|
Tizenkilencedik fejezet A kamra
Danielnek egy örökkévalóságnak tűnt, amíg zuhant és zuhant… egyre mélyebbre és mélyebbre… kezével próbált megkapaszkodni valamiben a kút belső falán, de minden olyan sima és síkos volt, a gravitáció pedig egyre mélyebbre húzta. Lelki szemei előtt leperegtek eddigi életének képei, míg képzeletében megjelent egy óriás, zöld párna. Ekkor nagy puffanással nekiütődött valaminek, ami nem lehetett a talaj, különben azonnal szörnyethalt volna. Nem, az a valami, amin feküdt, puhának tűnt, amikor megtapogatta…
Pár másodperc után megpróbálta kinyitni a szemét, de olyan sötét volt, hogy nem látott semmit. Nem csoda, hiszen vagy száz métert zuhanhatott, mielőtt földet ért, így jóval a barlang szintje alatt lehetett, mélyen a föld belsejében. Benyúlt a talárja zsebébe, hogy kihúzza a pálcáját, mely szerencsére nem tört el. „Lumos!” – suttogta, és körülnézett a fény által megvilágított kis területen. Megállapította, hogy valamilyen vastag, puha moharétegen térdel. Soha életében nem látott még ilyen vastag mohát.
Dan a fejét vakarva próbált visszaemlékezni a becsapódás előtti másodpercekre, és hirtelen eszébe jutott, hogy akaratlanul is egy zöld párnát képzelt a kút aljára. Talán egy kicsit félreképzelte a dolgot, mivel a párna helyett most vastag moharéteg fedte a talajt, de a célnak ez is épp úgy megfelelt, mintha párna lett volna. Megkönnyebbülten sóhajtott - nos, nem is olyan nagy hátrány, ha az ember Képzelő, nemde?
Felnézve, nagyon távol valamilyen szürkés kis pontot látott, ami valószínűleg a barlang teteje lehetett. – Norbert? – kiáltott, remélve, hogy barátja feltűnik a kis szürke lyukon, de nem így történt. – Biztos segítségért ment – tűnődött Daniel. – Legalábbis remélem, mert fogalmam sincs, hogy különben hogyan kerülök ki innen… Nem tudom elképzelni, hogy felmászok ezeken a falakon. Annyira még nem vagyok gyakorlott Képzelő…
Biztos volt benne, hogy semmi értelme ott állni, és felfelé bámulni, ezért úgy döntött, hogy körülnéz a lyukban, melybe beleesett. Maga elé tartotta a pálcáját, mely kis fényt vetett a falra, és meglepetten vette észre, hogy az egyik oldalon egyáltalán nincs is fal. A helyén egy hatalmas, hosszúkás barlang nyílása volt látható. Ha az akna, melyben tartózkodott, igazi kút lett volna, akkor vízzel lett volna tele, de Dan legnagyobb megkönnyebbülésére nem így volt.
A barlang alja kissé lejtett a vége felé. Itt lent minden nedves és hideg volt, a csöpögő plafon hatására pedig szép sztalagtitok és sztalagmitok képződtek. A csöpögő víz kis tócsákban gyűlt össze a talajon. Daniel megpróbált kevésbé nedves helyekre lépni, de edzőcipője így is hamarosan átázott, és minden lépésnél cuppogó hangot adott.
Ahogy egyre messzebb jutott a barlangban, szeme hozzászokott a sötétséghez, és kezdte élvezni a kalandot; egyedül az zavarta, hogy a zoknija csurom víz. Jó hatvan méter megtétele után halvány fényt látott, de elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az, ami idelent fényt adhat ki. Természetesen kíváncsi lett, és folytatta útját a fényforrás felé.
További tízperces séta után elért a barlang végébe, ahol egy sziklák közt megbújó tavacskát talált. Ez a kicsiny tó azonban nem a csöpögő sztalagtitok hatására alakult ki, mert ahhoz túl nagy volt. Valószínűleg a roxforti tó földalatti nyúlványa lehetett. Daniel azt kívánta, bárcsak lenne varangydudvája, mert akkor lemerülhetne a tóba (noha az bizonyára jéghideg), és a felszínre úszhatna.
Furcsa módon a misztikus fényt nem a tó árasztotta, hanem egy ajtó, a barlang falában. Az ajtót valamilyen szikrázóan fehér kőből készítették, ami talán a márvány egyik elvarázsolt változata lehetett.
Daniel felemelte a pálcáját, hogy annak fényénél alaposabban megnézze az ajtót. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon ki helyezhetett el egy ajtót egy ilyen barlangban, és miért. Szülei meséltek neki a Titkok Kamrájáról (édesanyja mindannyiszor reszketni kezdett, ha szóba került), de a fiú kételkedett benne, hogy ez az ajtó annak a kamrának egy másik bejárata lenne. Mardekár Malazár biztos nem épített volna egy lehetséges vészkijáratot a kamrájához! Nem, ez természetesen nem jöhetett szóba, hiszen a Titkok Kamrája a tó alatt épült, míg ez itt a tó szintjén volt. A hallottak alapján Daniel úgy vélte, hogy a roxforti tó felszíne a közlekedő edények szabályai szerint egy szinten van a barlangban lévő állóvízzel.
