|
Tizenhatodik fejezet Bánat bánat után
Harry a Privet Drive-on jó néhány szomorú karácsonyt élt meg, de azok csak azért voltak számára szomorúak, mert a rémes Dursleyékkel kellett eltöltenie őket. Miután roxfortos diák lett, a karácsonyai szebbek, vidámabbak lettek.
Ez az év azonban más volt. Idén nem akadt semmi, ami okot adott volna az ünneplésre.
Végül is, mit is ünnepelnek az emberek karácsonykor? Jézus születését? Harry egyszerűen gondolni sem tudott a születésre, amikor a felesége épp most veszítette el a kisbabájukat. Mi mást ünnepelnek az emberek karácsonykor? A szeretetet? Harry per pillanat olyan üresnek érezte a szívét, hogy attól tartott: soha nem lesz már képes a szeretetre.
Milyen ironikus… Sybill Trelawney biztosan boldog lenne, ha tudná, hogy jóslata valóra vált.
- A pokolba veled, Trelawney! – mordult fel Harry, felkapva egy hólepte követ, és olyan erővel vágta a legközelebbi fához, hogy az egész törzse beleremegett, és egy nagy adag hó esett le az ágairól.
- Hé, ez az én fám volt! – szólt Draco Malfoy ingerült hangja a szomszédos kertből. – És garantáltan nem a fa hibája, hogy te pipa vagy arra a vén varjúra!
- Bocs – sóhajtott Harry.
- Micsoda? Jól hallottam? – tátotta el a száját Malfoy. – Elnézést kértél? Beteg vagy, Potter?
- Nem. Csak elködösítette az agyamat a düh és a keserűség… Sajnálom, Malfoy – horgasztotta le a fejét Harry.
- Hé… csak nem történt valami baj? – kérdezte Draco. – Látom az arcodon… Mi történt? Már ha nem akarod eltitkolni…
- Ginny elvesztette a babát – válaszolt Harry.
- Ó! Sajnálom – felelte Malfoy, és úgy látszott, tényleg sajnálja. – Most hogy van?
- Hogy lehetne? – morgott Harry. – Egy csomó vért veszített! Már a negyedik hónapban volt, és ebben a stádiumban már veszélyes egy vetélés! Madam Pomfrey van most nála, én meg várok, hogy bemehessek hozzá. Muszáj mellette lennem…
Draco bólintott. – Nézd, ha… ha segíthetek valamiben… mondjuk, ha le kell vágni a bokraidat, és nincs rájuk időd…
Hajnal óta először, Harrynek mosolyra húzódott a szája. – Tudod mit, Malfoy? Megint normális vagy.
- Normális?
- Aha. Akkor láttalak először ilyennek, amikor az esküvőmön felajánlottad, hogy ássuk el a csatabárdot. Aztán megint az idegesítő Dracóvá váltál. Legközelebb akkor voltál normális, amikor a Durmstrangban kerek perec megmondtad nekem, hogy mekkora hülye vagyok. Azután megint arrogáns lettél… De ma megint a Durmstrang-béli énedet mutatod. Tudod… igazán kellemes megint találkozni vele.
Sirius jelent meg az ajtóban, és odaintett Harrynek.
- Mennem kell.
- Hé, Potter… - szólt utána Draco.
- Igen?
- Üdvözöld az öcsémet a nevemben, oké? Azt hiszem, tegnap elég durván viselkedtem vele, és… végül is, karácsony van.
- Rendben, átadom az üdvözletedet – bólintott Harry, és bement a házba.
A Potter gyerekek, Hagrid családja, Sirius, Ron, Hermione és az ő három gyerekük mind a nappaliban ültek és vártak. Sirius néhány perccel azután érkezett, hogy Harry rátalált Ginnyre a fürdőszobában. Úgy tervezték ugyanis, hogy az ajándékok kibontásakor már Sirius is velük lesz velük. Jelen körülmények között természetesen egyetlen csomagot sem bontottak ki.
Minden ajándék a karácsonyfa alatt hevert, érintetlenül. A parányi meglepetésekkel teli zoknik a kandallón lógtak, de senki sem törődött velük.
A Weasley család kilenckor állított be, és addigra Madam Pomfrey már megérkezett Ginnyhez.
Most, amikor a roxforti ápolónő megjelent a lépcsősor tetején, Harry izgatottan rohant fel hozzá.
- Hogy van? – tudakolta remegő hangon.
- Rendbe jön – válaszolta egy kis mosollyal Poppy. – Nyugtatót adtam neki, sokat kell pihennie.
- Jobban van, és meggyógyul! – kiáltott le Harry a többieknek. Megkönnyebbült sóhajok hangzottak a földszintről, és a kis Lea boldogan sikkantott: - Anyuci jól van! Akkor most már kinyithatjuk az ajándékokat?
Hermione gyorsan megígérte a kicsinek, hogy hamarosan sort kerítenek az ajándékosztásra.
- Madam Pomfrey… - fordult vissza Harry a javasasszonyhoz.
- Igen, Potter úr?
- Ginny… képes lesz újra… teherbe esni?
- Ne aggódjon, Potter úr. A felesége annyi gyermeket szülhet még, amennyit csak akar.
- Köszönöm – ragyogott fel Harry arca. Kimondhatatlanul megkönnyebbült a hírtől. Nem mintha ő maga annyira ragaszkodott volna hozzá, hogy legyen még egy-két gyerekük, de tudta, hogy Ginny mindenképpen akar majd még egyet a történtek után. – Bemehetek hozzá?
- Persze, de épp alszik…
Harry bólintott, és belépett a hálószobájukba. Szívesen ült hosszú órákon keresztül az alvó Ginny mellett, hiszen a végtelenségig el tudta őt nézni anélkül, hogy ráunt volna… különösen akkor szeretett gyönyörködni a feleségében, amikor aludt.
Ginny gyönyörű volt, akárcsak az almától elájult Hófehérke: az arca fehér, mint a hó, a bőre szinte áttetsző; hosszú, sötét szempillái élesen elütöttek halovány bőrétől…
Harry kinyúlt, és megcirógatta a felesége arcát, kisöpörve egy lángvörös tincset a homlokából. – Minden rendbe jön, szerelmem – suttogta. – Megint minden jó lesz, hidd el.
- Hova tegyem ezeket? – kérdezte Ron Siriustól, felmutatva a kezében szorongatott csomagokat.
- A fa alá, gondolom – sóhajtotta Sirius. – Ma úgysem lesz itt vidám ajándékbontás.
- Miért neeeem? – biggyesztette le az ajkát Lea.
Ron a karácsonyfa alá tette az ajándékait, majd visszaült Hermione mellé. A felesége az ölébe vette a kis Leát.
- Izé, Hagrid, jó újra látni téged… de nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között fogunk találkozni – mondta Ron.
Hagrid bólintott. – Téged is jó újra látni, Ron. Neked és Hermionénak gyönyörű gyerekeitek vannak – szólt a félóriás, Vivane, Valentine és Rupert irányába nézve. A három Weasley gyerek a sarokban sugdolózott Titániával. Lily a konyhában időzött, Norbert pedig igyekezett mindenkitől távol tartani magát. Bizonyára érezte, hogy a „családi gyász” nem rá tartozik.
- Hallottam ám, hogy az ikreitek olyanok, mint Fred és George, csak lányban. Igaz ez, Ron? – kérdezte Hagrid.
- De még mennyire! – bólintott Ron vigyorogva.
- Ti hárman! – kiáltott Sirius a hármas-ikrekre, akik épp a kertből osontak be – ezek szerint senkinek sem tűnt fel, hogy távol voltak egy ideig. – Hol jártatok, rosszcsontok? Képtelenek vagytok csak egyetlen napra rendesen viselkedni? Hát ennyire nem törődtök a szüleitek bánatával?
- Igazságtalan vagy velünk, Sirius bácsi! – nézett rá csúnyán Rose, miközben a havat söpörte le a pulóveréről.
- Nagyon is jól tudjuk, hogy anya és apa most szomorúak – mondta Robert. – És mi is azok vagyunk. Tudod, azért van ám szívünk!
- Igen… mi is akartuk azt a kistestvért – tette hozzá Richard. – Vagyis… először még nem, de később már igen. Tök gáz, hogy meghalt. És csak hogy tudd: nem sántikáltunk semmi rosszban!
- Akkor mit műveltetek odakinn? – tudakolta Sirius. Még sosem hallotta ezt a három gyereket ilyen komolyan beszélni.
Rose kihajtogatta a kezében tartott sálat, és egy virágszálat mutatott Siriusnak: egy gyönyörű, lila rózsát.
