|
Tizenötödik fejezet Harry, a piros orrú rénszarvas
A karácsonyig hátralévő néhány hét az ajándékvásárlás és a barátoknak való bagolyküldés jegyében telt. Daniel nagyon izgatott volt, hiszen az első karácsonyát tölti majd az új házban, melyet még nem is látott. Az elsősök ugyanis nem mehettek le Roxmortsba, ráadásul a faluba vezető titkos átjárót sem használhatta többé a barátaival, mert november 10-én Ginny újra megnyitotta a Mézesfalást, és ő biztosan észrevette volna, ha a fia lopakodik ki a pincéből…
Dan azelőtt csak a kilátásban lévő ajándékok miatt várta az ünnepeket, de ez évben nem csak az ajándékok érdekelték. Ez az év különleges lesz: új ház, vendégek, meg minden… Igen, úgy volt, hogy Potterék vendégeket fogadnak karácsonykor, mégpedig Hagrid, a felesége Olympe és lányuk, Titania személyében. Daniel unokatestvére Yvette már nagyon várta, hogy a változatosság kedvéért franciául beszélgethessen valakivel, és remélte, hogy találkozhat Titaniával, és megtárgyalhatja vele a legújabb párizsi divattrendeket. Yvette többször látogatott már el Franciaországba anyjával, Fleurrel, és Nagy-Britanniában folyton a kifinomultság hiánya miatt panaszkodott, és leszólta az emberek modorát és öltözködési szokásait. Danielnek persze esze ágában sem volt Franciaországról társalogni Titaniával, pláne mert a lány – noha két évvel fiatalabb volt nála - már kétszer olyan magas volt, mint ő.
Viviane és Valentine az ünnepeket Roxmortsban szándékoztak tölteni, mivel szüleik ott laktak, és Daniel kimondottan bosszús volt amiatt, hogy szülei meghívták az egész Weasley családot az ünnepekre. Dannek valahogy nem volt kedve az ikrekhez karácsony napján. Csak az a gondolat vigasztalta, hogy valószínűleg az ikrek sem örülnek jobban a dolognak, mint ő. Viv és Val feltehetően megpróbálta rávenni Hermionét, hogy ne ünnepeljék a karácsonyt a Potter családdal, de a Weasley és Potter szülők eltökélték, hogy kibékítik gyermekeiket egy „nagy, boldog karácsonyi összejövetelen”.
Daniel komolyan kételkedett benne, hogy az ellenségeivel egy fedél alatt töltendő karácsony olyan nagyon boldog lesz, de mit tehetett? Azt kívánta, bár már képzettebb Képzelő lenne, akkor lenne esélye elképzelni valamit, amitől Viv és Val távol töltené az ünnepeket. De sajnos még tapasztalatlan volt, csak kiképzése legelején tartott. Nem mintha nem tanult volna gyorsan, mégis szerette volna, ha gyorsabban fejlődne.
Nos, legalább Kevin és Lancelot nem készültek Potterékhez karácsonyra, és ettől Dan egy kicsit jobban érezte magát.
Gilda Lockhart Egyiptomba készült az ünnepekre a nagyapjához, és állandóan tevékről beszélt, amelyeken tevegelni fog, és a pálmafákról, melyekre felmászik majd. „Csak vigyázz, le ne ess, nem leszek ott, hogy megmentselek!” jegyezte meg egyszer Dan.
Ami Norbertet illeti… láthatólag úgy rendelte a sors, hogy a Malfoy fiú egyetlen mardekárosként a Roxfortban töltse az ünnepeket. Szülei távol voltak valami küldetésen, és ő hallani sem akart arról, hogy Draco házába menjen.
- Jól megleszek itt, ne aggódjatok – mondta barátainak. – Tényleg. Ivo meg én jól szórakozunk majd – erőtlen mosollyal megpaskolta hollója hátát.
- Nem hagyhatlak itt egyedül – rázta fejét Dan. – Megkérem apát, hogy meghívhassalak a házunkba.
Norbert meglepetten nézett fel. – Megkéred apádat? Ó, Dan… milyen nagylelkű vagy. – A fiú igazán meghatottnak tűnt. – De nem túl jó ötlet. Apád nem kedvel engem. Nem, ne próbálj meggyőzni, hogy kedvel, mert tudom, hogy nem. Hogyan is kedvelhetne? Egy Malfoyt? Nem is hibáztathatom, hiszen tudom, mennyire utálja a bátyámat.
- Ugyan... – vigyorgott Dan. – Elmondom neki, hogy te is mennyire utálod a bátyádat, és akkor rájön, hogy van bennetek valami közös, és megkedvel!
- Gondolod, hogy ez bejön? – nézett rá Norbert csüggedten.
- Be kell jönnie – bólintott Dan. – Vagy ha nem, akkor megfenyegetem apát, hogy azt mondom anyának, még mindig érdekli őt az a Cho nevű liba…
- Képes volnál megzsarolni miattam az apádat? Igaz barát vagy… és igazi mardekáros – somolygott az ifjú Malfoy.
- Ugyan, dehogy zsarolná meg az apját! – zsörtölődött a fiúkkal Gilda. – Ugye nem tennél ilyet, Daniel?
- Ha muszáj lenne… - vont vállat Dan, de látva a döbbenetet a lány arcán, nevethetnékje támadt. – Csak vicceltem.