Mielőtt alaposabban megvizsgálhatta volna az ajtót, csobbanást hallott a tó felől. Azonnal a víz irányába fordította pálcáját, hogy megnézze, mi történt. Két csúnya sellőt látott kiemelkedni a tóból, akik egy ismerős alakot löktek ki a vízből, a barlang talajára. Sellőül hadartak valamit, ami elég fenyegetően hangzott, ráadásul még szürkés öklüket is rázták áldozatuk felé, majd eltűntek a vízben.
- Myrtle? – vonta fel a szemöldökét Dan meglepetésében
- Daniel?!? – kapott levegő után a szellemlány is. – Mit keresel te itt?
- Én ugyanezt kérdezhetném. Miért hozott ide az a két sellő? És hogy hozhatott ide? Úgy értem… a szellemeket nem lehet megfogni!
- A vízben igen – vont vállat Myrtle. – A víz egy bizonyos fokú szilárdságot ad a testünknek. Nem nagyot, különben nem férnék át a lefolyón, de ez is több a semminél, nemde? Meg akarsz fogni? - ezzel betette az egyik kezét a tóba, a másikkal pedig odaintette a fiút, hogy jöjjön, és érintse meg vízben lévő kezét.
Dan megvont a vállát, és a jéghideg vízbe nyúlt, hogy megtapintsa Myrtle kezét. – Hm… tényleg egy kissé szilárdnak tűnik. Nem túlságosan, csak egy kicsit – mondta a szellemlányra nézve.
Myrtle rámosolygott, és elpirult (azaz még ezüstösebb lett az arca, mint máskor), és látszott rajta, hogy élvezi a fiú érintését. Daniel észrevette a lány reakcióját, és gyorsan kihúzta a kezét a vízből. – Kutya hideg!
- Nem tudnál melegítő bűbájt szórni a vízre? – kérte a lány – Akkor alaposabban megtapinthatnál… - Arckifejezése nemcsak kérlelő, hanem vágyakozó is volt. – Kérlek…
- Ne akard, hogy beugorjak a tóba, és csurom víz legyek, Myrtle! – csattant fel Dan. Abban a pillanatban, hogy a fiú visszatette a kezét a vízbe, Myrtle teljes „alakjával” becsusszant a tóba, és berántotta magához a fiút.
- Myrtle! – kapott levegő után Daniel, amikor a jéghideg víz ezer lándzsaként a bőrébe szúrt – így érezhettek a Titanic katasztrófa áldozatai is. A fiú harcolt, hogy kiszabaduljon a szellem vasmarkú szorításából, de az nem akarta elengedni. – Fázom, te idióta! – kiáltott, mielőtt Myrtle teljesen a víz alá nem rántotta, és belé nem fojtotta a szót egy csókkal, mely perzselő lett volna, ha a hidegen kívül a fiú mást is képes lett volna érezni. Hirtelen azt vette észre, hogy egy nagy adag energia hagyja el a testét, pont úgy, mint fél órája, és a víz kellemes 26 Celsiusra melegedett körülötte. Észre sem vette, hogy már nem harcol azért, hogy a felszínre kerüljön, mert jól megvan levegővétel nélkül is. Tüdeje nem szomjazta az oxigént, teljesen jól érezte magát a lány ölelésében. Nem látott sokat a sötétben, csak partnere gyöngyházfényű testét, mely szilárdnak és melegnek tűnt… Dan már épp kezdte roppant jól érezni magát, mikor hirtelen ráébredt, hogy mit is csinál, és hirtelen ellökte magától a lányt, mintha az megégette volna. Myrtle-t meglepetésként érte a dolog, és mire reagálhatott volna, Dan már lihegve, és a barlang hidegétől vacogva a parton volt.
- Miért hagytad abba? – szipogott Myrtle, kiemelkedve a vízből. – Mindketten élveztük volna!
Daniel dühös pillantást vetett rá, miközben leesett pálcáját felvéve sikertelenül próbálta megszárítani magát. Nevetségesnek érezte, hogy pálca nélkül meg tudott fagyasztani pár akromantulát, meg tudta menteni saját életét egy hatalmas esés közben, fel tudta melegíteni egy tó vízét, de amikor akarta, nem tudta megszárítani magát. – A fene essen beléd, Myrtle, halálra fogok fagyni a hülye tini-hormonjaid miatt!
- Hah! Az én hormonjaim miatt? – csattant fel a szellem. – Te is benne voltál a dologban!
- Ez az én pechem. Ide jövök, hogy azt kívánjam, Liu szeressen belém, és egy szellemmel állok le csókolódzni! – sóhajtott Dan, és visszament a márvány ajtóhoz, hogy alaposabban is megvizsgálja.
- Ó, az egy régi ajtó, már akkor is itt volt, amikor megöltek engem. Azt hiszem, már évszázadok óta itt van. Nem tudom, hogy miért, de eddig még nem sikerült átcsusszannom rajta - mondta Myrtle, remélve, hogy folytathatja a beszélgetést új szerelmével. – Néha, ha lehúzták a WC-met és lekerültem a tóba, a sellők elkaptak, és ebbe a lyukba hoztak, remélve, hogy megszabadulhatnak tőlem, de nem volt olyan szerencséjük. Rendszeresen visszatértem hozzájuk, csak hogy idegesítsem őket – húzta ki magát, mintha büszke lenne a teljesítményére. – Ma is ugyanaz történt: az egyik sellőlány férjhez ment, és én meg akartam nézni a ceremóniát… de némelyeknek nem tetszett az ötlet, hogy én játsszam el a koszorúslány szerepét, és megszabadultak tőlem.
