott.
- Nem láttátok… nem láttátok Perselust? – kérdezte. – Mindig elveszítem.
- Mit keres, Longbottom? – szólalt meg Piton hangja Neville háta mögött. – Öhm… Longbottom professzor.
- Önt keresi – felelte Gilda buzgón.
- Engem?
- Nem – Neville céklavörös lett. – A varangyomat.
Másnap reggel a reggelinél a diákok alig beszéltek másról, mint a bálról és a tornáról, jelmez- ötletekről, barátokról és rokonokról, akiket meghívnának, és a „Bajnok”, valamint és a „Szépség és Szerelem Királynője” címért indulókról.
Mindegy, milyen izgalmas volt első sötét varázslatok kivédése órájuk, a mardekárosok egyre a jövendő eseményekről sustorogtak, és nemigen figyeltek oda Lupin professzorra. Csak Daniel és Gilda, akiket egyáltalán nem érdekelt a bajnokság, hallgatta odaadással Remus magyarázatát a démonokról (különösképp egy őrült inka démonról, akivel Peruban küzdött meg a nyáron). Lupin professzor nem csak megvédte magát, hanem el is fogta, és Nagy-Britanniába hozta a teremtményt, és most megmutatta a gyerekeknek. Az inka démon volt a legrondább kis portéka, amely valaha Daniel szeme elé került: szürkésbarna volt, olyan, mint egy kis kupac föld (vagy trágya), és még a szaga is ahhoz hasonlított.
Mivel a mardekárosnak ebédig nem volt több órájuk, Dan úgy döntött, elmegy, és letölti aznapi büntetését. Amint odaért a gondnok szobájához, az ajtót nyitva találta, és bentről hangok szűrődtek ki. Az egyik Mr. Bradley-é volt, a másik Pitoné. És, szinte hihetetlen, de… nevettek?
Daniel azt hitte, rosszul hall. Piton, amint nevet valamin? Hiszen ez a világ vége!
A fiú odaosont az ajtóhoz, hogy hallgatózzon.
- Tudok egy másikat! – mondta Mr. Bradley vidáman. – Egy kisfiú nagyon vidáman megy haza az iskolából. Nagymamája észreveszi, és megkérdezi: “Jó napod volt, drágám? Mit csináltatok?” “Kémiai kísérletet, nagyi.” A nagymama büszkén megpaskolja a fiú fejét, és azt mondja: “Remélem, holnap is ilyen jó kedved lesz, amikor iskolába mész.” Kitalálja, mit válaszolt a fiú?
Piton elgondolkodva megvakarta az állát. – Öhm… „milyen iskolába?”
- Pontosan! – kuncogott a gondnok.
- Azt hiszem, hallottam ennek a tréfának a varázsló változatát is – felelte Piton. – Neville Longbottom megy haza, és a nagymamája ugyanazt kérdezi tőle, mire ő azt feleli, hogy a gonosz vén Piton bájitaltan kísérletet végeztetett vele… és pá-pá, Roxfort!
Bert Bradley vihogott. – Ki faragta ezt a viccet magáról?
A tanár vállat vont. – Erre sosem jöttem rá. De gyanítom, hogy Potter vagy Weasley… bár talán mégsem, ők végül is Longbottom barátai.
- Nev… ö, úgy értem, Longbottom professzor tényleg olyan gyenge volt bájitaltanból?
- Rosszabb, mint képzelné. Tetejébe félt tőlem… de úgy tűnik, megtalálta a módját, hogyan vágjon vissza. Találja ki, hogy hívja az új varangyát!
- Fogalmam sincs.
- Perselus – felelte Piton, de Daniel meglepetésére nem hallott dühöt vagy keserűséget a bájitaltan tanár hangjában, inkább úgy tűnt, a férfi kiválóan szórakozik. – Nem is beszélve a mumus esetéről…
- A Piton professzor mumus öregasszony ruhában? – kuncogott a gondnok.
- Honnan tud erről?
- Öööö… csak hallottam valahol. – Bert kissé zavartnak tűnt. – A hírek gyorsan terjednek, tudja… - Dannek valahogy olyan érzése volt, hogy Bradley elhallgat valamit. Piton azonban nem erőltette a témát.
- El se tudom hinni, hogy végre találkoztam valakivel, aki ugyanúgy érdeklődik a bájitalkészítés iránt, mint én – mondta végül Perselus. – Most mennem kell. Viszlát, Mr. Bradley.