A lány bólintott, és „ez-nem-olyasmi-amivel-viccelni-szabad” pillantást vetett rá.
Amint elérkezett a december, a hosszú, meleg ősz hirtelen véget ért. Egy éjjel beosont a tél, fehér hótakaróval borítva a roxforti birtokot, és karácsonyi hangulattal töltve be a lelkeket. Aberforth Dumbledore kicsi, meleg házat épített Angyalnak, az egyszarvúcsikónak. Mr. Bradleynek sok dolga akadt, mert a diákok a csizmáikon behordták a havat a kastélyba. Furcsamód a gondnokot sosem hallották panaszkodni, mint egykor Fricset. Bradleyt csak a kémiaórák érdekelték, melyeket Pitonnak adott, és melyekért cserébe bájital leckéket kapott tőle. Természetesen Piton egészségéért is aggódott, mert Perselus nem gyógyult olyan gyorsan, mint Madame Pomfrey várta. A bájitaltan tanár sápadtabb volt, mint normál körülmények között. Míg Bert Perselus egészségéért aggódott, Daniel az épelméjűségéért (vagy inkább annak hiányáért) kezdett aggódni, ugyanis a karácsony előtti napon, a félév utolsó óráján, Piton frissen mosott hajjal jelent meg.
Az összes griffendéles és mardekáros diák testületileg kapott levegőért, amint megpillantották tanárukat, és egész órán alig tudtak a tananyagra figyelni, inkább a szenzációs esetet tárgyalták.
- Vajon mi ütött belé? – hajolt barátaihoz Norbert.
Gilda nem felelt, csak a száját tátotta Perselusra, és véletlenül beleborított egy tál csigát a Szuper-finom-zoknimosó oldatba.
- Attól félek, megőrült… - suttogta Dan. – Vagy…
Kopogtak az ajtón, és a gondnok lépett be. – Jó reggelt, professzor. Kölcsönkérhetném az Igaz szerelmem a bájitaltant?
- Természetesen – bólintott Perselus, és Dan nem tudta, jól látja-e, de mintha Piton szokásos sápadtságát valami rózsásabb árnyalat váltotta volna föl… de talán csak képzelte. Képzelte, de persze nem úgy….
Bert Bradley felvette az említett könyvet Piton asztaláról, és az ajtó felé fordult, de mielőtt kiment volna, hirtelen megfordult. – Professzor… mi történt a hajával?
- Öhm… nos, tudja… - Piton még zavartabbnak tűnt.
- Nekem tetszik – mosolygott Bert.
- Csak a karácsony miatt van…! – kiáltott utána Piton, de a gondnok már elment. – Mit bámultok úgy? – vakkantott rá a diákokra. – Nem láttatok még fehér embert új frizurával?
- Láttunk… csak nem magát – jegyezte meg Kevin Weasley. Daniel felnevetett, és egy pillanatra a két fiú tekintete találkozott, de Kevin rögtön elfordult.
- Nem mintha ez új frizura volna… - suttogta Lavinia Flint Norbertnek. – Csak megmosta, semmi más.
- Nála ez újnak számít – tette hozzá kuncogva Iago Rosier. – Kíváncsi lennék, mi lelte, hogy hajat mosott?
- Nemt’om – vont vállat Dan, bár úgy érezte, tulajdonképpen tudja az igazságot… Nem a karácsonyról szól a dolog. A helyes kérdés pedig nem az, hogy mi, hanem inkább az, hogy ki késztette a hajmosásra… Dan a választ is tudta: egy bizonyos gondnok.
Jaj Istenem... Szegény Piton.
Nem.
Szegény Mr. Bradley!
December 24.
Még egy nap volt hátra karácsonyig. Mivel a Szenteste szombatra esett, a Roxfort Expressz már az előző délután elvitte a diákok többségét a King’s Crossra. Csak hatan maradtak az iskolában, és Norbert Devilsmoor nem volt közöttük.
A nappaliban a kandalló előtt ülve, és a lángokba bámulva Harry még mindig nem tudta elhinni, hogy beleegyezett abba, hogy meghívjanak egy Malfoyt az ünnepekre. Két héttel azelőtt a fia azzal jött hozzá (rendkívül szenvedő arccal), hogy borzasztóan sajnálja a barátját, mert szegény Norbertnek a kastélyban kell maradnia teljesen egyedül, hacsak ők nem hívják meg magukhoz karácsonyra és szilveszterre. Dan a Malfoy testvérek közti szörnyű rossz viszonyt is ecsetelte, és végül ez győzte meg Harryt, hogy egyáltalán elgondolkodjon a dolgon. Mi bosszanthatná jobban Draco Malfoyt, mint az, ha egy hétig minden áldott nap látnia kell olyannyira-utált öccsét? Harrynek be kellett ismernie, hogy az ötlet eléggé csábító…
Természetesen Ginnyvel is meg akarta tárgyalni a dolgot, mielőtt dönt, de őt nem volt nehéz meggyőznie. Az asszonyt jelenlegi állapotában nagyon érzékenyé tették a hormonjai, és a szíve vérzett a szegény gyerekért, akinek egyedül kell töltenie az ünnepeket a Roxfortban… Ginnyt az se nagyon érdekelte, hogy egy Malfoyról van szó. „Csak egy kisfiú, aki most olyan, mint egy kis árva” - mondta az asszony szipogva. “Hadd jöjjön hozzánk, hiszen mindenkinek kell egy kis törődés és szeretet, még ha Malfoy is az illető… és nem lehet olyan rossz gyerek, ha az én kicsi Danielem úgy a szívébe zárta…”
Harrynek kedve lett volna emlékeztetni Ginnyt, hogy Daniel már nem annyira „kicsi”, ellenkezőleg, ő is tudna „kicsiket” csinálni, ha akarna, de Potter papa őszintén remélte, hogy Daniel egyelőre nem akar. Ami Norbertet illeti, meg kell hagyni, hogy egyáltalán nem volt rossz gyerek. Sosem bosszantotta a tanárokat az órákon, és a jegyei is jók voltak. Ráadásul Daniel tényleg kedvelte a srácot, jobban, mint bármelyik unokatestvérét valaha is. Lehetséges, hogy Danielnek Norbert ugyanolyan sokat jelent, mint Harrynek Ron, és akkor ez olyasmi, amit Harry kénytelen elfogadni és tiszteletben tartani.
