|
Tizenharmadik fejezet A Képzelő
Daniel el se tudta képzelni, mit akarhat tőle az igazgató ilyen későn. Már majdnem éjfélre járt az idő, és ő álmos volt, vágyott a baldachinos ágya és a puha, bolyhos takarója után… de ehelyett szüleitől kísérve az emeletre baktatott. Jó pár perces séta után odaértek egy ronda kőszörnyhöz, és Harry azt mondta: „melaszos torta”. Dan meglepetésére a kőszörny félreugrott, és a falban egy ajtó nyílt ki.
- Menj, fiam. Mi itt megvárunk – mondta az apja.
A fiú bólintott, és a csigalépcsőre lépett, amely felfelé mozgott, mint egy mugli mozgólépcső. A felvonó egy vastag tölgyfa ajtóhoz vitte, melyen griff alakú bronzkopogtató volt. Éppen kopogtatni akart, amikor az ajtó kinyílt, mintha távirányító működtetné.
- Már vártalak, Daniel – hangzott fel Albus Dumbledore hangja bentről. – Gyere be, és foglalj helyet, kérlek.
Az ifjabb Potter belépett a szobába, és elámult annak szépségén: a festmények és a kattogó kis szerkezetek csodásan harmonizáltak egymással. Az idős igazgató nyilván sokat tud a feng shuiról, gondolta Daniel a minden tárgyból sugárzó békesség meleg érzetében sütkérezve.
- Csodálatos ez a szoba, uram – mondta Albusnak.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygott Dumbledore, az asztalával szemben lévő székre mutatva. Dan elhelyezkedett, de nem tudott egy percig sem nyugton ülni, újra és újra körülnézett, csodálva a látványt. Pillantása végül egy nagy, tűzvörös madáron állapodott meg, melynek a farktollai aranyszínűek voltak.
- Úgy látom, tetszik neked Fawkes – szólt vidáman Albus.
- Fawkes? Ez az a főnix, amelynek a farktolla a papám pálcájában van?
- Pontosan. Csak két farktollat adott egész életében…
- …és a másik Voldemorté volt – bólintott Dan sokatmondóan. – Apa elmondta. Szerintem valahogy hátborzongató ez az egész… hogy kettőjük pálcái testvérek voltak. Bár az én pálcámnak is volna testvére… az olyan izgalmas lenne… De nem, az enyémnek nincs – tette hozzá fintorogva. – Abban Mr. Ollivander szerint csak sima egyszarvúszőr van.
- Biztos vagyok benne, hogy a te pálcád éppen olyan kiváló, mint a többi Ollivander pálca, és hidd el nekem, jobb, hogy nincs testvére – felelte az igazgató. – De nem azért vagyunk itt, hogy pálcákról csevegjünk… McGalagony professzor tudatta velem, hogy jelen voltál a póktámadás helyszínén. Gondoltam, te esetleg ki tudod egészíteni a történetet…
- Kiegészíteni, uram?
- Igen. Arra lennék kíváncsi, miért váltak jégszoborrá a bestiák. – Az igazgató bátorító pillantást vetett a fiúra, de Danielnek olyan érzete támadt, mintha röntgensugárral világítanák át. – Tudsz erről valamit? Láttál esetleg valamit, amit McGalagony professzor és az öcsém nem?
Vannak emberek, akiknek az ember egyszerűen nem tud hazudni. Ez a személy mindenki számára másvalaki. Van, akinek az anyja, vagy apja, másnak a legjobb barátja, megint másiknak a tanárai. Daniel számára ez a személy Dumbledore volt.
- Én nem láttam semmit, de… tudom, mi történt. Csak nem értem, uram.
- Akkor talán el kellene mondanod, amit tudsz, és együtt talán megérthetjük – mosolygott Albus.
Dan mélyet sóhajtott. – Én… én tettem.
- Te?
- Igen… legalábbis azt hiszem. Bár nem ez volt az első eset, hogy ilyesmit tettem… az első alkalom az volt, amikor felrobbantottam a cikeszt.
- Szóval te voltál az! – az igazgató egy „mindig-is-gyanítottam” pillantást vetett rá.
- Igen – hajtotta le a fejét Dan. – Megbüntethet érte uram, de esküszöm, hogy nem tudom, hogyan csináltam. Vagyis részben tudom, de mégsem tudom elmagyarázni…
- Legalább próbáld meg!
- Nos… tudja uram, hogy a viszonyom az unokatestvéreimmel nem kimondottan rózsás… - Albus bólintott. – Tulajdonképpen azért léptem be a Mardekár kviddicscsapatába, hogy megmutassam az unokatestvéreimnek, nem vagyok olyan béna… Aztán amikor az ikreknek sikerült lelökni a seprűmről, nagyon dühös lettem rájuk… vagy inkább magamra, mert nem tudtam megmutatni nekik, hogy nem vagyok béna. Megérti ezt, uram? – nézett fel Dumbledore tiszta kék szemébe.
- Természetesen, Daniel. Mindenkiben van bizonyítási vágy, és benned kicsit nagyobb adag van, mint másokban, mivel kviblinek születtél, és bizonyítani akarod, hogy azért te is vagy valaki – foglalta össze Albus. – Nem kell szégyenkezned emiatt, ez az emberi elme természetes reakciója: ha egyszer értéktelennek ítélnek, az önvédelmi ösztönöd feléled, és bizonyítani akarod, hogy értékesebb vagy, mint gondolják. Tehát… azért robbantottad fel a cikeszt, mert dühös voltál.
