|
Tizennyolcadik fejezet Szerelmi bánat
Albus Dumbledore egyik elődjének - Hugrabug Helga fiának - naplóját olvasta, amely Godwin Potter önképzésével foglalkozott. Ő és Daniel már végeztek néhány oldallal, és a fiú immáron elérte azt a szintet, hogy képes volt kis tárgyakat átváltoztatni más apró dolgokra, amikor csak akarta, de a nehezebb feladatokkal még mindig nem boldogult. Úgy tűnt, hogy csupán akkor tud nagy és veszélyes dolgokat átváltoztatni, amikor fél, dühös vagy mindkettő egyszerre. Az átváltoztatástant illetően Daniel nagyon szorgalmas tanuló volt, de az igazgató úgy hallotta, hogy messze nem ilyen szorgalmas az olyan tárgyakban, mint a bájitaltan, mágiatörténet vagy gyógynövénytan.
Dumbledore teljesen megértette őt. Mint gyerek, ő maga is számtalan mágiatörténet órát aludt át - csoda, hogy egyáltalán emlékezett valamire is a koboldokról. Az egyhetes szünet után az öreg mágus, ismerve a veszélyt, amit a zöldfülű Képzelők okozhatnak, elhatározta, hogy keményebben fogja edzeni Danielt, mint azelőtt. Minél szakképzettebb a fiú, annál jobb.
Erre az estére az igazgató az „apró állatok tárgyakká való át- és visszaváltoztatása” témát tervezte be. Épp elkezdett jegyzeteket készíteni az órára, amikor az ajtó kivágódott, és egy nagyon dühös Perselus Piton rontott be a szobába.
- Albus! Ebből elég! - kiáltotta. - Követelem, hogy rúgd ki a gondnokot, de azonnal!
- Perselus... - nézett rá szemrehányóan az igazgató. - Kérlek, foglalj helyet, aztán mondd el, mi történt.
- Köszönöm, Albus, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy leüljek! - a Bájitalok Mestere dühösen Dumbledore asztalára csapott. - Rúgd ki Bert Bradleyt!
- De miért? - Albus meglepettnek tűnt.
- Mert... mert nem tudok élni azzal a tudattal, hogy ő is itt van! Torkig vagyok vele!
- Perselus! - szólt az igazgató dorgáló hangon. - Azt követeled tőlem, hogy rúgjam ki az új gondnokunkat, aki nemcsak hogy remekül dolgozik, hanem kiérdemelte a tanulók rokonszenvét is – amit Frics nem mondhatott el magáról? Ami engem illet, én is megkedveltem Bert Bradleyt, ezért meg kell, hogy kérjelek, indokold meg, miért kellene kirúgnom… és ajánlom, hogy jó indokaid legyenek, Perselus! Szóval, miért is rúgjam ki?
- Mert... túl fiatal gondnoknak. Túl fiatal és túl... modern gondolkodású. Úgy értem... barátkozik a diákokkal, és én ezt nevetségesnek tartom. A diákok nem félnek tőle, mint annak idején Fricstől, hanem a haverjuknak tekintik, és nem törődnek vele, ha összekoszolják a folyosókat, mert tudják, hogy Bradley nem bünteti meg őket érte. Ez a lazaság nem tesz jót a gyerekek erkölcsi fejlődésének.
- Szerintem pedig nagyszerű, hogy az új gondnokunk ilyen csodálatosan bánik a gyerekekkel - válaszolt az igazgató. - Mindig is nyugtalanítónak találtam, hogy Argus mennyire gyűlöli a gyerekeket.
- Jól van, akkor... - Piton láthatóan újabb indokon töprengett. - Mr. Bradley túl kicsi és gyenge ahhoz, hogy ellássa gondnoki teendőit. El kellene távolítani az iskolából, a saját érdekében.
- A saját érdekében? - visszhangozta az igazgató kétkedve. – Kedves Perselus, sosem gondoltam volna, hogy valaha is aggódni fogsz egy mugli gondnok miatt. Ez egyáltalán nem vall rád.
- Igazad van, Albus! Ő egy egyszerű mugli! Ez a másik ok, hogy megszabaduljunk tőle. A Roxfort nem a muglik otthona! Arról nem is beszélve, hogy mennyit nyaggatott, hogy tanítsam bájitaltanra...
- Én meg azt hallottam, hogy cserébe ő mugli kémiát tanít neked - juttatta eszébe Albus. - Nem ingyen oktatást kért, megfizeti a tandíjat. És amennyire én tudom, egész jó bájitaltanból.
- Igen, jó, ezért is lett olyan beképzelt. Mindig is nagyon öntelt volt. Szeptemberben például egyszer csak bejött a tantermembe, és közölte a diákokkal, hogy hibáztam. Megalázott a saját diákjaim előtt! Hogy merészel egy gondnok ilyesmit csinálni? Hogy meri megkérdőjelezni a szaktudásomat?!?
- Nem vonta kétségbe a szaktudásodat - mondta Albus nyugodtan. – Végtére is igaza volt. Tényleg hibáztál, nemde?
- Úgy, szóval elmesélte neked - morogta Piton. - Nemcsak beképzelt, hanem árulkodó is. Remek!
- Nem tőle tudom, de igaza volt, nemde? - ismételte meg a kérdését az igazgató.
- Igen, igaz, de...
- Semmi de! Ha igaza volt, akkor joggal javított ki téged, Perselus.
- De... a hírnevem! Mi lesz a professzori hírnevemmel? És a varázslói, és férfiúi hírnevemmel? Az a gondnok rávett, hogy felvegyem az öreg Mrs. Longbottom ruháját, hogy nevetségessé tegyem magam! Az újságok transzvesztitának tituláltak! Torkig vagyok Bert Bradleyvel! Elegem van belőle, hogy mindenre rá tud beszélni! Elegem van mindenből! Egyszerűen már nem bírom elviselni magam körül!
Dumbledore karosszékében hátradőlve, átható pillantást vetett a másik varázslóra. – Ez mind nem indokolja, hogy kirúgjam Mr. Bradleyt. Én becsületesnek, szorgalmasnak, és egyáltalán nem önteltnek ismerem. Nem győztél meg, Perselus. Jó indokot mondjál. Egy igazán jót. Miért akarod, hogy kirúgjam?
Piton arca eltorzult az undortól és a megvetéstől, de úgy tűnt, hogy ez inkább saját maga ellen irányul, mintha valamiért undorodna magától… Dumbledore már sokszor látta dühösnek és idegesnek, de ilyennek még soha. A Bájitalok Mestere láthatóan viaskodott saját magával, hogy elmondjon-e valamit, vagy sem...
- Mert... azt hiszem... szerelmes vagyok... belé - mondta végül, nagyon halkan. Albus még sosem hallotta Pitont suttogni: Perselus mindig elég magabiztos volt ahhoz, hogy hangosan beszéljen, de ez a kijelentés olyasvalami volt, amely hangos kimondásához nem érzett elég önbizalmat.
- Tessék, Perselus? - pislogott Dumbledore. - Hogy mit... mit mondtál?
- Jól hallottad, Albus! - tört ki Piton ingerülten. - Ne is akard, hogy megismételjem, mert nem fogom... nem tudom...
- Mert félsz - bólintott az igazgató. Piton fekete szeme Dumbledore kék szemébe mélyedt, és Albus megdöbbenten látta a belenyugvást a másik szemében. Egy olyan ember, mint Perselus Piton, aki senkinek sem adta meg magát - még Voldemortnak sem - most hagyja, hogy legyőzze a tudat, hogy szerelmes… egy férfiba.
Piton sóhajtva helyet foglalt egy széken, szemben az igazgatóval, és tenyerébe temette arcát, hogy ne kelljen Dumbledore szemébe néznie
- Lefeküdtem vele - suttogta.
- Tényleg, Perselus? - kérdezte Dumbledore döbbenten.
- Igen... legalábbis azt hiszem, hogy igen. - Piton felnézett, az arca lángolt. Soha, senki nem látta még ilyen vörösnek, mintha szokásos sápadtsága soha nem is létezett volna.
- Azt hiszed? Nem vagy benne biztos?
- Nem... de nagyon úgy néz ki, hogy megtörtént. Tegnap éjjel egy kicsit... becsíptem, és elhívtam Bradleyt a Szellemszállásra... - ismét elrejtette arcát, és hitetlenkedve megrázta a fejét. - Sajnálom, Albus, de úgy tűnik, hogy már nem vagyok ura a gondolataimnak... biztosan megőrültem, én... a fenébe is, lefeküdtem egy férfival!!
- Ugyan, ugyan Perselus... - próbálta nyugtatgatni Dumbledore egy jóindulatú mosollyal. - Azt mondtad, hogy be voltál csípve, úgyhogy talán nem is történt meg... nem is emlékszel rá, hogy mi történt, igaz?