- Levágtátok? – kapott levegőért Sirius. – De hát soha, senkinek nem engedtétek, hogy akár csak a közelébe is menjen!
A hármas-ikrek ugyanis nagyon szerettek kertészkedni – legalábbis addig, amíg e nemes munka során kellően összepiszkolhatták magukat. Együtt nevelgettek egy soha meg nem fagyó lila rózsát, amely attól volt különleges, hogy a világ legfinomabb illatú rózsafajtája volt. Senkit, még a szüleiket sem engedték a virág közelébe.
- Be akartuk hozni anyának – mondta Richie. – Tudod, mert varázsereje van… az illata felvidít. És anyának pont egy kis vidításra van szüksége.
- Vérzett érte a szívünk, amikor levágtuk, de… anyáért mindent – tette hozzá Robert. – Most vázába tesszük, aztán bevisszük anyának, jó?
Sirius meghatottan bólintott. Vannak az életben pillanatok, amelyek a legjobbat vagy a legrosszabbat hozzák ki az emberből, és ez a családi tragédia úgy látszik, hogy a legjobb hozta ki ebből a három kis ördögfiókából. Sirius megjegyezte magában, hogy feltétlenül meg kell mondania Harrynek: a hármas-ikrek nem is olyan haszontalan kölykök, mint amilyennek látszanak.
- És most kinyithatjuk végre az ajándékokat? – javasolta Robert.
- Csak addig várjatok, amíg apátok lejön, jó? – sóhajtott Sirius.
- Daniel…
Dan, aki eddig a kandallóban lobogó tüzet figyelte, felnézett. Vivian és Valentine nézett le rá.
- Mi az?
- Figyelj, Daniel… - Val leült a szemben lévő karosszékre. – Sajnáljuk, ami anyukáddal történt.
- Tényleg? Ezt feltétlenül tudnom kellett ám! – mondta gúnyosan Dan.
- Most biztos azt gondolod, hogy mi lelketlen szörnyetegek vagyunk, pedig nem vagyunk azok. A kisöcséd meghalt, az édesanyád beteg, mi pedig undokoskodunk egymással… és ráadásul karácsony van – mondta Viv, akin látszott, hogy valósággal kényszerítenie kell magát, hogy beszéljen. – Véget akarunk vetni ennek.
- Minek?
- Ennek a buta ellenségeskedésnek.
- Tényleg? – Dan a lányok szemébe nézett, mintha olvasni próbálna a gondolataikban. Az ikrek őszintének tűntek.
- Igen. Olyan hülyék voltunk! Bocsáss meg nekünk, Daniel! Bocsásd meg, hogy téged hibáztattunk a pontok miatt, hogy lelöktünk a seprűdről, hogy mindig kinevettünk, ha bénáztál… marhák voltunk.
- Tényleg azok voltatok – vigyorgott Dan. – De én is az voltam. Megbocsátok nektek, ha ti is nekem.
Val bólintott, és kezet nyújtott. Dan ünnepélyesen megrázta a lány kezét, majd megismételte a kézfogást Vivvel is.
- Micsoda szégyen, hogy a kisöcsémnek meg kellett halnia ahhoz, hogy kibéküljek veletek, lányok – sóhajtott a fiú. – Remélem, tudjátok, hogy ez a kis fegyverszünet nem azt jeleneti, hogy Kevin és én nem vagyunk többé egymás ellenségei. Mert azok vagyunk.
- De egyszer majd nem lesztek azok – szólt Valentine. – Egyszer minden harcnak vége szakad, csak várd ki, Dan.
- Hajlandó vagyok megbocsátani neki, ha idejön, és elnézést kér. Egyébként nem – válaszolt a fiú eltökélten.
- Legalább karácsonykor felejtsd el a gyűlölködést – kérlelte Viv.
- Nem én gyűlölködök, hanem Kevin!
- Reménytelen eset vagy, ugye tudod?
- Aha – vont vállat Dan, és elindult, hogy megkeresse a barátját. El akarta mondani neki, hogy kibékült az ikrekkel. Norbertet azonban mintha a föld nyelte volna el…
Lily egész reggel a konyhában volt és reggelit csinált, noha senki sem volt éhes. Mind az anyja, mind Dinky betegek voltak, így ő, mint a legidősebb lány, magára vállalta, hogy eljátssza a háziasszony szerepét. Hátha a munka eltereli a gondolatait a szomorú eseményekről…
- Hé!
Lily megfordult, és Norbertet látta meg az ajtóban.
- Szia – válaszolt enyhén elpirulva. Még mindig élénken emlékezett arra a csókra, amit az előző este váltottak.
- Segíthetek?
- Miért is ne? – vont vállat a lány. – Vágd föl azokat az uborkákat, és tedd őket a szendvicsekre!
Norbert bólintott, és munkához látott. – Ami a tegnapot illeti…
- Felesleges beszélnünk róla – rázta a fejét Lily, miközben a konyhaasztalt bámulta. – Segítettél nekem tanulni. Igazán jó tanár vagy, de ennyi.
- Tanár? Én? – nevetett a fiú. – Nekem is ez volt az első.
- Komolyan? – pislogott a lány. – Túl… túl jól csináltad ahhoz!
- Nem hiszel nekem? – mosolygott csibészesen Norbert.
- Kéne? – húzta fel a szemöldökét Lily.
- Ez volt nekem is az első. Épp ezért nem is lehetett annyira jó… Lefogadom, hogy egy kis gyakorlással sokkal jobban menne.
- Jobban? Nekem ez is épp elég jónak tűnt…
- Akkor talán ez… - hajolt közelebb a fiú – még jobb lesz…
Már majdnem összeértek az ajkaik, amikor lépteket hallottak.
- Jaj, Lily, annyira sajnálom, ami anyukáddal történt… - mondta gyorsan Norbert, és elhúzódott a lánytól, hogy úgy tűnjön, csak baráti csevelyt folytattak. – Á, Weasley professzor, hogy van ma?
- Hogy lehetnék azután, hogy a barátaim elvesztették a kisbabájukat? – válaszolt komoran Hermione.
A fiú udvariasan bólintott. – Sajnálom, professzor, ostoba kérdés volt. Lily, készek a szendvicsek!
Már ebédidő volt, mire Ginny felébredt. Az első dolog, amit meglátott, Harry fürkésző zöld szeme volt.
- Szia – suttogta neki a férje egy kis mosollyal.
Ginny körülnézett a szobában, próbálva megérteni, miért is van ágyban, amikor Harry teljesen fel van öltözve. Hirtelen megrohanták az emlékek, és egy könnycsepp gurult le az arcán. Harry odanyúlt, és letörölte.
- Miért, Harry? – kérdezte a nő rekedtes hangon. – Miért kellett így történnie? Miért… miért kellett meghalnia?
- Nem tudom – rázta a fejét a férje. – De most ne is gondolj erre. Próbálj megnyugodni.
- Hogyan… hogyan nyugodhatnék meg, amikor épp most veszítettem el a kisbabámat? – nyögte Ginny, és zokogni kezdett.
Harry a karjába vette a feleségét, és gyengéden ringatni kezdte. – Shhh! Jól van… minden rendbe jön megint…
- De miért, Harry? – szipogott Ginny. – Amikor Madam Pomfrey a múlt héten megvizsgált, azt mondta, hogy minden rendben van a babával… Akkor miért halt meg? Nem értem… És még ha így kellett is lennie, miért éppen karácsonykor történt?
- Hogy egy okos ifjú hölgy szavait idézzem: talán ez volt a sors akarata. Talán próbára akart tenni minket, hogy a szerelmünk elég erős-e, hogy mindezt kibírja-e... és elég erős, Ginny. A szerelem, ami összeköt minket, teremethet új életet, egy másik babát. Madam Pomfrey szerint annyi gyerekünk lehet még, amennyit csak akarunk.
- De én ezt akartam!
- Tudom, én is akartam. De lesznek még kisbabáink, ha szeretnéd. – Harry megcsókolta felesége arcát. – Csak szólj, hogy mikor akarod, és én rendelkezésedre állok, milady – tette hozzá egy kacsintással.
- Jaj, Harry Potter! – bokszolt bele Ginny férje mellkasába. – Azok a piszkos gondolatok!