- Mi lehet az ajtó mögött? – tűnődött Daniel, egyáltalán nem törődve a sellők házasodási szokásaival.
- Fogalmam sincs. Mondtam már, hogy eddig még nem sikerült átjutnom rajta. És más még soha nem járt itt lent – válaszolt a kísértet. – De van rajta valamilyen felirat.
Dan vacogó fogakkal felemelte a pálcáját, és az ajtó közepén egy kicsiny kerek mélyedést vett észre, mely közvetlenül egy felirat alatt helyezkedett el. A felirat így szólt:
Nagymedve utóda
A szűznek testvére
Mutasd, hogy vérem vagy
vár a tudás, lépj be!
- Ez mit jelent? – ráncolta a homlokát a fiú, a szellemlányhoz fordulva.
- Honnan tudjam? – vont vállat az. – Gyere, menjünk vissza a vízbe, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk! – tette hozzá egy kacsintással.
- Eszemben sincs! – vetette oda az ifjú Képzelő. – Vissza kell mennem, talán már megérkeztek az emberek, hogy megmentsenek…
- DANIEEEL! – hallatszott a barlang másik végéből.
- Ugye megmondtam – vigyorgott Dan a lányra. - Mást partnert kell keresned a perverz kis játékodhoz. – Ezzel megfordult, és elkezdett rohanni a hang irányába.
- Apa! – kiáltott a fiú. – Itt vagyok!
- Daniel – sietett feléje Harry, és félúton találkoztak a barlangban. – Daniel! – ölelte magához szorosan az apja, aki egész testében remegett.
A gyerek először azt hitte, hogy az ő teste remeg a hidegtől, de rá kellett jönnie, hogy az apja reszket… és sír.
- Apa? – nézett fel rá. – Miért sírsz?
- Azt hittem… azt hittem, hogy téged is elveszítelek! – Harry hangja reszketett, akárcsak a teste. – Jól vagy? Egek, miért vagy ilyen vizes?
- Ööö… - kezdte Dan, de nem érzett különösebb késztetést, hogy beszámoljon apjának a Myrtle-lel történt vad csókpartiról. Harry megpöccentette a pálcáját, és egy szempillantás alatt megszárította a fiát, aztán ismét megölelte. A könnyek szakadatlanul folytak le az arcán. Daniel még sosem látta ilyennek az apját… nos, talán csak akkor éjjel, mikor leégett a házuk és Hedvig meghalt.
- Ne izgulj, jól vagyok, apa…
- Ne izguljak? – kiáltott Harry. Hirtelen hátra lépett, és kartávolságban tartva a fiát, dühösen meredt rá. - Azt mondod, ne izguljak!? A pokolba, Daniel, fogalmad sincs, mit éreztem, amikor Norbert kifulladva megjelent a Mézesfalásban, és azt motyogta, hogy beleestél valamilyen hülye kútba… Azt hittem, hogy ott helyben szörnyethalok, és szegény anyád szintén! Fogalmad sincs, hogy mit éreztünk! Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Hogy lopódzhattál ki a Roxfortból? Hogy tehetted…?
- Apa… - meredt a cipőjére Dan. – Apa… nagyon sajnálom…
- SAJNÁLOD? És még hogy fogod sajnálni! – ripakodott rá Harry. – Büntetést kapsz! Még nem tudom, hogy mit, de… felkeresem a házvezető tanárodat, neki biztos eszébe jut valami megfelelő büntetés!
- Ne! Csak Pitont ne! – könyörgött a gyerek – Bárkit, csak Pitont ne!
- Akkor Dumbledore-t – bólintott Harry. - Tudod, hogy ezért ki is csaphatnak?
- Tudom – krákogta a fiú, és tudta, hogy egy esetleges szerelem közte és Liu között nem éri annyit, hogy kicsapják érte. Másrészt, ha kicsapják, akkor hogy kerülhet egyáltalán közel Liuhoz?
Harry a kúthoz vezette fiát, melynek alját még mindig a szokatlanul vastag moharéteg fedte.
- Furcsa mohafajta ez – jegyezte meg Harry.
- Tényleg az, apa. Ugyanis én képzeltem, hogy tompítsa az esésemet.
Harry a fejét csóválta. – Még mindig nem tudom elhinni, amit tettél, Daniel. Nagyot csalódtam benned. Képzelő, vagy sem, nem lennék meglepve, ha Dumbledore kicsapna, megérdemelnéd!
- Harry? – hallatszott Ginny remegő hangja odafentről. – Harry, mi van Dannel? Életben van?
- Igen, jól van! – kiáltott vissza Harry. - Ne aggódj, drágám, minden rendben van!
- Ó, hála Istennek!
- Gyerünk, kezdj el mászni! - utasította Harry a fiát, a létrára mutatva, melyet a kút falára varázsolt.