Daniel gyorsan annyira el akart távolodni az ajtótól, amennyire csak lehet, de Piton olyan hirtelen nyitotta ki, hogy nem maradt ideje a „menekülésre”.
- Potter – Perselus zavartan nézett rá.
- Én csak… a büntetőmunkámra jöttem, uram – motyogta Dan.
- Akkor menj, mire vársz? – ezzel a professzor elvonult, és Daniel elképedve nézett távolodó alakja után. Mit tapasztalt épp az imént? Piton, amint elengedi magát? Piton, amint nem bünteti meg még egy hónapra hallgatózásáért?
Itt valami nem stimmel… komolyan nem stimmel. Egy pillanatra Dan megsajnálta a tanárt, aki bizonyára kezd becsavarodni.
Mivel a mardekárosok következő órája csillagászat volt éjjel tizenegykor, Daniel egész délutánja szabad volt. Ebéd után a pincébe menet találkozott az unokatestvéreivel.
- Na nézd csak, ki van itt? – fonta össze a karját Kevin, lazán a lépcsőkorlátnak dőlve. – Hova mész, Potter?
- Mi közöd hozzá, Weasley?
- Nem is kell kérdezni – vicsorgott Viviane. – Biztosan egy tanárt keres, hogy beköphesse a barátait.
- Kopjatok le – sóhajtotta Dan. – Dolgom van.
- Ó, dolgod van? – Nézett csúnyán Valentine – Az a dolgod, hogy mások elárulását tervezgeted, vagy az, hogy jelmez-ötleten gondolkodsz? Adhatok egy tanácsot.
- Ja… - somolygott Kevin. – Tökéletes inka démon lennél. Épp most láttuk a sötét varázslatok kivédése órán… nagyon hasonlít rád. Pláne a bűze.
- Menj, és barátkozz Draco Malfoyjal! Ő boldogan ad neked egy Potter a bénák bajnoka kitűzőt! – csattant fel Dan. – Csak nem felejtsd el befelé fordítani bűbájtanon, különben apa azt hiszi, rá vonatkozik.
- Mit szólnál a Dannie a bénák bajnokához? – javasolta Valentine.
- Csodálatos ötlet… ha nem bánjátok, én majd WC kitűzőt hordok – felelte hűvösen az ifjú Potter.
- WC?
- Weasleyék Cikisek – vont vállat Dan. – Ha megengeditek, most megyek, meg kell terveznem Norberttel, hogyan csapassalak ki titeket a Roxfortból.
- Ha megpróbálod… - Kevin ökölbe szorította kezét.
- Akkor mi lesz? Rám uszítod a döglött egyszarvúdat?
Daniel ledobta magát egy karosszékbe a mardekáros klubhelyiségben.
- Hé! – Norbert felnézett a Mardekár Griffendél ellen – Malazár ötletei, hogyan állítsuk félre az olyan koszos alakokat, mint Godrik c. könyvből. Ezt a könyvet csak a Zsebpiszok közben lehetett kapni.
- Mi a baj, haver?
Dan morgott, és a kandallóban táncoló lángokba bámult.
- Ó, értem Weasley-veszély. – Norbert becsukta a könyvet, és átnyújtotta barátjának. – Olvasgasd ezt. Segít elviselni őket.
Az ifjú Potter megrázta fejét. – Ez nem olyan, Norbert. Én nem akarom félreállítani őket. Jó, rendben, dühös vagyok rájuk, de… nem akarom bántani őket.
- Ugyan, ugyan, túl nagylelkű vagy. Tényleg, a Hugrabugban lenne a helyed.
- Hugrabug? – horkan fel Dan. – Sértegetsz?
- Szó sincs róla. Csak emlékeztetni akartalak, hogy mardekáros vagy. A mardekárosok pedig soha nem éreznek együtt azokkal, akik gyűlölik őket. Ha így érzel, nem vagy igazi mardekáros.