- Ha rólad van szó, sosem piszkosak a gondolataim, Gin – válaszolt Harry tőle szokatlan komolysággal. – Amikor rólad van szó, szerelmem, tisztának érzem magam… A szívemet tisztának és romlatlannak érzem… Tudod, hogy nem vagyok tökéletes, Gin, te jobban tudod, mint bárki más, de amikor veled vagyok… akkor jónak érzem magam. Melletted elhiszem, hogy jó vagyok… te teszel azzá, szerelmem, és én sosem gondoltam a kapcsolatunkra úgy, mint valami piszkos, illetlen dologra… még akkor sem, amikor egy óvatlan pillanatban összehoztuk Lilyt. Akkor sem, amikor titokban Hermione osztálytermébe jártunk szeretkezni… soha. Te és én, ez a kapcsolat, szent… és áldott. És mindegy mi történik, együtt mindent kibírunk.
- Jaj, Harry! – Ginny a férje nyaka köré fonta a karját, és az arcát a vállára hajtotta.
- Sírj csak, az segít – suttogta Harry, miközben Ginny haját simogatta. Ginny hirtelen visszahúzódott, és hálóinge ujjával letörölte a könnyeit.
- Ugyanezt mondtad a Durmstrangban, Harry – mondta szipogva.
- Mikor? Nem emlékszem.
- Akkor, amikor halottnak hittelek, és te öregemberként vigasztaltál. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna…
- Látod, amikor először ezt mondtam neked, minden rendbe jött… és most is rendbe fog jönni. Higgy benne, Ginny.
- Megpróbálom – bólintott a boszorkány. – Harry… az a hármas-ikrek rózsája az éjjeliszekrényen?
- Az hát. Behozták neked, hogy felvidítsanak. Tudod, a szirmai vidító varázzsal vannak átitatva, és ha jól emlékszem arra, amit gyógynövénytanból tanultunk, akkor ez az egyetlen virág, ami ilyen tulajdonságokkal rendelkezik.
- Óóóó… de aranyos a gyerekektől – szólt Ginny meghatva. – Eddig még soha a közelébe sem engedtek ennek a virágnak, és most levágták nekem?
- Igen, mert szeretnek téged. Mindnyájan szeretünk téged, jobban, mint azt el tudnád képzelni.
- Lily, beszélhetnék veled?
- Persze, Hermione néni… de miről? – kérdezte Lily, bár jól tudta, mi következik.
- Mi van közted és Malfoy öccse között?
- Semmi.
- Én ezt nem nevezném éppen semminek, Lily – szólt Hermione dorgáló arckifejezéssel. – Épp csókolózni akartatok, amikor beléptem. Eddig azt hittem, a Wood fiú tetszik neked.
- És ez így is van – válaszolt a kislány. – Egyébként én sem tudom, mi történt köztem és Norbert között. Mindenestre semmit sem jelent nekem.
- Hát remélem is, hogy semmit sem jelent neked… tudod, hogy a te korodban óvatosnak kell lennie az embernek a párkapcsolatokkal…
- De Hermione néni! – kapott levegőért Lily. – Ne kezdj nekem a madarakról meg a méhekről beszélni! Pontos tudom, hogy mennek ezek a dolgok. Egyébként meg Norbert csak tizenegy éves! Még szinte kisbaba! Nem hinném, hogy már férfivé érett, még a hangja sem mutál… egyszerűen túl gyerek még ahhoz, hogy bármi… veszélyeset csináljon. És nekem tényleg Chris Wood tetszik, nem Norbert! Sosem esnék bele egy Malfoyba, főleg ha két évvel fiatalabb, mint én. Megnyugodhatsz, tökéletesen biztonságban vagyok tőle.
- Remélem is – bólintott Hermione. – Gyere, Olympe és Titánia épp most búcsúzik el a többiektől.
- Kár, hogy már elmennek. Tita nagyon kedves lány. Francia, de egy cseppet sem hasonlít Yvette-re!
- Az igaz – mosolygott Hermione. – Hagridra hasonlít.
A következő két nap alatt Ginny kedve valamelyest javult, de Harry még mindig aggódott, ismerve Ginny depresszió iránti hajlamát. Még tisztán emlékezett arra, mit történt, amikor Danielről kiderült, hogy kvibli: Ginny teljesen kétségbe esett, nem volt hajlandó sem enni, sem beszélni, és rá sem bírt nézni a fiára.
Harry tartott tőle, hogy felesége megint hasonló állapotba kerül ez után a megrázkódtatás után. Félt, hogy Ginny jelenlegi „jókedve” pusztán csak álca, és a nő valójában elfojtja érzelmeit.
Karácsony első napja óta még a hármas-ikrek is nagyon illedelmesen viselkedtek, és a kis Lea is igyekezett az átlagnál kevésbé nyúzni a szüleit. Lily rengeteget segített a ház körül, míg Daniel Norberttel töltötte az idejét, úgy érezve, hogy jobb, ha nem alkalmatlankodik.
Daniel elmesélte a barátjának, hogy kibékült az ikerlányokkal, de Norbert egy cseppet sem örült a hírnek. – Mi van, ha ez csak csapda? – kérdezte. – Lehet, hogy őszinte volt a békülési szándékuk, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha csak el akarták hitetni veled, hogy a te oldaladon állnak, miközben Kevinnek kémkednek?
- Kémkednek? – legyintett Daniel. – És szerinted mit árulhatnának el Kevinnek? Azt, hogy szomorú vagy anya vetélése miatt? Ugyan már! Láttam a lányokon, hogy komolyan gondolják a dolgot. Jó emberismerő vagyok, és tudom, hogy igazat beszéltek.
- Hát, ha ennyire biztos vagy benne, akkor örülök, hogy kibékültél velük – vont vállat Norbert.
Karácsony másnapján Harry levelet kapott Petunia nénitől.
Kedves Harry!
Köszönöm a társalgó festményt, nagyon tetszik. A rajta szereplő hölgy rendkívül beszédes, és csodálatosnak találom, hogy velem van: olyan, mintha mindig lenne egy barátnőm a házban. Vernon persze ki akarta dobni, mondván, hogy a te őrült világodból származik, de megfenyegettem, hogy nem főzök neki többet, ha bármit is tesz a festménnyel. Tegnap este a hálószobánkba tettem a képet, de Vernon kissé ideges lett, amikor hajnali ötkor azon kapott, hogy az új barátnőmmel beszélgetek. Így aztán valószínű, hogy Bethany (ez a festményen szereplő hölgy neve) át fog kerülni a konyhába.
Tegnap meglátogatott Dudley és a családja. Képzeld csak, Millicent megint várandós! Téged is üdvözölnek.
Marge holnap érkezik, és azt hiszem, magán kívül lesz, ha meglátja Bethanyt. De ez engem igazán nem érdekel (ki gondolta volna? – kezdem elfogadni a varázslatot!)
Remélem, te és a családod is jól vagytok. Boldog karácsonyt!
Petunia néni
Petunia mellékelt egy karácsonyi ajándékot is, amely ugyanolyan haszontalannak bizonyult, mint a Dursleyék korábbi „ajándékai”: egy fotót küldött a Privet Drive-i házukról. Mintha Harry nem látta volna épp eleget életében! De hát az olyan emberek, mint Petunia, soha nem változnak meg… vagy mégis?
December 28-án Ginny végre felkelhetett, és ragaszkodott hozzá, hogy ő főzze meg az ebédet a család, valamint a két vendég, Hagrid és Norbert számára. Noha Hagrid felesége és lánya már elutazott, hogy meglátogassák egy nagybácsijukat a francia Riviérán, Hagrid úgy döntött, hogy egészen az ünnepek végéig marad.
- Tudod, igazán remek nő az anyád – suttogta Norbert Danielnek ebéd közben. – Sokkal erősebb, mint gondoltam.
- Aha – válaszolt Dan tele szájjal. – Télleg remek nő, mi?
- Anya, hol van Dinky? – kérdezte Lea Potter.
- Nem érzi jól magát, drágám – válaszolta Ginny. – Még mindig az influenzától szenved.
- Ginny úrnőm? – szólalt meg egy cérnavékony hangocska.
- Dinky? Miért keltél fel? Ágyban lenne a helyed! – mondta rosszallóan Ginny. – Még nem gyógyultál fel teljesen az influenzádból!
- Dinky nem influenzás, úrnőm – rázta a fejét a házimanó.
- Nem? De hát akkor mitől voltál olyan rosszul? – ráncolta a homlokát Ginny.
- Amikor Madam Pomfrey itt volt a reggel, Harry Potter uram megkérte, hogy Dinkyt is vizsgálja meg, és Madam Pomfrey azt mondta, hogy… - a házimanó hangja egészen elhalt.
- Mit mondott? – tudakolta Harry.