A fiú bólintott, és nehéz szívvel kezdett el fölfelé mászni. El se merte képzelni, mi fog történni vele és Norberttel, ha az igazgató tudomást szerez a kis kalandjukról. Tudta, hogy rászolgáltak arra, hogy kicsapják őket. Amikor fölért és meglátta az anyját, még jobban elszorult a szíve.
Ginny már jó párszor volt depressziós meg hisztérikus, és Dan jól emlékezett rá, milyen volt, mikor elvesztette a babát; de az mind semmi volt ahhoz képest, ahogy most kinézett: az arca vörös és nedves volt a könnyektől, a szeme véreres, a haja összevissza állt, mintha idegességében tépkedte volna. Amikor látta, hogy fia kiemelkedik a kútból, úgy ugrott hozzá, mint egy anyatigris, és még szorosabban ölelte magához, mint Harry az előbb. Mintha Dan még nem lett volna elég nedves aznap, Ginny elárasztotta a megkönnyebbülés könnyeivel.
- Minden rendben van, anya… - suttogta, és azt kívánta, bárcsak elengedné őt az asszony. - Tényleg jól vagyok.
- Hogy… hogy élted túl? Hogy élted túl a zuhanást abba a mély kútba? – kérdezte reszelős hangon Ginny, miközben könnyeinek árja lassan kezdett elapadni.
- Tudod, anya, azt képzeltem, hogy párnára esek, és tényleg valami puha anyag volt a kút alján, így egyáltalán nem ütöttem magam.
- Ó, Daniel! – kezdett ismét szipogni az asszony.
- Gin, hagyd már! Nem kap levegőt – Harry gyengéden lefejtette felesége karját a fiukról. – Gyere, visszamegyünk Mrs. Figghez. Jobb, ha ma már nem mész vissza a Mézesfalásba.
A boszorkány bólintott, és hagyta, hogy férje kivezesse a barlangból. Daniel bűntudatosan követte őket. A barlang előtt váró Norbert szája hatalmas vigyorra húzódott, mikor meglátta. – Jól vagy, haver?
- Ja, azt hiszem – vont vállat Dan. - De már nem sokáig… tudod, hogy ezért valószínűleg kicsapnak….
- Nem csapnak ki – mondta Norbert, noha távolról sem volt olyan magabiztos, mint amilyennek mutatta magát. - Köztudott, hogy Dumbledore mindenkinek ad egy második esélyt…
- Bárcsak igazad lenne – sóhajtott az ifjú Potter, majd barátja füléhez hajolva odasúgta: - Jobb lenne, ha elrejtenéd a térképet és a köpenyedet, nehogy Dumbledore vagy a szüleim tudomást szerezzenek róla.
- Rendben – mondta Norbert, és titokban eltüntető bűbájt bocsátott hátizsákja tartalmára, láthatatlanná téve ezzel a köpenyét és a térképet. Remélhetőleg Dumbledore nem rámoltatja ki a hátizsákját…
- Nagyot csalódtam mindkettőtökben – mondta Albus Dumbledore, és átható pillantást vetett az előtte álló két fiúra. – Malfoy fiam, azt hittem, hogy legalább benned több felelősségérzet van annál, mint hogy engedély nélkül elhagyd a kastélyt. Ami téged illet, Potter, úgy gondoltam, okultál abból, amiket apád mesélt neked saját veszélyes kalandjairól… azt hittem, van annyi eszed, hogy ne kövesd a példáját, de úgy látom, nincsen. Tudjátok, hogy ki kellene csapnom mindkettőtöket… vagy legalábbis le kellene vonnom kétszáz pontot a Mardekártól… de ha megbüntetlek benneteket, akkor a társaitok megtudnák, hol voltatok, és csapatostól özönlenének a kúthoz, hogy kívánjanak valamit. Azt pedig nem akarom. Az a kút veszélyes, és semmi szükség rá, hogy kitörje ott valaki a nyakát! – Az igazgató úgy meredt a fiúkra, hogy mindketten úgy érezték, a veséjükbe lát. – Legalább azt mondjátok el, hogy szereztetek tudomást a kútról?
- A kútról? Nos… - dadogta Dan, a cipőjét bámulva. - Az úgy volt…
- …hogy egy könyvben olvastam róla – fejezte be a mondatot a barátja.
- Miféle könyvben? – ráncolta a szemöldökét az idős varázsló. – Nem hiszem, hogy egyetlen tisztességes könyv is említést tenne egy kútról, mely évszázadok óta el van zárva a külvilágtól, feltehetően okkal. Még én sem tudtam a létezéséről.
- Apám könyvtárában találtam a könyvet, a Malfoy kúriában – tette hozzá gyorsan Norbert.
- Valóban? – küldött egy rejtélyes pillantást a fiú felé az igazgató. – Talán ostobaság a részemről, de azt hittem, hogy talán a Zárolt Részlegben volt az a bizonyos könyv...
- A Zárolt Részlegben? – kapott levegő után Dan. – Nem! Miért mennénk oda… hiszen az zárolva van!
- Ezt én is tudom – bólintott Dumbledore. – Csak nem voltam benne biztos, vajon tudjátok-e, hogy szigorú büntetést von maga után a Zárolt Részlegbe való illetéktelen behatolás.
- Ó. Tényleg? - csodálkozott Norbert.