- Így van - mordult fel Piton. - De majdnem biztos vagyok benne, hogy megtörtént, mert... Mielőtt elmentünk volna a Szellemszálláshoz, felkaptam egy üveget az asztalomról… volt mellette egy másik, ugyanolyan üveg is, és olyan részeg lehettem, hogy a rosszat vettem el... Pezsgőt akartam, de helyette az Inclinatio Animit vittem el! Tudod, hogy az mire való, ugye?
- Vonzalmat kelt, ha jól emlékszem a latin óráimra... szóval, mindketten ittatok belőle?
- Igen. Tudod, hogyha egy ember iszik belőle, akkor beleesik az első élőlénybe, akit meglát, de... de ha két ember iszik egyszerre, és egymást látják meg először, akkor... őrült vágy támad bennük egymás iránt, és... és ez történhetett velünk is, de én csak arra emlékszem, hogy ittunk, azután... nem tudom... az a helyzet, hogy ha az Inclinatio Animi bájital alkohollal keveredik - és a gyomromban ez biztosan megtörtént -, akkor lehetséges, hogy aki megitta, elfelejt bizonyos dolgokat... Ezért nem emlékszem rá, hogy mi történt ott, de... de amikor felébredtem a baldachinos ágyon a Szellemszálláson, akkor észrevettem, hogy meztelen vagyok, Albus! Az nem lehet, hogy semmi sem történt ott! A ruháim szerte-szét hevertek a padlón, mintha letéptem volna őket magamról, és... még sose szégyelltem magam annyira… - nézett Dumbledore szemébe, és megdöbbenve látta, hogy az igazgató sejtelmesen mosolyog. – Ugyan már - mi - olyan - vicces - Albus? - sziszegte. – Épp most mondtam el neked életem legszörnyűbb titkát, és te csak mosolyogsz?! Hát nem érted, Albus? Ez idáig egyetlen embert szerettem - Lily Evanst! És most be kell ismernem, hogy buzi vagyok!
- Ó, ez egyáltalán nem olyan rettenetes, én magam is rövid kapcsolatba kerültem egy kecskével... - Albus szeme csintalanul megvillant. – Manapság már nem olyan nagy szám az, ha valaki meleg... modern időket élünk, Perselus... És különben is... az a tény, hogy egy bájital hatására feküdtél le Mr. Bradleyvel, még nem jelenti azt, hogy homoszexuális vagy.
- Tudom... de biztosan az vagyok, mert... amióta csak Bradley a Roxfortba került, olyan furcsa rokonszenvet éreztem iránta... - Piton idegesen végigszántott ujjaival a haján. - Azonnal vonzódtam hozzá... először azt gondoltam, csak tisztelem, mert ért a kémiához és szereti a bájitaltant, aztán... lassan ráébredtem, hogy ez több annál... mikor berontott a gyengélkedőre a póktámadás után, én... úgy éreztem, hogy elönt valamilyen melegség... Boldog voltam, hogy odajött, és aggódott értem... aztán egy nappal karácsony előtt… egyszer csak megmostam a hajamat... és azóta még kétszer megmostam!
- Igen, észrevettem - bólintott Dumbledore pajkosan csillogó szemekkel. - És meg is lepődtem... mint valószínűleg mindenki a Roxfortban.
- Akárhogy is - dörmögte Piton. - Megtettem, magam se értettem miért, de most már tudom: azt akartam, hogy Bert kedveljen... a fene essen belé! Nem tudok élni azzal a tudattal, hogy itt van, hogy nap, mint nap találkoznom kell vele, és a szemébe kell nézem... vagy ő megy el, vagy én.
- Ne légy ostoba, Perselus - mondta Albus. - A Roxfort nem tud meglenni se nélküled, se a gondnok nélkül. Mindkettőtökre szükség van. Ha nem akarsz vele találkozni, akkor kerüld el, ilyen egyszerű.
- Neked egyszerű… érthető - morogta fenyegetően a Bájitalok Mestere. - Te sosem voltál meleg!
- Ez igaz, Perselus, de biztos vagyok benne, hogy megtalálod a megoldást. Bízom benned.
- A probléma csak az, hogy én magamban nem bízom többé - sóhajtotta Piton. - Nem értem, Albus... Egyszerűen nem értem, hogy tudtam beleesni egy férfiba, amikor annyira szerettem Lilyt... Talán biszexuális vagyok?
- Nos, én azt nem tudhatom - mosolygott Dumbledore ártatlanul, bár a szeméből - ha Piton jobban figyelt volna - kiolvashatta volna az üzenet: „Én tudom, én jobban tudom, mint te, Perselus!”
- Jól van, tehát... nem rúgod ki. Akkor olyan távol kell tartanom magam tőle, amennyire csak lehet.
- Rendben, tartsd magad távol tőle... de miért is, Perselus? - kérdezte szemöldökét felvonva az igazgató.
- Miért? Te tényleg azt kérded, hogy miért? - tört ki Piton. - Mert nem tudom, nem akarom elfogadni, azt, amit iránta érzek! Nem hagyom, hogy a tegnap esti eset megismétlődjön! Még a gondolattól is undorodom, hogy mi… Nem is tudom, hogy ki volt a férfit és ki a... Még gondolni sem akarok rá! Kerülni fogom őt, és mostantól nyitva tartom a szememet!
- Tedd azt, Perselus. Nem is tudod, mennyire szükséged van rá, hogy nyitva tartsd a szemed.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezte rosszallóan a bájitaltan tanár.
- Semmit, Perselus, semmit – mosolygott az idős varázsló, de mosolya inkább vigyorra hasonlított. Pitonnak olyan érzése volt, hogy az igazgató tud valamit, amit ő nem, vagy pedig élvezi az ő nyomorúságát, bár utóbbi nem volt jellemző Albus Dumbledore-ra. Akárhogy is volt, Dumbledore nyilvánvalóan még nem volt hajlandó megosztani a titkát Perselusszal. Egyelőre.
- Mit nézel?
- Mi van? – rezzent össze Lily, és elfordult az ablaktól, melynél a bűbájtan tanterem folyosóján állt. Norbert Devilsmoor-Malfoyt pillantotta meg maga mögött. - Ó, te vagy az.
- Igen, én, és azon tűnődök, hogy mit nézel.
- Csak Harryt - mutatott ki az ablakon Lily. Odalent a hóban egy kis fekete pont járkált fel-alá, mintha nem tudná eldönteni, merre menjen, vagy mit csináljon… csak járkált, céltalanul.
- Mit csinálhat odakint ilyen időben? Meg lehet fagyni! - mondta Norbert.
- Azt hiszem, csak egy kicsit egyedül szeretne lenni... túl sok mindenen ment keresztül, és nem tudja olyan gyorsan túl tenni magát a dolgokon, mint szeretnénk. Össze van törve. Anyu megpróbált beszélni vele, de vigasztalhatatlan szegény... - szipogta a lány, s egy könnycsepp gördült le az arcán. – Olyan borzasztó, hogy nem tudok segíteni neki…
Norbert letörölte a könnycseppet, és finoman megcirógatta Lily arcát.
- Ne sírj, Lil. Csodálatos a vörös hajad, de a vörös szemed nem.
- Miért vagy velem ilyen kedves? - kérdezte amaz. Nem igazán értette, hogy lehet egy Malfoy ilyen kedves egy Potterhez.
- Miért ne legyek? Te vagy a legjobb barátom nővére - vont vállat a fiú. - Ezért szeretnék a te barátod is lenni.
- Az én... barátom? - vonta fel a szemöldökét Lily.
- Vagy valami olyasmi - mosolyodott el Norbert.
- Mit értesz azon, hogy „valami olyasmi”? - Lily kifújta az orrát, és gyanakodva méregette a fiút.
- Nos... – Norbert szája vigyorra húzódott - lehetnél a barátom... vagy a barátnőm... a két szó nagyon hasonlít…
- De a jelentésük nem! - mondta Lily. - Hogy várhatod el, hogy a... barátnőd legyek, amikor csak tizenegy éves vagy? Két évvel idősebb vagyok nálad, és... és...
- ...és nem tudsz jobb kifogást a korkülönbségen kívül - állapította meg a fiú, és közelebb húzódott hozzá.
- De tudok! - lépett hátrébb a lány. - Te Malfoy vagy, én pedig Potter! A családjaink ellenségek, és...
- …és a legjobb barátom is egy Potter - emlékeztette Norbert, és még közelebb lépett hozzá. A lány el akart hátrálni előle, de nem volt hova - már most is az ablakkeretnek támaszkodott. - Ne próbálj elmenekülni előlem, Lily... – mondta a fiú, s szürke szeme elmélyedt a lány zöld tekintetében.
- Én... Én nem próbálok menekülni... - mondta fulladozva. Szinte megbabonázta a másik pillantása. Ez a fiú olyan furcsa, olyan megmagyarázhatatlan volt számára... Valahogy olyan érzése volt, hogy Norbert a maga tizenegy évével érettebb nála... mintha már most annyi tapasztalata és tudása lenne, amivel egy elsőéves nem rendelkezhet... Lily megrémült tőle, mégis remegett az izgatottságtól, ha Norbert a közelében volt. Gondolj Christopher Woodra, csak rá gondolj! - mondta magának, miközben a fiú szemébe bámult. Christophernek nem volt ilyen igéző a szeme, és azt sem sikerült elérnie, hogy Lily megborzongjon a tekintetétől – de hát hol jár az esze? Ez a fiú úgyszólván még csecsemő! Az ilyen korú fiúk sosem olyan merészek a lányokkal, mint ő - vagy ez csak a híres Malfoy pimaszság? Lily valahogy kételkedett benne.