- Jaj, Harry uram, Dinky nem is tudja, hogy mondja meeeeeg! – tört ki könnyekben a házimanó. – Micsoda szégyen… Dinky egész reggel azon gondolkodott, hogy hogyan mondja meg… de semmit sem tudott kitalálni… és most szörnyen érzi magáááát…
- De hát miért? – kérdezte Hagrid gyöngéden. A mágikus lényekre vonatkozó szeretete a házimanókra is kiterjedt. – Mi történt, ami ennyire borzasztó?
- Dinky… Dinky megszegett egy szent házimanó szabályt! – zokogta a manó, csúnya kicsi arcát a tenyerébe rejtve.
- Csak nem az „ötszáz-napos szabályt”? – kérdezte Daniel.
- Deeeee… - hüppögött Dinky.
- Hogy mi van? – értetlenkedett Harry, akinek fogalma sem volt a házimanók szabályairól.
- Úgy érti, hogy terhes – felelte Norbert.
- Terhes? – kapott levegőért Ginny. – Igaz ez, Dinky?
- Igen, úrnőm… - szipogott a házimanó. – Dinky kismanót vár Dobbytól… - Ezzel a hasára tette a kezét, és gyengéden megsimogatta, miközben a könnyei egyre csak hullottak csinos kis kardigánjára.
Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy Lily és Hagrid nagyon megsajnálták, de Ginny arckifejezése szemernyi részvétet sem sugárzott. Harry szíve elszorult, ahogy a feleségére nézett. A manó bejelentése rosszabbkor nem is jöhetett volna.
- Elnézést, de elment az étvágyam – szólt Ginny, és felállt az asztaltól, majd sietve elhagyta az ebédlőt.
Miután sikerült rávennie Dinkyt, hogy fújja ki az orrát, és nyugodjon meg, Harry úgy döntött, hogy megkeresi a feleségét.
A közös szobájukban talált rá, ahogy Ginny épp ruhákat dobált ki a szekrényből. Harry megütközve figyelte feleségét: csak nem akar elköltözni?
Ginny hirtelen megfogott egy rózsaszín ruhát, és tépdesni kezdte. Ahogy a ruha ujja a padlóra hullott, az anyaga sötétlilára váltott. Ez volt az a ruha, amit Fredtől és George-tól kapott, amikor Lilyvel volt terhes: a színváltó ruha, Ginny legnagyobb kedvence, amelyet minden terhessége alatt viselt.
- Mit csinálsz, Gin? – kérdezte Harry, és odarohant hozzá, tartva tőle, hogy a nő megbolondult.
- Már nem lesz rá szükségem, nem? – motyogta Ginny, és tovább folytatta a szerencsétlen ruha tönkretételét.
- Hagyd ezt abba, Ginny! – Harry kirántott az anyagot a felesége kezéből, és szorosan magához húzta őt. Ginny egy ideig küzdött, hogy kiszabaduljon férje öleléséből, de Harry túl szorosan tartotta. – Jól van… jól van, nyugodj meg… - csitította Harry.
- Hogy nyugodhatnék meg? – sziszegte a boszorkány. – Épp most vesztettem el a gyerekemet, erre Dinky fogja magát, és bejelenti, hogy várandós! Menten felrobbanok, Harry! Muszáj valamit tennem, hogy levezessem a dühömet, hát nem érted?
- Akkor püfölj engem! Püfölj egy párnát, vagy akármit, csak ne azon a ruhán vezesd le a mérgedet, az sosem bántott téged!
- Tudom, hogy nem… - suttogta Ginny összeszorított fogain keresztül. – De ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott… Annyira fel akartam megint venni ezt a ruhát, és most már nem tudom! – Öklét hevesen Harry vállába vágta.
Harrynek fogalma sem volt, mit tegyen. Talán ki kéne kérnie egy St. Mungó-beli pszichiáter véleményét…
- Lehet, hogy megint felveheted, szívem… csak várd ki. Légy türelmes, és ígérem, hogy megint hordhatod – mondta gyengéden a varázsló, és lecsókolta Ginny könnyeit.
- Megígéred? – motyogta a nő.
- Meg – bólintott Harry. – És most feküdj le egy kicsit, Gin. Tessék, ezt vedd be – nyújtott felesége felé egy nyugtató tablettát, amit Madam Pomfrey hagyott itt szükség esetére.
- Nem kell. Nem akarom begyógyszerezni magam – rázta a fejét Ginny. - Ezzel tiszta fejjel kell szembenéznem. És Isten segítsen, hogy sikerüljön… - Ezzel magára húzta a takarót, nem is törődve vele, hogy teljesen fel van öltözve.
Isten segítsen, hogy sikerüljön… Ez a mondat visszhangzott Harry fejében, ahogy a felesége elszenderült. Biztos volt benne, hogy Ginny ezúttal mélyen, álmok nélkül fog aludni, mert nagyon kimerültnek tűnt. Néha egyetlen sokk elég ahhoz, hogy az ember jobban elfáradjon, mintha egész nap megállás nélkül dolgozott volna.
Harry felvette a megtépett ruhát, egy csókolt lehet Ginny homlokára, és kiment a szobából.
Harry felnézett a kicsiny, de csinos épület homlokzatára. Szóval ez volt az a hely, ahol a szülei összeházasodtak…
Mély lélegzetet véve belépett, és azonnal rádöbbent, hogy Ginnynek igaza volt, amikor azt javasolta neki, hogy látogasson el ide: a puszta falak békét sugároztak, és Harrynek most leginkább békére volt szüksége.
Tekintete bejárta a fehérre festett kis kápolnát. Csupán öt sor pad volt bezsúfolva a parányi épületbe, valamint egy kicsiny oltár hófehér kálákkal díszítve. Itt minden egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalmat sugárzott, és ez a nyugalom Harry szívébe is utat talált.
Járt ő már templomban azelőtt is: a Little Whinging-i templomban még gyerekkorában, de az fele ennyire sem volt takaros.
Harry odasétált az oltárhoz, és megállt előtte, majd felnézett.
- Hé, Öregfiú – suttogta. – Igen, Hozzád beszélek… bocs, hogy zavarlak, de szükségem van a segítségedre. – Egy pillanatra habozott, majd folytatta. – Nézd, tudom, hogy eddig nem igazán törődtem veled, és ezek után talán nem is illik bármit is kérnem tőled… nem is emlékszem sokra abból, amit rólad hallottam, de egyetlen dologra igenis emlékszem: azt mondják rólad, hogy mindenkinek megbocsátasz, mindegy mit is tettek. Tudom… tudom, hogy nem egészen voltam olyan, amilyennek Te látni szerettél volna, de ez amiatt van, ahogy felnőttem… szülők nélkül, meg minden. Gondolom, ezt úgy is tudod, nem? Tudod, hogy részben téged hibáztattalak azért, ami velem történt? Azért, ami a világgal történt… De felhagyok a hibáztatásoddal, ha most segítesz. Lehet, hogy ez zsarolásnak hangzik, de… add, hogy Ginny rendbe jöjjön! Add, hogy sikeresen kijöjjön a depressziójából… gyógyítsd meg őt, kérlek… ez minden.
Harry egy ideig mozdulatlanul állt, mintha valami válasz-félére várna, amely nem jött. A kápolnában továbbra is csend honolt.
A férfi lehajtotta a fejét, és megmasszírozta a nyakát, amely elgémberedett a sokáig felfelé való nézéstől, majd megfordult, hogy elhagyja az épületet. Azon töprengett, hogy talán el sem kellett volna jönnie… Végül is mit várt ettől a látogatástól? Azt nem várhatta el, hogy Isten majd lekiált a mennyből, hogy „oké, elfogadom a bocsánatkérésedet, a nejed meggyógyul!”
Az ajtó felé menet Harry a padlót fixírozta, és szörnyen ostobának érezte magát. Az ajtóban azonban egy pár cipőre esett a tekintete.
- Diggle lelkész? – kérdezte felnézve.
A másik férfi barátságos mosolyt küldött felé. – Azon tűnődtem, vajon látom-e Önt valaha is itt, Potter úr.
- Hát, most lát – vont vállat Harry. – De nem igazán tudom, mit is keresek itt.
- Esetleg egy imára tért be? – érdeklődött a lelkész, továbbra is mosolyogva. – Az emberek általában azért jönnek ide, hogy imádkozzanak Istenhez.
- Istenhez? – suttogta Harry. – Létezik egyáltalán?
- Meglehetősen különös ezt épp egy lelkésztől kérdezni, Potter úr! – nevetett John Diggle. – Az csak természetes, hogy Isten létezik, és szeret mindnyájunkat.