- Igen, uram… és nem értem, hogyan… úgy értem… pár pillanattal azelőtt, mielőtt Kevin el tudta volna kapni a cikeszt, elképzeltem, hogy felrobban, és úgy is lett! Ma este láttam apámat és Lupin professzort a pókokkal küzdeni, és elképzeltem, amint a pókok megfagynak… és meg is fagytak. Mindkét esetben úgy éreztem, hogy valamiféle energia szabadul ki a testemből, vagy csak képzelődtem? Meg tudja ezt magyarázni? – Dan hangja szinte könyörgő volt. – Tudnom kell, tanár úr! Ettől a bizonytalanságtól megbolondulok! Mi ez az erő, amelynek birtokában vagyok? Miért nem volt meg korábban?
Az igazgató egy pillanatig töprengeni látszott, ahogy megpróbálta Daniel szavait összekapcsolni valami mással: összerakni a kirakós játék elemeit.
- Feltehetek neked egy eléggé indiszkrét kérdést, fiam?
Dan meglepetten nézett, de bólintott. – Persze, tessék.
- Megvolt már az első erekciód?
Dan megdöbbent a kérdéstől. Amikor Albus azt mondta, eléggé indiszkrét kérdést akar feltenni, azt hitte valami ilyesmi lesz: „Nevezted-e már Piton professzort a háta mögött sárgafogú tökfejnek?” Ilyen kérdésre azonban egyáltalán nem volt felkészülve. A haja tövéig elvörösödött, és az igazgató asztalának mahagóni lapját bámulta.
- Ezt igennek veszem – mondta Albus. Dan bólintott, majd lassan felemelte a fejét, és Dumbledore professzor vidáman csillogó szemébe nézett.
- De professzor úr… mi köze van annak ehhez…?
- Nagyon is sok, kedves fiam, nagyon is sok. Több mint gondolnád. – Albus ezzel fölállt. Dan figyelte, ahogy kisétál az ajtón, és eltűnik a mozgólépcsőn.
Most gúnyolódik velem? - gondolta keserűen. Először megkérdezi volt-e már merevedésem, és amikor beismerem, elmegy!
Az igazgató egy perc múlva Harryvel és Ginnyvel tért vissza. Dan úgy érezte, a szíve egy idegesítően lüktető gombócként a torkában dobog. Miért hozta ide Dumbledore a szüleit? Azt akarja tán, hogy mondja el az anyjának, hogy…? Jobb nem is gondolni ilyesmire! Dan úgy vélte, meg is halna zavarában, ha az édesanyja megtudná… Az apjával beszélni erről a dologról, az még rendben volt, de anya… ő egy nő, az ég szerelmére! És a nők mindig vihogásba törnek ki, ha ilyesmiről van szó… Nem mintha Ginny olyan bután vihogó típus lenne, mint Yvette Weasley, vagy Lavinia Flint, de mégis csak… nő.
Dumbledore még két széket varázsolt oda, és leültette a Potter házaspárt.
- Azért kértem, hogy csatlakozzatok Danielhez, mert érdekes híreim vannak számotokra – jelentette be az igazgató.
Daniel kissé lejjebb csúszott a székén, mintha összement volna a mosásban. Érdekes hírek, mi? – bosszankodott magában. Már előre félt, mit fog szólni anyja, amikor megtudja, hogy felrobbantotta a cikeszt, megfagyasztotta az akromantulákat, és tetejébe még erekciója is volt…
- Miféle hírek, Albus? – kérdezte Harry.
- A fiunkról van szó? – mondta Ginny aggódó arccal.
- Igen, róla… de ne aggódj, Ginny. – Dumbledore gyengéden rámosolygott. – Nem rossz hírek. Ellenkezőleg, csodálatos dolog történt.
Dan látta a lelki szemeivel amint Albus ezt mondja: Igen… csodálatos dolog… képzeld, a fiad már nem „kisfiú”, he érted mire gondolok! Még szerencse, hogy ez a képzelősdi nem működik állandóan, különben Dumbledore talán már ki is mondta volna ezeket a szavakat. De Daniel nagy meglepetésére Albus így szólt:
- Harry, Ginny… a fiatok egy Képzelő.
- Egy micsoda? – kérdezték a Potter szülők.
- Egy Képzelő. Ez a varázslófajta nagyon ritka… tulajdonképpen Nagy-Britannia történelmében egyetlen Képzelőről tudunk… Hollóháti Hedvig és Griffendél Godrik fiáról, Godwinról.
- Griffendél fia? – vonta föl szemöldökét Harry. – Úgy tudtam, Griffendélnek nem volt leszármazottja.
- Ó, igen, a könyvekben az áll, hogy sosem házasodott meg és nem voltak utódai… Anglia varázsló népessége ezer évig tévedésben élt… de én tudom az igazságot, mivel az egyik ősöm tanúja volt a történteknek – mesélte Albus. – Ez az ősöm Hugrabug Helga úrnő, aki a néhai Archibald Dumbledore-hoz ment feleségül.
- Hűha, uram, akkor ön az egyik alapító leszármazottja? – lehelte Daniel, megfeledkezve aggodalmáról, hogy Dumbledore többet árul el anyjának a kelleténél. – Ez nagyon király!
- Igen, Daniel – mosolygott a fiúra az igazgató. – Te pedig két alapító leszármazottja vagy.
- Micsoda? – Harry és Daniel testületileg képedt el.
- Akkor hadd meséljem el az egész történetet – szólt Dumbledore. – Minden azzal kezdődött, hogy Lady Hedvig feleségül ment Mardekár Malazárhoz. Előre elrendezett házasság volt, természetesen. A fiatalok apái döntötték el. Hedvig azonban Godrikot szerette, és egyszer, amikor Malazár több hónapra elhagyta az országot, világra hozta Godrik fiát. Csak legjobb barátai, Helga és Helga férje tudtak a szülésről. Bár Hedvignek sikerült terhességét titokban tartania a magára bocsátott káprázatbűbájjal, amelytől karcsúnak látszott, nem tudta volna elrejteni a fiát Malazár haragja elől. Odaadta tehát egy gazdag varázsló házaspárnak, Potteréknak, akiknek nem lehetett gyermekük. Potterék úgy nevelték Griffendél fiát, mintha a sajátjuk lett volna, ily módon te, Harry, és te, Daniel, Griffendél örökösei vagytok.
