|
Tizennegyedik fejezet Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat
David Dursley roppant élvezte, hogy idegenvezetőt játszhat a (nagy)szülei előtt. Vernon és Petunia Dursley a halloweeni eset után egyetlen órát sem akart tovább a Roxfortban maradni, de lekésték a november 1.-i vonatot, és így meg kellett várniuk a következőt – ami azt jelentette, hogy még egy napot a kastélyban kellett tölteniük. Tudván, hogy nagynénje és nagybátyja mennyire irtózik a varázslattól, Harry azt javasolta, hogy a nap hátralévő részét töltsék Roxmortsban, Mrs. Figg penziójában, de David a fejébe vette, hogy tanítás után meg akarja mutatni nagyszüleinek az iskolát. David bejelentésének hatására aggodalom jelent meg a Dursley házaspár arcán, melynek láttán Harrynek alig sikerült visszafojtania nevetését.
Vernon egyre csak azt hajtogatta, hogy a gyereknek inkább Milicentet és Dudleyt kellett volna meghívnia őhelyettük, de Dave közölte, hogy szülei már voltak a Roxfortban, de nagyszülei még nem. Vernon egyszer majdnem kikotyogta, hogy „az ég szerelmére, mi nem is a nagyszüleid vagyunk!”, de aztán sikerült visszafognia magát, hiszen Petunia és ő megegyeztek Dudleyval és Millicenttel, hogy David soha nem tudhatja meg, hogy azok, akiket a szüleinek vél, tulajdonképpen a testvére és sógornője, míg a nagyszüleinek hitt emberek az igazi szülei. Harry úgy gondolta, hogy ez jó döntés volt, hiszen nehezen magyarázhatta volna meg Petunia és Vernon Davidnek, hogy egykor irtóztak tőle, csak azért, mert varázslónak született.
Petunia, aki az átélt sokk hatására kissé sápadt volt, friss levegőt akart szívni, ezért David és Harry úgy határozott, hogy elkísérik Dursleyéket az első melegházhoz. Nem töltöttek bent sok időt, mert az Indacus Toxicus majdnem leharapta Vernon kezét, és Bimba professzor teljesen magán kívül volt, amiért „az a lökött mugli” bántani akarta az ő aranyos kis húsevő virágát…
A következő dolog, amit megmutattak Dursleyéknek, a kviddics pálya volt, ahol épp a Hollóhát tartott edzést. Harrynek el kellett rántania Petunia nénit az egyik gurkó útjából, amitől az asszony úgy megijedt, hogy sikítva Harry karjába ugrott. Még jól emlékezett az elvarázsolt üstökösre…
- Veszed le a kezed a feleségemről! – rontott rá Vernon az unokaöccsére, aki örült, hogy leteheti Petuniát.
- Szeretnélek kárpótolni, nénikém. Mindenért, ami itt történt veled – mondta az ifjú varázsló mosolyogva. – Nem akarsz… repülni egyet? – kérdezte az asszony vágyódó tekintete láttán.
- Repülni? – kapott levegő után mindkét mugli.
- Igen, repülni. Mint ők – mutatott Harry a Hollóhát kviddicscsapatának tagjaira. Liu Chang épp gólt dobott a kvaffal – kétségtelen, hogy ugyanolyan jól repült, mint az anyja.
- De hát… az veszélyes! – motyogta Petunia. – Leeshet az ember…
- Ugyan már, nénikém… ne mondd már, hogy sosem akartad megpróbálni… különösen, mikor anya otthon tartotta a seprűjét… biztos tudni akartad, milyen érzés, nem?
Petunia az ajkába harapott, és elpirult. – Nos… azt hiszem. De…
- Semmi de… Invito Rakéta 5000! – intett Harry a pálcájával, és hűséges seprűje rövidesen megérkezett a kastély irányából.
- Na várj csak egy kicsit… - kezdte Vernon, mikor Harry megragadta Petunia kezét, felhúzta a seprűre maga mögé, és felszállt.
- ÁÁÁÁÁááá! – sikított az asszony, és olyan szorosan kapaszkodott unokaöccsébe, ahogy csak tudott, szemét pedig szorosan becsukta.
- Nyisd ki a szemed, Petunia néni! – kiáltotta Harry.
- Azonnal gyere vissza, hallod? – rázta az öklét Vernon az ifjú bűbájtan professzor felé.
- Szó se lehet róla! - kiáltott vissza Harry. - Nyisd ki a szemed, Petunia néni!
Az asszony nagyot nyelt, és kilesett félig nyitott szempillái alól. Már a tó felett repültek.
- Ne aggódj, nem eshetsz le, ha erősen kapaszkodsz belém!
Petunia válasz helyett bólintott, mert félt, hogy ha kinyitja a száját, viszontlátja a reggelijét. Ezért csak figyelte, ahogy száguldó alakjuk visszatükröződik a tó tükrén. A következő percben már a kissé poros út felett repültek, mely a kastélyból a faluba vezetett. Fák suhantak el alattuk, aztán háztetők jelentek meg, és máris megérkeztek Roxmorts főutcájára. Petuniának el kellett ismernie, hogy a falu nagyon csinos volt zsúpfedeles házaival és helyes kis kertjeivel. Amikor előző este megérkeztek Vernonnal, egy pillantást sem szentelt nekik.
Hirtelen ereszkedni kezdtek.
- Le fogunk zuhanni…? - motyogta, de Harry a fejét rázta.
- Ne izgulj, csak megállunk egy kicsit.
Hamarosan földet értek, és a fiatalember lesegítette a nőt a seprűről. Petunia egy pillanatra megszédült, és Harry karjába esett. – Ejha! – jegyezte meg végül.
- Tetszett, ugye? – vigyorgott Harry.
- Azt hiszem – fintorgott az asszony.