- Aha… ezt hallottam gyerekkoromban is a templomban – sóhajtott az ifjú varázsló –, de sosem hittem el igazán.
- Miért nem? – kérdezte a lelkész érdeklődést és segítőkészséget sugárzó arccal. Anélkül, hogy észrevette volna, Harry visszafelé sétált a lelkésszel a kápolnába, és leült az egyik padsorba.
- Hogy miért? – morogta Harry. – Mert sosem volt jó hozzám. Hagyta, hogy meghaljanak a szüleim, hagyta, hogy Voldemort uralkodjék a világon, és ártatlanok ezreit ölje meg… hagyta, hogy olyan emberek között nőjek fel, akiktől sosem kaptam szeretetet… Egyszerűen nincs rá okom, hogy higgyek benne. Miért hagyta, hogy mindezt megtörténjen? Miért nem avatkozott közbe? Ha egyszer Mindenható, akkor miért…? Megakadályozhatta volna.
- Egyszerre csak egy dologról beszéljünk, Potter úr – mondta a lelkész gyöngéden. – Azért kérdezi, hogy az Úr miért hagyta, hogy meghaljanak a szülei? Nos… ha nem hagyta volna, akkor maga minden bizonnyal nem lett volna képes egyéves korában elintézni Voldemortot. Ha Voldemort nem ölte volna meg a maga szüleit, magát akkor is megölte volna, és akkor senki sem állíthatta volna meg… igen, Voldemort megölte Lilyt és Jamest – hajj, még jól emlékszem rájuk… én adtam őket össze itt, és magát is itt keresztelték meg… - szólt a lelkész szomorkás mosollyal. – Elnézést, elkalandoztam. Tehát, Voldemort megölte őket, de a maga anyja képes volt megvédeni magát, mielőtt meghalt: és olyan módon védte meg magát, hogy az elpusztította Voldemortot. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és Ő mindent okkal tesz. Hagyta, hogy meghaljanak a maga szülei, mert tudta, hogy a világ csak így menekülhet meg tizenhárom évre.
- Na jó, de akkor… miért hagyta, hogy Voldemort tizenhárom év múlva visszatérjen? És miért hagyta, hogy megint erőt nyerjen? Tudta jól, hogy Tom Denem milyen gonosz, akkor meg miért nem állította meg őt? – kérdezte Harry szinte könyörgő hangon… annyira vágyott rá, hogy végre megértse, mi miért történ úgy, ahogy.
- Isten számtalan akadályt gördített az emberiség útjába a történelem során, Potter úr. Próbára akart tenni minket, hogy lássa: elég erős-e a hitünk, hogy kibírjuk a nehézségeket…
- Csak nem úgy érti, hogy Isten szándékosan szabadította a világra Voldemortot? – kapott levegőért Harry.
- Természetesen nem – nevetett Diggle lelkész. – Nem így értettem. Úgy értettem, hogy Isten megakadályozhatta volna azokat a szörnyű eseményeket, de nem tette.
- És miért nem?
- Azért, mert Ő egy úriember. Csak akkor lép közbe, ha kérik.
- Akkor meg miért nem lépett közbe, amikor Voldemort embereket mészárolt le? Lefogadom, hogy sok varázsló és boszorka imádkozott, hogy állítsa meg a gonoszt. Hát miért nem állította meg?
- Megállította – válaszolt halkan John Diggle. – Magán keresztül, Harry Potter.
- Azt akarja mondani, hogy eszköz voltam Isten kezében? – ráncolta a homlokát Harry. Rém nevetségesnek érezte magát. Igen, nevetségesnek, de a szíve mélyén izgatottnak is. Nem is értette ezt az érzést: ez valami új, számára ismeretlen dolog volt.
- De… azt hallottam, hogy a papok szerint Isten egyszerre látja a múltat, jelent és a jövőt. Akkor nem akadályozhatta volna meg, hogy Tom Denem megszülessen, ha tudta, hogy milyen gonosszá válik majd egyszer?
- Potter úr… Harry. Maga előre elrendelésről beszél, de a dolgok nem így működnek. Isten minden embernek szabad akaratot adott, hogy maga hozhassa meg a döntéseit. Tom Denemnek is, akárcsak bárki másnak, szabad akaratot adott, hogy maga válassza meg az útját. És ő a rossz utat választotta. Az én értelmezésem szerint Isten számos lehetséges jövőt lát, amelyek közül csak egy válik valóra: az, amelyet egy adott személy kiválaszt a maga számára.
Harry meglepetten fordult a lelkészhez. Még sosem gondolt így ezekre a dolgokra…
- Mennem kell – mondta felállva. – Köszönöm a beszélgetést, Diggle lelkész.
- Örömömre szolgált, hogy beszélhettünk, Potter úr – mosolygott a másik férfi, és megrázta Harry kezét. – Úgy látom, ma éjjel hóvihart kapunk. Jobb lesz, ha hótaszító bűbájt szórok az ajtóra. – Ezzel az ajtó felé pöccintett a pálcájával. Valami áttetsző és vízszerű dolog látszott az ajtókeretben fodrozódni, mintha egy hártyavékony fal lenne. John Diggle átlépett a falon, és Harry követte. – Ügyes kis varázslat, nemde? Bárki bejöhet a templomba a vihar idején is, de a hó és hideg kinn marad.
Egy varázspálcát lengető lelkész meglehetősen fura látványt nyújtott: Harry még sosem látott papot varázsolni. Természetesen látott már mágus-papokat a barátai esküvőin, de azok a papok általában nem varázsoltak, csak levezényelték a ceremóniát. Harry most még inkább megértette, milyen ostoba dolog is volt a boszorkányüldözés: igenis voltak boszorkányok és varázslók, akik hittek Istenben, az egyház mégis üldözte őket és a halálukat akarta. Miért voltak a régi korok emberei annyira ostobák, hogy ne vegyék észre: a varázslat és az Istenben való hit összefér?
- Eljön a szilveszteri partira a Három Seprűbe, Potter úr? – kérdezte a lelkész.
- Nem valószínű – rázta a fejét Harry. – A feleségem nincs jól, és nem hiszem, hogy három nap alatt annyira felépülne, hogy bulizni akarjon.
- Majd imádkozom érte – mondta John Diggle.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Remélem, hamarosan újra találkozunk, Potter úr.
Mire Harry hazaért, kitört a hóvihar. A heves szél hurrikán módjára tépdeste a fák ágait, melyek vészesen hajladoztak és recsegtek. Harry a szobájuk ablakában ülve találta Ginnyt. A nő a vihart bámulta.
- Gyönyörű, nem igaz? – suttogta Ginny. Állát a térdén nyugtatta, és a kezével átölelte a felhúzott lábait. Egy pillanatra egészen kislányosnak tűnt… Harrynek eszébe jutott a hatodik roxforti évének karácsonya: az egyetlen karácsony, amelyet az Odúban töltött. Egy éjszaka képtelen volt elaludni, mert a padlásszellem a „Pásztorok, pásztorok” hangos éneklésébe kezdett. Ron már bizonyára hozzászokott a szellem hangoskodásaihoz, de ő nem. Így aztán Harry fogta a takaróját meg a párnáját, és lement a földszintre, hogy a nappali kanapéján aludjon.
A nappaliban azonban már volt valaki: Ginny ült az ablakban és nézett ki az éjszakába. A szél akkor is a hópelyheket kergette odakint. A lány kicsinek és törékenynek tűnt, gondolta Harry, és rádöbbent, hogy már percek óta szótlanul figyeli. Restelkedett is akkor miatta, és emlékeztette magát, hogy neki csak Cho tetszik.
Most, hogy visszagondolt arra a sok-sok évvel azelőtti téli éjszakára, Harry fel sem tudta fogni, hogy szerethetett valaha is olyasvalakit, mint Cho Chang, amikor itt volt Ginny. Azt pedig még kevésbé értette, hogy sikerült Chónak mégis bizonyos érzelmeket ébresztenie benne, amikor nemrégen újra találkoztak. Miért? Hiszen ő Ginnyt szereti!
- Igen, tényleg gyönyörű – bólintott a férfi, és leült a felesége mellé. – Gyönyörű és veszélyes. Pont, mint egy bizonyos vörös hajú nő.
Ginny kérdő tekintetet vetett rá. – Én, veszélyes?
- Igen, te – vigyorgott a férje. – Mert amikor így nézel rám, bármire képesnek érzem magam… még teljesen őrült dolgokra is. Bármit megtennék, hogy téged boldognak lássalak. Bármit.