- Sosem gondoltam, hogy igazi mardekáros vagyok – sütötte le a szemét Dan. Nem is tudta szavakkal kifejezni, mennyire szeretett volna a Griffendélben lenni, mennyire szerette volna, hogy a Weasley gyerekek a barátai legyenek. Hat unokatestvére jár a Roxfortba, és csak egy hajlandó szóba állni vele: David. Yvette is az unokatestvére, de vele nem igazán beszélgetett soha: túlságosan lányos volt az ő ízléséhez. Nem értette, mit lát benne Christopher Wood, még a nővére Lily is érdekesebb, mint Yvette, aki csak egy csinos pofika. Bezzeg Liu… Danielnek be kellett ismernie, hogy nem sokat tud a lányról, amellett, hogy ő is csinos. Remélte, hogy a csillagászat órán alkalma lesz jobban megismerni a mandulaszemű lányt.
- A csillagászatot az egyik legősibb tudománynak tekintjük… bár, ha az űrtávcsövekre és a szondákra gondolunk, a legújabb és legmodernebb tudománynak is tekinthetjük – kezdte az óráját Sinistra Lupin professzor. Daniel Liura sandított, aki a közelében állt, és csüggött a tanárnő minden szaván.
- Az égbolt tanulmányozását már az ókori Mezopotámiában elkezdték, és Görögországban ért csúcspontjára. A görögök azt tartották, hogy a csillagok és a bolygók mennyei fények, és azt gondolták, hogy a Föld a világegyetem középpontja. Ez az úgynevezett geocentrikus elmélet… Newton idejében aztán kiderült, hogy a csillagok távoli napok. Mindazonáltal, azt, hogy a mi Tejutunk csak egy a számos galaxis közül, és a világegyetem az ősrobbanással keletkezett, csak a huszadik században jelentették ki, nagyrész Edwin Hubble tevékenysége nyomán – folytatta Sinistra professzor. – Sajnos meg kell hagyni, hogy a csillagászati felfedezések 98%-át muglik tették. Minden boszorkány és varázsló a varázsmentes népességtől tanulja a csillagászatot. Tehát ne becsüljék le a muglikat, mert van, amiben többet értek el, mint mi, mágikus képességekkel bíró emberek.
- Frászkarikát – suttogta Norbert. – A muglikat hozzánk hasonlítani!
- Te tényleg gyűlölöd a muglikat? – vonta össze szemöldökét Dan.
- Ja, ez öröklődik nálunk a családban – felelte a másik fiú. – Mint mardekárosnak, neked is utálnod kéne őket.
- Én igenis ismerek olyan muglit, akivel semmi gond. Például a bácsikám, Dudley…
- Csss! – Liu Chang a szájára szorította az ujját, hogy lecsendesítse a fiúkat. Nem akarta Sinistra professzor egyetlen szavát sem elmulasztani.
- Ki tudja megmondani, hogyan keletkeznek a csillagok? – kérdezte a tanárnő.
Csend.
Kis idő múlva Liu Chang feltette a kezét. – Csillagközi gázködökből, melyeket nebuláknak is hívnak. Ezek a nebulák összehúzódnak, és protocsillagokat alakítanak ki. Amikor ezeknek a protocsillagoknak a sűrűsége és hőmérséklete eléri a szükséges mértéket, nukleáris reakciók indulnak be, és kialakul a valódi csillag.
- Pontosan, Chang kisasszony. Látom, már előre tanulmányozta egy kicsit a mugli tudományt. Tíz pont a Hollóhátnak.
- Tudtam, hogy nem csak egy csinos pofika! – súgta Dan lelkesen Norbert fülébe. Gilda ingerülten felhorkant, de Dan nem vette észre.
- És most itt az ideje, hogy megismerkedjetek a csillagokkal, bolygókkal és csillagképekkel – mondta Sinistra. – Ki tudja megmondani, mi a különbség a csillagok és a bolygók között?
Liu keze felemelkedett, de Gildáé is.
- Lockhart kisasszony?
- A csillagoknak saját fényük és melegük van, a bolygóknak nincs. Ilyen egyszerű.
- Nagyon jó, tíz pont a Mardekárnak is.
Gilda diadalmas pillantást vetett Danielre, de a fiú nem nézett rá, Liura meregette a szemét. Gilda elfordult, láthatóan megsértődött, amiért a fiú őt nem dicsérte meg.
- Fel tudná sorolni valaki, Chang és Lockart kisasszonyon kívül a látható csillagképeket?