Merengéséből arra riadt fel, hogy a kis Lea viharzik be a szobába, nyomában a hármas-ikrekkel.
- Apu! – kiabálta izgatottan a kislány. – Csodálatos a hó odakint!
- És? Menjetek ki hóembert építeni – javasolta Harry.
- Már négyet is építettünk – válaszolta Richie. – És pontosan tudod, Lea hogy érti.
- Persze, hogy tudom… hogyne tudnám? – sóhajtott megadóan Harry. – Rendben, jövök… előkészítettétek a szánt?
- Minden készen áll, apu, mindenki rád vár! – felelte Rose készségesen.
Harry követte gyerekeit a hátsó kertbe.
- Hová mennek? – fordult Norbert Danielhez, egy pillanata abbahagyva a hógolyózást.
- Ó, csak a szokásos – felelte Lily, és kihasználva Norbert pillanatnyi figyelmetlenségét, nyakon dobta egy jókora hógolyóval. Norbert nevetve porolta le a kabátját, és Lilynek be kellett ismernie, hogy ez a fiú tényleg nem olyan szörnyű alak...
- Izé… hogy érted azt, hogy a szokásos? – kérdezte Norbert.
- Gyere velünk, és nézd meg magad! – Mrs. Potter éppen kilépett a házból. Kék kabátot és bolyhos fülvédőt viselt. – Gyertek velünk ti is!
Norbertnek fogalma sem volt, mi készül, és ahogy a többiek után ment a ház háta mögé, a szomszédos kertben megpillantotta Dracót, ahogy éppen fűrészelő bűbájjal igyekszik kivágni egy fenyőfát.
- Hello, bátyus – köszöntötte a szőke varázslót, aki annyira el volt foglalva a fa kivágásával, hogy először nem is vette észre őket.
- Norbert? – vonta föl szemöldökét Draco, és abbahagyta a munkát, bár a bűbáj már majdnem teljesen átvágta a törzset. - Mit keresel te itt?
- Pillanatnyilag éppen az kiabálom, hogy „dől a fa!” – mondta Norbert, és a bátyja háta mögé mutatott.
Draco megfordult, és látva, hogy a fa dőlni kezd, gyorsan félreugrott. A fenyő hangos puffanással zuhant a hóba, és kitört pár lécet a két kertet elválasztó kerítésből.
- Hozod rendbe azonnal a kerítésemet, Malfoy! – hangzott föl Harry hangja a szomszédból.
- Vagy feljelentesz a Varázsbűnüldözési Főosztályon azzal a váddal, hogy megpróbáltam tönkretenni a havat a kertedben egy fenyőfa segítségével? – gúnyolódott Draco. Intett egyet a pálcájával és Reparót mormolt, aztán megint Norberthez fordult. – Szóval mit keresel itt?
- Mr. és Mrs. Potter voltak olyan kedvesek, és meghívtak engem az ünnepekre, mert tudták, hogy különben a Roxfortban kellene maradnom. Megsajnáltak.
- Senkinek nincs joga sajnálni egy Malfoyt! – morogta Draco. – Sosem fogod megtanulni a Malfoy család hatvanhat szent szabályát, ugye? Ez a 13-as számú!
- Nincs kedvem hozzá, hogy hülye szabályok magolásával töltsem az időmet – vigyorgott Norbert. – Hát, most mennem kell. Nagyon kellemes karácsonyt, Draco… már amennyire kellemes lehet a karácsony, ha egyedül ünnepled. Ja, és tőlem ne számíts ajándékra.
- Te se számíts ajándékra tőlem! – felelte Draco, és a lebegtető bűbáj segítségével felemelt fával eltűnt a házban.
Norbert csatlakozott a Potter családhoz a hátsó kertben, és látta, hogy egy szánt vesznek körül, amely előtt egy barátságos rénszarvas áll.
- Hol van apád? – kérdezte Norbert Danielt, aki rávigyorgott.
- Itt van.
- Hol?
Az összes Potter gyerek és Ginny nevetett, a kis Lea pedig a rénszarvasra mutogatott.