- Tudom – mosolygott az asszony. Amikor Sirius délután eljött Rosmertától, meglátta, ahogy Harry belép a kápolnába. Természetesen beszámolt róla Ginnynek, és a nő egészen meghatódott. Jól tudta, hogy Harry nincs éppen jó viszonyban a Mindenhatóval, ezért kimondottan kedvesnek találta, hogy a férje ilyen áldozatot hozott érte… hiszen tudta, hogy ő volt az ok, amiért Harry templomba ment. – Tudom – ismételte, és a férje vállára hajtotta a fejét. – És ezért újra boldog is leszek… mert azt akarom, hogy te is boldog légy.
Harry zavarodott arckifejezéssel nézett rá.
- Úgy értem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mihamarább túl legyek ezen az egészen, és megígérem neked, hogy nem esem depresszióba… nem engedhetem meg magamnak, hogy depressziós legyek, amikor van hat csodálatos gyerekem és egy férjem, aki mindennél jobban szeret. Az egyszerűen nem lenne fair, nem igaz?
Válaszként Harry lehajolt, és hosszan megcsókolta. – Én vagyok a legszerencsésebb ember a Föld kerekén, mert te vagy a feleségem. És ha valóban létezik Isten, akkor hálát kell adnom neki azért, hogy téged nekem adott.
December 31
- Apaaaa, hadd menjünk mi is!
- Szó sem lehet róla! – rázta a fejét Harry. – Ti hárman még csak tízévesek vagytok.
- De három hét múlva már tizenegy évesek leszünk! – ellenkezett Robert.
- Kevesebb, mint három hét múlva! – tette hozzá Rose. – El kell engedned minket a szilveszteri buliba!
Harry Ginnyre pillantott, és a felesége megvonta a vállát. – Csak nem lenne olyan szörnyű, ha elvinnénk őket is, nem? – szólt az asszony.
Előző nap Ginny hirtelen kijelentette, hogy el akar menni a Három Seprűbe a szilveszteri partira. Harry nagyon örült a hírnek, mert ezt annak tudta be, hogy Ginny végre gyógyulófélben van. Azután, hogy szegény asszony egy teljes hétig gyászolta elvesztett magzatát, igazán szüksége volt valamire, ami felvidítja, és a parti erre biztosan jó alkalom lesz.
A Potter szülők úgy döntöttek, hogy elviszik a buliba Lilyt, Danielt és Norbertet, mivel ők már elég idősek ahhoz, hogy éjfélig fenn maradjanak. „De azt ne is várjátok, hogy pezsgőt is kaptok!” – mondta Harry a három gyereknek.
A hármas-ikrek vérszemet kaptak hallván, hogy szülei elviszik idősebb testvéreiket és a vendég gyereket a buliba, és ragaszkodtak hozzá, hogy ők is mehessenek, mondván, hogy csak egy hónappal fiatalabbak Norbertnél, és ha Norbert elmehet, akkor ők is.
Mit tehet egy szülő ilyen helyzetben, ha azt akarja, hogy gyermekei igazságosnak tartsák?
- Na jól van, eljöhettek – sóhajtott Harry.
- Éljeeeen! – ugrált örömében Richie.
- De pezsgőt nem kaptok! – emlékeztette őket az apjuk.
- Jól van naaaa – biggyesztette le a száját Rose.
A délután folyamán Dobby meglátogatta a Potter családot (azaz inkább Dinkyt, akinek az előző nap megkérte a kezét, és aki boldogan mondott igent). Mind Dobby, mind Dinky nagyon megkönnyebbült, hogy Potterék nem dühösek rájuk, amiért összehoztak egy kismanót. Harry éppenséggel mulatságosnak tartotta a dolgot, és hevesen vigyorogni kezdett, amikor elképzelt egy újszülött házimanót: egy pici, barna, denevérfülektől keretezett arcocskát, ahogy kikandikál a pólyából. Már alig várta, hogy megismerhesse Dobby kisfiát/kislányát, mivel még sosem látott gyerek házimanót. A házimanók állítólag hét hónapig várandósak, szóval a kicsinek júniusban kell megérkeznie… nagyjából akkoriban, amikor Harry fia született volna meg. Amikor ez eszébe jutott a férfinak, igyekezett gyorsan elhessegetni a szomorú gondolatot. Ma pedig, az év utolsó napján különösen ügyelt rá, hogy semmi lehangoló dolgon ne rágódjon, hiszen a szilveszternek vidámnak kell lennie.
Dobby felajánlotta, hogy a Potter házban marad Dinkyvel, és vigyáz a kis Leára, aki természetesen nem vehetett részt a partin. A kislány kisírta a szemét, sípcsonton rúgta az apját mérgében (Harry egy ideig a csillagokat látta), de a szülei csak nem egyeztek bele, hogy őt is elvigyék. – Túl kicsi vagy még, drágám, neked nyolckor már ágyban a helyed… és úgyis csak elaludnál Rosmerta vendéglőjében… - mondta Harry engesztelően, miközben fájdalomcsillapító bűbájt szórt a lábára. – De itt maradnak veled a baglyok. Választhatsz egyet, és fölviheted a szobádba, hogy veled aludjon.
Ez eleve nagy engedmény volt Harry részéről, mert eddig sosem engedte Leának, hogy használja a baglyokat („A baglyok arra valók, hogy leveleket szállítsanak, nem arra, hogy játsszunk velük, kicsim!”)
Lea meglepetten nézett apjára, majd azt mondta: - Jó, akkor Hedviget akarom!
Mit tehetett Harry? Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó… Így tehát szegény Hedvig arra a szomorú sorsra ítéltetett, hogy az éjszakát a kislány szobájában töltse, és esetlegesen halálra ölelgessék.
Este nyolckor Harry ágyba dugta legkisebb lányát, és felvitte hozzá Hedviget.
- Bocs, öreglány, csak egy éjszakára maradsz itt – suttogta kedvencének, és gyöngéden megpaskolta a bagoly fejét. Hedvig sértődötten megcsipkedte a férfi ujját, majd Lea ágyára röppent, és a fejtámlára telepedett. – Jó kislány vagy, Hedvig – mosolygott Harry. – És te is légy jó kislány, Lea! Jó éjt, mindkettőtöknek.
- Tudtam én, hogy nemsokára megint találkozunk, Potter úr! – üdvözölte Harryt John Diggle, ahogy családjával belépett Rosmerta kocsmájába. A lelkészen látszott, hogy egy kicsit már felöntött a garatra.
- Jó estét, Diggle lelkész – mosolygott Harry.
- Ma este csak hívjon Johnnak, jó? – kacarászott a lelkész, és jól meghúzta mézborral teli kupáját.
- Nem bánja, ha csatlakozom, ugye? – kérdezte Hagrid Diggle úrtól. – Két liter mézbort, Rosmerta kedves!
- Egy pillanat, Hagrid! – válaszolt a kocsmárosnő, akinek igencsak sok munkája akadt ma este: szilveszterkor mindig tele volt a Három Seprű vendégekkel, mintha egész Roxmorts itt tolongott volna. Harry összefutott például Doris Crockforddal (aki nem mulasztotta el az alkalmat, hogy jól megrázza Harry kezét) és Deadalus Diggle-lel (aki szokásos bíbor talárját viselte, és a mézbortól ittasan egy tengerészdalt énekelt).
Harry és Ginny kerestek maguknak egy kevésbé zajos sarkot, és leültek Ronnal és Hermionéval, míg a Potter és Weasley gyerekek összeültek egy másik asztalnál. Ron és Hermione nem hozta el Rupertet, hanem az Odúban hagyták a nagyszülőknél. Ron szerint Arthur és Molly is rendezett valamiféle partit a házukban, és Harry kissé megnyugodott, amikor megtudta, hogy Fred és George arra a partira látogattak el, így valószínűleg nem fognak itt megjelenni és bajt keverni.
Neville is megérkezett a feleségével és az apjával. Frank Longbottom szimpatikus, bár kissé szigorú kinézetű idős úr volt – talán korábbi auror szakmája és a St. Mungóban eltöltött jó pár év tették enyhén zorddá a megjelenését.
- Hogy oda ne rohanjak! – mutatott Ron az ajtóra. – Megérkeztek a szomszédaid, Harry.
És valóban: Draco Malfoy lépett be Gabrielle Delacourral kart karba öltve. Igazság szerint a kocsma felé vezető úton futottak össze, és Gabie automatikusan belekarolt Malfoyba, mintha ez lenne számára a legtermészetesebb dolog a világon. Draco pedig, mint egy igaz Malfoy, nem lökhette el magától a hölgyet: ugyan mit gondolnának róla az emberek – talán azt, hogy nem tökéletes úriember? Ebbe még belegondolni is borzasztó volt!