- Gyere, meghívlak egy vajsörre, aztán visszamegyünk Vernon bácsihoz – biztos már majd’ megüti a guta mérgében…
Igaza volt. Mire visszatértek az iskola területére, Dursley úr már a haját tépte, és kis híján nekitámadt az unokaöccsének. Ha David nem lép közbe, Harry bizony egy időre a gyengélkedőre került volna.
- Neeee, csináááld Veeernon! – vihogott Petunia. – Jóóóól vagyok… hukk, igazááán!
- Ez… ez berúgott! – sziszegte Dursley úr a végsőkig megbotránkozva.
- Nos, tudod… a vajsörből – vont vállat Harry – úgy látszik, három pohár sok egy muglinak…
Miután Harry elvégzett egy „Anti-Alkoholicus” bűbájt Petunián, David úgy határozott, hogy az északi tornyot is megmutatja a nagyszüleinek. Petunia és Vernon meg volt döbbenve a sok mozgó kép és lovagi páncél láttán. Vernon majdnem szétszedte Sir Cadogan festményét, mivel a lovag Petunia fejét az ő almásderes lováéhoz hasonlította.
- Nem mintha kis feleséged, Violet sokkal jobban nézne ki! – közölte Harry Sir Cadogennel. – Az én nénikém kimondottan csinos a te feleségedhez képest.
Petuniának fogalma sem volt, ki az a Violet, és el sem tudta képzelni, hogy házasodhatnak össze a festményeken szereplő alakok, vagy hogyan tudnak beszélni és sértegetni másokat, de hálás volt unokaöccsének. Nem értette, hogy miért, de valahogy már nem utálta Harryt annyira, mint régen…
- Á, Dursley asszony! – szólította meg éneklő hangon Sybill Trelawney, mikor befordult a sarkon.
- Ez az a nő! – sikoltott Petunia, és unokaöccse mögé bújt. – Védj meg tőle, Harry!
- Ne izgulj, nénikém… - mosolygott Harry. – Biztos vagyok benne, hogy Trelawney professzor csak köszönteni akart, és azt szerette volna elmesélni neked, hogy holnap a Zordóval találkozol, de előtte elüt a Roxfort Expressz. Igaz, professzor?
- Nos… - a jóslástan tanár morózus pillantást vetett a fiatalember felé. – Sosem tekintette az én tantárgyamat fontosnak, igaz, Hary Potter?
- Jobban belegondolva… nem – vigyorgott Harry.
- Én a maga helyében nem mosolyognék – válaszolt kevélyen Sybill. – Lehet, hogy nem tartja sokra a tantárgyamat, pedig az igazi mágia. Az egyetlen, amely számít… mellesleg, annak, aki most vesztett el egy jó barátot, nem kellene ilyen vidáman nevetgélnie… – Harry felvont szemöldöke láttán folytatta: – Megmondtam magának, Potter úr: megrázkódtatás megrázkódtatás után, bánat, bánat után… és rettenetes, halálos veszély a végén. Már elkezdődött, azzal, hogy a fia a Mardekárba került. És folytatódott azzal, hogy elvesztette a barátját. És jön a folytatás is… bánat, bánat után…
- …és rettenetes, halálos veszély a végén, igen, tudom – emelte a szemét az ég felé Harry. - Gyere, Petunia néni, menjünk innen olyan messze, amennyire csak lehet!
Mikor távoztak, Sybill űzött kifejezéssel nézett utánuk. – Miért nem hisz nekem soha, Harry Potter?
Miután Petunia és Vernon megismerkedett a kastély többi részével, és legnagyobb rémületükre Hóborccal, a kopogó-szellemmel is, elindultak a Roxfortból, hogy az expresszel visszatérjenek a King’s Crossra. Harry azt tanácsolta, kérjék majd meg a jegypénztár kerítésénél álló öreg peronőrt, hogy segítsen nekik átjutni a pályaudvar mugli részébe.
Harry délután háromkor kikísérte őket a roxmortsi állomásra. Petunia ragaszkodott hozzá, hogy Harry seprűn vigye oda, így Vernonnak utánuk/alattuk kellett gyalogolnia, és „elkaplak-még-a-feleségem-megrontásáért” pillantásokat vetett unokaöccsére.
Amint a vonat kihúzott az állomásról, Harry nagyon megkönnyebbült. Dursleyék látogatása a Roxfortban teljesen váratlan volt számára, bár kétségtelenül szórakoztató. Kezdett olyan érzése lenni, hogy Petunia néni nem is olyan rémes alak, mint amire emlékezett… Talán igaz, hogy a szeretet jobbá teszi az embereket, és Petuniát megváltoztatta varázsló kisfia iránti szeretete. Az asszony nem csak hogy megkedvelte a repülést, de úgy tűnt, a mozgó festmények is tetszenek neki. Mrs. Figg szerint a buta papagájon kívül senki nincs, akihez Petunia egész nap akár egy szót is szólhatna, míg Vernon a Grunningsban van. Harry ezért elhatározta, hogy karácsonyra meglepi nagynénjét egy varázsfestménnyel.
A karácsony már amúgy sem volt messze, csupán másfél hónap volt addig. Az ünnepekre Ginny és a gyerekek remélhetőleg már kényelmesen berendezkednek az új házukban.
Harry megállt a Sanderséktől vásárolt ház előtt, amely most üres állt. Az előző tulajdonosok egy héttel azelőtt elköltöztek. Nem sokáig marad azonban üresen, hiszen a Potter család a hétvégén költözik be. Harry már alig várta, hogy megint Ginnyvel tölthessen egy kis időt. A Halloween bálon persze táncolhatott vele és ölelgethette egy kicsit, de többet akart, pláne most, hogy nem kell félni attól, hogy Ginny megint teherbe esik.