- Csak nem…? HŰHA! Egy animágus! – mondta az ifjabb Malfoy csodálattal, és közelebb lépett az állathoz. – Még egy villám alakú szőrpamacsa is van… hű de király!
- Szálljatok be mind – mutatott Ginny a szánra. Ez a szán jóval kisebb volt, mint Aberforthé, de egy takaros tértágító bűbájjal nyolcan is kényelmesen elfértek benne.
- Csak nem… ő fog húzni minket? – hápogott Norbert, amint helyet foglalt a szánon Dan és Lily között.
- Csak figyeld! – Ginny megrántotta a kantárt, és a szán elindult.
A kis Lea sikítozott örömében, a hármas-ikrek pedig integettek a döbbent embereknek a roxmortsi utcákon.
- Azt hittem, csak Aberforth Dumbledore-nak van itt szánja – jegyezte meg John Diggle lelkész McGalagonynak, aki Julie-val sétált. – És ki ez az elbűvölő kis hölgy?
- Ő Julie, a férjem dédunokája – mesélte Minerva. – Még néhány utolsó ajándékot veszünk a szüleinek. Gyere, drágám, még sok mindent kell vásárolnunk anyunak és apunak… és még semmit nem vettem Abynak sem… segíthetsz nekem kiválasztani valamit.
- Rendben van, nagyi – mosolygott a kislány.
- Nagyi? Nagyinak szólítottál? – képedt el Minerva.
A kislány arca megrándult. – Nem… nem tetszik? Mert ha nem tetszik, szólíthatlak McGalagony professzornak, vagy Minervának…
- Ó… - Minerva megrázta a fejét. – Nagyon is tetszik, kis drágám. El se tudod képzelni, mennyire szerettem volna, hogy valaki maminak hívjon… és mivel az nem jött össze, legalább van valakim, aki nagyinak szólít.
- Akkor jó – mosolygott Julie. – Ma este mi is a nagyapa szánján megyünk a szüleimhez?
- Persze, hogy azzal – bólintott McGalagony. Az asszony nem igazán szerette a viharos szántúrákat, amelyeket Aberforth oldalán kellett elviselnie, és azt gondolta, hogy rénszarvas-Harryt bizonyára könnyebb irányítani, mint a férje nyolc „ördögét”.
Julie egy boltba vezette „nagyiját”, hogy ajándékokat vegyenek a szüleinek és iskolai barátainak.
- Ó, milyen helyes! – mutatott Minerva két ölelkező jeti-figurára, amelyből az egyik fiú volt, a másik lány (az utóbbi rózsaszín szalagot viselt a bundáján). Minerva a durmstrangi kaland óta egyre jobban kedvelte ezeket az állatokat.
- Ó, ezek tényleg aranyosak! – értette egyet a kislány. – Megveszem őket a legjobb barátnőmnek, Nelli Olesonnak, ő is szereti a jetiket. A kedvenc könyve Gilderoy Lockharttól a Jószomszédom a jeti.
Minerva nem sejtette, mennyire meghatódnak majd ő és Aberforth másnap reggel, amikor két jeti figurát találnak a karácsonyi csomagjukban.
Ezalatt Potterék szánja kihúzott a faluból, és tett egy kört a Tiltott Rengeteg fölött.
- Nézzétek, ott vannak a kentaurok! – Rose a fák közt három pontra mutatott. Nem volt nehéz belátni az erdőbe a fák csupasz ágain keresztül. – És azok ott… jujj, pókok!
Ginny egy pillanatra rosszul lett a csomó akromantula látványától, és a szán is bukdácsolt egy pillanatig, jelezve, hogy Harry sem kedveli őket, még rénszarvas alakjában sem.
- Vérfarkasok, mami, vérfarkasok! – sikított izgatottan a kis Lea.
- Azok nem vérfarkasok, csak sima farkasok, édeském. A vérfarkasok csak teliholdkor bukkannak fel – magyarázta Ginny. Még élénken emlékezett arra, amikor hatodikos korában megmenekült egy farkas-falkától. – De azért jobb, ha nem megyünk közelebb… biztosan éhesek. Egyszer majdnem felfaltak engem vacsorára.
- Tényleg? – hápogott Robert. – Hűha, anya, meséld el!
- Majd később elmondom – mosolygott az anyjuk, és visszafordította Harryt a falu felé. – Sietnünk kell haza, mert Hagrid és a családja egy óra múlva érkezik.
Amint elhagyták az erdő környékét, Ginny a földre irányította Harryt, hogy a hóban húzza tovább a szánt, mert szegény „pára” bizonyára elfáradt a hosszú repülésben.
Amint a szán a Potter kerthez érkezett, két ölelkező alak ugrott szét a verandán.
- Áh, már megint ezek ketten… - fintorgott Richard. – Egészen elválaszthatatlanok lettek mostanában.
- Két szerelmes házimanó? – vonta föl szemöldökét Norbert a két piruló alak láttán.
- Egen, a lánymanó a mi szolgálónk, Dinky – bólintott Ginny. – A fiú pedig…
- Dobby, őt ismerem – mondta Norbert. – Találkoztunk vele a suliban. Hahó, Dobby, az ötszáz nap még nem járt le, mi?
- Nem, Devilsmoor-Malfoy úrfi – felelte a manó zavart arckifejezéssel. – Dobby már megy is. Boldog karácsonyt Harry Potternek és családjának! – mondta, és ezzel eltűnt.