Daniel emlékezett pár alkalomra, amikor a Potter család sátorozni ment, és szabad ég alatt aludtak. Sirius, nevéhez méltóan sokat tudott a csillagos égről. Nemcsak a csillagképek nevét, hanem a hozzájuk kapcsolódó mítoszokat is ismerte. Daniel és testvérei tőle tudták meg, hogy megannyi csillagképet a görög mitológia alakjairól neveztek el, mint Heraklész, Perszeusz, Cepheusz, Kassziopeia, Androméda és a Pegaszosz
- Megpróbálom – mondta Dan, kicsit bizonytalanul.
- Rajta, halljuk – bátorította Stella Sinistra.
- Nos… az a nagyon fényes csillag a Deneb, a csillagkép neve Cygnus, ami hattyút jelent.
- Nagyon jó, Potter úr. Fel tudná sorolni a cirkumpoláris csillagképeket?
- A miket? – pislogott Dan. Sirius ennyire nem ment a részletekbe.
- Azokat a csillagképeket, amelyek egész évben láthatók, mert a Sarkcsillaghoz közel helyezkednek el – magyarázta a professzor.
- Ó, azokat… - Dan fölnézett a Sarkcsillagot keresve. Szép, tiszta szeptemberi éjszaka volt, és mivel egyetlen mugli utcai lámpa sem volt a közelben, a látvány tökéletes volt. Az égbolt apró gyémántokként hunyorgó csillagokkal telehintett fekete bársonyának látványa egyszerűen magával ragadó volt. – Asszem… - folytatta Dan –, Nagymedve… Kismedve… Cepheusz, Kassziopeia, és… hm, Draco. – Norbert vihogni kezdett a háta mögött, és Liu bámulattal nézett rá, amitől a fiú heves szívdobogást kapott.
A Mardekár újabb tíz ponttal gazdagodott, és Daniel néma köszönetet rebegett Siriusnak.
Az óra fennmaradó részében Sinistra megmutatta nekik a bolygókat és holdjaikat, végül vethettek egy pillantást a nagy távcsövön át az M31-re, amely Androméda köd néven is ismeretes.
Amikor végül kicsivel egy óra után ágyba kerültek, Daniel úgy döntött, a kedvenc tárgya több okból is a csillagászat. Először is: többet tud róla, mint a többiek, másodszor, nem kell hozzá sok tehetség, mivel itt nincs „idióta pálcasuhogtatás”, harmadszor, láthatóan Liu is szereti.
Daniel letette szemüvegét az éjjeliszekrényére, szorosan behúzta maga körül baldachinos ágya függönyét, és rávigyorgott Abura.
- Pont azt kedveli, amit én! Azonos az érdeklődési körünk, ezért közel kerülhetünk… nagyon közel, Abu – suttogta. – Csak továbbra is jó kell tudnom a csillagászatot, és Liu biztosan kedvelni fog.
Másnap reggel a mardekárosok első órája csak tizenegy órakor kezdődött, és örültek, hogy tovább alhatnak, mivel a csillagászat óra késő este volt, ami azt jelentette, hogy a következő nap nagyon álmosak voltak. Persze későn kelni egyet jelentett a reggeli kihagyásával, és köztudott, hogy a gyerekek a kamaszkor kezdetén nagyon sok táplálékot igényelnek, így Daniel elvitte Norbertet a konyhába, hogy teletömjék a bendőjüket.
Norbert azelőtt még nem járt a konyhában, de nyilván tucatnyi házimanó állt otthon a szolgálatára, mert nem tűnt kellemesen meglepettnek a roxforti manók szakadatlan hajlongásától és pukedlizésétől. Most, hogy a MAJOM nemzeti, sőt inkább nemzetközi mozgalommá vált, az összes roxforti manó szabad volt, és fizetést kapott. A konyharuha helyett csinos egyenruhát hordtak, a hímek kéket, a nőstények rózsaszínt. Néhány nőstény manó ékszert is viselt, főleg fülbevalót, amely nevetségesen hatott denevérfülükben, és Daniel majdnem megfulladt egy csokis fánktól, amikor észrevett egy hím manót orrkarikával. Úgy tűnt, a manók gond nélkül hozzászoktak szabadságukhoz, de továbbra is szorgalmasan dolgoztak.
Miután hoztak nekik egy tálca tökös derelyét, a két fiú leült egy asztalhoz, és nézték, ahogy a manók az ebédet készítik. Dan akkor vette észre, hogy némelyikük MAJOM jelvényt visel, a falat pedig a “MAJOM” rock-banda hatalmas posztere díszíti. A manók nyilván nagy rajongói a bandának, ami nem is csoda, hiszen a Varázsszem rádió - melyet munka közben is hallgathattak - állandóan MAJOM dalokat játszott. Olyan pletykákat is lehetett hallani, hogy néhány manó új rádiót akar indítani, kizárólag manóknak.