Amióta a családja Roxmortsba költözött, a lány többször is találkozott már Draco Malfoyjal, és az volt a véleménye, hogy Norbert, noha húsz évvel fiatalabb a bátyjánál, mégis sokkal határozottabb és felnőttebb, mint a szőke varázsló. Ő például minden valószínűség szerint sose kezdené megnyirbálni a szomszédja bokrát, amely átnőtt hozzá, csak azért, hogy bosszantsa a bokor tulajdonosát. Az efféle dolgok egyszerűen méltóságán aluliak voltak. Ez a fiú rejtély volt számára - egy rejtély, melyet a közeljövőben biztosan nem lesz képes megfejteni. Az ifjabb Malfoy újra meg újra meglepte őt, mint például most is, mikor hirtelen visszalépett, és bólintott.
- Rendben. Látom, hogy félsz. Ne aggódj, nem vagyok az a fajta, aki bárkire is rákényszeríti az akaratát… ha nem akarod, nem muszáj. Én csak szerettem volna a barátod lenni - azzal sarkon fordult. Láthatóan megsértődött, mintha a „felnőtt” hirtelen durcás kisfiúvá vált volna. Olyan aranyos volt, hogy Lilynek lelkiismeret-furdalása támadt.
- Várj! – kiáltott a fiú után.
- Miért? - fordult hátra Norbert durcásan.
- Én... én nem akartalak megbántani – tördelte a kezét Lily. – És… igazán sajnálom. Szeretnék a barátod lenni. Nem a barátnőd, hanem a barátod. Ez így... megfelel neked?
A fiú arcán kis mosoly jelent meg. - Hát persze, Lily - hajolt oda hozzá, és megpuszilta. - Kösz.
A lány elpirult. - Izé, hol van Dan?
- Büntetésben... Tudod, a Liu Chang ügy.
- Aha - bólintott Lily mindentudóan, és a két gyerek cinkosul egymásra vigyorgott.
Bert Bradley egész álló nap a szobájában gubbasztott, attól tartott, hogy a folyosókon összetalálkozik valakivel, akivel egyáltalán nem szeretne. Elhanyagolta gondnoki feladatait, és a Roxfort folyosóiról sem takarította el a sárfoltokat, amelyeket a diákok hólétől tocsogó csizmái okoztak. Úgy tűnt, hogy a lelkiismeret-furdaláson kívül semmi más nem érdekli.
Először azt sem hallotta meg, hogy kopognak az ajtón - csak akkor vett róla tudomást, mikor a kopogás megismétlődött.
- Ki az? - kérdezte rekedt hangon.
- Én, Neville! - jött a válasz.
- Gyere be - sóhajtott Bert.
A belépő Longbottom professzor arcán kis mosoly ült, mely rögtön eltűnt, mikor megpillantotta a gondnok arckifejezését.
- Mi történt? - Neville odasietett hozzá, és leült mellé a kanapéra.
- Semmi - vont vállat Bert.
- Ne hazudj nekem - mondta a repülés-oktató. - Mondd el, mi történt!
- Sajnálom, de semmi közöd hozzá.
Neville az égre emelte a tekintetét. - Ameddig én vagyok a sógorod, addig van hozzá közöm! Aggódok érted, te buta. Mary-Sue nagyon szeret téged, és én mindenkit szeretek, akit ő szeret. Szóval mondd el, mi a baj?
Bert felnézett Longbottomra, s kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, de nem jött ki hang a torkán. Megcsóválta a fejét, és a távolba meredt.
- Azzal az őrült Philippe-pel van valami gond?
- Nem - sóhajtott Bert. – Nem, július óta nem is hallottam róla...
- Akkor meg mi a baj? - kérdezte Neville könyörgő hangon. – Tényleg megijesztettél, azt hittem, ő ólálkodik errefelé. De ha nem ő aggaszt, akkor mi?
- Ó, Nev... - szipogott a gondnok - a szerelmi életem kész katasztrófa... miért mindig olyan emberekbe szeretek bele, aki nem való hozzám?
- Úgy érted... megint szerelmes vagy? - ráncolta szemöldökét Neville.
- Sajnos - sóhajtott Bert.
- És ki az?
- Jobb, ha nem tudod.
- Pedig jobb lenne, ha tudnám… különben nem segíthetek neked.
- Úgyse tudnál segíteni... na jó. Piton.
- Piton? - kiáltott fel Longbottom. – Te nem vagy észnél! Nem szerethetsz egy olyan tetű alakot! Az az ember képtelen bármit is érezni a gyűlöleten és a megvetésen kívül...
- Neville! – intett Bert, hogy megállítsa Neville szóáradatát. - Ő nem olyan. Te nem ismered őt. Te csak annyit tudsz róla, hogy az órákon szivatott téged... de én az utóbbi hónapokban megismertem őt, és igenis vannak érzelmei... sokkal érzékenyebb, mint ahogy el tudnád képzelni.
- Biztos, mert nem tudnám elképzelni Pitonról, hogy egyáltalán érzékeny - morogta Neville.
- Pedig az, hidd el nekem, hogy az. Csak nem mutatja ki, mert azt hiszi, hogy attól gyengének tűnne... Ő jó ember, de... most már biztosan gyűlöl engem! – Bert a kezébe temette arcát.
- Gyűlöl téged? - Longbottom összehúzta szemöldökét. - Miért gyűlölne téged... Úgy értem, miért gyűlölne téged jobban, mint bárki mást?
- Mert... mert lefeküdtem vele - suttogta Bert.
- MIT CSINÁLTÁL? - Neville arcából minden vér kiszaladt. - Nem mondod komolyan!
- De, sajnos igen.
- De... akkor tudja, hogy te... vagy nem?
- Nem hiszem - rázta meg a fejét Bert.
- Álljon meg a menet! - vágott közbe Neville. - Azt mondod, hogy lefeküdtetek egymással, és ő nem vett észre egy ennyire nyilvánvaló dolgot? Na ne, még Piton sem lehet ilyen hülye!
- Ő egyáltalán nem hülye! - csattant fel a gondnok. - Nem hiszem, hogy észrevett volna bármit, ahhoz túl részeg volt... és azt hiszem, valami hülye bájital hatása alatt voltunk, szóval biztosan nem volt tudatában annak, ami ott történt... Ó, Nev, most biztos azt hiszi, hogy a partnere egy... egy...
- Tudom - bólintott Longbottom, és széles vigyor terült szét arcán. - De megérdemli. A sokkot, úgy értem... Megérdemli a bűntudatot és a szégyent, amit most érez.
- Neville! - Bert dühödten meredt rá. - Ne légy már ilyen kárörvendő... még ha Pitonról van is szó! Ne feledd, hogy ez engem is érint... jobban, mint el tudnád képzelni!
- Sajnálom - sóhajtott a repüléstanár. - Csak elképzeltem az arcát, amikor rájött... hozzám mindig nagyon undok volt, egyszerűen nem tehetek róla, de örülök a nyomorúságának... sajnálom. Mondd csak... te tényleg... tényleg szereted őt?
- Attól félek igen, Nev - a gondnok lehajtotta a fejét. - És fáj. Nagyon fáj.
Délután négy óra volt, és tél lévén odakint már sötétség honolt. Harry nem tudta, mennyi időt töltött kint, a havas földeken sétálva - nem vette észre az idő múlását, nem vette észre, hogy besötétedett, és még az se tűnt fel neki, hogy teljesen átfagyott. Csak taposta tovább a havat, fejében egymás után villantak fel az emlékképek és hangok, melyektől nem tudott szabadulni: a vértócsában álló, síró Ginny; a lángoló ház; a karjában mozdulatlanul fekvő Hedvig... zokogás, sikolyok, a tűz ropogása... Érezte, hogy az őrület határán áll. Miért történtek vele ezek a dolgok? Csak hogy bebizonyosodjon Trelawney igaza? Valahogy kételkedett benne.
Egy varjú csapkodott a feje felett, károgva, megzavarva gondolatainak menetét. Harry felnézett, és meglepődött, milyen messzire sétált el a kastélytól. Hirtelen hangok ütötték meg a fülét - hangok, amelyeket a Durmstrang óta nem hallott.
Balra nézve, pillantása nyolc rénszarvasra esett, amelyek a bozót mögött legelték azt a pár fűcsomót, amely kikandikált a vastag hóréteg alól.
- Szervusztok - üdvözölte őket Harry. - Rég nem találkoztunk.
- Bizony, nagyon rég - válaszolt Rudolph. - Amikor utoljára láttunk, akkor is pont olyan elveszettnek tűntél, mint most is. Mi aggaszt megint, Harry Potter?