Amint a ház előtt álldogált, pillantása a szomszédos házra esett, amely rendkívül hasonlított az ő újonnan vásárolt házához. Ah, a Malfoy rezidencia - gondolta fintorogva. Úgy látszik, az öreg Draco ízlése megegyezik a miénkkel. Kíváncsi vagyok, szomszédként hogy jövünk ki vele…
Harry észrevette, hogy egy csinos szőke alak jön ki a jobboldali házból. Gabrielle Delacour. Szóval ő a másik szomszédjuk… Ginny mesélte neki Draco és Gabie Halloween báli vitáját… Úgy tűnik, mi fogjuk a villámhárítót játszani Malfoy és Delacour kisasszony közt… arról nem is beszélve, hogy Malfoy és köztünk sem éppen rózsás a viszony. Hm… hát ez még a jövő zenéje. Bár a nem túl távoli jövőé…
- Kár, hogy a nagy-nagynéném és nagybátyám elmentek – húzta a száját Daniel a vacsoránál. – Olyan jól szórakoztak…
- Úgy érted, apád és az unokatestvéred szórakozott jól – javította ki Gilda.
- Dan vállat vont. – Eegen, lehet. Különben, te hogy vagy? Túl vagy már a sokkon?
- Miféle sokkon? – kérdezte Norbert egy tökös derelyét majszolva.
- Ó… bocs – Dan bocsánatkérő pillantást vetett a lányra. Elfelejtette, hogy titokban kell tartani a dolgot.
- Hát… azt hiszem, neked is elmondhatom… te is a barátom vagy – suttogta Gilda, és közelebb intette az ifjabb Malfoyt. – Valaki Imperius átkot szórt rám a partin, és azután kitörölte az emlékeimet!
- Ne már! – kerekedett el Norbert szeme. – Hogy merészelte?
- Nem tudom… de megtette, bárki volt is – felelte a kislány. – Szerencsére a nagypapám emlékezet-visszaállító, és sikerült neki előhívni az elveszett emlékeimet, így elmondhattam Dumbledore-nak, mi történt.
- A nagypapád emlékezet-visszaállító? Tökjó! – mondta Norbert csodálattal. – És mire emlékeztél a segítségével?
- Képzeljétek… valaki arra kényszerített, hogy valami cédulát adjak Pitonnak, és öntsek valamit Harry Potter és Remus Lupin italába!
- Micsoda? – Daniel éppen olyan döbbenten meredt a lányra, mint Norbert. Azt tudta, hogy Gildának törölték az emlékeit, de eddig fogalma sem volt, hogy a lány a nagyapja segítségével visszaemlékezett a kitörölt eseményekre. – Mi történt apával és Lupin professzorral?
- Nem tudom – rázta fejét Gilda.
- Szóval… ha valami történik kettőjükkel, mondjuk, holtan esnek össze, akkor te okoztad – mondta Norbert Gildának.
- Nagyon vicces, tényleg! – vonta össze szemöldökét a lány. – Nem tudom, mit öntöttem az italukba, de egészségesnek tűnnek… és amúgy is az Imperius alatt voltam… ugye nem… - Danhez fordult. – Ugye nem hibáztatnál engem, ha valami történne az apukáddal?
- Nem hát, te buta – rázta fejét az ifjabb Potter. – De szeretném elkapni azt a szemétládát, aki ezt tette veled, és… és azt képzelni, hogy nagy fájdalmak gyötrik - tette hozzá gondolatban. – Jut eszembe… felejtsd el azt a dolgot a képzeléssel, Gilda. Tévedtem. Lupin fagyasztotta meg a pókokat, nem én.
- Ó… milyen kár. – A lány kissé csalódottnak tűnt.
Dan erős késztetést érzett, hogy azt mondja: „Hé, csak vicceltem, én voltam az, Képzelő vagyok!” – de visszafogta magát. Megígérte Dumbledore-nak, hogy tartja a száját, és meggyőzi két barátját, hogy tévedett, és nincs semmiféle különleges képessége. Eljön majd az ideje, amikor elmondhatja nekik az igazságot, de csak akkor, amikor már kiképezték. Az pedig még nem holnap lesz.
Egyelőre Daniel másra sem tudott gondolni, mint első Képzelő-tréningjére, amely aznap este kezdődik. Dumbledore Harryt (mint az egyetlen tanárt, aki tud Dan tehetségéről) bízta meg, hogy találjon ki valamit, és adjon bizonyos időre „büntetőmunkát” Dannek. Egy héten egyszer kellett a „büntetőmunkát” végeznie, egy olyan speciális védelemmel ellátott pincehelyiségben, ahol akár törhetett-zúzhatott is a képzeletével. Már alig várta, hogy elkezdhesse a tanulást.
- Különben a tegnap este nem volt olyan rossz, nem? – mondta Norbert pudingot szedve a tányérjára.
- Hát, úgy is mondhatjuk… - felelte Dan elpirulva. – Apa rajtakapott, amint Liuval smároltam (itt Gilda levegőért kapott és falfehér lett), úgyhogy hetenként egyszer büntetőmunkát kell végeznem a pincében.
- Te szegény – rázta fejét az ifjú Malfoy. – Alig fejezted be az első büntetőmunkádat, és máris megkaptad a másodikat!
- Megérdemelted! – csattant föl a lány, és otthagyta az asztalt.
November 5. vasárnap
- El se hiszem, hogy végre megjöttünk! – sóhajtotta Ginny boldogan, és Harry karjaiba simulva a takaros házat méregette. A kert még tele volt zöld növényekkel, mivel az ősz szokatlanul hosszú és enyhe volt, csak néhány kisebb zápor fordult elő itt-ott. A ház a még levelekkel teli bokrokkal, fákkal, és a színes virágokkal elbűvölően festett.
– Otthon édes otthon – mosolygott a férje. Igazán jó érzés volt, hogy saját háza van. Soha életében nem volt még saját háza. Dursleyéknél még annak is örült, hogy övé a gardrób, majd a legkisebb hálószoba. Sirius háza kellemes és tágas volt ugyan, de mégsem az övé volt.