- Malfoy nem látszik valami vidámnak – jegyezte meg Ginny.
- Nem is értem, miért… Gabie most még olyan ronda zöld kobold maszkot sem visel – tette hozzá Harry.
- Ha már koboldokról van szó… - szólt Hermione, a sarokban ücsörgő és beszélgető négy koboldra meredve. A koboldok sötét pillantásokkal méregették Malfoyt. – Ha Malfoy helyében lennék, én bezárnám azt a bankot. Ezek a koboldok nagyon durvák tudnak lenni, ha akarnak, és az élete mégis többet ér, mint az a nyavalyás bank.
- Igen? Mióta? – kérdezte Ron.
- Haha… roppant vicces vagy! – morogta a felesége.
o
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – kérdezte Harry Ginnytől, miközben Ron és Hermione is eltűnt a tömegben.
- Természetesen – mosolygott Ginny, és elindultak a táncparkett felé. Az odafelé vezető úton elsétáltak a hármas-ikrek mellett, akik különös arckifejezéssel iszogattak valamit.
- Ez nem vajsör – jegyezte meg Harry. Kikapta a poharat Robert kezéből, és megszagolta. – Ez Minőségi Varázsló Vodka! Te jó ég, hol szereztétek? Rosmerta ilyet nem is árul!
- Bocsi, nem mon’hatom ellll – mondta Rose, és hátratántorodott. Harry épp hogy csak el tudta kapni.
- Megmondtam, hogy nem szabad…
- …pezsgőt innunk, tuuuudom, de ez nem is pezsgő! – emlékeztette Richard az apját.
- Hol szereztétek? – tudakolta Ginny a szigorú anya arckifejezésével, de a gyerekeken látszott, hogy eltökélték magukban: nem árulják el.
- Rendben, akkor azonnal mentek haza, és lemaradtok az éjféli buliról! – közölte velük az apjuk.
- Jóvannnaa… azok a koboldok… tőlük kaptuk – mondta Robert, és abba a sarokba mutatott, ahol nemrég még a koboldok ültek. Mostanra azonban mind egy szálig eltűntek.
Mit tehetett Harry? Menjen és hajkurássza a koboldokat Roxmorts utcáin az éjszaka közepén? Azok a kis szörnyetegek már rég elhoppanálhattak az Abszol útra vagy bárhová…
- Miért adnának a koboldok szeszes italt gyerekeknek? – gondolkodott hangosan Harry, miután rászórta csemetéire az anti-alcoholicus bűbájt. – Gondolom, még fizetnetek is kellett érte, mi?
- Háááát… - húzta el a száját Rose. – Na ja… a varázsló vodka drága ám… miért adnák oda ingyen?
- Gondolom, a normál összeg tízszeresét kérték el, csak mert gyerekek vagytok, és máshonnan nem tudnátok beszerezni – jegyezte meg komoran Ginny.
- Aha – sóhajtotta Richie bűnbánó arckifejezéssel.
- Mennyit kértek érte?
- Tíz galleont – suttogta Robert.
- Tíz galleont? – hápogott Harry. – Annyiért egy varázspálcát is kaphattatok volna! Honnan volt ennyi pénzetek?
- Spóroltunk… a zsebpénzt, amit tőled kaptunk, apa – vont vállat Rose. – Azt gondoltuk, hogy a mai este jó alkalom arra, hogy elköltsük.
- Tényleg remek alkalom rá – horkantott Harry. – Hat hónapig egy knútot sem kaptok!
- Hat hónapig? – kaptak levegőért a hármas-ikrek.
- Egy szót sem akarok hallani, vagy mindjárt egy teljes év lesz! És most sipirc, keressétek meg Lilyt és vele beszélgessetek!
- Miért Lilyt? Ő olyan unalmas! – sóhajtott Richard, de apja zord arckifejezését látva bólintott, és követte Robertet és Rose-t.
- Kíváncsi lennék, miért süllyedtek olyan mélyre a koboldok, hogy szeszes italt árulnak gyerekeknek… - csóválta a fejét Ginny.
- Malfoy – válaszolt Harry.
- Hogyhogy? – kérdezte a neje.
- Minden Malfoy bankja miatt van. Ezt a négy koboldot már láttam a Gringottsban. Amióta Malfoy megnyitotta a bankját, egy csomó koboldot bocsátottak el a Gringottsból… egyszerűen nincs már rájuk szükség, mert a bank elvesztette az ügyfélköre felét. A munkanélküli koboldoknak muszáj volt új megélhetési forrás után nézniük, és beálltak szeszcsempésznek.
- Micsoda szégyen! – mondta megvetéssel Ginny. – Sosem gondoltam volna, hogy Draco bankja ekkora problémát okoz majd a Gringottsnak…
- Hát pedig úgy látszik, meggyűlt vele a koboldok baja.
Amikor végre táncolni kezdtek, Harry tekintete összetalálkozott Chóéval. A nő élénken beszélgetett Gabrielle-lel (úgy látszott, Dracónak sikerült elszabadulnia a fél-vélától). Harry mindössze egy apró fejbólintással jelezte, hogy észrevette Chót, majd újra a feleségére összpontosította minden figyelmét. Ez szemmel láthatóan nem tetszett Chónak.
Eközben Daniel Liut próbálta levenni a lábáról – a kislány ugyanis elkísérte az anyját a partira.
- Igazán jó kis buli, nem? – kérdezte a fiú zavarodottan, miközben vadonatúj seprűje nyelével babrált. (Ezt a seprűt karácsonyra kapta, és annyira oda volt érte, hogy ragaszkodott hozzá, hogy még a Három Seprűbe is magával vigye).
- Igen, jó – bólintott a lány unott arckifejezéssel.
- Akarsz… akarsz táncolni? – kérdezte Dan, meglehetősen bizonytalan hangon.
- Csak hogy megint egy bokorban kössek ki veled? – fintorgott Liu.
- Nem, dehogy is! – vágta rá a fiú. – És különben is, te akartad, hogy megcsókoljalak, nem fordítva!
- Hah! Tudod, milyen udvariatlan dolog ilyesmire emlékeztetni egy hölgyet? – csattant fel Liu. A kislány egészen Halloween óta kerülte Dant, talán mert szégyellte magát, hogy rajtakapták őt Dannel csókolózni.
- De hát… ez az igazság – motyogta Dan elpirulva.
- Na ide figyelj, Daniel! – szólt Liu erélyesen. – Kedvellek, igazán… de csak, mint egy barátot… vagy mint a bátyámat. Te pedig láthatóan ennél többet akarsz.
- Te akartál megcsókolni! – mondta mérgesen a fiú. – Barátok nem csókolóznak úgy, ahogy mi csináltuk!
- Olyan gyerekes vagy, Daniel! – ugrott fel a székéről Liu. – Az ember nem tud veled normálisan beszélgetni!
- Miért, szerinted a hazugság és a valóság letagadása normális dolog? Mert ha szerinted az, akkor tényleg nem tudok normálisan beszélgetni! – kiáltott a fiú, és faképnél hagyta Liut.
- Úgy néz ki, hogy Dannie-nek gondja akadt a kis barátnőjével – súgta Norbert Lilynek.
- Nem is tudtam, hogy van barátnője – felelt a lány elpirulva. A fiú közelsége zavarba hozta.
- Hát, valójában nincs is… de nagyon odavan Liu Changért, nem tudtad?
- Nem – rázta a fejét Lily. Egészen ijesztőnek találta, hogy a kisöccse ilyen korán érő típus. Pár napja szemtanúja volt, ahogy Daniel „izgatott” állapotba került, és most meg kiderült róla, hogy egy elsős lány után rohangál. Ez nem igazság, gondolta Lily. Kicsi Dannie már nagyfiú, míg ő még nem is nagylány, holott több mint egy évvel idősebb Dannél! Aztán meg ott volt Norbert, akinek szemmel láthatólag tetszik. Daniel legalább már tizenkét éves, de Norbert alig tizenegy! Ráadásul a lányok általában korábban érnek, mint a fiúk, de ő, Lily, úgy látszik, kivétel. Vagy minden fiú megőrült?
- Megbocsátasz? – szólt hirtelen Norbert. – Dan után kell mennem, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Persze – válaszolt Lily, és figyelte, ahogy Norbert utoléri Danielt. Nem is értette, Norbert miért kérdezte meg, hogy megbocsát-e, ha elmegy… hiszen nem is ő kérte a fiút, hogy menjen oda hozzá!