- Griffendél örököse a Mardekárban - morogta Dan. - Milyen ironikus.
- Hadd folytassam – hallgattatta el az igazgató a gyereket. – Tehát Godwint Potterék nevelték fel… de volt vele egy kis gond. Kviblinek született. Potterék nem igazán bánták, hogy a gyerekük varázstalan, hiszen már annak is örültek, hogy van egy gyermek, akiről gondoskodhatnak. Az apa nagyon szeretett horgászni, és egy szép napon kifogott egy mágikus aranyhalat. Azokban az időkben Európa vizei hemzsegtek a mágikus aranyhalaktól, amelyek egy kívánságot teljesítettek. Aztán, ahogy teltek a századok, egyre kevesebb hal maradt, és elkezdtek három kívánságot teljesíteni, hogy fennmaradjon az egyensúly. Potter kifogta a halat, és egyetlen kívánsága volt: hogy a hal változtassa a fiát varázslóvá. Ismerős a történet, ugye, Harry?
Harry halvány mosollyal bólintott. Még mindig hálásan gondolt Desideriára, aki egykor aranyhalként élt a Durmstrang tavában. Harmadik kívánságként azt kérte a haltól, hogy minden leszármazottja legyen varázsló… Még most is eltűnődött rajta néha, miért habozott a hal… mi baj lehet ebből a kívánságból?
- Tehát Griffendél Godrik fia ugyanúgy lett varázsló, mint én? – kérdezte Dan.
- Igen – bólintott az igazgató. – És belőle is Képzelő lett.
- Bocsásson meg, Dumbledore professzor, de mi az a képzelő? – kérdezte Ginny.
- A Képzelőnek hatalmában áll valóra váltani dolgokat azzal, hogy egyszerűen elképzeli őket. Nagyon ritka tehetség, és valószínűleg az aranyhal által teljesített kívánság ruházta rá a fiatokra. Godwin esetében különleges képessége csak akkor jelentkezett, amikor nemileg éretté vált, akárcsak a ti fiatoknál.
- Micsoda? – pislogott Ginny. Pillantása oda-vissza vándorolt Dumbledore és hevesen vörösödő fia között. – Ó… fogalmam se volt. Te tudtad, Harry?
- Férje pajkosan mosolygott rá. – Persze, hogy tudtam, édes… ez férfidolog.
- Hát hogyne – vigyorgott Ginny, és visszafordult az igazgatóhoz. Gondolta, nem hozza még jobban zavarba a fiát. – Tehát, Danielből Képzelő lett?
- Igen, és ő mentett meg a pókoktól – mondta Albus Harrynek.
- A fiam? – Harry szeme elkerekedett. – Tényleg, Dan?
- Igen, apa. Elképzeltem, hogy megfagynak – vont vállat a fiú.
- Nahát... – Harry csak ennyit tudott hozzáfűzni. – És igazán… valóra tudsz váltani bármit azzal, hogy elképzeled?
- Neeeem – rázta fejét Dan. – Eddig csak kétszer sikerült, apa. Ma este, és egyszer korábban a… - kicsit megint elvörösödött – a cikesszel.
- Hah! Szóval te robbantottad fel? – képedt el Potter professzor. – Te kis csibész!
- Te robbantottad fel a cikeszt? Na de Daniel! – Ginny kicsit összevonta a szemöldökét.
- Nem volt szándékos, anya. Csak dühös voltam, és… megtörtént.
- Igen, pontosan – szólalt meg az igazgató. – A tapasztalatlan Képzelő hatalma korlátozott. Csak akkor használható, amikor a Képzelő erős érzelmeket él át, mint düh, vagy félelem...
- …vagy szerelem? – kérdezte Daniel bizonytalanul. Nem nagyon volt ínyére a gondolat, hogy szegény Liu Changot esetleg a Nagyteremben mindenki előtt vetkőztesse le egy vad fantázia közepette… Másfelől viszont semmi furcsa nem történt Liuval, amikor a bokorban csókolóztak, pedig akkor elég erős érzelmeket élt át… Vagy akkor csak a hormonjai dolgoztak? Dan nem igazán tudta megkülönböztetni a szerelmet a vonzódástól, de az ő korában nem is képesek erre a gyerekek.
- Nos, nem vagyok biztos benne, hogy a szerelem is a listán van, Mr. Potter – felelte az igazgató. – De abban az esetben, ha igen, akkor lehetséges, hogy valami, hm… érdekeset képzelnél a szeretett hölggyel kapcsolatban, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozná őt is és téged is… épp ezért kell kiképezni téged.
- Kiképezni, uram?
- Igen, igen – bólogatott az öreg varázsló. – El se tudod képzelni, mennyi vicces és kevésbé vicces dolog történt Godwin Potter szabadon áramló érzelmei miatt… Neki ugyanis nem volt tanára, és magától kellett megtanulnia, hogyan kontrollálhatja erejét. Majdnem az egész élete ráment erre, de szerencsére végig támogatta legjobb barátja, Hugrabug Helga fia, aki az én ősöm volt. Az én drága ősapám leírta Godwin baleseteit a naplójába… az volt a kedvenc gyerekkori olvasmányom. Legtöbbször a földön fetrengtem a nevetéstől… nos, szóval a lényeg az, hogy az elődöm leírta, hogyan tanulta meg a barátja legalább részben szabályozni képességét. A napló útmutatását követve képesek leszünk oktatni téged, hogyan kell az erődet tudatosan használni, nem csak ösztönösen. Nem ígérhetem, hogy teljesen szakképzett Képzelő leszel, mert a naplóból nem tudlak olyan szinten tanítani, ahogyan egy könyvből tudnálak, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek. – Látván a fiú arcán megjelenő széles vigyort, hozzátette: – Figyelembe kell venned, hogy nagyszerű adottságot kaptál, és a nagy adottságokhoz nagy felelősségtudatra van szükség.