- Nehéz beszélni erről... az egész világom összeomlani látszik, és nem tudom miért.
- Mindennek megvan a maga oka - szólt közbe bölcsen egy nőstény rénszarvas.
- De... én egyszerűen nem látom okát, hogy miért került a fiam a Mardekárba, és miért lettek a korábbi legjobb barátai az ellenségei, vagy miért vesztette el a feleségem a babánkat, vagy a koboldok miért tévesztették össze Malfoy házát az enyémmel, vagy miért halt meg a tűzben a baglyom... - Harry megcsóválta a fejét. - Egyiknek sincs értelme. Kezdem azt hinni, hogy ezek a dolgok nem véletlenek... nem lehetnek véletlenek. Vagy meg vagyok átkozva egy balszerencsét hozó átokkal vagy... Nem is tudom.
- Időben meg fogod tudni - mondta Rudolph. – Reméljük, hogy minden rendbe fog jönni az életedben.
- Köszönöm - válaszolt Harry.
- Beszélgetsz a haverokkal, mi? - Harry összerezzent, és megfordulva Aberforth Dumbledore-t és a kis aranyszínű egyszarvút pillantotta meg.
- Ó, szia, Aberforth. Mit csinálsz idekint ilyen hidegben?
- Pont ezt akartam kérdezni én is, kölyök - vigyorgott az idős varázsló. - Csak kihoztam Angyalt egy kis sétára, de az az igazság, hogy majd' megfagyok... Már nem is érzem az ujjaimat.
- Most, hogy mondod... én sem - mondta Harry.
- Akkor gyere, pattanj fel a szánra, visszaviszlek a kastélyba - Aberforth egy pálcaintéssel hozzáerősítette a rénszarvasok gyeplőjét a szánhoz. Harry elfogadta az invitálást, mert nagyon csábító volt a szánba épített melegítő bűbáj. Aberforth felpattant mellé, és felrakta Angyalt kettőjük közé. A kis egyszarvú azonnal odadörgölte orrát Harryhez, a fiatal varázsló pedig megsimogatta.
- Kedvel téged - állapította meg Dumbledore. - És ez ritka dolog, mert nem sok embert szeret.
- Nagyon bájos - mosolygott Harry, s megvakarta a kis állat aranyló füleit. Angyal felemelte a fejét, belenézett a férfi szemébe, és Harry ismerős melegséget látott azokban a borostyánszín szemekben: ismerős melegséget és kedvességet... Hedvig nézett így rá mindig. A szíve összeszorult, és vissza kellett pislognia egy könnycseppet.
- Jól vagy? - kérdezte Aberforth.
- Igen.
- Nem úgy nézel ki, kölyök. Nézd, tudom, hogy mit érzel most... Sok mindenen keresztülmentél mostanában, de már számtalanszor történtek veled borzalmas dolgok, és mindig sikerült túltenned magad rajtuk...
- Tudom... de ez most más - sóhajtott Harry. - Úgy értem... először Voldemort akart megölni engem, de az ő a céljai világosak voltak, könnyen érthetőek. Aztán Tatyana... ő pszichopata volt, de voltak nagyjából világos céljai. Most viszont... Nem tudom, hogy vajon ez az egész csak a sors kegyetlen játéka, vagy... valami előre kitervelt dolog?
- Ó, mennyé' má', kölyök, hogy tudna bárki is ilyesmit kitervelni? - szólt Aberforth rosszallóan. - Igen, a házad leégett, de a koboldok tévedtek, Malfoy házát akarták felgyújtani. Nem ellened irányult a cselekedetük.
- Tudom, de akkor is... Sok minden van, amit nem értek. Úgy értem... a fiam mardekáros. Oké, a Süvegnek biztos igaza volt, mert Danről kiderült, hogy kicsit gonoszkodó és becsvágyó, jobban, mint azt gondoltam volna, szóval ez rendben van. De... miért történt az Ginnyvel és a babával? Pomfrey szerint mindketten teljesen egészségesek voltak. Miféle átok ül a családomon, Aberforth?
- Átok? Ugyan, menj már, Harry. Nincsenek balsors átkok, és nem hiszem, hogy bárki a családodból eltört egy tükröt, vagy látott egy fekete macskát, amely épp átment előtte... Ezek ostoba babonák, és én okosabbnak hittelek annál, hogy higgyél ezekben.
- Szeretném, ha okosabb lennék - sóhajtott Harry, homlokát masszírozva: borzalmas fejfájás kínozta. - Azt hiszem, influenzás lettem. Butaság volt mínusz tíz fokban órákig kóborolni... Nem csoda, hogy megbetegedtem.
- Nem nézel ki betegnek, kölyök - az öreg varázsló összehúzta szemöldökét. – Nem látszol sápadtnak, vagy ilyesmi... - Kinyújtotta kezét, hogy megfogja Harry homlokát.
Harry visszahőkölt. - Jaj!
- És lázad sincs. Fáj valamid?
- A fejem... Csak egy rémes fejfájás, semmi több - motyogta Harry, egyik kezét folyamatosan a homlokára tapasztva. Nagyon örült, mikor a szán egy perc múlva finoman földet ért a bejárati ajtó előtt.
- Köszönöm a fuvart, Aberforth!
- Azt ajánlom, menj be, és keresd fel Poppyt, kölyök – javasolta az öreg varázsló, miközben Angyal búcsúzóul megnyalta Harry kezét.
- Megyek is - bólintott a fiatalember, s belépett a kastélyba, ám úgy döntött, mégsem keresi fel a gyengélkedőt. Az épület melegétől hirtelen elmúlt a fejfájása.
A következő néhány hét eseménytelenül telt. Ginny és a Potter gyerekek Mrs. Figg panziójában laktak, amíg az építész-varázslók azon dolgoztak, hogy házukat helyreállítsák. Ginny barátságot kötött Arabellával és Mary-Sue-val, Neville feleségével. Longbottomék még mindig nem vásároltak saját házat a faluban, így mindannyian a panzióban laktak. Lea Potter is megbarátkozott Alice Longbottommal, és az ikrek is megismerkedtek az öregasszony huszonöt macskájával (melyekre mellesleg Alice allergiás volt.)
A Mézesfalás jól ment, bár Cho McRice étterme és a Három Seprű bizonyos mértékben konkurenciát jelentett számára. Ahányszor Ginny és Cho találkoztak az utcán, elfordították tekintetüket - Ginny azért, mert tudta, hogy Cho szereti Harryt, Cho pedig azért, mert Harry Ginnyt szereti. Természetesen Ginny sose hallotta Chótól, hogy szereti Harryt, de együtt látni őket a Három Seprűben a tűz előtt, elég volt Ginnynek ahhoz, hogy levonja a következtetést.
Harry kedélyállapota is javult valamelyest, de ez lassú folyamatnak bizonyult. Ginny, aki őszintén gyászolta elvesztett kisbabáját, és Harry, aki ezen túl Hedvig elvesztése miatt is gyászolt, rájött, hogy egymás vigasztalásával vezet a leggyorsabb út a gyógyuláshoz. Ez a vigasztalás azonban kizárólag plátói volt - csókokkal és cirógatásokkal, de karácsony óta nem feküdtek le egymással. Harry mégsem panaszkodott - fájdalma túl mély volt, és nem hitte, hogy egy alapos szeretkezés újra helyrerázná. Életében először tapasztalta meg, hogy az ember meg tud gyógyítani másokat, és ő is meg tud gyógyulni mások által, csupán azzal, hogy mélyen a szemébe nézve némán üzeni: „Szeretlek, tarts ki!”
Így jött el Bálint nap. Rendszerint ez a nap volt számukra az „Esztelen Szeretkezések Napja”, de idén nem így volt. Ebben az évben csak egymás karjaiban pihentek, és élvezték a másik közelségét. Kapcsolatuk új szakaszába lépett - egy olyan szakaszba, ahol már szavak nélkül is meg tudták érteni egymást. Harry számára ez maga volt a tökély. Ginny nem csak a szeretője volt, nem csupán egy forró test, akinek a karjába bújhatott az ágyban, nem csak a gyermekei anyja – hanem immáron valódi lelki társa is.
Harry emlékezett rá, milyen volt, mikor Ginny meghalt - ürességet érzett, és iszonyatosan hiányzott neki -, de szerelmük akkor még ifjú és tapasztalatlan volt. Akkor még csak két test voltak, akik időnként egyesültek, de az elméjük külön működött. Most azonban néha úgy érezte, hogy egy emberként egyszerre gondolkodnak. Ez lelkesítette, és meg is rémítette. Még mindig volt mit tanulniuk egymásról, de Harry tudta, hogy a megismerés vezet a megértéshez, ami a gyógyulás alapja.
2012-ben a Bálint nap keddre esett, és kedden Harrynek egy órája sem volt, így azt tervezte, hogy lemegy Roxmortsba a családjához. A lehető leggyorsabban el akarta hagyni az iskolát, mivel nem akart több kártyát kapni a nőnemű diákoktól. Reggel kilencig ugyanis negyvenegy kártyát kapott. Remélte, hogy a kastély elhagyásával biztonságban lesz az efféle üzenetektől.