- Teljesen kezelhetetlenné váltak, én mondom – súgta Norbert Dannek, rosszallóan nézve egy saját varázs-walkmanját hallgató hím manót. – Túlságosan szabadjára vannak engedve. A Malfoy vagy Devilsmoor kúriában egy manó se merne walkmannal szaladgálni. Ma még megelégszenek ennyivel, de holnap már laptopot vesznek, és e-baglyokat küldözgetnek. Nevetséges.
- Ne légy olyan szigorú velük – felelte Dan a tökös derelyét majszolva. – Megérdemlik a szabadságot ezer év rabszolgaság után.
- Ha te mondod – vont vállat Norbert.
Egy újabb házimanó jött oda teli tálca derelyével, és meghajolt. Daniel rögtön megismerte.
- Dobby!
- Daniel Potter, uram! – ragyogott a manó. – Hát még emlékszel Dobbyra? Ó, micsoda megtiszteltetés!
- Persze, hogy emlékszem! Néha meglátogattad apát. Tényleg… miért nem jöttél annyi ideje? Ezer éve nem láttunk!
- Nos, uram… - A manó elpirult, már amennyire barna arcán látszott a pirulás. – Az az oka, hogy… Dobby… Dobby szerelmes lett Harry Potter házában.
- Szerelmes lettél? A Black kúriában? – Dan elképedt. – Ó… a mi Dinkynket szereted, ugye?
- Öö, igen, uram – bólintott a manó.
- Akkor meg miért kerülöd a házunkat? Nem akarod látni álmaid leányát?
- Ó, Dobby persze, hogy akarja látni Dinkyt, uram, de Dobbynak nem szabad… november elejéig.
- Novemberig? Miért?
- Manószokás, uram. Ha két manó szerelmet vall egymásnak, akkor pontosan ezer napot külön kell tölteniük, hogy próbára tegyék szerelmüket. Levelet írhatnak egymásnak, de nem találkozhatnak, amíg az ezer nap le nem telik. Ha találkoznak az ezer nap leteltével, és még mindig szeretik egymást, akkor kezdhetnek… öö, randizni.
- És mennyi ideig kell randizniuk, mielőtt ágyba bújhatnak? Talán kétezer napig? – gúnyolódott Norbert.
- Nem uram, csak ötszáz napig – felelte Dobby.
- Te jó ég, micsoda szívás. Ha Hermione néni ezt megtudja, elindítja a manók szexuális forradalmát - rázta a fejét Dan. – Hogy bírod ki, Dobby? Távol lenni a szerelmedtől olyan sokáig? Aztán… megtartóztatni magad annyi ideig?
- Dobby nem tudja, uram, de Dobby szereti Dinkyt, és várni fog rá. Dobby várt kilencszázötvenhat napot, már csak negyvennégy napot kell várni, és Dobby újra találkozhat a szerelmével.
- Tudod, mit, Dobby? – mondta Dan, és újabb derelyét tömött a szájába. – A családom nemsokára Roxmortsba költözik, mert anya megveszi a Mézesfalást. Minden nap láthatod majd Dinkyt.
A manó örömmel csapta össze a kezét. – Csodálatos! Dobby olyan boldog, uram!
- Ha neked lennék, nem ennék annyit, mert hányingered lesz repüléstanon – vágott közbe Norbert.
- Repülés? – Daniel arca elkomorult, és letette a félig megevett derelyét. – Elfelejtettem.
- Úgy tűnik, nem örülsz neki – észrevételezte a barátja.
- Persze, hogy nem – sóhajtotta Dan.
- Uram nem szeret repülni? – kerekedett el Dobby szeme. – Hogy lehet ez? Uram Harry Potter fia, és Harry Potter jobban repül, mint bárki, akit Dobby valaha ismert!
- Ne is mondd – horgasztotta le a fejét az ifjabb Potter. – Apa nagyon csalódott volt, amikor hatéves koromban leestem a seprűről, eltörtem a lábam, és azt mondtam neki, hogy utálok repülni. Tudom, hogy csak egy kis baleset volt, a lábamat egy perc alatt rendbe hozták a Szent Mungóban, de sokkot kaptam, és azóta félek a repüléstől. Nem is ültem seprűn azóta… és a frász tör ki a gondolatra, hogy megint repülnöm kell.