Ez viszont az övé és Ginnyé. A holmijukat előző nap szállították oda, és a hármas-ikrek, Lea és Dinky már birtokba is vették szobáikat, és vidám lármát csaptak, amely a zárt ablakokon át is kihallatszott a kertbe.
- Megyek, készítek ebédet, drágám. – Ginny megpuszilta Harry arcát, és eltűnt a házban. Harry követte a tekintetével, és álmodozva felsóhajtott ringó csípője láttán. Ó, verd ki a fejedből a piszkos gondolatokat, Potter! - szidta magát, és elpirult a gondolatra, hogy az éjjel felavatják új, hatalmas franciaágyukat…
- Látom, megérkeztetek – szólalt meg egy hűvös hang a szomszéd kertből. Draco Malfoy a virágágyásban állt kitérdelt zöld kertésznadrágban és szalmakalapban, kezében metszőollóval.
- Hűha… a nagy és nemes Mr. Malfoy csak nem… kertészkedik? Bepiszkítja finom kezét? – vonta föl szemöldökét Harry.
- Szó sincs róla, Potter – morogta Draco. – Piszok-taszító bűbájt használok.
- De mégis… mi késztet egy Malfoyt arra, hogy saját kezűleg gondozza a kertjét, ahelyett, hogy kiadná rá az utasítást egy házimanónak?
- Hiszed, vagy sem, azt gondolom, egy kis mozgás mindenkinek jót tesz, még nekem is – felelte Draco. – Egész héten a bankban ülök, és szükségem van egy kis testedzésre.
- Hiszek neked – vont vállat Harry. – Bár lefogadom, sosem voltak jó jegyeid gyógynövénytanból.
- Ugyan miért? – ráncolta homlokát a szőke férfi.
- Mert Bimba professzor szörnyethalt volna, ha látja, hogyan tartod azt a metszőollót… - Harry közelebb lépett a kerítéshez, hogy jobban szemügyre vegye Malfoy virágágyását. – Nem beszélve arról, hogy túl sok trágyát használtál… vagy te vagy ilyen büdös?
- Azt hittem, te vagy az – fintorgott Malfoy. – Különben, honnan tudod, hogy túl sok trágyát használtam?
- Nekem kellett gondozni Petunia néni petúniáit… - mesélte Harry. – Szakértő vagyok a témában. He neked lennék, erős szagűző bűbájt küldenék a virágágyásra, mert sosem lehet tudni, egy kellemetlen szomszéd még képes és feljelent a Varázsbűn Üldözési Főosztályon levegőszennyezés vádjával.
- Fenyegetsz, Potter?
- Nem, Malfoy. Csak figyelmeztetlek, hogy viselkedj rendesen… vagy pokollá tesszük egymás életét.
- Ha te mondod. – Draco megint fintorgott, de hogy a trágya szagától, vagy új szomszédja megjegyzésétől, arról Harrynek fogalma sem volt. – És most én is hadd figyelmeztesselek, Potter: ha a drágalátos gyerekeid állandóan ekkora zajt csapnak, akkor egy kellemetlen szomszéd téged fog feljelenteni a Varázsbűn Üldözési Főosztályon csendháborítás vádjával. Ezt vedd ígéretnek.
- Harry! – jött Ginny hangja a verandáról. – Gyere be, kész az ebéd! Ó, hello, Malfoy!
- Szervusz, Ginny… csinos vagy, mint mindig. – Draco kissé megemelte szalmakalapját.
- Miről beszélgettek ilyen élénken? – kérdezte a nő, elengedve a füle mellett Malfoy bókját.
- Ja, csak a Mr. Elbűvölően Arrogáns Bűbájtan Professzor éppen kertészeti tanácsokat ad nekem – vont vállat Draco.
- A kertész professzor pedig gyereknevelési tanácsokat ad nekem – jegyezte meg Harry vigyorogva. – Azt hiszem, remekül kijövünk majd az új szomszéddal… nem igaz, Malfoy?
- Kétség sem fér hozzá, Potter.
- Tehát… mi lenne, ha ellenőriznék azt az ágyat, míg a gyerekek odakint játszanak? – kérdezte Harry pajkos mosollyal, és gyengéd csókokkal borította be felesége nyakát.
- Ne most, Harry! – Ginny játékosan rácsapott férje kezére. – Nem akarom, hogy a gyerekek esetleg felgyújtsanak valamit, amíg mi, hm… el vagyunk foglalva. Még pár órát legyél türelemmel, és este egészen a tiéd leszek. – Egy puszit nyomott a férfi orra hegyére, amikor megszólalt a csengő. Mugli csengőt szereltek föl a házban, amelyet a látogatók a kertkapunál nyomhatnak meg, és a házban is megszólal.
- Várunk valakit, édes? – kérdezte Harry, eleresztve az asszonyt. – A szüleid csak a jövő héten jönnek, nem? És ők biztosan a hopp-hálózaton keresztül érkeznek…
- Csak egy módon tudhatjuk meg – szólt Ginny, és kinyitotta az ajtót, hogy kilássanak a kertkapura
Kicsiny, ismerős alak állt ott bebocsátásra várva.
- Dobby!
- Harry Potter, uram! – integetett vidáman a házimanó. – Dobby eljött meglátogatni Harry Pottert és családját, ahogy ígérte! Dobby azt gondolja, Harry Potternek és Ginny Vízinek jó ízlése van, a ház nagyon szép!
- Köszi, Dobby – mosolygott Ginny, amint Harry egy pálcaintéssel kaput nyitott. – Éppen ebédelni készülünk. Csatlakozz hozzánk!
- Ó… - a házimanó elpirult. – Dobby nem enni jött, Ginny kisasszony, hanem…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, az ajtóból halk sikoly hallatszott. Potterék megfordultak, és látták, hogy Dinky áll ott hevesen elpirulva. – Dobby… - motyogta a manólány.
- Ó, értem már. – Harry elrejtette vigyorát. – Gyere be, Dobby, és ebédelj velünk. Az illatokból ítélve Ginny és Dinky valami nagyon finomat főzött.