Útban Mrs. Figg panziója felé megnézte a házukat - már majdnem olyan volt, mint régen. Egy vagy két hét múlva visszaköltözhetnek. Ginny attól tartott, hogy Harry nem akar majd visszaköltözni abba a házba a Hedviggel történtek után, de Harry már alig várta, hogy újra ott lakjanak. A gyerekek szerették a házat, és Harry kedvelte a vitatkozásokat Malfoy szomszéddal. Ami a bankárt illeti... a falubeliek sokszor látták őt együtt Gabrielle-lel. És nem csak az utcán, hanem Fleur virágboltjában és Draco bankjában is. Úgy tűnt, hogy barátság alakult ki köztük… vagy még annál is több?
- Nem fogod kitalálni, kit láttam ma reggel kilépni Gabrielle házából - újságolta Harry a feleségének, miután átadott neki egy hatalmas csokor vörös rózsát.
- Kit? - mosolyodott el a nő.
- Malfoyt.
- Tényleg? - Ginny elvigyorodott. - Nos, nem vagyok meglepve.
- Nem? - vonta fel szemöldökét férje.
- Nem - rázta meg a fejét Ginny, és egy vízzel teli vázába állította a rózsákat. - Úgy tűnik, nem vagy túl jó megfigyelő, drágám.
- Mire gondolsz?
- Draco gyűrűjére.
- Mi van vele?
- Gabrielle viseli.
- Úgy érted, hogy… eljegyezték egymást?
- Nem tudom - vont vállat Ginny. - De örülnék neki. Gabie nagyon kedves lány, és Draco... nos, neki is kell valaki, akit szerethet...
- ...miután reménytelenül szerelmes volt beléd évekig - fejezte be Harry a mondatot.
- Igen - bólintott Ginny. - Draco nagyon arrogáns, de a szíve mélyén nem olyan rossz. Még ő is megérdemli, hogy boldog legyen... hogy szeressék.
- Hogyan vetted észre, hogy Gabrielle kezén Malfoy gyűrűje van? Én biztosan nem vettem volna észre.
- Mert nem a te kezedet fogta és simogatta a Durmstrangban - vigyorgott a nő. - Elég sokszor fogta a kezem ahhoz, hogy megjegyezzem azt a kígyó formájú gyűrűt...
- Hé, tudod, hogy féltékennyé teszel? - viccelődött Harry.
- Féltékennyé? Mert az én kezemet fogta, és nem a tiédet? - kacsintott rá csintalanul Ginny.
- Ezt sértésnek veszem! - mondta Harry tettetett sértődöttséggel. - Akárhogy is, Malfoy nem az esetem... bár, ha egy kicsit jobban értene a kertészkedéshez, akkor talán...
- Ó, Harry, te szamár! – Ginny játékosan belebokszolt Harry mellkasába. – Hogy is juthat eszembe olyan ostobaság, hogy a fiúkat szereted, mi?
- Nos, jobb, ha egyáltalán nem feltételezel ilyesmiket rólam - vigyorgott vissza a férje. - De tudod mit? Azt hiszem, Piton tényleg a fiúkat szereti.
- Hogy mi? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Ginny.
- Ismered az új gondnokot, azt a Bradleyt? Nos, mikor legutóbb beszélgettem Dannel, megemlített egy-két dolgot Bradleyről és Pitonról...
- Mégis, mit? Kíváncsivá tettél!
- Szóval... Dan többször is látta őket ősszel, és akkoriban elválaszthatatlanoknak tűntek, és Dan szerint... kapaszkodj meg... vicceket meséltek egymásnak!
- Nem! - suttogta Ginny elhűlve.
- De. És ez még mind semmi, december 23-án - az utolsó tanítási napon - Piton megmosta a haját, és Dan esküszik rá, hogy így akart jó benyomást kelteni a gondnokban!
- Ó, Harry... Dan csak egy tizenkét éves kisfiú, akinek túl élénk a képzelete - válaszolt a felesége. - Tényleg, ha már a képzelésről beszélünk, hogy halad vele?
- Albus szerint nagyon jól. De tudod, nehéz lesz továbbra is jó indokot találni, amiért „büntibe” küldhetnénk. Előbb vagy utóbb a barátai gyanút fognak, és nekem már most az a benyomásom, hogy túl van terhelve... A tanórák, a Képzelő oktatás, és most még a kviddics-edzések is újra kezdődtek... De legalább a Nimbus 4000-ese kitűnően működik, órák hosszat képes dicsérni.
- Akkor az egy hasznos karácsonyi ajándék volt, ugye? - mosolygott Ginny.
- Ha már a kviddicsnél tartunk - folytatta Harry -, Albus bejelentette, hogy közvetlenül a májusi varázsló torna után a „Roxfort ezer éves fesztiválsorozat” részeként egy különleges kviddicsmeccs kerül megrendezésre.
- Miféle különleges kviddicsmeccsről van szó?
- Nos, tulajdonképpen a tanulók kérték, hogy a szüleik és a tanárok játsszanak.
Ginny szeme elkerekedett. - Milyen furcsa ötlet!
- Igen, fura. Képzeld, felkértek, hogy legyek az „A” csapat fogója és egyben kapitánya, mivel tanár is vagyok, és két gyermekem is a Roxfortban tanul. Össze kell állítanom egy ütőképes csapatot szülőkből és tanárokból. Arra gondoltam, megkérem Fredet és George-ot, hogy jöjjenek vissza játszani, meg talán Ront is, még nem tudom. Megpróbálom elhívni Olivert és Angelinát is. Kár, hogy Katie-nek és Aliciának nincs gyermeke, aki a Roxfortba járhatna, mert akkor teljes lenne a régi csapat... Tényleg, drágám, nem volna kedved neked is játszani?
- Hogy nekem? - pislogott Ginny.
- Miért ne? Egész jó fogó voltál, mielőtt Lilyvel teherbe estél. Úgy hallottam, hogy Natalie McDonald leváltott téged, de nem hiszem, hogy olyan jó volt, mint Te.
- Kösz - vigyorgott az ifjú anya. - Jó érzés, mikor az ember férje elismeri, hogy jó sportoló. Még megfontolom, oké? És egyébként kik lesznek a „B” csapatban?
- Nos... az biztos, hogy Neville fogó lesz. Ő akarta vezetni a meccset, de úgy véltem, nem lenne fair, ha én olyanok ellen játszanék, akik sosem voltak hivatásos kviddics-játékosok, ezért végül beleegyezett. Szóval, ismét egymás ellen fogunk játszani... Emlékszel az utolsó egymás elleni meccsünkre?
- Igen. Két teljes hétig tartott, és a hajam téptem, mert fogalmam se volt, mi tarthat neked ennyi ideig. Szerencsére Ron legalább ottmaradt végignézni a meccset, és küldött egy baglyot, hogy ne aggódjak érted. Szegény Hermione is magánkívül volt, mivel az ikrek épp csak hogy megszülettek, Ron meg alig volt otthon - végig a stadionban ült, és azt nézte, hogy gyilkolja egymást a Porpicy SC és a Dimbourne-i Darazsak. Tudod, néha azt hiszem, ti férfiak nem vagytok normálisak ezzel a kviddics-mániával!
- Becsszóra, ígérem, hogy a következő meccs nem lesz két hétnél hosszabb - vigyorgott Harry. - A „B” csapatra visszatérve... Úgy sejtem, Marcus Flint visszajön játszani - tudod, a lánya elsőéves mardekáros, de ahogy én tudom, az egykori mardekáros, hollóhátas és hugrabugos csapattagoknak nincs gyermekük a Roxfortban - legalábbis egyelőre. Szinte mindegyikük gyereke túl fiatal még ahhoz, hogy a Roxfortba jöjjön.
- Igen, mert egyikük sem esett teherbe tizenhét évesen, ugye? - gúnyolódott Ginny.
- Igen... de vannak emberek, akik tizenhat évesen esnek teherbe, édesem - pontosított a fiatal apa.
- De csak mert megrontottál, Harry Potter! – vágott vissza az asszony.
- Ó, valóban ezt tettem volna? - vigyorgott Harry.
- Igen, ezt – Ginny mosolyogva átölelte, és megpuszilta az orra hegyén. - De sosem bántam meg.
- És én sem! - csókolta vissza Harry, ezúttal az ajkán. - Szeretlek! Boldog Bálint napot!
Gilderoy Lockhart morcosnak tűnt. Unalmas, egyáltalán-nem-Lockhartos szürke talárt viselt, mely tökéletesen illett lelkiállapotához.