- Ezt sosem mondtad nekem – vonta össze a szemöldökét Norbert.
- Mert nem akartam beszélni róla… még gondolni sem akartam rá. – Dan undorodva eltolta a tányérját. – Köszi a reggelit, Dobby.
- Szívesen, uram.
A két fiú szótlanul sietett le a repülésóra helyszínére. Daniel szörnyen boldogtalan volt az elkövetkező órától, Norbertnek pedig fogalma sem volt, hogyan vigasztalhatna meg valakit, aki utál repülni, és pár perc múlva kényszerítik majd rá. Ez olyasmi lett volna, mint egy megégett gyereket meg akarnának győzni arról, hogy ne féljen a tűztől.
Amint lefelé sétáltak a bejárati csarnokból a parkba vezető lépcsőn, találkoztak a négy Weasley unokatestvérrel, akik éppen a repülésóráról jöttek. Nyilván az első órájuk volt Longbottom professzorral. Lancelot még sápadt volt, apjához hasonlóan ő sem volt túl jó a fizikai tevékenységekben, de szellemi képességei kiegyenlítették ezt (az ikrek szerint túlságosan is).
- Ó, Dannike megy az első repülés órájára! – kiáltotta Kevin. – Mondd meg Longbottom professzornak, hogy félsz, hátha megengedi, hogy a földön maradj!
- Vagy színlelj betegséget, és kérj Madame Pomfreytől igazolást, hogy nem szabad repülnöd! – tanácsolta Valentine.
- Ja, még Lancelot is jobban repül nálad! – tette hozzá Viv. – Ő csak három perc után esett le a seprűről. Te meddig tudtál legutóbb rajta maradni?
- Kábé húsz másodpercig – vigyorgott Kevin.
Norbert meglepetésére Daniel még csak nem is válaszolt, csak elsétált az unokatestvérei mellett.
- A helyedben én megátkoztam volna őket! – mondta Norbert a barátjának. – Oké, nem tudsz átkokat egyelőre…
Daniel megrázta a fejét. – Nem. Igaza van. Igaza van. Egy percig sem tudtam megmaradni a seprűn! Tényleg félek. Azonnal le fogok esni.
- Megint pesszimista vagy. Egyáltalán semmi önbizalmad sincs?
- Nem sok. Miért is lenne? Mitől lenne önbizalmam? A mágikus képességeim miatt? Azok a nullával egyenlők. Az a csoda, hogy egyáltalán felvettek az iskolába. A repülési tudásom miatt? Az aztán határozottan nulla. Csak a külsőmet örököltem apámtól, semmi mást. De a külsőmtől nem leszek nagy varázsló, sem tehetséges kviddicsjátékos…
Hamarosan odaértek a repülésóra helyszínére, de Longbottom professzor nem volt sehol. A többi tanuló egy halom seprű körül gyülekezett.
Mivel a mardekárosoknak ez az órája a hollóhátasokkal közösen volt, Daniel egyből kiszúrta Liu Changot. Általában jobb kedvre derült a lány jelenlétében, de a hangulata ezúttal elérte a pinceszint magasságát. Lelki szemeivel már látta, hogyan égeti le magát a lány előtt.
- Hé, mi ez a savanyú arc? – kérdezte Gilda. – Még Piton is vidámabb, mint te most.
- Hol van Longbottom professzor? – kérdezte Dan válasz helyett.
- Mr. Bradley itt volt, és közölte, hogy a professzor sürgős baglyot kapott, miszerint a kislánya megbetegedett, de visszaér az óra vége előtt. Azt üzente, válasszunk seprűt, és várjunk amíg visszajön.
- Nagyszerű – morogta Norbert. – Maradhattunk volna még a konyhában. A manók sütit csináltak, és tudnék mit kezdeni néhánnyal.
- Mindig csak a hasadra gondolsz – csóválta a fejét Gilda.
Hirtelen egy szőke kislány szaladt hozzájuk, sírva.
- Julie? Mi a baj? – kérdezte Daniel.
- Hó… Hógolyó felmászott egy fára, és nem tud lejönni! – szipogott Julie Dumbledore, könnyeit törülgetve.