- Értem, professzor úr – bólintott Dan.
- Helyes – mosolygott az öreg varázsló. – Először is arra kérlek, hogy ne említsd a dolgot senkinek. Titokban kell tartani a képzésedet, nehogy valaki hasznot húzzon a képességedből.
Daniel elhúzta a száját. – Attól tartok… Gilda és Norbert már tud róla. Vagy legalábbis sejtik.
- Sejtik? – vonta össze a szemöldökét Dumbledore.
- Mondtam nekik, hogy elképzeltem valamit, ami valóra vált… ez minden – vont vállat a fiú. – Nagy baj?
- Hm… a szög kibújt a zsákból, de talán még vissza tudjuk gyömöszölni… - tűnődött az igazgató. – Mostantól kezdve mindent tagadnod kell. Ha kérdeznek, mondd, hogy tévedtél, és egyébként sem lennél ilyesmikre képes. A hivatalos változat az lesz, hogy Lupin professzor intézte el a pókokat, úgyis ő a sötét varázslatok kivédése tanár.
Dan bólintott. – Értettem.
- Rendben. És most gyerünk lefeküdni! Bakaügetés!
Daniel teljesen kimerült volt, mire ágyba került. Abu barátságos rikkantással üdvözölte, amely egy „Hallgattasd el azt a rohad majmot!” morgást váltott ki Donald Rookwoodból, aki már aludt, de a gazdáját köszöntő Abu felébresztette.
- Norbert? – kérdezte Dan a szomszéd ágyban fekvő fiút.
- Mi van? – morogta az ifjabb Malfoy, aki még mindig vámpír jelmezét viselte.
- Hol voltál egész idő alatt? Mindenről lemaradtál.
- Úgy érted a pókokról és Piton nevetséges jelmezéről? – szólt Norbert. – A többiek meséltek róla.
- De hol voltál egész idő alatt?
- Itt.
- Mit csináltál itt, ahelyett, hogy a többiekkel buliztál volna? – csodálkozott Dan, levéve csillagokkal díszített csúcsos Merlin-süvegét, és ledobta csillagos talárját is.
- Nem volt kedvem bulizni… miután a drága bátyámmal beszéltem – Norbert utálattal ejtette ki a „bátyám” szót.
- Befognátok végre? – csattant fel Iago Rosier a szoba végéből.
- Ó… megint összevesztetek? – kérdezte Dan, mintha nem hallotta volna Iago panaszkodását.
- Összevesztünk? Az nem kifejezés! Ez volt a legrosszabb veszekedésünk! Anyám szívbajt kapott volna, ha hallja, miket vágtunk egymás fejéhez! Draco pokollá teszi az életemet! Gyűlöl engem! De nem számít, mert én is utálom őt, úgyhogy kvittek vagyunk!
- Csak úgy… felrohantál ide, miután veszekedtél a bátyáddal, és nem volt kedved visszajönni a sátorba? – kérdezte Dan, ahogy felhúzta a pizsamáját.
- Igen. Egyedül akartam lenni, mert féltem, hogy megátkoznék valakit mérgemben… Eljöttem. De így lemaradtam a csodás ételekről is… - sóhajtotta. – Éhes vagyok, szomjas, és nagyon dühös Dracóra! Tényleg, hogyan menekült meg az öreg Piton? Azt mondják, a pókok megfagytak, de hogyan történt?
- Ööö… Lupin professzor csinálta – felelte Dan. – Azt a különleges fagyasztó átkot használta, amelyet Peruban tanult a nyáron.
- Igazán? – barátja hitetlenkedve nézett rá. – Én azt hittem, talán te voltál.
- Én? – pislogott Dan. – Ó… arra a képzelősdi dologra gondolsz…? Nos, nem. Tévedtem. Nincs nekem hatalmam pókokat fagyasztani...
- Akkor hogyan robbant föl a cikesz?
- Nem tudom. Talán valakinek a rossz vicce volt. Puszta véletlen lehetett, hogy elképzeltem, ahogy felrobban, mielőtt valóban megtörtént.
- Ó… de kár – sóhajtotta Norbert. – Király lett volna, ha lett volna ilyen képességed.
- Ja, én is örülnék, ha ilyen hatalmam lenne, de sajnos nincs – felelte Dan, és behúzta a függönyt az ágya körül, hogy elrejtőzzön barátja elől.
- Hogy van Piton?
- Apa szerint túléli – válaszolt Dan a függönyön át. – Tudod mit? Örülök, hogy nem halt meg az öreg. Már nem is utálom annyira.
Másnap reggel mindenki későn kelt fel. Harry sógornője mellett ülve reggelizett a majdnem üres tanári asztalnál. Az összes tanár, akinek nem volt első órája, még aludt, míg némelyek súlyos másnaposságból lábadoztak.
- Elhatároztam magam, Hermione – szólalt meg a fiatal varázsló.
- Mirőőőől? – ásított a boszorka.
- El fogom olvasni A Roxfort történetét.
Hermione majdnem elejtette a kezében tartott lekvárosüveget. – Tessék? Jól hallottam? Harry Potter el akarja olvasni A Roxfort történetét? Lázad van, Harry?
- Nincs – rázta fejét vigyorogva a másik. – Komolyan beszélek. El akarom olvasni azt a könyvet, hogy többet tudjak meg Griffendél Godrikról.
- Miért? Még nem tudsz róla eleget? – vonta föl a szemöldökét a tanárnő. – Egy bátor férfi, akinek oroszlános címere volt, kedvenc színei pedig a vörös és az arany. Van még valami?
- De van ám! Tudni akarok Godriknak Hollóháti Hedvighez fűződő kapcsolatáról.
- A mijéről? – pislogott Hermione. – De hát Godrik agglegény volt, aki sosem nősült meg, és arról sem tudni, hogy bármiféle nővel is kapcsolata lett volna!