- Miért ilyen letört, Gilderoy? - kérdezte Hermione, kinyitva egy Bálint napi kártyát, ami Rontól érkezett. A férje az idén legalább nem felejtette el ezt a napot. Ámbár Ron egyszer sem felejtette el a Bálint Napot, mióta lányaik megszülettek, mivel hogy elsőszülött gyermeküket Valentine-re keresztelték. (a lektor megjegyzése: angolul a Bálint nap az Valentine’s Day)
- Miért vagyok letört? - morogta a testneveléstanár. - Harry Potter negyvenegy kártyát kapott, míg én csupán negyvenet! Mikor én tanítottam a Sötét Varázslatok Kivédését, negyvenhatot kaptam!
- Ó, igen, Gilderoy - mosolygott Hermione -, de most már egy kicsit öregebb lett.
- Öregebb? - nyögte Lockhart, és szélsebesen felrohant szobájába, hogy megszámlálja a ráncait.
- Hogy fogalmazzam? - fordult Daniel a legjobb barátjához a Mardekár klubhelyiségében. - Kedves Liu, Drága Lium, vagy csak simán csak Liu?
- Egyszerűen írd hogy: „Imádott Egzotikus Démonom” - fortyant fel Gilda.
- Nem rossz ötlet, de... hány x-el kell írni az egzotikus-t? - töprengett Dan, pennája végét rágva. – A csudába, képtelen vagyok összehozni egy nyavalyás szerelmes levelet!
- Akkor ne írj! Vegyél neki valami elképesztően drága vagy irtó aranyos dolgot, például egy a nyakán rózsaszín szalaggal átkötött patkányt! - vont vállat Gilda. - De most hagyjál békén, tanulnom kell.
- A bájitaltan dolgozatra? Addig még van három nap! Elég időd lesz még rá. - Dan megrázta fejét. - Gyerünk, Gilda, ne légy olyan, mint Hermione néni, Bálint nap van, ereszd el magad!
- Sajnos nem tehetem, mert Piton sem fog visszavenni a tempóból, és ha nem tanulok, akkor rossz jegyet kapok.
- Azt hiszem, nem az a te bajod, hogy elrontod a dolgozatot, hanem hogy még egy kártyát se kaptál – jegyezte meg mindentudóan Norbert.
- Miért, te talán igen? – vágott vissza Gilda.
- Tulajdonképpen igen. A Malfoy-kisugárzás hat ám a csajokra!
- Én csak azt remélem, hogy Lilyre nem volt hatással - nézett fel Dan a leveléből.
- Nem - rázta meg a fejét Norbert, s felállt. - Csak most jutott eszembe, hogy van egy ajándékom, amit még oda kell adnom. Megyek is!
Gilda csak vállat vont, és tovább magolta az Elmeélesítő Bájital hozzávalóit, míg Daniel idegesen összegyűrte a pergamenjét, és belevágta a kandalló tüzébe.
- Az utóbbi harminc percben ez volt a negyedik, amit a tűzbe dobtál. Mostanra már tízoldalnyi anyagot is megtanulhattál volna ahelyett, hogy Chang csinos hátsó feléről áradozol - mondta a lány.
- Nem a fenekéről írtam! - csattant fel Daniel. - Éppen a lábairól írtam... olyan tökéletesen formásak, és...
- Ó, Daniel! - kacagott hangosan Gilda. - Egyáltalán semmit sem tudsz a lányokról!
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert egy lány se örül, hogyha ódát írnak a formás lábához, mert a lányok tudják, mire gondolnak a fiúk...
- Mire? - pislogott Daniel.
- ...arra, ami a két lába között van! Komolyan, Daniel, sokat kell még tanulnod.
- Oké, akkor taníts meg - kérlelte a fiú. - De gyorsan, mert egy órán belül el kell küldenem, ha még naplemente előtt választ akarok kapni rá!
- Nos... - Gilda letette könyvét az asztalra. - Először is: mondd a lánynak, hogy gyönyörű szemei vannak. Hogy olyan a szeme, mint egy óriási tó, amelyben el tudnál merülni... Aztán dicsérd a kezét.
- És mi legyen az ajkaival?
- Az majd később jön, ugyanis azt is lehet obszcénul értelmezni.
- Miért? A csók miatt?
- Tudod, nem a csók az egyetlen dolog, amit egy nő a szájával csinálni tud... - válaszolt a lány.
- Hát még mit? - kíváncsiskodott Dan.
- Azt hiszem jobb, ha erről most nem beszélek. Idővel úgyis megtudod...
- Ó, ugyan má', Gilda, ötletek kellenek a levélhez!
- Nem. Menj, és kérdezd meg édesapádtól. Biztos vagyok benne, hogy ő majd tud tanácsot adni.
- Apa éppen anyánál van látogatóban. Kérlek, Gilda, segíts, te vagy az egyetlen reményem...
Gildát majdnem meghatotta az a kiskutya-tekintet, amit Dan produkált. De csak majdnem. Ha Daniel nem ahhoz kérte volna a segítségét, hogy felszedjen egy lányt, akkor segített volna neki.
- Bocs, de tanulnom kell - azzal feltápászkodott a székéből. A hálótermébe menet visszapislogott egy könnycseppet. Mit nem adott volna, ha Dan neki írna szerelmes levelet, nem pedig Liu Changnek!
- Szia, Lily.
- Hello, Norbert.
- Boldog Bálint napot.
- Neked is.
- Van egy kis ajándékom a számodra.
- Komolyan? - kérdezte meglepetten Lily. Eddig azt figyelte, ahogy Chris Wood egy üveg piros szalaggal átkötött parfümöt ad Yvette Weasleynek, mire Yvette természetesen Christopher nyakába vetette magát. Már percek óta nyalják-falják egymást, mintha össze lennének ragasztva.
- Én mondom neked: az a srác egy fajankó! - mondta Norbert, látván, mit figyel Lily. - Te annál jobbat érdemelsz. Ha nem veszi észre, milyen csodálatos lány vagy, akkor nem érdemel meg téged.
- Igazán így gondolod? - a lány elfordította tekintetét a párról.
- Igen. Hé, ne vágj már ilyen szomorú arcot... Tessék, itt az ajándékod. – Ezzel átadott neki egy sötétkék bársonydobozkát. A lány észre sem vette a meglepett kifejezést Christopher Wood arcán, amikor átvette Malfoytól az ékszeres dobozt.
- Hűha - lehelte Lily, mikor meglátta, mi rejtőzik a dobozban: egy csodálatos nyaklánc, melyen négy kis gömböcske függ. - Ez... ez csodaszép! Nem fogadhatok el ilyen drága...
- Ne törődj az árával, ez egy barát ajándéka egy barátnak - mosolygott Norbert. - Dantől hallottam, hogy 1998. május 20-án születtél, és végeztem egy kis asztronómiai kutatást. Megtudtam, hogy a Merkúr, a Mars, a Vénusz és a Szaturnusz a születésed idején egy vonalban volt, mintha az ekliptikán állnának. Az ajándékom a bolygók állását szimbolizálja a születésedkor: maga a nyaklánc az ekliptika, és a négy gömböcske a négy bolygó. Látod, az a legkisebb a Merkúr, a piros a Mars, a sárga a Vénusz és a legnagyobb a gyűrűkkel a Szaturnusz. Szerencsét hoz, ha viseled.
- Norbert... Én nem is tudom... Nem is tudom, hogy köszönjem meg - suttogta Lily, mikor Norbert feltette a nyakára (Christopher Wood most már úgy tátogott, mint egy hal).
- Alig ismersz, és mégis ilyen értékes ajándékot adsz nekem...
- Nos, Bálint nap van, úgyhogy éppenséggel tudok egy módot, amivel megköszönhetnéd... - vigyorgott a fiú.
Lily gyors oldalpillantást vetett Chrisre, aki már abbahagyta a smárolást Yvette-tel, és őket figyelte. Lily habozás nélkül megragadta az ifjú Malfoy fejét, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Miután eleresztette, vetett egy oldalpillantást Woodra, és elégtétel töltötte el a fiú idióta ábrázata láttán. Yvette csak haragosan meredt rájuk.
- Nos, ez aztán csók volt a javából… még akkor is, ha csak azért csináltad, hogy féltékennyé tedd Woodot - mosolygott Norbert.
Lily lebiggyesztette az ajkát: szörnyen zavarban volt. Ez volt Titania egyik javaslata: tegye féltékennyé Chris Woodot. – Bocsáss meg, Norbert. Ez nagy gorombaság volt tőlem. Te ajándékot adtál nekem, és én ezt használtam fel, hogy egy másik fiút féltékennyé tegyek. Bocsáss meg, kérlek!
- Bocsánatkérés elfogadva. Ne adjunk neki még több okot a féltékenységre? - vigyorgott a fiú, és magához húzva Lilyt, hosszan megcsókolta.
- Hé, Dave, mi a baj? - kérdezte Viviane egy alaktól, aki egy elhagyott folyosón a földön ült, és a padlót bámulta. Egy csokor hervadó (és szemmel láthatóan szándékosan tönkretett) virág hevert mellette a földön.
David Dursley lassan felemelte fejét. Az ikrek meghökkentek a fiú szomorú ábrázata láttán.
- Mi történt? - térdelt le mellé Viviane.
- Lily - lehelte a fiú.