- Hógolyó?
- A kiscicám! – A kislány egy pár száz méterre álló magas fára mutatott. Egy kis fehér pont ült az egyik legmagasabb ágon, rémülten miákolva.
- Hol van a dédnagyapád? – kérdezte Gilda. – Ő biztosan le tudná varázsolni a cicát.
- Elment az Abszol útra unikornis takarmányért – felelte Julie, és újra könnyekbe tört ki.
- Mi nem tudnánk levarázsolni? – tűnődött Daniel.
- Hát… még nem tanultuk a lebegtető bűbájt – vont vállat Norbert.
- Akkor megyek, és leszedem! – mondta eltökélten Gilda.
- Nem szabad repülnünk, amíg nincs itt a tanár! – figyelmeztette Liu.
- Ki mondta, hogy repülni akarok? – csattant fel Lockhart kisasszony. Láthatóan nem kedvelte Chang kisasszonyt. – Fel fogok mászni.
- Felmászni? Nem vagy észnél? – kiáltotta Daniel. – Túl magasan van!
- Daniel… minden nyarat Egyiptomban töltöttem a nagyapámmal, és pálmafákra másztam. A pálmáknak nincsenek ágaik, mégis fel tudtam mászni rájuk. Ez itt semmiség.
- De…
- Semmi de, lehozom azt a cicát. Szeretem a macskákat. Minden egyiptomi szereti őket, Egyiptomban mindig is szent állatnak tartották őket.
- Mindig mondtam, hogy a csaj őrült – suttogta Norbert Danielnek, amint szemükkel követték a lány távolodó alakját.
- …és most az egyszer egyetértek – bólintott Dan.
Az összes mardekáros és hollóhátas Gilda Lockhartot figyelte, amint fürgén mászott a fára, majom módra ágról ágra ugrálva. Abu sem csinálta volna jobban.
Hógolyó, a fehér kiscica egy ágon kapaszkodott, legalább kilenc méter magasban. Gilda rálépett arra az ágra, lekuporodott, és kúszni kezdett a macska felé.
Reccsenés hallatszott.
- Le fog esni! – sikította egy hollóhátas. Az ág vadul lengeni kezdett a lány súlya alatt, de még kitartott.
Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte, amint Gilda a farkánál fogva elkapta Hógolyót, és a talárja zsebébe gyömöszölte. Amint visszafelé kezdett mászni az ágon, az még nagyobbat reccsent, és kezdett leválni a fatörzsről. Gilda felsikított, és megragadott egy kisebb ágat, amint a faág függőlegesbe került, mintha zsanéron fordult volna. Pillanatok kérdése volt, hogy Lockhart kisasszony lezuhanjon, és a nyakát szegje.
Gilda olyan szorosan fogta az ágat, ahogy csak bírta, lábai a mélység fölött harangoztak… és végül a gally letört.
A lány sikított, és lehunyt szemmel várta a becsapódást, de csak enyhe ütközést érzett, és a szél az arcába csapott, amint repült felfelé… nem lefelé.
Hallotta a többiek kiabálását, tapsát és füttyögését, és érezte, hogy testét két kar fogja körül, míg lassan leereszkedik. Csak amikor a lába talajt ért, akkor nyitotta ki a szemét, és látta, hogy egy szemüveg mögül egy csokoládébarna szempár csillog rá.
- Daniel… - suttogta, és kibontakozva a fiú öleléséből, leszállt a seprűről, mellyel Dan megmentette.
- Daniel! – Norbert érkezett a tágra nyílt szemű Liuval és a könnyáztatta Julie-val. – Daniel, megcsináltad!
- Megcsináltam? – pislogott Daniel. – Ó, hát muszáj volt… nyilván ösztönösen cselekedtem, azt hiszem. – Szinte undorodva dobta le a seprűt. – Még mindig utálom a repülést.
- Ó, Daniel, alig hittem a szememnek! – mondta Liu elragadtatva. – Egyik pillanatban Gilda még ott kapaszkodott, a másikban úgy süvítettél felé, mint a nyíl… HŰHA!
Daniel elpirult Liu elismerésétől, de még jobban elpirult, amint Gilda elkapta a fejét és csattanós puszit adott az arcára. – A történelem megismételte önmagát, Dan! – mondta.
- Hogy érted ezt?