- Pedig igenis összejött Hedviggel. Még közös gyermekük is született.
- Honnan veszed ezeket az ötleteket, mi?
- Dumbledore mondta el tegnap este – mondta Harry komolyan. – Bár Hedvig Mardekárhoz ment feleségül, Griffendéltől volt egy fia. A fiú neve Godwin volt, és egy Potter nevű család nevelte fel.
- Egek! – lehelte a nő. – Akkor te…
- Griffendél örököse vagyok, igen – bólintott Harry, remekül szórakozva sógornője döbbent arckifejezésén. – Ezért szeretnék többet megtudni róla. Az ősömről.
- Nos… A Roxfort történetének második és ötödik fejezetében sokat írnak róla… de nyilvánvalóan nem eleget – motyogta a tanárnő, még mindig ámuldozva. – Honnan tud Dumbledore erről az egészről? Csomó könyvet olvastam az alapítókról, de egyikben sem volt szó ilyesmiről!
- Albus az ősétől tudja, aki apáról fiúra hagyományozta a családi titkot ezer éven át. Tudod, Albus Hugrabug Helga leszármazottja, és Helga jó barátnője volt Hedvignek. Senki más nem tudott Griffendél törvénytelen fiáról, mint Helga és a férje, Archie Dumbledore.
- Hűha… Akkor az ereidben Griffendél és Hollóháti vére csörgedezik… Dumbledore-nak pedig Hugrabugé. Már csak Mardekáré kéne, és a kör bezárult.
- Ne viccelj ezzel, Hermione… tudod, hogy Mardekár utolsó leszármazottja Voldemort volt!
- Igen, szerencsére – bólintott amaz. – De mondd csak, Harry, hogyhogy Albus elmesélte mindezt… annyi év után? Akkor is elmondhatta volna, mikor az iskolába jártál… például, amikor a baziliszkusszal küzdöttél Griffendél kardjával.
Harry vállat vont. – Nemt’om. Ha már a baziliszkuszról van szó, tudod milyen durva tréfát űzött valaki a tiltott rengeteg lakóival?
- Miféle durva tréfát?
- Valaki káprázatbűbájt küldött egy faágra, hogy baziliszkusznak látsszon; az így megrémített akromantulák pedig kirontottak az erdőből, és majdnem agyontaposták Pitont
- Agyon akarták taposni Pitont? – kapott levegőért Hermione.
- Aha. Úgy néz ki, valaki meg akarta ölni. Kapott egy üzenetet, hogy az élete veszélyben van. Találkozóra hívta valaki az erdő szélére, aki felajánlotta neki a segítségét. Odament, de senki sem várta, és a pókok majdnem megölték.
- De… kinek lenne oka megölni őt? – tűnődött az asszony.
- Jó kérdés. De mondott valami… ijesztőt, Hermione. Azt mondta, időnként megfájdul a sötét jegye. És az igazat megvallva... – odafordult, hogy a boszorkány szemébe nézhessen – nekem is fejfájásaim vannak… nem kimondottan a sebhelyem fáj, de valahol ott körülötte. Nem olyan éles a fájdalom, mint amikor Voldemort élt, inkább tompa, de mégis… ijesztő.
- De… ő nem lehet… nem lehet életben, Harry. Az lehetetlen! – hebegte a nő. – Meghalt. Felrobbant, a teste füstfelhővé vált, mindannyian láttuk! Vagy talán… - Hermione mélyen gondolataiba merült egy percig. – Nem, nem tehette.
- Mit nem tehetett?
- Nem születhetett újjá.
- Hogy? – nyelt nagyot Harry.
- Hirtelen eszembe jutott az az őrült Tatyana, aki évszázadokon keresztül újjászületett… de Voldmortnak ez nem sikerülhet, ne aggódj.
- Biztos vagy benne? – Harry hátán végigfutott a hideg Tatyana nevének említésére. Élete legrosszabb emlékei kapcsolódtak ahhoz a nőhöz.
- Igen, holtbiztos vagyok. Olvastam egy könyvet a varázslók reinkarnációjáról, amely szerint csak azok reinkarnálódhatnak, akik megszállottan akartak valamit, amit nem értek el életükben. Mint Tatyana… ő az őrült szerelmét akarta felébreszteni, és újra meg újra megszületett, hogy végrehajthassa ezt.
- És mi a helyzet Voldemorttal? Úgy értem… a világot akarta uralni, és halhatatlanná válni… és nem érte el a célját – mondta idegesen Harry.
- Tudom, ő mégse reinkarnálódhat. A túlvilág egyes számú szabálya: aki megölt akár egyetlen embert is életében, úgy értem, ha gonoszságból tette, akkor nem kaphat lehetőséget az újjászületésre. Amennyire tudjuk, Tatyana senkit nem ölt meg egyik élete során sem. Gonosz volt, igen, de nem volt gyilkos. Csak a legutolsó életében ölte meg Anort… tehát most már ő sem reinkarnálódhat többé. De Voldemort… össze se lehet számolni, mennyi embert ölt meg puszta gonoszságból, kapzsiságból és gyűlöletből. A pokol fenekén rohad, és nem térhet vissza.
- Hűűű… micsoda megkönnyebbülés – sóhajtotta Harry, és lehajtott egy csésze teát. – Már egészen rám jött a frász… semmi kedvem ismét szembenézni vele.
- Akkor csak légy jó fiú, Harry, és nem kell félned attól, hogy találkozol vele a pokolban – mosolyodott el halványan Hermione.
- De akkor vajon mik ezek a jelek? Miért fáj Piton jegye?
- Fogalmam sincs. Ne törődj vele, Harry. Lehet, hogy egyszerűen reumás, te pedig mostanában nagyon sokat idegeskedtél a fiad miatt…
- Bizonyára igazad van. Tényleg szörnyen ideges voltam miatta.