- Mi van vele?
- Akartam adni neki egy Bálint napi csokrot, de akkor megláttam... megláttam őt... Norbert Malfoyjal csókolózni!
- Nem mondod komolyan! - kapott levegő után Viv. - Mitől eshetne bele egy olyan lány, mint Lily egy ilyen srácba? Úgy értem, ő mégis csak egy Malfoy! És ráadásul évekkel fiatalabb nála!
- Neki mondd, ne nekem! - morogta Dave.
- Dave? Öö.. te... te szereted Lilyt... mármint úgy? - kérdezte finoman Val. A fiú vállat vont.
- Nem számít, hogy szeretem-e vagy sem, ő mást szeret... vagy másokat... Malfoyt és Woodot. És talán nekem nem is szabad szeretnem őt, legalábbis nem úgy... Tudod, még ha távolról is, de rokonok vagyunk, és...
- Jobban tenné, ha téged szeretne, és nem egy ilyen mocskos mardekárost! - csattant fel Viviane. – De komolyan. A vérfertőzés nem olyan gáz, végül is a családban marad... - tette hozzá kacsintva. - De hogy egy Potter rokonságban kerüljön egy Malfoyjal... ki hallott már ilyet! Én neked drukkolok, Dave!
- Kösz - a fiú halványan elmosolyodott. - De nem hiszem, hogy lenne esélyem. Ha Lily visszautasítja Malfoyt, akkor még mindig ott van Christopher Wood. Nos, c'est la vie. Jobban teszem, ha más után nézek... Tényleg, Val, milyen érzés, hogy ezt a napot rólad nevezték el? Ööö… mármint, hogy téged erről a napról neveztek el?
A lány vállat vont. - Kicsit furcsa, de anya ötlete volt ez a név. Tudod, tizenkét évvel ezelőtt Bálint napon jött rá, hogy terhes.
- Aha. Mindig is érdekelt, miért kaptad ezt a különös nevet - mosolygott Dave, és megmarkolva az összegyűrt csokrot, felállt. Rámutatott varázspálcájával a csokorra, s az úgy feléledt, mintha csak mágikus eső öntözte volna. - Nektek adnám a csokrot, de csak egy van, belőletek pedig kettő... - kezdett bele Dave, amikor megjelent a sarkon Circe Diggory, Lily legjobb barátnője. – Nem bánjátok...?
- Dehogy - vigyorogtak az ikrek, és hátrébb húzódtak.
- Szia, Circe - üdvözölte a fiú a Griffendél hajtóját.
- Ó, hello, David. Boldog Bálint napot!
- Neked is! Öö... – Mivel nem tudta, hogy fejezze be a mondatot, egyszerűen a lány kezébe nyomta a csokrot.
- Nekem? – A lány szeme elkerekedett, és egy széles mosoly tűnt föl csinos arcán. Davidnek be kellett ismernie: igazán helyes lány ez a Circe. Biztosan családi vonás: úgy hallotta, Cedric is jóképű volt.
- Azt hiszem jobb, ha megyünk - suttogta Valentine a testvérének, és magukra hagyták az „ifjú párt”.
- Egész nap téged kerestelek! - kapta el Neville Bert Bradleyt, aki a bűbájtan tanterem felől tűnt fel a folyosón. - Napok óta szeretnék beszélni veled... Hogy vagy?
- Jól, köszönöm - vont vállat Bert. - Na és a húgom és a bájos kis unokahúgocskám?
- Mary-Sue és Alice jól vannak - mondta Neville. - Most rólad akarok beszélni.
- Nincs semmi megbeszélnivaló velem kapcsolatban, Nev - válaszolt a gondnok.
- Szerintem pedig van. Nézd, tudom, hogy kicsit sokkolt ez a dolog Pitonnal meg minden, de...
- Felejtsük el, oké? - csattant fel Bert. - El akarom felejteni az egészet! Egyáltalán nem akarok többé gondolni rá!
- Hé - Longbottom elkapta, és maga felé fordította. - Ez nem úgy van. Azt mondtad, szereted őt. Mi van, ha viszontszeret téged?
- Hah, még hogy viszontszeret? Ne légy nevetséges – vetette oda Bradley. - Hogyan is szerethetne, amikor azt hiszi rólam, hogy én... Perselus nem meleg, Nev! És még ha az is lenne, akkor sem szeretne. Élete végéig Lily Evanst fogja szeretni! Elmondta nekem, milyen szerelmes volt belé... Engem sosem fog szeretni. Az óta az éjszaka óta egyfolytában kerül engem. Ha a folyosókon összefutunk, köszönés nélkül, elfordított tekintettel megy el mellettem... mintha ott se lennék!
- Ó, te szegény, te tényleg szereted azt az idiótát - csóválta meg a fejét Longbottom. – Ha a tudomására hozhatnánk egy-két dolgot...
- De nem tehetjük, Nev! - szakította félbe a gondnok ingerülten. - Megegyeztem Dumbledore-ral, hogy titokban tartom, amíg itt vagyok, különben kénytelen elbocsátani... És tudod, hogy itt kell maradnom, amíg Philippe-et el nem kapja a rendőrség, és nem csukják le megint! Nem vagyok biztonságban, amíg ő szabadlábon van!
- Tudom - sóhajtott Neville. - Az az átkozott! Nem lett volna szabad beleszeretned.
- Még csak tizennyolc voltam, Neville. Szinte gyerek. Nem tudhattam, hogy bűnöző lesz belőle.
- Bárcsak segíthetnék rajtad valahogy... - mondta a professzor. - De talán... talán ezzel felvidíthatlak! - azzal kivett egy kicsiny, lila dobozkát a táskájából. - Ma van a szülinapod, nem igaz? Nem felejtettük ám el Mary-Sue-val!
Halvány mosoly jelent meg Bert arcán, s megölelte sógorát. - Köszönöm. Ez nagyon meghatott.
- Örülök, hogy végre mosolyogni látlak - mondta Longbottom professzor, mikor szétváltak, de mosolya lehervadt az arcáról, látva, hogy már Bert sem mosolyog. Épp ellenkezőleg: Bert úgy festett, mint aki kísértetett látott.
Neville balra fordult, és Piton professzort pillantotta meg, amint sötét pillantásokat vet rá.
- Mennem kell - mondta a gondnok rekedten, és elsietett.
- Lám, lám, lám, Bálint napi ajándékot adunk a gondnoknak? - a Bájitalok Mestere felvonta a szemöldökét. - Talán figyelmeztetnem kellene a feleségét, hogy tartsa magán a szemét... nyilvánvalóan már nem csak a saját neme iránt érdeklődik, Longbottom. Nem mintha nagyon meglepne... már diákként is látszott magán.
A repüléstanár kihúzta magát, és lekicsinylő pillantást vetett egykori tanárára. - Tudja, Piton... ha nem ismerném jobban, azt gondolnám, hogy féltékeny! – mondta, azzal sarkon fordult, és magára hagyta a megdöbbent bájitaltan tanárt.
Daniel vigasztalhatatlan volt, mikor megkapta Liu válaszlevelét. A legjobbakat remélve, remegő kézzel nyitotta ki, de a válasz hidegzuhanyként érte.
Most a kandallóban táncoló lángokat bámulta a Mardekár klubhelyiségében. Szerencsétlenebbnek érezte magát, mint valaha.
- Hé, mi a baj, haver? - huppant le Norbert egy karosszékbe az elkámpicsorodott fiúval szemben.
Dan erőtlenül odanyújtott egy gyűrött lapot a barátjának, és zavartan lesütötte a szemét.
Ez állt benne:
Daniel!
Nem megmondtam, hogy nem tudom elképzelni, hogy veled járjak? Azt hiszem, legalább háromszor említettem már, de úgy tűnik, még mindig nem fogtad fel. Mit tegyek, hogy végre megértsd? Barátok lehetünk, de több nem, sajnálom. Ne bosszankodj, és ne írj vissza olyasmiket, hogy”'te voltál, aki meg akart csókolni a bálon, nem pedig fordítva!”, mert ez nem változtat semmin. Csak kíváncsi voltam, milyen csókolózni valakivel, és te kéznél voltál, ez minden. Nem szeretném, ha tévedésben lennél, hogy mi ketten valaha is együtt járhatunk, mert én nem táplálok irántad romantikus érzelmeket.
Talán adtam volna neked egy esélyt, ha csak egy”'normális szerelmes levele”' küldesz, de azok után, amit írtál, nyilvánvaló lett számomra, hogy szörnyen éretlen vagy, és nem tudnánk mit kezdeni egymással. Törődj bele!
Üdvözlettel:
Liu
U.i.: mellékelve megtalálod a levelet, amit küldtél - nincs kedvem megtartani.
- Miért, mit írtál neki abban a levélben? - kíváncsiskodott Norbert.
- Nos... csak dicsértem őt. A szépségét és kecsességét és... Nem tudom, mi volt vele a baja, Norb! Az egész délutánomat versírással töltöttem, még Gildától is kértem segítséget – amit ő egyébként megtagadott, mondván, hogy tanulnia kell… Szóval egyedül kellett megírnom a levelet, és Liunak ezek szerint nem tetszett...