- Igen, Malfoy úr, tényleg – pillantott rájuk az igazgató, olyan érzést keltve Danielben, hogy az öreg mindent tud. Az ember sosem tud hazudni Albus Dumbledore-nak. – Nos, nem lennék meglepve, ha a jó öreg Lucius ilyen könyveket tartana a könyvtárában… Nem ajánlom, hogy visszatérjetek a kúthoz, fiúk. Felejtsétek el azt a helyet örökre. Megértettétek?
- Igen, uram – bólintott Dan.
- Természetesen, uram – tette hozzá Norbert.
- Jól van. Malfoy, kérlek, várj egy kicsit odakint a kőszörny mellett, valamit meg kell beszélnem Potterrel.
Norbert kiment, és egyedül hagyta Danielt az igazgatóval.
- Ülj le, Daniel – mondta Dumbledore –, és mesélj rejtélyes megmenekülésedről. Hogy maradtál életben egy ilyen esés után? Van hozzá valami köze a képességednek is?
- Igen, professzor úr. Egy pár másodperccel a földet érés előtt egy párnát képzeltem. Azt hiszem, egy kicsit félresikerült a dolog, mert a párna helyett egy nagyon vastag moharétegre estem, de az is éppúgy megfelelt a célnak. Bár nem vagyok biztos benne, hogy sikerült volna odaképzelnem, ha nem vagyok halálra rémülve… Uram, mikor leszek képes akkor használni a képességemet, amikor én akarom? Mikor fogom tudni megfelelően irányítani?
- Nos, Daniel, még nagyon sokat kell tanulnod, mielőtt képes leszel rá – válaszolt Dumbledore. – Azt hiszem, nem panaszkodhatsz: elég gyorsan haladsz. Az a napló csak az alapokat tartalmazza abból, amit egy Képzelőnek meg kell tanulnia, de egy Képzelőnek többet kell tudnia az alapoknál. Attól félek, hogy hamarosan kifogyunk a tananyagból. Pár hét múlva már képes leszel tudatosan képzelni nagyobb dolgokat, de aztán… nem tudom.
- Nincs valamilyen tankönyv a Képzelőknek? Afféle „Képzelő útikalauz – hogyan használd képességedet?” - kérdezte Dan reménykedve.
- Sajnálom, de tudomásom szerint nem létezik ilyen könyv – rázta a fejét az igazgató. – Ezért használjuk az ősöm feljegyzéseit.
- Lehetséges, hogy soha nem leszek képes teljes mértékben uralni az erőmet? – aggodalmaskodott Dan. - Godwin Potternek sikerült teljesen kontrollálni a képességét?
- Nem, attól tartok, sosem sikerült neki teljesen… - rázta a fejét Dumbledore.
- Ez tehát azt jelenti, hogy a jegyzetek csak hetven-nyolcvan százalékos tudást tesznek lehetővé? Sosem leszek teljesen képzett?
- Daniel… ígérem neked, hogy addig tanítalak, amíg a jegyzetek végére nem jutunk, de ha elérsz egy bizonyos fokot, a jegyzet már nem lesz elegendő.
- Remélem, hogy elég lesz, uram - mondta a fiú. – Szeretném teljesen uralni az erőmet, nem akarom, hogy bizonyos dolgok azért történjenek meg, mert dühös vagy izgatott vagyok…
- Izgatott? - vonta fel a szemöldökét az igazgató, mire Dan a haja tövéig elpirult. – Rendben, nem kérdezek semmit – mondta az öreg varázsló pajkos kacsintással. – Elmehetsz, Daniel. Várlak kedd este a pinceszobában.
- Ott leszek, uram – mosolygott Dan – És köszönöm, hogy nem csapott ki bennünket.
A fiú kilépett az igazgatói szobából, a mozgólépcsőn lement a rejtett ajtóhoz, és a folyosóra lépve Norbertet és az apját látta a kőszörny mellett állni.
- Hallottam, hogy szerencsétek volt - mondta Harry karba tett kézzel. – Dumbledore nagylelkű volt, mint mindig. Remélem, nem szándékoztok a közeljövőben leszökni Roxmortsba! Csodálkoztam rajta, hogy kerültetek oda, anélkül, hogy meglátott volna benneteket útközben valaki. Vagy… - hirtelen megértette. – Te voltál az! Egy láthatatlanná tévő köpönyeg alatt! Te ütköztél belém a Mézesfalás ajtajában!
- Ugyan már, apa, miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Daniel a legártatlanabb arccal.
- Ismerem ezt a nézést, fiam. Nem tudsz átverni – mondta Harry. - De tudjátok mit? Nem érdekel, hogy csináltátok, amíg nem csináljátok újra. Ígérjétek meg, hogy nem!
- Ígérem, apa – mondta Daniel, miközben háta mögött keresztbe tette az ujjait.
- Rendben – bólintott a bűbájtan professzor. – Apropó, Dan… ki van szívva a nyakad?
- Micsoda? – sápadt el a fiú, és a nyakához kapott, hogy elrejtse az árulkodó jelet, bármi legyen is az. – Nem, nem tudom… mennem kell, apa.
Harry összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a két fiú elsiet, és igencsak fúrta az oldalát, hogy a fia nyakán valóban egy szerelmi légyott nyomát látta-e, vagy csak képzelődött?