- Apu…
- Igen, drágám? – fordult Harry a kis Leához ebéd után.
- Mit történt Dinkyvel?
- Nos… - apja odapillantott a sarokban ölelkező manókra, és elfojtotta nevetést. – Tudod… beszélgetnek…
- De miről beszélgetnek? – kérdezte a kicsi, Harryre emelve nagy zöld szemeit.
- Szexről, mi másról? – vágott közbe Richard, míg a csavarokat lazította ki a mugli repülőgépen, amelyet Dudley bácsitól kaptak előző karácsonyra.
- Mi az a szex? – kérdezte Lea, szemében még nagyobb kíváncsisággal, mint előbb.
- Az… - kezdte Richard, de apja „fogd-be-a-szád” pillantása elhallgattatta.
- Megtiltom – mondta Harry a fiainak, aztán kislányához fordult. – Tudod, édesem, Dinky és Dobby nagyon kedvelik egymást… lehet, hogy egyszer majd összeházasodnak…
- Ja, és helyes kismanókat csinálnak… - tette hozzá Rose, ahogy beleszúrt egy tűt kedvenc vudu-babája hasába.
- De hogyan csinálják a kismanókat, apu? – tudakolta Lea.
- Úgy néz ki, muszáj lesz elmondanod neki – vigyorgott Robert, és segített fivérének szétszedni a repülőt.
- Azt hiszem, Leának ideje lefeküdnie – jelentette ki Harry.
- De nem vagyok álmos, apu! – tiltakozott a kislány.
- Ó, de bizony, az vagy – felelte az apja. – Minden jó kislány elálmosodik és alszik egyet ebéd után!
- Ki mondta, hogy én jó kislány vagyok? – kérdezte a legifjabb Potter az elképzelhető legártatlanabb arccal.
- A húgotokat távol kell tartani tőletek – Harry csúnyán nézett a hármas-ikrekre. – Teljesen elrontjátok őt.
Harry kénytelen volt három nagy szelet Mézesfalás csokoládét ígérni Leának, mire az végre hajlandó volt elfelejteni a „kismanókat”. Dobby hat óra körül ment el, de megígérte Dinkynek, hogy hamarosan újra meglátogatja.
- Még nem is meséltél semmit Dan első képzelő leckéjéről – mondta Ginny a férjének, amint kéz a kézben felmentek az emeletre.
- Ó… azt mondta, minden rendben ment. Dumbledore egy használaton kívüli pincetermet választott a célra, így Dan semmit sem rongálhat meg, ha rosszul képzel valamit… Azt mondta, könnyű feladatot kapott, gyufaszálakat kellett tűvé képzelnie. Tudod… mint átváltoztatástanon, de pálca nélkül. Dumbledore szerint elég gyorsan megcsinálta. Miután a gyufát sündisznóvá, majd veloci raptorrá változtatta, végül sikerült neki…
Ginny rámosolygott – Olyan boldog vagyok Dan miatt, Harry… Szegénykémnek mindig kisebbrendűségi érzése volt, mert nem volt olyan tehetséges, mint a család többi tagja… most pedig kiderült, hogy még tehetségesebb, mint bármelyikünk.
- Igen… de tudod, kicsit meg is ijeszt a dolog… - Harry a feleségéhez fordult, hogy zöld szemébe nézzen. - Olyan nagy erő van a birtokában, amit nem tud irányítani… ami rossz irányba befolyásolhatja… lehet, hogy… gonosz varázsló lesz belőle.
- Ne is mondj ilyeneket, Harry! – kérlelte Ginny. – A fiunk jó gyerek, és nem lesz gonosz! Ő annyira… annyira hasonlít rád.
- Én sem vagyok tökéletes, Ginny – sóhajtotta az ifjú apa. – Remusnak és Malfoynak igaza van… néha beképzelt vagyok… és önző. És attól félek, hogy Dan mindkét tulajdonságomat örökölte… csak még nagyobb mennyiségben.
- Már hogy lennél önző? – ráncolta a szemöldökét Ginny. – Nálad önzetlenebb embert nem ismerek.
- Önzetlen? A három kívánságra gondolsz? – rázta fejét a varázsló. – Az nem önzetlenség volt, pusztán realista gondolkodás. Akkor is önző és beképzelt voltam, amikor… Emlékezz csak milyen szörnyű dolgokat mondtam, amikor visszanyertem a fiatalságomat, de a varázserőmet nem… Gyakorlatilag Malfoy karjába kergettelek, mert nem tudtam elfogadni, hogy nem vagyok többé a „Nagy Harry Potter”… mi ez, ha nem önteltség?
- Ez butaság volt, semmi más – felelte az asszony, és magához húzta férje fejét, hogy gyengéd csókot leheljen az ajkára. – Lehet, hogy néha butuska vagy, Harry, de mégis szeretlek… És ne aggódj a fiunk miatt. Dumbledore megtanítja féken tartani az erejét, és nem lesz belőle második Voldemort. Nem fogja rossz célra használni az erejét, én biztos vagyok benne…
- Meggyőztél – mosolygott a férje. – Mondd csak, ugye nem beszéltél senkinek Dan tehetségéről?
- Persze, hogy nem. Senki más nem tud róla, csak te, én és Dumbledore, és egyikünk sem pletykás. Jut eszembe… Dumbledore azt mondta, hogy „büntetőmunkát” kell adnod Danielnek, hogy gyakorolhasson, anélkül, hogy gyanút keltene másokban. Mit hoztál fel ellene? Nagyon kíváncsi lennék rá…
- Öhm… - Harry arca kicsit elpirult. – Azért adtam neki büntetést, mert Liu Changgal csókolózott egy bokorban.
- Micsoda? – képedt el a boszorkány. – Tényleg?
Harry bólintott.
- Apja fia – vigyorgott Ginny.
- Nem is igaz! – tiltakozott a férje. – Én sosem csókolóztam Chóval!