- Az idegeskedéstől pedig csúnya fejfájást kap az ember – tette hozzá sokatmondóan a sógornője.
A következő pillanatban egy bagoly szállt le Hermione elé a Reggeli Prófétával.
KATASZTRÓFA A ROXFORTI HALLOWEENI BÁLON – virított a vezércikk szalagcíme.
- Hm… szinte vártam valami ilyesmit – jegyezte meg az ifjú számmisztika tanárnő. – A szerzője pedig…. No nézd csak!
- Mit? – kérdezte Harry utolsó falat szalonnás szendvicsét tömve a szájába.
- Ezt! – Hermione az újságíró nevére mutatott. Rhea Vitrol.
- Vitrol? Talán a jó öreg Rita rokona? – vonta össze szemöldökét Harry.
- Biztosan. Kíváncsi vagyok, vajon az ő stílusa is olyan elbűvölő-e, mint Ritáé – felelte a tanárnő, és fejüket összedugva olvasni kezdték a cikket.
Amennyiben a nyájas olvasó azt gondolta, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola alapításának 1000. évfordulója alkalmából tartott ünnepséget megfelelően megszervezik, akkor alaposan csalódnia kellett. Az öreg kastély fennállásának ezer éve alatt nem látott még egy ilyen szervezetlen és zűrzavaros estélyt! Eltűnődhetünk, hogy Albus Dumbledore, az iskola méltatlanul kinevezett igazgatója vajon mit csinált „A Roxfortért Alapítványnak” a Minisztérium által adományozott pénzével, de abban biztosak lehetünk, hogy az összeget NEM az esemény szervezésére költötte.
Azok, akik tegnap este beléptek az Ünnepi Sátorba, igen nagyot csalódtak, ugyanis annál még a mugli kocsmák is rendezettebbnek tűnnek. Nem mintha a dekoráció nem lett volna figyelemfelkeltő (bár kétségtelenül az igazgató és a tanári kar ízlésének teljes hiányáról tanúskodott), de a programok alig elégítették ki a várakozásokat. A roxforti házimanók által felszolgált étel ehetetlen volt, nem beszélve a híg lőréről, amelyet nem átallottak „forralt bornak” nevezni.
A meghívottak izgatottan várták a díjkiosztó gálát, amelyen a három legjobb jelmezt viselő diák úgy nevezett ajándékot kapott (már ha manapság „ajándéknak” lehet nevezni ötven galleont, amikor az infláció olyan magas, hogy ötven sarlóba kerül egy kiló kenyér, és tizenegy galleonnál olcsóbban nem kapni varázspálcát). Ó, a régi szép idők, amikor a varázspálca még hét galleonba került! Nem mintha a Mágiaügyi Minisztérium bármit is próbálna tenni az infláció megfékezésére…
Bár az izgatott vendégek minél előbb tudni akarták, kik a nyertesek, megint csalódniuk kellett: a roxforti tanárok bizonyították elképesztő szűklátókörűségüket és maradiságukat azzal, hogy első díjjal jutalmazták egy fiú sütőtök jelmezét. Sütőtök! Halloweenkor, amikor minden sütőtökkel van tele! Egyszerűen nevetséges! És ha ez még nem lett volna elég, a második helyezést nem más, mint Albus Dumbledore másod-unokahúga, Julie Dumbledore kapta! Csak töprenghetünk rajta, mivel fenyegette meg az igazgató a tantestületet, ha nem a kis Julie jelmezére szavaznak…
Az ünnepség már amúgy is nevetséges hangulatát még tetézte, hogy a három díjnyertes diák Piton professzor (A roxforti bájitalok mestere) transzvesztita öltözékét választotta legjobbnak a tanárok közül. Nem, nem olvasták rosszul, a professzor tényleg transzvesztitának öltözött: csipkés női ruhát viselt, piros kézitáskával és tipikusan öregasszonyos kalappal, amelyen egy ronda keselyű trónolt. Csak kicsit festett rosszabbul, mint Trelawney professzor, a hatvanéves jóslás tanárnő, aki nem átallott hastáncosnőnek öltözni, olyan sokat mutatva magából, hogy azok, akik nem kaptak hányingert tőle, csak nehezen bírták abbahagyni a nevetést. A nyájas olvasó eltűnődhet, vajon miért engedte meg Albus Dumbledore a tantestület tagjainak, hogy ilyen erkölcstelen öltözéket viseljenek.
Az egész „estélyen” egyetlen esemény érdemel említést, mégpedig az akromantulák támadása a „transzvesztita” Perselus Piton ellen. Csak találgathatunk, mit keresett a Tiltott Rengetegben az öt akromantula, de nagyon valószínű, hogy sosem fogjuk megtudni, vagy azért, mert a kétbalkezes roxforti tantestület sem tudja a választ, vagy mert megpróbálják azt eltussolni.
Amint a cikk véget értek, Harry és Hermione sötéten pillantottak egymásra.
- Valóban Rita stílusa – morogta Harry, a keselyűs kalapos Piton mozgó fényképét nézegetve a szöveg alatt. Egy paparazzo nyilván akkor készítette a képet, amikor Piton nem vette észre, mert a bájitalok mestere nem az a típus, aki hagyta volna, hogy bárki elhagyja a roxforti birtokot a gépében egy ilyen képpel.
- Igazán Rita stílusa, és Rita ellenszenve Dumbledore-ral szemben – jegyezte meg Hermione. – Kíváncsi vagyok, ezek a Vitrol nőszemélyek miért utálják szegény Albust.
Harry vállat vont. – Én inkább azt szeretném tudni, ki utálja Pitont… és Gilda Lockhartot. Képzeld, valaki kitörölte a kislány emlékeit tegnap a bálon.
- Tényleg?