- Harry! – Lily Potter szaladt oda az apjához. – Anya épp most mondta, mi történt! Dan jól van? Kicsapták?
- Igen, jól van, és nem csapták ki, ne aggódj.
- Tudod, hogy ez mind a te hibád! – tört ki a kislány.
- Az enyém? – nyílt nagyra Harry szeme.
- Igen, a tied! Te kényeztetted el Danielt, amióta csak megszületett! Mivel ő volt az elsőszülött fiad, ő lett a kedvenc gyermeked is, nem igaz? Mindig éreztetted vele, hogy bármit megtehet, anélkül, hogy igazi büntetést kapna érte! Nem csoda, hogy úgy vélte, nyugodtan fittyet hányhat a szabályokra, és kilopódzhat Roxmortsba!
- No, várj csak egy percet, ifjú hölgy! – válaszolt Harry. – Azt mondtad, hogy elkényeztettem Danielt, de ez egyáltalán nem igaz. Lehet, hogy egy kissé engedékeny voltam vele, de ez csak azért volt, mert…
- …mert kviblinek született, és később sem volt igazi varázsképessége, igaz, Harry? De tudod, ez nem indok arra, hogy kivételezz valakivel!
- Úgy beszélsz, mintha féltékeny lennél az öcsédre – mondta a varázsló, aki alig hitte el, amit hallott és látott. Lily mindig jó kislány volt, aki soha nem lázadt a szülei és tanárai ellen, aki soha nem beszélt vissza… és most őt vádolta azzal, hogy elkényeztette Danielt.
- Nem vagyok féltékeny rá, őszintén szeretem az öcsémet! – válaszolt Lily. – De akkor is az a véleményem, hogy elkényeztetted! És a te hibád lett volna, ha meghal!
- Az én hibám? És mi van Norbert Devilsmoor-Malfoyjal? – mordult fel Harry. – Bevallotta, hogy az ő ötlete volt, hogy Roxmortsba menjenek! Az ő hibája volt, és nem Danielé, és végképp nem az enyém!
- Norbert sose tenne ilyet! - Lily szeme dühtől szikrázott. – Tudom, hogy előítélettel viseltetsz iránta, csak azért mert Malfoy, de ő tényleg egy nagyon rendes srác!
- Aha… hát ezért csókolództál vele? – tette karba a kezét Harry.
A lány összerezzent. – Honnan tudod?
- A fél iskola látta, Lily, ne csodáld, hogy a fülembe jutott. És egyáltalán nem örülök neki.
- Miért nem?
- Mert ő egy Malfoy. Mert évekkel fiatalabb nálad. Mert…
- Mert nem tudod elviselni, hogy egy fiúval láss, igazam van? – kiabált a lány. – Mert azt hiszed, hogy még mindig kislány vagyok! De nem! Közölném veled, hogy már… nő vagyok! És azzal randevúzok, akivel csak akarok! – ezzel elviharzott, faképnél hagyva megdöbbent apját.
- El sem hiszem, hogy ilyen felelőtlenek voltatok! – dohogott Gilda, mikor két barátja beszámolt neki a roxmortsi kalandról. - Meg is halhattál volna, Daniel!
- Nagyon szomorú lettél volna? – kérdezte Norbert pajkos vigyorral.
- Hát persze! – mondta a lány kissé elpirulva. – Szeretem Danielt… mert nagyon jó barátom.
- Aha - az ifjú Malfoy láthatóan jól szórakozott, de úgy tűnt, Dan nem vette észre, mire célozgat.
- És mondd csak… hogy maradtál életben egy ekkora esés után? - tudakolta a lány.
- Nos… - a fiú tudta, hogy hazudnia kell. - Én… nem is emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy zuhanok, zuhanok… aztán egy nagyon vastag mohaszőnyegen térek magamhoz… talán az mentett meg. Csökkentette az ütközést, azt hiszem… egyébként van valami, amit feltétlen el kell mondanom nektek.
- Micsoda?
- Valami történt velem, ott lent.
- Aha, kiszívták a nyakad – kuncogott Norbert.
- Micsoda? - kapott levegő után a lány. - Hogyhogy?
- Norb csak viccel. Semmi ilyesmi nem történt – legyintett Daniel.
- Nem? Akkor miért hordod azt ebben a meleg teremben is, mi? – kérdezte a barátja, a Dan nyakára tekert szürke-zöld csíkos sálra mutatva.
- Ööö… elég hideg volt lent, és… megfáztam egy kicsit – köhintett egy párat Dan.
- Voltál már madame Pomfreynél? – aggódott Gilda. – Nem? Pedig feltétlenül el kell menned hozzá, ad majd neked egy kis Kalapkúra Bájitalt, és hamarosan jobban leszel.
- Annyira nem vagyok beteg… - válaszolt a fiú. – Egyébként is, azt akartam nektek elmondani, hogy mit láttam lent a barlangban… Szóval, volt ott egy ajtó. Egy fehér márványajtó, amit valahogy elvarázsoltak, mert valamilyen fura fényt árasztott magából. Világított a sötétében… olyan… misztikusnak, olyan természetfölöttinek tűnt… És valami felirat is volt rajta… - ajkába harapva próbált visszaemlékezni az ajtóba vésett szavakra. – Az volt oda írva, hogy…. nagymedve… utóda… a szűznek testvére, mutasd, hogy vérem vagy… vár a tudás, lépj be!