Eközben megérkezett Sirius, Diggle lelkész pedig eltűnt – Doris Crockford szerint leitta magát, és most odakint rókázik. Doris Crockford rémesen pletykás nőszemély volt: mindenkiről tudott valami kellemetlent mondani, még Harryről is (holott az este folyamán már háromszor rázott vele kezet).
- Tudja – mondta Doris Mrs. Figgnek –, hallottam, hogy Potterné elvesztette a kisbabáját. De hát nem is csoda, hiszen túlhajszolja magát szegénykém. Újra megnyitotta a Mézesfalást, a családi ház körül is minden munkát ő végez, hiszen a haszontalan kölykei nem segítenek, és még a férje sem végez otthon elég munkát!
- Miből gondolja, hogy nem? – kérdezte Arabella egy macskát cirógatva (még a partira is három cicát hozott el, annyira nem tudott meglenni kedvencei nélkül).
- Miért, maga talán nem látta Potterék repülő szánját szenteste? – szólt Doris. – Még azt a nagy dögöt… mármint a rénszarvast is Potterné irányította. Van fogalma róla, milyen nehéz ezeket a dögöket irányítani? Aberforth Dumbledore egyszer megengedte, hogy vezessem a szánját, hát az tökéletes lehetetlenség volt! Biztos Potterék rénszarvasa is ilyen kiállhatatlan, nem is csoda, hogy egy terhes asszony számára megerőltető megregulázni! Nem csodálom, hogy még aznap éjjel elvesztette a babát!
- Igazán, kedves Doris, nem hiszem, hogy Ginny vetélésének bármi köze lenne ahhoz, hogy ő hajtotta a szánt – rázta a fejét Mrs. Figg.
- De akkor is – válaszolt Crockford kisasszony –, Harry Potternek jobban oda kellett volna figyelnie a feleségére! Mrs. Potter pedig…
- Mi van vele? – emelte az égre a tekintetét Arabella.
- Csak egy hete vesztette el a babáját, és ahelyett, hogy otthon lenne és gyászolna, itt szórakozik! Miféle ember az ilyen?
- Egy nagyon kedves ember, véleményem szerint – válaszolt Mrs. Figg, és otthagyta Dorist, hadd zúdítsa negatív gondolatait valaki másra.
Dorisnak tehát új beszélgető partner után kellett néznie, és Draco Malfoyra esett a választása. Draco felé sétálva azonban negyedszer is megrázta Harry kezét.
- Ellophatom a férjedet egy percre?
Ginny hátrafordult, és Chóra esett a pillantása. Cho Harryt vizslatta a tekintetével. – Tessék? – kérdezte élesen Ginny.
- Nem bánod, ha egy percre elkérem tőled Harryt? – ismételte Cho.
- Természetesen nem – válaszolt Ginny enyhe gúnnyal, és férje kezét a másik nő felé nyújtotta. Cho habozás nélkül elkapta a férfi kezét, még mielőtt az tiltakozhatott volna. Harry csak a szeme sarkából látta, ahogy Draco (aki időközben sikeresen meglógott Doris Crockfordtól) felkéri Ginnyt egy táncra, mivel Cho sietve leráncigálta őt a táncparkettről egy üres asztalhoz.
- Azt hittem, táncolni akarsz – mondta a férfi.
- Nem. Beszélgetni akartam – szólt a nő édes mosollyal.
- Miről, Cho? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk – sóhajtott Harry.
- Rólunk.
- De hát nem létezik olyan, hogy „mi”, nem érted, Cho? Nős ember vagyok, hat gyerek apja… semmi mást nem ajánlhatok fel neked, csak a barátságomat!
- Nem teheted, vagy nem akarod? – kérdezte kihívó tekintettel a boszorkány.
- Kérlek, ne zavarj össze, és hallgass ide – mondta Harry. – A roxfortos éveim alatt tényleg szerettelek, ezt elismerem, de az már elmúlt, és már nem lehetünk többek, mint barátok.
- A feleségednek nem kellene megtudnia – suttogta a nő.
- Megváltoztál, Cho. Nagyon is – válaszolt a férfi komoran. – Az a Cho Chang, akire én emlékszem, sosem tett volna nekem olyan ajánlatot, hogy csaljam meg vele a feleségemet… a régi Cho elfogadta volna, hogy másnak köteleztem el magam.
- Szóval ez az egész csak kötelezettségekről szól? Csak felelősségérzetről? Nem a feleséged iránti szerelemről? – Cho kinyúlt, hogy megint megfogja Harry kezét, de a varázsló visszahúzta azt.
- Dehogynem! Még jó, hogy a feleségem iránti szerelmemről van szó! – mordult fel Harry, és idegesen a hajába túrt. Ez nagy hiba volt.
- Ismerem ezt a gesztust, Harry – szólt Cho. – Akaratlan, és azt jelenti, hogy nem mondasz igazat. Vagy legalábbis nem a teljes igazságot mondod.
- Ezt meg hogy érted? – ráncolta a szemöldökét Harry. Komolyan kezdte idegesíteni ez a beszélgetés.
- Azt jelenti, hogy még most is érzel valamit irántam – válaszolt a nő oldalra hajtott fejjel. Egy fekete hajtincs a fedetlen vállára esett. Harrynek csak most tűnt fel, hogy Cho mennyire kivágott ruhát visel.
- Képzelődsz, Cho.
- Tényleg? – A boszorkány kinyúlt, hogy megcirógassa Harry állát, és a férfi túl későn próbált elhúzódni: ahogy a nő keze az arcbőréhez ért, mintha hőhullám rohant volna végig Harry testén. Már majdnem azt mondta, hogy „a fenébe is, Cho, menj, és keress magadnak egy pasit!”, amikor Dobby robbant be a kocsmába.
- Tűz van! – sikkantotta. – A Potter ház lángokban áll!
Harry felugrott a székéről, míg Ginny kibontakozott Draco karjaiból.
- Lea! – kiáltották egyszerre, és dehoppanáltak.
A kis Lea már több mint egy órája az igazak álmát aludta, amikor a szintén szunyókáló Hedvig felébredvén megérezte, hogy valami nincs rendben. Körbeforgatta tollas fejét, a baj forrását keresve, és meglátta, hogy az ajtó alatt füst gomolyog be a szobába.
Gondolkodás nélkül lecsapott a kislányra, a szárnyával noszogatva, hogy ébredjen fel.
- Ne csikizz, Hedvig – motyogta álmában Lea, de a bagoly csak nem hagyta békén. Amikor látta, hogy semmi sem használ, alaposan megcsípte a kislány fülcimpáját. – Aúúú! – sikított Lea, és a szemét dörgölve felült. – Mi van, Hedvig?
A bagoly az ajtóhoz repült, mutatván, hogy a gyereknek ott kéne valamit észrevennie.
- Füst… - köhögött Lea. – Tűz van?
Hedvig huhogott valamit, amit a kislány igennek vett.
- Akkor ki kell innen jutnunk, Hedvig! – kiáltott Lea, és az ajtóhoz rohant. Feltépte az ajtót, és egy tűzfallal találta magát szemben. – Erre nem jutunk ki! – A kislány pityeregni kezdett. Még Hedvig sem tudott átrepülni a tűzön, mert a lángok a plafonig értek.
- Dobby! Dinky! Segítség! – sikította Lea, de nem jött válasz. A manók már talán nem is élnek…
Lea sietve becsukta az ajtót, és a szobába zárta magát meg Hedviget, remélve, hogy az ajtó legalább egy ideig elállja a lángok útját, és addig talán kijuthatnak az ablakon keresztül.
A gyerek az ablakoz szaladt, de túl alacsony volt ahhoz, hogy elérje a fogantyút, amivel kinyithatná az ablaktáblákat. Még szék vagy asztal sem volt a szobájában, amit odatolhatott volna, hogy ráálljon.
- Hedvig, ki tudod nyitni? – kérdezte elkeseredetten a gyerek.
A bagoly megrohamozta a fogantyút, megpróbálva elfordítani, de az ablak csak nem nyílt. Hiába, a baglyok karmos lába kiválóan megfelel csomagok szállítására, de ablakok kinyitására már nem.
Csomagok szállítása… Hedvignek támadt egy ötlete. Végül is a baglyok nehéz csomagokat is tudnak cipelni…
A bagoly a kislányhoz repült, és karmos lábait meglóbálta Lea szeme előtt.
- Mit akarsz? – kérdezte a gyerek könnyeit töröl
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