- Pedig én biztosra vettem… mivel ő volt az első lány, akitől…
- Oké, oké úgy volt! – nevetett Harry. – Igen, ábrándoztam róla, de minden kamasz fiú ábrándozik lányokról…
- Nem kell kifogásokat keresned… - Ginny egyik kezével magához húzta a férjét, a másikkal kinyitotta a hálószoba ajtaját. – Ma éjjel nem akarok kifogásokat hallani…
- Értettem, úrnőm – somolygott Harry. A gyerekeket vacsora után ágyba küldték, és most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy kipróbálják az új ágyat.
Azaz majdnem semmi…
Már levetkőztek és ágyba bújtak, amikor valami szörnyű zaj ütötte meg a fülüket.
- Mi a nyavalya…? – bosszankodott Harry, és felkelt, hogy lepillantson a kertbe. A kapunál egy kis pont állt (Harry feltételezte, hogy Dobby az, bár nem látta jól a szemüvege nélkül), tangóharmonikával a kezében, és énekelt valamit, ami bizonyára egy régi manó szerelmi dal lehetett.
- Dobby az? – csodálkozott Ginny, és érzékien kinyújtózott az ágyon. – Mondta, hogy hamarosan visszajön, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar.
- Én sem – rázta a fejét Harry. – Nem gondoltam, hogy a manók ennyire hasonlóak tudnak lenni hozzánk emberekhez… úgy értem… szerelmesek, meg minden. Eszembe jutatta azt, amikor Aberforth adott hajnali szerenádot McGalagonynak. Dobby legalább a megfelelő időben csinálja. Nos, nem éppen a legmegfelelőbb időben... – tette hozzá mohón méregetve Ginny meztelen testét.
- Mit szólnál egy Silencio bűbájhoz? – javasolta a boszorkány.
Harry bólintott, és kitapogatta pálcáját a sötétben. Bár a félhold az égen volt, nem adott elég fényt, hogy rögtön meglelje azt. Végül megtalálta, az ablakra mutatott vele, és azt mondta, Silencio, majd a feleségéhez fordult, és látta, hogy a nő különös tekintettel nézegeti őt.
- Mi az? – vonta föl szemöldökét Harry.
- Csak nézlek – suttogta Ginny.
- Jól van, de…
- Csodás látvány vagy úgy, hogy nem viselsz mást, csak egy varázspálcát… vagy két varázspálcát? – Harry az asszony lejjebb vándorló tekintetétől elpirult. – Ó, Harry… tizenhárom évnyi házasság után még pirulásra tudlak késztetni? – kuncogott Ginny, ahogy a holdsugár megvilágította férje arcát. Amaz vállat vont, és zavartan elmosolyodott. Ginny kinyújtotta felé a kezét. – Gyere ide, édes cukorpálcám…
- Ahogy óhajtja, hölgyem. – Harry letette a pálcáját (az igazit) az éjjeli szekrényre, és csatlakozott feleségéhez az ágyban. – Tudod mit? Valahogy az az érzésem, hogy ez a bűbáj nem fog a házimanókon…
- Lehet, hogy igazad van – mondta Ginny, ugyanis még mindig hallották Dobby énekét, csak kissé fojtottabban. – Bár nem ismerem ezt a dalt, de szerintem szörnyen hamisan énekel. De ha Dinkynek ez tetszik… hát legyenek boldogok.
- Aha… legyenek – bólintott Harry, és Ginny jobb fülét kezdte harapdálni. – És ideje, hogy mi is boldogok legyünk.
- Okéééé… - nevetett a boszorkány, és olyan helyen ragadta meg Harryt, amitől a férfi ugrott egyet. Ginny azonban nem volt biztos benne, hogy az ő érintésétől ugrott-e, vagy azért, mert egy újabb, dühös hang kiáltott fel a szomszéd házból: „pofa be, ti nyavalyások!”
- A francba! – Harry frusztráltan belebokszolt a párnájába. – Úgy néz ki, ma éjjel nem terem nekünk babér. – Sóhajtva fölvette a köntösét, feltette a szemüvegét, és kinyitotta az ablakot.
- Te fogd be, Malfoy! Nem látod, hogy Dobby csak szerenádot ad a házimanónknak?
- Akkor mondd meg neki, hogy hagyja abba a kornyikálását, és húzzon el!
- Még hogy kornyikálás? – kiabált vissza Harry. – Ez kérlek zene, ha nem vetted volna észre! Én kimondottan kellemesnek találom. Ahogy Ginny is. Igaz, drágám?
- Igen, édesem! – kiabálta Ginny, hogy Draco is hallja.
- Tetszik… Harry Potternek és Ginny Vízinek tetszik a zeném? – Dobby egészen meg volt hatva. – Akkor Dobby elénekel egy dalt Harry Potternek és Ginny Vízinek!
- Abba’agynátok a lárhmázást? – A másik szomszéd ház ablaka is kinyílt, és a meglehetősen bosszús Gabrielle Delacour hajolt ki rajta. Be volt csavarva a haja, és valami zöld krémből készült maszkot viselt.
- Ó, a mindenit! A Zöld Kobold előugrott a Pókember képregényből! – mondta gúnyosan Draco.
- Micsoda? – kérdezte Gabie.
- Mugli dolog – legyintett ingerülten Draco.
- Mióta olvasol te mugli képregényeket, Malfoy? – kérdezte Harry kíváncsian.
- Mióta meguntam Martin Miggset. Különben semmi közöd hozzá, Potter! Csak szólj a fickónak, hogy tűnjön el, és hagyjon aludni!
- Izé, Dobby… - kezdte Harry.
- Dobby most elmegy, Harry Potter – mondta a manó szomorúan.
- Figyelj, Dobby… gyere vissza jövő szombaton, és meghallgatjuk a dalt, amit Ginnynek és nekem akartál énekelni, oké?
A manó arca felragyogott. – Harry Potter hallani akarja Dobby énekét?