- Mutasd csak, talán rájövök a hibáidra.
- Oké - vont vállat Dan, és egy még gyűröttebb papírlapot húzott elő táskájából. A papíron ez szerepelt:
Óda Hozzád
Imádom gyönyörű szemed,
Kár, hogy én nem tetszem neked.
Miért nem szeretsz, ó, Tündér,
Te, ki minden kinccsel felér?
Kaptam néhány jó tanácsot:
Ne dicsérjem ajkad, s lábod,
Könnyen rosszra gondolhatok,
S tiltott tájra barangolok.
Rajtad még mit dicsérhetek?
Arcocskádat, amely kerek?
Vékony vagy és mégis formás,
Versembe most nem férne más.
Te vagy Napom, üstökösöm,
Mely álmomban visszaköszön,
Te vagy életem, végzetem,
Miért ne randiznál velem?
Daniel Potter
Norbert felnézett a levélből, és jóízűen felkacagott.
- Hol a csudában hallottad, hogy nem szabad egy lány lábait és ajkát dicsérni?
- Nos, Gilda mondta, mielőtt elment... Azt mondta, hogyha ilyeneket írok Liu lábairól, akkor azt fogja hinni... izé... hogy a kettő közé akarok bejutni... - Dan elvörösödött. - És még azt is mondta, hogy ha az ajkáról beszélek, akkor Liu azt fogja gondolni, hogy én... öö, nem is tudom. Azt mondta, hogy a lányok mást is csinálnak a szájukkal a csókolózáson kívül, de én csak az evésre tudok gondolni a csókon kívül, és mégse szedhettem rímbe, hogy milyen szépen eszik Liu, nem?
- Ó, Daniel... tényleg sokat kell még tanulnod, barátom - vigyorgott az ifjú Malfoy. - Nem olvasod esetleg a Playboszit?
- Öö, nem. Az micsoda?
- Huh, ez nehéz lesz. Oké, akkor... Egyszer azt mondtad, hogy a szüleidnek van egy példányuk a Káma Szutrából.
- Igen, de az a hálószobájukban volt, és szerintem elégett a tűzben - vont vállat Daniel.
- Kár, mert sokat tanulhattál volna belőle.
- Soha! Egyszer belenéztem, de azonnal be is csuktam. Fogalmad sincs, miféle képed vannak benne!
- Természetesen tudom, milyen képek vannak benne - válaszolt Norbert. - Tudod mit? Beosonhatnánk a zárolt részlegbe, és kereshetnénk valamit… biztosra veszem, hogy nem csak sötét varázslatos könyveket tartanak ott.
- Hogy fogunk észrevétlenül bejutni a zárolt részlegbe? - vonta fel szemöldökét Daniel.
- A Tekergők Térképével, te tökfej, és ezzel - barátja elővett egy áttetsző, ezüstös valamit a ládájából.
- Ez egy láthatatlanná tévő köpeny! – kapott levegőért Dan.
- Igen, karácsonyra kaptam apámtól. Még jó, hogy itt hagytam az iskolában a szünet idejére, különben ez is elégett volna. El akartam mesélni neked, hogy kaptam egy köpenyt, de először túl izgatott voltam, hogy a vakációt nálatok tölthetem, úgyhogy elfelejtettem megemlíteni. Később meg nem akartam erről beszélni, mert túl szomorú voltál anyukád vetélése után...
- Tökjó, hogy van egy ilyen köpenyed! - mondta csodálkozva az ifjú Potter a vízszerű, szürke anyagot nézegetve. - Apa mesélte, milyen kalandokat élt át a köpenyében... Tudod mit? Ebben még Roxmortsba is leszökhetünk! Anya nem is venne észre a Mézesfalásban!
- Nem rossz ötlet... - mondta Norbert tűnődve. - De először irány a zárolt részleg.
- Oké... de vigyáznunk kell a sikoltozó könyvekkel. Állítólag szörnyen veszélyesek!
- Lássuk csak... - suttogta Norbert, kezében egy lámpát tartva, hogy láthassák a poros kötetek címét. – „Mim Krónikája”, „Morgana életrajza” írta fia, Mordred... „Kelta Démonok” és „Alku az Ördöggel”... hát, semmit sem találtam a szexről, bocs.
Dan vállat vont, és tovább böngészte a könyveket a Norbertével párhuzamos polcon.
- Miért érzem azt, hogy valaki figyel minket? - suttogta. - Mintha ezek a könyvek beszélgetnének egymással... Hátborzongató!
Norbert leemelt egy vaskos kötetet a polcról. A címe „Roxfort és Roxmorts sötét titkai (jobb, ha nem is olvasol bele)” volt.
- Mit találtál? - kérdezte Daniel, elnyomva egy ásítást. Már legalább hajnali három lehetett.
- Még nem t'om... Csak megtetszett a címe, és hátha találunk pár érdekes dolgot benne... - Az ifjú Malfoy kinyitotta a könyvet (amely Dan óriási megkönnyebbülésére nem sikoltott), és letette egy közeli asztalra. - Hé, tudtad, hogy a Roxfort második igazgatója perverzül vonzódott az iguanákhoz?
- Uh, nem - grimaszolt Daniel.
- Na, és ehhez mit szólsz? Az első boszorkány, akinek fogadója volt Roxmortsban, altató italt kevert a férfi vendégei italába, aztán az alvó varázslók testét belegyömöszölte egy zsákba, és kivitte a Tiltott Rengetegbe, hogy feláldozza őket néhány sötét démonnak... Összesen negyvenhét varázslót ölt meg így. Jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket, ha legközelebb lemegyünk Madame Rosmertához! – vigyorgott Norbert. - Hűha! Ezt nézd meg!
- Mit? - ásított Dan, aki teljesen lököttnek érezte magát, amiért itt vesztegeti az idejét ahelyett, hogy meleg, puha-pihe ágyában aludna.
- A Kívánságok Kútját! - mutatott barátja egy képre a könyv tizenharmadik oldalán.
- A micsodát?
- Dan, te tényleg nem tudod, hogy micsoda a Kívánságok Kútja? - pillantott rá Norbert leereszkedően. - Ez egy kút, amibe belenézel, kívánsz valamit, és a kívánságod teljesül! A könyv szerint van egy barlang a Roxmorts melletti hegyoldalban. Kívülről egy teljesen normális barlangnak tűnik, és még ha belépsz is, akkor sem valószínű, hogy észreveszed: egy másik barlang nyílik az elsőből. A második barlang bejáratát mágikusan elrejtették. Nézd csak, itt van egy térkép, ami mutatja, hogy hol van.
Az ifjú Potter közelebb hajolt a könyvhöz. Egy kis gyalogút vezetett fel Roxmortsból a hegyoldalba, a barlanghoz. Ez biztosan az a barlang, amelyen Sirius is elbújt, amikor körözték - gondolta. Sirius mesélt neki és testvéreinek az Azkabanban töltött éveiről és a hosszadalmas bujkálásról, mielőtt kiderült volna az ártatlansága.
- Mit gondolsz, nézzük meg azt a Kívánságok Kútját?
- Határozottan, haver! - bólintott Norbert. - Kívánd, hogy Liu szeressen, és megkapod.
Széles mosoly jelent meg a másik fiú arcán. - Ha komolyan gondolod... Akkor benne vagyok!
- Oké, akkor... jövő vasárnap megyünk.
- Miért várjunk olyan soká? - ráncolta szemöldökét Dan.
- Ha már ilyen sokat vártál Liura, akkor miért nem bírod ki ezt a négy napot? - vigyorgott Norbert. - Akárhogy is, csak nappal mehetünk, mert sötétben tuti nem találnánk meg a barlangot... és ha nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet, hogy lógunk az órákról, akkor hétvégén kell mennünk. Jövő vasárnap pedig roxmortsi hétvége lesz, így sok diák megy el a suliból, és ezért senki sem veszi majd észre, hogy eltűntünk.
- Senki más, csak Gilda - válaszolt Dan.
- Majd beadunk neki valami sztorit, ne aggódj! – Az ifjú Malfoy becsukta, majd felrakta a könyvet a polcra. - Máskor folytatjuk a szexről szóló könyvek keresését, de most álmos vagyok. Gyerünk, vár az ágy!
Harry minden hétvégéjét a családjával töltötte Roxmortsban - nem volt ez másképp február 25-én sem. Lily, harmadéves lévén, a szombatot és vasárnapot szüleivel és testvéreivel tölthette Mrs. Figg panziójában. A Potter ház helyreállítási munkálatai már majdnem befejeződtek; jövő hétvégén már vissza is költözhetnek.
Norbert és Daniel azt mondta Gildának, hogy utána kell nézniük a könyvtárban valaminek, ami a mágiatörténet-házijukhoz kell. A fiúk a térkép használatával végiglopakodtak a földalatti folyosón, és röpke tíz perc múlva már a Mézesfalás pincéjében v
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