- Igen. Az édesanyja, Anck-sun-Amun mondta Dumbledore-nak, hogy Gildának kiesett fél óra az életéből. Tudod, Sunny annak a közismert emlékezet-visszaállító Abysmal-sun-Amunnak a lánya, aki szintén ott volt a partin. Abysmal tudja, hogyan kell visszahozni a kitörölt emlékeket az illető agyának károsítása nélkül. Csak kevés varázsló képes erre, nagy tudás és gyakorlat kell hozzá, ha jól tudom. Abysmal biztosan nagyon óvatosan jár majd el, elvégre az egyetlen unokájáról van szó…
Ekkor Remus Lupin lépett be a terembe és a tanári asztalhoz ment, de olyan távol ült le Harrytől és Hermionétól, amennyire csak tudott.
- Miért néz így rád? – suttogta Hermione a sógorának. – Mintha le akarna szúrni a tekintetével!
- Ja… még egy részlet, amit tudnod kell, Herm – sóhajtotta Harry. – Szóval… ismered a Viszály Főzetet, igaz?
Aznap reggel a legtöbb diák szunyókált az átváltoztatástan órán. Mivel későn keltek, sokan kihagyták a reggelit, hogy olyan gyorsan odaérjenek a tanterembe, amilyen gyorsan csak lehet. Sokan még így is késtek, mert elaludtak. McGalagony tisztában volt a gyerekek álmosságával, így nem is igazán hajtotta őket, csak olyasmit gyakoroltatott az osztállyal, amit már korábban vettek.
Danielt és Norbertet csak Gilda tartotta ébren, aki erősködött, hogy udvariatlanság az órán aludni (bár ő is meglehetősen álmos volt).
Julie Dumbledore azonban nem tűnt álmosnak, inkább szomorú volt valami miatt. Amikor az óra végét jelző csengő megszólalt, és a diákok elhagyták a termet, Minerva a kislány után szólt.
- Igen, tanárnő? – Julie visszafordult, és odasétált McGalagony asztalához. Úgy nézett ki, mint aki összement a mosásban - talán félt az igazgatóhelyettes nőtől, aki eddig nem volt túl kedves hozzá.
- Észrevettem, hogy aggódik valami miatt, Dumbledore kisasszony.
Julie vállat vont. – Nem igazán.
Minerva halványan rámosolygott. – Elmondhatja nekem, mi zavarja, talán segíthetek.
- Nem segíthet, tanárnő – rázta fejét a kicsi lány. – Nem segíthet, hacsak nem tudja visszafordítani az időt, és megakadályozni Rhea Vitrolt, hogy megírja azt az undok cikket!
- Ó, az a cikk! – legyintett Minerva. – Tudom. Az a nő azt írta, hogy Albus…
- …kivételezett velem, igen – hajtotta le a fejét Julie. – És tudom, hogy most mindenki azt gondolja, hogy azért lettem második, mert rokonságban vagyok az igazgató úrral! – egy könnycsepp futott le az arcán.
- Ó, gyermekem! – lehelte McGalagony, és karjába zárta a kislányt. – Ne hallgass arra a viperára!
A kislány vigyorogva felnézett. – Tanárnő, viperának nevezett valakit! – Julie láthatóan roppant viccesnek találta a dolgot.
- És nem bánom! Rhea Vitrol pontosan olyan, mint a nagynénje, aki szintén gonosz kígyó volt. Csak arra lennék kíváncsi, miért ilyen szemetek ezek a Vitrol nők szegény Albusszal… De te csak felejtsd el, amit írt, jó? Oda se figyelj rá, és mások véleményére se! Nekem például nagyon tetszett a jelmezed, Julie, nagyon eredeti ötlet volt – tette hozzá Minerva kacsintva.
Széles mosoly ragyogott fel Julie arcán. – Nem gondoltam volna, hogy a szigorú McGalagony professzor ilyen is tud lenni!
- Pedig tudok – mosolygott az idős asszony. – A nagyapád bűne, a viselkedése átragadt rám is.
Julie kuncogott. – Olyan jó tudni, hogy más is tud lenni, mint a szigorú professzor. És én azt hittem, hogy gyűlöl engem… nem gyűlöl engem, tanárnő?
- Ó, nem, drágám. Csak egy kicsit… meglepődtem, hogy az én Abymnak unokája van, ez minden. Azt hiszem, nem egykönnyen alkalmazkodom az új helyzetekhez. Sajnálom, ha csúnyán viselkedtem veled. Bocsánatot kérek érte.
- Meg van bocsátva – ragyogott Julie. – Lehetünk mostantól barátok?
- Persze, hogy lehetünk – bólintott Minerva. – De csak órán kívül.
- Természetesen – mosolygott a kislány. – Köszönöm szépen, tanárnő.
- Most órán kívül vagyunk. Szólíts Minervának.
- Revocare deponit memoriam – mondta Abysmal-sun-Amun, pálcáját Gildára szegezve. Unokája félálom-szerű állapotba merült, szeme lecsukódott, de elméje megnyílt nagyapja szavaira. - Mire emlékszel abból a félórából, amelyről nincsenek emlékeid, gyermekem? – kérdezte a férfi nyugtató hangon.
- Emlékszem… egy férfira. Fekete talárt és maszkot viselt – motyogta a kislány, akinek a szeme még mindig csukva volt. Az emlékre összpontosított, melyet nagyapja hívott elő agya legmélyebb zugaiból.
- Mit csinált?
- Azt mondta… Imperio, és két dolgot nyomott a kezembe… egy kis pergamendarabot és egy kis fiolát tele átlátszó folyadékkal.
- Mi volt a pergamenen, és mi volt az üvegcsében? – kérdezte Mr. sun-Amun.
- Én… nem tudom. Nem volt szabad ránéznem… Csak teljesítettem a kapott parancsokat…
- Miféle parancsokat?