- Hm, ez nagyon érthetetlennek hangzik – mondta Norbert. - Valami rejtvény lehet.
- Talán meg kellene kérdezni Hermione nénit, hogy segítsen megoldani – mondta Dan. - De inkább mégse. Nem akarjuk, hogy a tanárok tudomást szerezzenek a kis titkunkról, ugye? Talán mi magunk is meg tudjuk oldani a rejtvényt.
- Talán – vont vállat Gilda. – Mit is mondtál pontosan? A medve gyereke és a lány testvére?
- A nagy medve utóda és a szűznek testvére – javította ki Daniel. – Bárcsak tudnám, mit jelent!
- A medve utóda… – tűnődött Norbert. – Az lehet valamilyen indián dolog, úgy értem, hogy az indiánoknak vannak olyan totemállataik, mint a medve, holló, sas… De nem tudom, mi lehet azzal a szűz dologgal.
- Nem hiszem, hogy bármi köze lenne az amerikai őslakosokhoz – rázta a fejét Dan. – Semmi értelme nincs. Úgy értem, hogy az az ajtó nagyon réginek tűnt. Nem hiszem, hogy aki építette, halott valaha is Amerikáról, valószínűleg jóval az előtt készült, hogy Kolumbusz Kristóf felfedezte volna azt a földrészt.
- Miből gondolod, hogy az az ajtó ötszáz évesnél régebbi?
- A betűk nagyon régiesnek tűntek, alig bírtam kibetűzni őket. Úgy néztek ki, mint az ezeréves kódexek betűi… - mondta Dan.
- És mi van a rejtvény második felével? – kérdezte Norbert. - Be kell bizonyítani, hogy az író vére vagy, és akkor kinyithatod az ajtót, igaz?
- Azt hiszem – vont vállat Dan. – De csak úgy tudjuk kideríteni, hogy ki írta, ha előbb megfejtjük a vers első két sorát… tehát a huszonkettes csapdájába estünk. Mi a csuda lehet a nagy medve utóda és a szűznek a testvére? Ki a nagy medve és kicsoda a szűz? A fenébe!
A három barát a következő napokat azzal töltötte, hogy próbálták megfejteni a rejtvényt, de nem jutottak előbbre. Könyveket kölcsönöztek ki a könyvtárból, melyek medvékről szóltak, és remélték, hogy találnak bennük egy legendát egy nagy medvéről, amelynek volt egy utóda, de hiába.
- Feladom – sóhajtott Dan kedden. – Nincs értelme, hogy értékes szabadidőnket ilyen hülyeségre pazaroljuk. Van más dolgom is. – Ez igaz is volt, hiszen este képzelő órája volt Dumbledore-ral.
Úton a pince felé, ahol az igazgatóval kellett találkoznia, Kevin Weasleyvel futott össze, aki gúnyolódó vigyort küldött felé.
- Hallottam, mi történt veled, hogy a fenébe élted túl?
- Még jó, hogy nem azt kérdezted, hogy mertem túlélni – fonta karba a kezét Dan. – És egyáltalán honnan tudsz te róla?
- Ó, Lily mondta az ikreknek, és én tőlük hallottam – vont vállat Kevin. – Tudom, hogy kibékültél Vivvel és Vallal, de ne várd, hogy én is úgy elérzékenyülök!
- Mondd nyugodtan a szemembe, Kevin, hogy sajnálod, amiért nem haltam meg! Száz százalékig meg foglak érteni, mert annak, ha meghaltam volna, egyetlen előnye lenne, mégpedig az, hogy nem kell többé látnom téged!
- Ó, sajnálom, de újra és újra látnod kell engem… például a lovagi tornán is… persze, csak ha van annyi merszed, hogy részt vegyél rajta…
- Persze hogy van! – vágott vissza Daniel.
- Kíváncsi lennék, miért… valaki, aki még egy tisztességes hőhűtő bűbájt sem tud elvégezni, könnyen felsülhet a tornán, nem gondolod?
Daniel vállat vont. – Csak várd ki. Még érhetnek meglepetések.
- Meglepetések? Milyen meglepetések? Az, hogy már három másodperc után leesel a seprűdről? – nevetett Kevin. – Az egyáltalán nem lepne meg, tudod?
- Nem ismersz engem Kevin – suttogta a legidősebb Potter fiú, mélyen unokatestvére szemébe nézve. – Semmit sem tudsz rólam. – Arca nem kimondottan dühöt vagy megbántottságot tükrözött, hanem inkább néma üzenetet küldött Kevinnek, egy üzenetet, mely azt jelentette „ne kötözködj velem!”
- Lehet, hogy nem ismerlek - mondta a Weasley fiú dühösen, mivel nem sikerült Dant felidegesítenie. - De nem is érdekelsz annyira, hogy megismerjelek! – tette hozzá, aztán sarkon fordult, és elsietett.