- Igen, persze – bólintott Harry, és figyelte, ahogy Dobby puszit dob Dinkynek. A manólány szobája pont Harry és Ginny hálószobája alatt volt.
- Legközelebb szólj, milyen zenés programot tervezel, hogy felkészülhessek! – kiáltotta Malfoy, miután a manó eltűnt.
- Muszáj volt ilyen gorombának lenni szegény Dobbyval? – csattant föl Harry.
- ’Agyjátok abba! – kiabálta Gabrielle. – És ide figyeljen, Drhaco! Amíg ’sak a manó énekelt, tudtam aludni… de amint maga elkeszdett üvöltöszni, felébhredtem!
- Óóóóó, de sajnálom, édesem, talán karikás lesz a szemed?!? – gúnyolódott Draco. – Milyen szörnyű bűntudatom van tőle!
- Na most már mindenki fogja be, vagy megátkozlak benneteket! – jött egy negyedik hang az utca túlsó oldaláról.
- Oké, bocs! – kiáltotta Harry, Draco és Gabie kórusban, aztán mindannyian becsukták az ablakot, és az utca elcsendesedett.
- Szóval… hol is tartottunk, drágám? – fordult vissza feleségéhez Harry. – Drágám? Óóóó...
Az asszony elaludt. Harry el se tudta képzelni, hogy tud Ginny ilyen ordibálás közepette aludni… talán a terhessége miatt. A férfi betakargatta nejét, és gyengéden homlokon csókolta. – Jó éjt, angyalom.
Mivel az első órája csak 10:30-kor kezdődött, Harry a családjával reggelizhetett új roxmortsi otthonukban.
- Kár, hogy Sirius a Black kúriában maradt – mondta Rose, óriási adag ketchupot nyomva a szendvicsére.
- Igen, nekem is hiányzik – bólintott Richard. – Bár anyának és apának így több ideje van egymásra, nem igaz? – pajkos vigyorral pillantott a szüleire, és Robert vihogni kezdett.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Lea.
- Úgy érti, hogy többet lehetnek egyedül – mondta Rose a húgának. – A hálószobában.
- Rose! – Harry figyelmeztetően nézett rá. – Elég ebből.
- Ünneprontó – biggyesztette le a száját a kislány, és még több ketchupot öntött a szendvicsére, valamint hófehér blúzára. – Hoppá…
- Muszáj lesz Mrs. Skower Varázskosz eltávolítójával kiszedni! – Ginny mogorván nézett a lányára, és szájába tömte harmadik szendvicse maradékát.
- Anya, elhízol, ha így folytatod! – mondta Robert.
- Akkor elmegyek Lockhart szépségszalonjába a karcsúsító bűbájért. Különben is, hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy kövér leszek pár hónap múlva… - Anyjuk gyengéden megsimogatta még lapos hasát, és újabb szendvicsért nyúlt. – Az öcsétek még kér ebből.
- Honnan tudod, hogy fiú? – kérdezte Richie, mogyorókrémtől maszatos arccal.
- Nem igazán tudom… csak érzem – mosolygott Ginny, és Harry szíve elolvadt a mosolyától.
A gyerekek nemsokára kimentek a kertbe játszani, és ahogy Harry a tekintetével követte őket, megpillantotta Malfoyt, aki egy bokrot metszegetett… csakhogy az a bokor a Potter kertben nőtt!
- Mit képzelsz te, mit csinálsz? – kérdezte tőle, a kertbe rohanva. – Az az én bokrom!
- De az egyik ága átnyúlik a kerítésemen, az én kertembe! – csattant föl Draco. – Nem akarok semmit a kertemben, ami a tiéd!
- Én sem – bólintott Harry, és pálcája intésével levágott egy virágot, amely átnyúlt a kerítéslécek között az ő kertjébe.
- Hé, az volt a legszebb krizantémom! – hördült föl Malfoy megbotránkozva.
- És az volt az én legszebb… bokrom! – felelte Harry, akinek fogalma sem volt, milyen cserjét is nyirbált meg Draco. Talán szeder lehetett. Nehéz megállapítani az ilyesmit, amikor sem virág, sem termés nincs rajta.
- Nem is volt olyan szép. Tetves, ha nem tudnád! - morogta Draco. – És a tetvek arról az ágról átterjedhetnek az én kertemre!
- Nem mintha a te kertedben nem lenne tetű! – felelte Harry gúnyosan. Felkapta a rózsaszín virágot a gyepről, és átdobta Malfoy kertjébe, aztán sarkon fordult, és visszament a házba.
Malfoy, aki még mindig a levágott ágat szorongatta, átdobta azt a kerítésen, Potterék kertjébe.
- Már megint veszekedtetek – ciccegett Ginny, amint férje belépett a házba.
- Mi van, ha igen? – vont vállat Harry. – Az a bunkó az én bokromat vagdosta!
- Ó, Harry… - rázta a fejét nevetve Ginny. – Úgy viselkedtek, mint a gyerekek...
- Nem is igaz! – tiltakozott amaz.
- De igen!
- Jó… - mosolygott Harry. – Jézus azt mondta, olyanok legyetek, mint a kis gyermekek, hogy beléphessetek az örök életbe…
- Igen, de azt is mondta, hogy „Ne ölj, ne kövess el házasságtörést, ne lopj, ne esküdj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd a felebarátodat, mint tenmagad” – tette hozzá gúnyosan az asszony.
- Akkor attól félek, a pokol fenekén fogok rohadni… még hogy szeressem Malfoyt! – rázta fejét Harry a képtelen ötletre. Jócskán meglepődött, hogy Ginny idézni tud a Bibliából. A legtöbb boszorkány és varázsló nem olvasta azt a könyvet… nem mintha Harry túl sokat forgatta volna…
Emlékezett rá, hogy párszor belelapozott Dursleyék házában, Dudley ugyanis kapott egy Bibliát valakitől. A könyv természetesen ott állt a második hálószobája polcán, a többi könyvvel együtt, amelyeket soha ki nem nyitott. Dursleyék csak nagy ritkán, például karácsonykor beszéltek ilyen dolgokról: „Tudod Dudley, a kis Jézus Betlehemben született…”, és Dudley rendszerint azt felelte: „Nem érdekel a kis Jézus, az ajándékaimat akarom!”