- Lefogadom, hogy nem várják ki az ötszáz napot – suttogta Dan barátja fülébe, aki egyetértően bólogatott.
Ebéd előtt a család Norberttel együtt elkezdte feldíszíteni a karácsonyfát gömbökkel és apró piros lámpásokkal. Ginny elvégzett egy bűbájt, amelyet tizenegy évvel azelőtt Aarontól tanult. Ez a bűbáj lehetővé tette, hogy a havat különböző formákban használja fel, például a hókristályokat soha el nem olvadó ragyogó gömbökké változtatta. Így varázsolt rá a karácsonyfára egy sereg gömböt és hókristály alakú díszítést, olyan hatást érve el, mintha kicsi tündérek százai üldögélnének az ágakon, csillámló ezüst ruhában. Egyszerűen lélegzetelállító lett.
Hagrid és családja fél tizenkettőkor érkezett. Hosszas ölelkezés, hátba veregetés, és „milyen nagyszerű látni titeket” után Ginny megmutatta a vendégeknek a szobáikat. Hagrid és Olympe külön szobát kaptak kettejük számára, de a „kis” Titania Lilyhez költözött be. Lily nem nagyon örült neki, mert azt hitte, a másik lány is olyan bosszantó lesz, mint unokatestvére, Yvette.
- Tudod, olyan boldog vagyok, hogy itt le’etek – kezdte Titania, aki a skót és francia akcentus kedves keverékével beszélt. – Nagy-Brhitannia olyan elbűvölő ország, és a papám itt nőtt fel, igaszán megszehrettem! – Titania ledobta magát a Lilyé melletti ágyra, és a rugók panaszosan megnyikordultak súlya alatt (már legalább száz kilót nyomott, pedig egész karcsú volt. Legalább négy évvel idősebbnek nézett ki a koránál - talán az óriások és félóriások korán érő típusok…)
- Izé… én is örülök, hogy itt vagy, Tita – mondta Lily. – Mondd csak, kviddicsezel?
- Khviddics? ’Át persze! Imádok khviddicsezni! De még jobban szehretek jóképű vahrázslókkal lógni.
Kíváncsi lennék, miféle fickók lógnak együtt vele - gondolta Lily. Képes eltörni a csontjaikat egy barátságos öleléssel… - És… van már fiúd?
- Igen, pehrsze, ’ogy van! – felelte Hagrid kisasszony, mintha ifjú kora ellenére ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Fhrancois a neve, és ő is félóhriás, mint én. És neked? Van fiúd?
Lily pirulva megrázta a fejét.
- De szehretnéd, ’a lenne, mi? – kérdezte Titania vigyorogva. – Kinésztél máhr valakit?
Lily megint bólintott, még jobban elpirulva. – De észre sem vesz engem, csak akkor, amikor segítség kell neki a házi feladatához… az unokatestvéremet, Yvette-et szereti.
- Yvette Weasleyt? Ja, igen, őt ismehrem, egyszer találkosztunk Páhrizsban… unalmas csaj, én mondom. Másra se tud gondolni, mint ru’ákra és sminkhre. Nem bíhrom az ilyeneket, mint ő…
Lily kezdte megkedvelni a lányt, hiszen az nem szerette Yvette-et! Lily sem kedvelte Yvette-et. Yvette ellopta tőle Christopher Woodot, és olyan csinos, hogy Lily szinte rosszul volt tőle… - Ráadásul Yvette már „nagylány”, míg Lilynek még mindig fiús alakja volt. A kislány úgy vélte, hogy ez egyszerűen nem igazság.
- Asszem, tök jó barátok leszünk, Tita – vigyorgott rá Hagrid lányára.
- Bisztos… - vigyorgott vissza Titania. – Talán pár tippet is ad’atok, ’ogyan csavahrd el a fiú fejét… - tette hozzá kacsintva.
- Gyere ide, Rose, vidd, és tedd ki az evőeszközöket! – kiáltott ki a konyhából Ginny. – Robert, te viszed a poharakat! Richard… hm, jobb, ha te nem viszel semmit… - Az asszony tudta, hogy fia hajlamos összetörni a dolgokat. Jóllehet, bármit megjavíthatna egy pálcasuhintással, nem akarta elrontani a karácsonyestét a folytonos Reparózással.
- Miért nem Dinky terít? – duzzogott Rose, felkapva egy csomó kést és villát.
- Mert nem érzi jól magát – felelte Ginny. – Ágyba küldtem, és magam főztem. Gyerünk, Harry, Dan, vigyétek a tálakat. Norbert, lennél olyan kedves és bevinnéd az italokat? Kérlek, tölts töklevet a gyerekek poharaiba és egy kis pezsgőt a felnőtteknek, rendben? – Az asztalon álló poharakat a családtagok és a vendégek nevével jelölték meg.
- És én? – a kis Lea meghúzkodta anyja ruhaujját. – Én is vinni akarok valamit!
- Te még túl kicsi vagy, drágám. Menj, beszélgess Hagriddal.
- De anyúúúúú… - Lea szeme megtelt könnyel. – Nem vagyok túl kicsi… Meg tudom csinálni. Hadd, kéééérlek!