- Nekem… oda kellett adnom a pergament Piton professzornak… és eltűnni a tömegben, mielőtt látná, hogy én voltam az… Aztán bele kell öntenem az üvegcse tartalmát két pohár pezsgőbe… Lupin professzor és Potter professzor poharába… aztán… vége. Ennyi az egész.
- Köszönöm, Mr. sun-Amun – mondta Dumbledore, és Gildához fordult. – Nem emlékszel valamire arról az emberről, aki Imperiust szórt rád?
- Nem. Nem volt túl magas, de nem sokat láttam belőle, mert egész testét fekete köpeny borította… kicsit olyan volt, mint egy Zorro jelmez, de nem egészen, mert a maszk az egész arcát takarta, nemcsak a szemét… és mély dörgő hangja volt. Nem tudok többet mondani.
- Nos, köszönjük, Gilda – szólt Dumbledore, miután Abysmal-sun-Amun felébresztette a kislányt a transzból. – Elmehetsz.
Amint a gyermek a nagyapjával együtt elhagyta a tanári szobát, Albus, Minerva, Harry, Lupin és Hermione döbbenten meredtek egymásra.
- Szóval ő volt – szólalt meg az igazgató. – El kell mondanunk Pitonnak, amint fölébred. Madame Pomfrey elég erős altató főzetet adott neki.
- Mi legyen a szegény kislánnyal, Albus? – kérdezte Hermione.
- Természetesen semmi. Nem büntethetjük meg olyasmiért, amit az Imperius átok hatása alatt tett – felelte Dumbledore. – Megyek a gyengélkedőbe, Perselus talán már fel is ébredt.
- Az egész az én hibám.
- Nem, nem az.
- De igen, Piton professzor – sóhajtotta Bert Bradley. – Ha nem beszéltem volna rá arra a buta jelmezre, nem nevezték volna transzvesztitának abban az újságcikkben.
- Figyeljen, rám Mr. Bradley – mondta erélyesen Perselus. – Én akartam felvenni azt az öltözéket. Ez volt a bocsánatkérésem Neville Longbottom felé, amiért hét éven át pokollá tettem az életét a Roxfortban…
- Ó, Piton professzor! – nevetett a gondnok. – A humánum jele!
- Na igen… mostanában kicsit emberségesebb vagyok, mint máskor… bár nem tudom, miért… nem történt meg velem már vagy harminc éve.
- Harminc? Nem sok az egy kicsit? – csodálkozott Bert.
- Nem, valójában… harminchárom évvel ezelőtt viselkedtem utoljára humánusan – mondta Piton szikrányi keserűséggel a hangjában. – Akkor ment máshoz feleségül az egyetlen szerelmem. Attól kezdve nem voltak emberi érzéseim… Egyáltalán nem voltak érzéseim… de mostanában megint kezdek érezni bizonyos dolgokat, csak nem tudom, mik ezek, nem tudom kifejezni őket… Talán akinek ilyen sokáig nem voltak érzései, el is felejti, milyen érzés érezni. – A gondnok szemébe nézett, és megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, miért öntöm ki a szívem önnek, Mr. Bradley. Nem vagyok az az érzelmes típus… biztosan a támadás miatti sokk teszi.
- Vagy talán ez a barátság – felelte Bert halkan.
- Barátság? – vonta föl szemöldökét Perselus.
- Igen… azért önti ki a szívét, mert a barátjának tart engem.
Piton felhorkant. – Barátok! Nem tudom, mit jelent az a szó!
- Bizalmat jelent, professzor. Türelmet jelent… és toleranciát mások rossz tulajdonságaival szemben. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen.
Piton arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Soha életében senki nem mondott még neki ilyesmit. Soha senki sem nevezte a barátjának. De Bradley igen.
Késztetést érzett, hogy felugorjon, megragadja, és forrón megrázza a gondnok kezét, de visszatartotta magát. A bájitalok mesterei általában nem barátkoznak gondnokokkal, (pláne ha azok muglik). Igazság szerint Piton jól kijött Friccsel, de csak azért, mert mindketten arra vágytak, hogy takarodó után elkapják a tanulókat, és jól megbüntessék őket. A gyerekek utálata mellett nem volt bennük semmi közös. De Bradley más volt… ő szerette a bájitaltant! Megértette, és még tanított is Pitonnak olyan dolgokat a mugli kémiából, amelyeket ő nem tudott. Jól lehetett beszélgetni vele. Tulajdonképpen ő volt az első, akivel Perselus szívesen beszélgetett, mióta Lily hozzáment ahhoz a rohadék James Potterhez. Lily Evans volt az első, és mostanáig az utolsó, akivel szeretett beszélgetni… de Lily nem szerette a bájitaltant. Bradley igen.
A kínos csendet Vernon Dursley törte meg, amikor felkelt ágyából és mosdóba ment. Petunia Dursley még aludt, boldog tudatlanságban arról, hogy az általa annyira gyűlölt varázslóiskolában van.
A gondnok kimentette magát és elment, éppen amikor igazgató belépett.
- Sokkal jobban nézel ki, mint tegnap, Perselus – mosolygott az igazgató. – Érdekes híreim vannak a számodra.
Míg Dumbledore Gilda esetét mesélte a tanárnak, Petunia felébredt.
- Hol vagyok? – pislogott, és a szemét a dörzsölte.
- A Roxfortban, Mrs. Dursley – felelte Albus, odalépve az ágyához. – Remélem, jól aludt?
- Roxfort? Az a bolondok háza? – visította a nő, és éppen akkor ugrott ki az ágyból, amikor férje visszatért a mosdóból. – Indulunk, Vernon! Egy percet sem töltök tovább ezek közt az őrültek között!
- Hm, attól tartok, Mrs. Dursley, hogy nincs több vonat holnap délutánig. Lekésték a mai vonatot, míg aludt. – Albus pajkos mosollyal fűzte hozzá: – Kénytelen lesz újabb huszonnégy óráig élvezni a vendégszeretetünket. Addig is érezze magát otthon.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