Dursleyék nem voltak vallásosak, csak karácsonykor mentek el Little Whinging templomába. Harry tízéves kora óta be sem tette a lábát az Isten házába - utoljára akkor volt templomban, amikor utolsó karácsonyát töltötte nevelőszüleivel. Soha nem érdekelték a vallással kapcsolatos dolgok, és ennek két oka is volt: először is azért, mert Dursleyéktől sem ezt látta, a másodszor haragudott a Mindenhatóra… Ha Isten létezik egyáltalán, amiben Harry néha bizony kételkedett… Ha van Isten, akkor miért hagyta, hogy Voldemort uralkodjon a világon? Vagy miért hagyta, hogy meggyilkolják Lily és James Pottert? Az igazat megvallva, Harry dühös volt Istenre. Még Jézusnak is volt szerető édesanyja, és sokkal kedvesebb nevelőapja, mint Vernon bácsi… Harry szerint ez egyszerűen nem volt igazságos. Tehát, miután egyszer-kétszer beleolvasott a Bibliába, soha többé nem vette kezébe a könyvet, és csodálkozott, hogy egyáltalán emlékszik belőle valamire.
- Te olvastad a Bibliát? – kérdezte Ginnyt.
- Hát persze. A családom nem kimondottan vallásos, mint tudod, de volt egy Bibliánk, és néha leültem olvasgatni - vont vállat a boszorkány. – Nem volt olyan érdekes, mint Lockhart könyvei, de… van értelme… úgy értem… a dolgoknak, amelyeket írnak benne. Úgy látom, te is belelapoztál.
- Igen… de a Repülj a Csúzlikkal jobban tetszett – vigyorgott Harry. – Biztosan meg vagyok keresztelve, hiszen Sirius a keresztapám, de nem hiszem, hogy négy-öt alkalomnál többször lettem volna templomban egész életemben.
- Akkor talán el kéne menned a roxmortsi kápolnába – javasolta Ginny. – Én már voltam ott, kellemes hely. Kicsi és takaros… Diggle lelkész pedig nagyon kedves ember.
- Diggle? – pislogott Harry. – Talán a rokona…?
- Igen, Dedalus Diggle öccse… Tényleg kedves, bár volt egy olyan érzésem, hogy a kelleténél kicsit jobban kedveli a bort…
- Nahát… fogalmam sem volt, hogy Roxmortsban van kápolna.
- A falu végén van. Kicsi fehér épület. A szüleid ott házasodtak össze.
- Micsoda? – Harry szeme elkerekedett. – Honnan tudod?
- Egyszerű. Ha megnézed az esküvői képüket, láthatod, hogy egy kapu előtt állnak, amelyet virágmotívum díszít. Ugyanazt a motívumot láttam a kápolna kapuja fölött.
- Kíváncsivá tettél – mondta Harry. – Egyszer majd elmegyek, és megnézem. Mondjuk karácsonykor. Most mennem kell.
- Rendben, drágám. – Ginny egy csókot nyomott a férje arcára. – Mondd meg Lilynek és Dannek, hogy szeretem őket! És próbáld meg távol tartani a mi kis Képzelőnket a bajtól!
- Könnyű azt mondani, szívem...
- Nin’s még túl kohrán a veszekedés’ez? – kérdezte Gabrielle Delacour, ahogy Malfoy kapuja előtt állt, és bepillantott a kertbe. Nyilván tanúja volt a Potter-Malfoy nézeteltérésnek. – Pont, mint két kis gyehrek!
- Nem a maga dolga, hogyan veszekedek Potterrel – morogta Draco, és ledobta a metszőollót, lesimítva elegáns bankár-talárját. Éppen indulni akart a bankba, amikor észrevette a bosszantó ágat, és azonnal meg akart szabadulni tőle.
- Úgy látom, élveszte a dolgot – jegyezte meg a szőke boszorkány.
- Micsodát? – vonta föl szemöldökét amaz, és becsapta a kaput maga mögött.
- A veszekedést ’Arryvel. És aszt ’iszem, ő is élveszi.
- Ugyan. Miért élvezné valaki a veszekedést?
- ’onnan tudnám én azt? – mosolygott a nő. – Indul a bankjába?
- Igen – bólintott a férfi, és azt kívánta, bárcsak békén hagynák már. De nem volt olyan szerencséje.
- Én is a vihrágboltba indultam. Ahrafelé van, mint a bank. Me’etnénk együtt.
- Ha gondolja… – morogta a férfi.
- Jól megy a bankja? Nem volt több koboldtámadás?
- Igen, jól. Nem mintha maga sokat értene a bank-ügyekhez…
- Ellenkezőleg, Malfoy – felelte Gabrielle. – Talán nem tudja, de apám mugli, és saját bankja volt Páhrisban. Azt akarta,’ogy Fleur vegye át a bankot a ’alála után, de őt nem érdekelte más a szépségápoláson kívül… Így engem tanított meg.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy képes lenne elvezetni a bankot az apja halála után? – Draco hitetlenkedve nézett rá.
- De bizony – mondta a boszorkány, büszkén kihúzva magát. – Talán nem látszik rhajtam, de elég eszes vagyok. Maguk féhrfiak egyszehrűen azt ’iszk, ’ogy egy nő nem elég jó ilyen munkáhra. Nos, én megéhrkeztem. – Gabrielle a virágbolt ajtajához lépett. – Viszont látáshra, Mr. Malfoy.
Draco szótlanul bámult a nő után, ahogy az becsukta a virágbolt ajtaját maga mögött.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