Gyerekek, gondolta Ginny, és odaadta a sótartót legkisebb lányának, amelyet Lea olyan büszkén vitt be az ebédlőbe, mintha a koronázási ékszereket hordozná.
- Szóval a kis Dinkyke nincs jól? – somolygott barátjára Norbert. – Vajon, miért?
Dan nevetésbe tört ki, és az ajtó felé indult egy csomó tányért egyensúlyozva.
Az ebéd ragyogó hangulatban telt, csevegéssel és nevetgéléssel. Harry nem is emlékezett rá, mikor volt ilyen boldog és gondtalan. Időnként lopott pillantásokat vetett Norbertre, de a fiú nem látszott észrevenni, ugyanis végig Daniellel sugdolózott. Miért gondoltam rosszat szegény fiúról? - kérdezte magától Harry némi bűntudattal. Úgy látszik, nem minden Malfoy szemétláda.
- Szóval a Roxfort idén pont ezer éves? – kérdezte Hagrid. – Milyen kár, hogy lemaradok az egész mulatságról!
- Lemaradtál a halloweeni bálról, de még eljöhetsz a tusára – mondta Lily, kissé elpirulva. – Indulok a Szépség és szerelem királynője címért!
- Te? Mint szépség? – horkant fel Richard.
- És szerelem? – mosolygott gúnyosan Rose. – Az a Christopher Wood azt sem tudja, hogy létezel!
- Majd megtudja! – felelte Lily erélyesen, és Titania rávigyorgott az asztal végéről. A francia kislány már adott neki pár tippet, hogyan közeledjen Chrishez. Kis szerencsével sikerülhet neki.
- És te, Daniel? – fordult a fiúhoz Hagrid. – Te is benevezel?
- Talán – bólintott Dan.
- Micsoda? De hiszen azt mondtad, nem érdekel az egész őrület – emlékeztette Norbert.
- Meggondoltam magam – vont vállat Dan, míg apja sokatmondó pillantást vetett rá. Harry tökéletesen értette a helyzetet. Daniel korábban azt gondolta, nincs elég tehetsége, hogy benevezzen a tusára, de most már bízik benne, hogy lehet esélye, mivel kiderült, hogy Képzelő. Harrynek kedve lett volna megmondani neki, hogy az adott körülmények között nem lenne igazán fair dolog a többi résztvevővel szemben, ha benevezne… Viszont tény, hogy Daniel eddig sosem lehetett sikeres és elégedett önmagával. Miért tagadná meg tőle az esélyt? Különben is, még korántsem biztos, hogy eléggé képzett Képzelő lesz belőle májusig, akkor pedig nem lesz semmi előnye a többi diákkal szemben.
A kis Lea elbóbiskolt az édességnél, és Harry felvitte az ágyba egy jó kis délutáni alvásra.
- Hé, felkísérlek! – ajánlkozott Hagrid. – Mindjárt visszajövök, Olympe, édesem!
- Ó, menj csak, ma chére – mosolygott Olympe. – Tudom, ’ogy a férfiak néha szehretnek magukban lenni… ’sakúgy mint mi, asszonyok, igaz, Ginny?
- Igen – bólintott Ginny halvány mosollyal. Nem érezte valami jól magát. – Gyerekek, mehettek játszani vagy tévét nézni.
- Milyen helyes kislányod van, Harry – mondta Rubeus, amint Harry betakargatta Leát.
- Ó, igen… ő az én kis hercegnőm. – Harry lehajolt, és homlokon csókolta alvó kislányt.
- Minden gyereked kedves, de az a Norbert… - Hagrid a fejét vakarva kereste a megfelelő szavakat. – Szép neve van, tényleg, de… egy Malfoy, ugye?
- Igen, az. És? – Harry próbált nemtörődömnek látszani.
- Mi az, hogy és, Harry? – Hagrid teljesen megbotránkozva meredt a barátjára. – Egy Malfoy az Malfoy!
- Norbert nem olyan, mint a többi Malfoy. Nem ismered őt. Kedves fiú. A fiam legjobb barátja…
A félóriás hitetlenkedve nézett rá. – Ez nem hangzik túl meggyőzően, tudod? Csak mondod, de magad sem hiszel benne. Nem kedveled a srácot.
- Én… én nem tudom, mit érzek, Hagrid – rázta a fejét Harry. – Olyan zavarba ejtő az egész. Amikor először találkoztam vele, valahogy a frász jött rám tőle… Aztán megtudtam, hogy Malfoy, és megértettem, miért: csak az örökölt Malfoy-kellem hatott rám. Aztán Daniel elmondta, hogy összebarátkozott a fiúval, és én nem örültem neki… de korábbi barátai, a Weasley gyerekek összevesztek Dannel, és senkije sem volt ezen a Norberten kívül… Norbert pedig segített neki. Kiállt mellette, és támogatta. Mint apának, örülnöm kellene, hogy a fiamnak ilyen nagyszerű barátja van.
- Mégsem örülsz – jegyezte meg Rubeus.
- Nem – ismerte be Harry. – Ahányszor Norbertre nézek, valami… furcsát érzek. Valami hideget és meleget egyszerre. Valami nagyon taszít a fiúban, valami más pedig ugyanannyira vonz hozzá. Egyszerűen nem tudom, mi. A taszítás bizonyára az a tény, hogy Malfoy, de a vonzódás részt nem tudom megmagyarázni. Nem csak az, hogy a fiam legjobb barátja. Valami más, mélyen a szívemben azt súgja, hogy ez a fiú különleges…
- Különleges… jó, vagy rossz értelemben?