- Az édesapád még Egyiptomban megmentette az anyukám életét, amikor a repülőszőnyege megbokrosodott és le akarta dobni… és most te mentettél meg engem. Köszönöm.
- Bármikor… remélem, legközelebb nem kell seprűt használnom hozzá – vigyorgott Dan.
- Tessék – Gilda benyúlt a zsebébe, és kihalászta a cicát. Julie Dumbledore hálásan vette át.
- Ragyogó repülés, ifjú Potter – érkezett egy hang a hátuk mögül.
A gyerekek megfordultak, és látták, hogy megjött Neville.
- Öö… hogy van a kislánya? – kérdezte Dan, remélve, hogy a professzor nem von le a Mardekártól ötven pontot az engedély nélküli repüléséért.
- Köszönöm, jól – mosolygott Neville. – A feleségem megrémült, amikor kiütéseket tapasztalt Alice bőrén, és egyből hívott engem meg Madame Pomfreyt, de kiderült, hogy Alice jól van, csak allergiás Mrs. Figg macskáira. – Most áthatóan nézett Danielre. – Tényleg szép repülés, Potter.
- Izé… tanár úr, tudom, hogy nem lett volna szabad repülni, amíg nincs itt, de…
- …de vészhelyzet volt – Neville mosolyogva bólintott. – Én nem tudtam volna megmenti Lockhart kisasszonyt, túl messze voltam, amikor az ág letört. Helyesen cselekedtél. – Gildához fordult. – Legalább tíz pontot kéne levonnom a Mardekártól a felelőtlenségedért, ifjú hölgy, de legalább tíz pontot kéne adnom Potter úr hősiességéért is. Ez nulla pontot jelentene, így felejtsük el. Potter… nem jöttél még feliratkozni a kviddics válogatásra.
- Mert nem is akarok – felelte Daniel. – Nem szeretek repülni, uram.
- Micsoda? Ilyen jól megy, és nem szereted? – A tanár meg volt döbbenve. – Apád nagyszerű fogó volt… te is jó lennél, és ha jól tudom, jelenleg a Mardekárnak fogó kell, két terelő és egy hajtó. Mindannyian tavaly végeztek a Roxfortban.
- Én szeretnék feliratkozni, tanár úr – jelentkezett Norbert.
- Én is! – kiáltotta Liu. – A Hollóhát csapatában is van szabad poszt, ugye, professzor úr?
- Mindenki feliratkozhat a válogatásra az óra után. Először látnom kell, hogyan repültök, és csak azután tudom eldönteni, elég jók vagytok-e, hogy bekerüljetek a csapatba. – Longbottom professzor sokatmondó pillantást vetett Danielre.
- Kérem, ne haragudjon rám, tanár úr, de nem kviddicsezek – jelentette ki a fiú.
Neville vállat vont. – Értem, ifjú Potter. Megértem, hogy nem akarsz az unokatestvéreid ellen játszani.
- Az unokatestvéreim ellen? – nézett fel Daniel villámsújtottan.
- Igen – bólintott Longbottom professzor. – A Griffendél csapata ugyanabban a cipőben jár, mint a Mardekár, három játékosa fejezte be az iskolát, és nekik is kell fogó és két terelő. Kevin Weasley valószínűleg megkapja a fogó posztját, a két Weasley kisasszony pedig terelő lesz.
- Terelők? Lányok? – kiáltotta egy hollóhátas fiú. – A terelők mindig fiúk!
- Változnak az idők, Mr. Nash – felelte Neville. – Néha a lányok is lehetnek olyan kemények, hogy terelőt játsszanak. A két Weasley kisasszony határozottan kemény.
- Akkor én is indulok a terelői posztért – jelentette ki Gilda.
Daniel és Norbert vigyorogva nézett egymásra. Ismervén Gilda bal- és jobbhorgát, jaj annak, akire ráküldi a gurkót!
A szeme sarkából Daniel három vörös hajút látott kihajolni a kastély ablakán, nyilván érdekelte őket a repülés óra.
- Az unokatestvéreid? – kérdezte az ifjabb Malfoy. – Biztos látni akarták, hogyan esel le a seprűről, és most nyilván csalódottak.
- És még milyen csalódottak lesznek! - Daniel szája ördögi mosolyra húzódott, olyan mosolyra, melyet Norbert még nem látott tőle. Bosszúvággyal teli vigyorra. – Fogó leszek… és jaj neked, Griffendél!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