- Nem tudom – rázta fejét Harry. – És eléggé hülyén érzem magam miatta, Hagrid.
- Norhbert, Daniel! – Titania magához intette a két fiút a félig nyitott ajtóban.
- Mi van? – kérdezte Dan, akit kicsit bosszantotta, hogy nem nézheti tovább a Leggyengébb láncszemet.
- Gyehrtek! – intett Titania.
A két fiú felállt a párnázott karosszékből, és a hármas-ikreket hátrahagyva beléptek a kamrába, ahol a félóriás-lány és Lily várt rájuk.
- Mit akartok? Az a mugli műsor tök érdekes volt! – panaszkodott Norbert. – Vissza akarok menni, és nézni. Nagyon tetszett a bemondó, az a Robinson csaj. Ha boszorkány lenne, príma mardekáros válna belőle!
- Még ’somó alkalmatok lesz aszt a ’ülye tévéműsohrt nézni! – mondta a francia lány élesen. – Most segítenetek kell Lilynek.
- Lilynek? Most? Miért? Hogyan?
Lily elpirult. – Talán várhatnánk egy kicsit, Tita. Hagyjuk a fiúkat tévézni.
- Szó se le’et hróla – rázta a fejét Titania, és pillantásával némán verést ígért nekik, ha nem engedelmeskednek. – Most van szükség rhátok.
- Minek? – vonta össze szemöldökét Dan.
- Úgy döntöttem, megtanítom Lilynek, ’ogyan szerezzen fiút magának – mondta a francia lány. – ’Olnap anya és én elmegyünk a Cot d’Azure-re, meglátogatni Gehrahrd bácsit, te’át most kell Lilyt tanítani. És ti ketten fogtok segíteni.
- Segíteni? Miben? – ráncolta a homlokát Norbert.
- Lilynek meg kell tanulni csókolózni – mondta kerek-perec Titania.
- Hogy mit? – Dan és Norbert levegőért kapott.
- Nana, ne tegyetek úgy, mint’a ti nem tudnátok… - vigyorgott Danielre Titania. – Lily elmondta, miéhrt kaptál büntetést apádtól, Daniel.
- És? – morogta a fiú elpirulva.
- Segítesz nekem bemutatni a dolgot.
- Micsodát? – pislogott Dan.
- Megcsókolni őt, haver – mondta Norbert fintorogva.
- Szó sincs róla! – tiltakozott Daniel. – Egy méterrel magasabb vagy, mint én, és… - be sem tudta fejezni a mondatot, mert a félóriás-lány a karjaiba vetette magát, és ajkát az övére tapasztotta. – Ahhhh… - próbált szabadulni Dan, de a lány vasmarokkal tartotta. Daniel első gondolata az volt, hogy ez élete legszörnyűbb élménye, de a szíve mélyén mégsem találta olyan rossznak, mivel rémülten tapasztalta, hogy minden vér egy bizonyos testrészébe szaladt…
Amikor a lány végre elengedte, levegőért kapkodva tántorodott hátra.
- Látod, Lily, így kell eszt csinálni – jelentette ki büszkén Titania.
- És minden fiúnak, öhm… - Lily vérvörösen mutatott az öccsére.
- Nem szükségszerhűen – rázta a fejét a francia lány. – De ha máhr elég éhrettek… nahát, Daniel! – barátságosan úgy hátba vágta Dant, hogy a fiú majdnem elesett.
Daniel mérges pillantást vetett rá, és kiviharzott a szomszédos fürdőszobába.
- A Roxforton kívül nem varázsolhatunk, tudjátok. Csak Deminuót kéne mondania – Norbert Lilyre kacsintott, de a lánynak fogalma sem volt, mire gondol a fiú.
- És most te jössz, Lily – szólt Titania. – És itt jössz te a képbe, Nohrbert.
- Én?
- Ja. Te leszel Lily tanulópáhrja.
- Tanulópárja? Kicsit durva dolog ezt tanulópárnak nevezni – tette karba a kezét Norbert.
- Nem akahrsz segíteni neki? – mutatott Titania a piruló Lilyre.
Norbert szeme egy pillanatra különösen villant fel. – Rendben… úgy értem, részemről oké, ha Lilynek is.
- Asszem oké – vont vállat a vörös hajú lány, és még jobban elvörösödött.
- Akkor mire váhrsz még? – kérdezte Tita. – Csókold meg!
Norbert odalépett Lilyhez, és gyengéden a kezébe fogta az arcát, hogy az felnézzen rá. Bár a lány két évvel idősebb volt nála, a fiú mégis magasabb volt pár centivel. Egy pillanatig habozni látszott, de amint a lány bólintott, oldalra döntötte a fejét, és közelebb hajolt, míg ajkaik gyengéd csókban találkoztak. Az egész nem tartott tovább három másodpercnél. Miután szétváltak, tekintetük összekapcsolódott, és Lily úgy érezte, elveszik a fiú szemének végtelen szürkeségében. – Hűha… – suttogta olyan halkan, hogy csak Norbert hallotta. Norbert válasza szótlan volt: magához vonta, és még egyszer megcsókolta, ezúttal hosszabban és erősebben. Lily úgy érezte, megáll az idő, bele akart olvadni a fiú karjaiba és hagyni, hogy örökké ölelje őt…
- Hé, ti meg mit csináltok?
Lily és Norbert ugrott egyet, és elengedte egymást, látván, hogy Daniel tátott szájjal mered rájuk a fürdőszoba ajtóból, és észre sem veszi, hogy farmerén csak félig húzta fel a cipzárat.
- Mi csak… - Lily és Norbert egyszerre kezdett magyarázkodni
- Nohrbehrt volt olyan kedves, és segített Lilynek csókolózni tanulni – felelte helyettük Titania. – Most majd kiphróbálhatod frissen szehrzett tudásodat Christopher Woodon, Lily.
- Aha… biztos – bólintott Lily, és nem mert az ifjú Malfoy szemébe nézni.
- Szóval… csak tanulás volt, mi? Mert nekem többnek látszott – mondta Daniel, megerősítést várva barátjától is.
- Persze, hogy csak tanulás volt, Dan – felelt Norbert, amint a hármas-ikrek épp azt kiáltották odakint: „Te vagy a leggyengébb láncszem, viszlát!”
Lily nagyot nyelt, és úgy érezte, ő a leggyengébb láncszem. A lába annyira elgyengült, hogy alig tudott megállni rajta, és az egész teste remegett. Rá sem nézve Norbertre, kiviharzott a kamrából.
- Nem gondolod, hogy Lily szokatlanul csendes volt a vacsoránál? – fordult feleségéhez Harry, amint magukra zárták a hálószoba ajtót.
- Nem tudom. Azt hiszem, nem igazán figyeltem oda – felelte az asszony elhaló hangon.
- Mi történt, Gin? Nagyon sápadt vagy. – Harry megsimogatta felesége arcát. – Jól vagy?
- Igen, csak egy kicsit fáradt vagyok – suttogta az asszony. – Talán én is elkaptam az influenzát, amelytől Dinky szenved.
- Influenzás?
- Nagyon valószínű – bólintott Ginny az ablakhoz lépve. Olyan sűrűn havazott odakint, mintha a mennyben széttéptek volna egy párnát, és a tollpihék most a földre ömlenének. – Dinky egész nap gyenge volt, fejfájásra és hányingerre is panaszkodott… ezért ebéd előtt elküldtem lefeküdni. Remélem, már jobban van.
- Én is bízom benne – mondta Harry. – De remélem, nem leszel te is beteg, szerelmem. Feküdj le, és én hozok valamit inni, oké?
- Az jó lenne, köszönöm. – Ginny halványan rámosolygott férjére, és eltűnt a takarók alatt.
Miután megitatta feleségét, Harry is bebújt mellé az ágyba, de sokáig nem tudott elaludni. Újra meg újra eszébe jutott beszélgetése Hagriddal, Lily furcsa viselkedése is aggasztotta, és persze Ginny gyengesége is.
Egy idő múlva zaklatott álomba merült. Fél hét körül felébredt, és úgy érezte, ugyanolyan fáradt, mint amikor lefeküdt. Kinyúlt, hogy megölelje feleségét, de Ginny nem volt ott.
- Gin? – pislogott Harry. Kitapogatta a szemüvegét, és átballagott a fürdőszobába. Bár a nap még nem kelt föl, a hajnal első sugarai beszűrődtek az ablakon, épp csak annyira megvilágítva a szobát, hogy Harry láthassa Ginny görnyedten álló alakját.
- Gin? – kiáltott rá. – Mi…?
Az asszony teste remegett, és bár Harry nem látta az arcát a sötétben, biztosra vette, hogy nem a hidegtől…
A következő pillanatban a nap feltűnt a láthatáron; első sugarai betűztek a házba, és fénybe borították Ginny testét.
Harry megdermedt a látványra: felesége virágmintás hálóköntöse szegélyét markolászva, lehajtott fejjel a lábán lecsorgó, és papucsa körül tócsába gyűlt vért bámulta.
- Ginny…
Az asszony lassan felemelte a fejét, a szemébe nézett, és Harry látta, hogy arca könnyben ázik. – Harry… - krákogta. – Harry… én… én… elvesztettem a babát.
A varázsló két hosszú lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és szorosan a karjába zárta felesége remegő testét. Olyan kicsinek érezte Ginnyt a karjában, olyan törékenynek… szinte félt, hogy összetöri, ha jobban megszorítja… Így csak ölelte, gyengéden és vigasztalón, és hagyta, hogy a felesége, a fejét a vállára hajtva, könnyeinek záporával áztassa el a pólóját. A boszorkány belemarkolt Harry ruhájának hátuljába, és csak zokogott, keservesen zokogott. Míg Harry aggódva simogatta a nő haját, az ő arcán is lefutott egy könnycsepp. Elvégre az ő gyermeke is volt… Szíve elfacsarodott a veszteségtől, míg odakint öt-hat hang csendült fel, betöltve az utcát karácsonyi dalokkal:
Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok,
Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok,
Istennek fia, ki ma született jászolban, jászolban,
Ő leszen néktek üdvözítőtök valóban, valóban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