- Tökkelütött – morogta Daniel, és folytatta útját a lépcsőn lefelé. A sarkon majdnem beleütközött két ismerős alakba, aki nem volt más, mint másod-unokatestvére David Dursley és Lily legjobb barátnője, Circe Diggory. Jó nekik - gondolta szomorkásan, és tovább haladt lefelé, miközben gondolataiban Liu képe jelent meg. Hamarosan megrázta a fejét, hogy elkergesse a Chang lányról képzeletében megjelent képeket. Nem fog örökké utána sóvárogni, mert semmi értelme! Majdnem áldozatul esett a lány iránti rajongásának, és rá kellett jönnie, hogy az nem ér annyit, hogy meghaljon érte. Tehát nem is lehetett olyan nagyon szerelmes belé… Talán túl fiatal volt ahhoz, hogy meg tudja állapítani a rajongás és a szerelem közti különbséget. Túl fiatal volt ahhoz, hogy meg tudja állapítani a különbséget a hormonok okozta izgalom és az igazi érzelmek közt… És ha már érzelmekről van szó, Danielnek be kellett ugrania egy struccon lovagló öreg varázsló szobra mögé, hogy elkerülje a találkozást a dühtől tajtékzó Piton professzorral, aki egy közeli osztályteremből rontott ki.
- Rendben! Én megértem! – kiáltott utána Bert Bradley, aki a hangjából ítélve épp olyan dühös volt, mint Piton.
- Mit ért meg? – fordult szembe a varázsló a gondnokkal.
- Megértem, hogy miért nem akar nekem többé bájitaltant tanítani! – kiáltotta Bert. – Mert szégyelli magát a Szellemszálláson történtek miatt!
- Nem szégyellem magam… - próbált tiltakozni Piton, de a gondnok félbeszakította:
- Ó, dehogynem! Szégyelli, hogy lefeküdt velem! – Danielnek a szobor mögött tátva maradt a szája. – Tudom, hogy ezért kerül engem immáron két hónapja! De figyeljen rám, Piton professzor, nehogy azt higgye, hogy én nem szégyellem magam a történtek miatt! Fogalma sincs róla, hogy mit érzek! Én nem akartam, hogy megtörténjen. Nem az én hibám volt! Maga keverte össze a palackokat, ó hatalmas bájitalmester! Maga akarta, hogy megigyuk azt a bájitalt… mert amit ittunk, az valamilyen bájital volt, ugye? Én, a magam részéről sosem viselkedtem volna úgy, ha nem lettem volna valamilyen szer hatása alatt! Maga követte el a hibát, és maga miatt történt minden! Minden a maga átkozott hibája miatt történt, úgyhogy mellőzze a lekezelő pillantásokat, mert azokkal nekem kellene illetnem magát! Igen, maga a hibás, csakis maga! Nem vagyok hajlandó eljátszani a bűnbakot ebben a történetben, megértette? Én nem… - hirtelen a fejéhez kapott, mintha szédülne, és a professzornak épp csak annyi ideje volt, hogy elkapja, mielőtt elájult.
- Mr. Bradley! Mr Bradley! Bert, ébredjen fel! – Piton megütögette a gondnok arcát, hogy magához térítse, de hiába. – A fenébe, ne tegye ezt velem, hallja? – a férfi hangja kétségbeesettnek tűnt. Daniel még sosem hallotta, hogy tanárának ennyire remegett volna a hangja, és ilyen aggódónak sem látta még soha. A szobor mögül figyelte, ahogy Piton felemelte a gondnok törékeny testét, és elindult vele a lépcsőn felfelé, feltehetően a gyengélkedő irányába.
- Miért nézel úgy, mintha a Véres Báróval találkoztál volna? – kérdezte öt perccel később Albus Dumbledore Danieltől.
A fiú elpirult. – Akaratlanul is tanúja voltam egy elég… különös szópárbajnak Piton és Bradley közt.
- Valóban, Daniel?
- Igen… Mr Bradley kiabált Pitonnal…
- Piton professzorral – javította ki az igazgató.
- Igen, vele – bólintott Dan. – Nos, kiabált Piton professzorral, hogy ne őt okolja, amiért…
- Amiért micsoda? - csillogott az öreg szeme az érdeklődéstől.
- Nos… - Dan közelebb hajolt. – Bradley azt mondta, hogy… lefeküdtek egymással. És aztán Mr Bradley elájult.
- Tényleg, elájult? - tűnődött Dumbledore. – Milyen érdekes.
- Úgy érti, hogy az az érdekes, hogy a gondnok elájult, és nem az, hogy… lefeküdtek egymással? – Dan nagyon meglepődött. Másrészt, mit is várt Albus Dumbledore-tól? Soha életében nem ismert az idős igazgatónál különösebb embert. Nos, talán ott volt még az öccse, Aberforth…
- Azt hiszem, nem ez a megfelelő alkalom, hogy megbeszéljük Piton professzor szexuális életét, Daniel – mosolygott az öreg varázsló. És kérlek, ne tégy említést a történtekről az osztálytársaidnak. Nem akarjuk zavarba hozni a bájitaltanárunkat, nem igaz?
- Ööö… nem. Dehogy – vigyorgott Dan, és az igazgató rákacsintott.
- Nos, akkor lássuk a mai tananyagot: hogyan változtatsz át egy állatot egy más fajtájú állattá. Hoztam neked egy szép kis futóférget, hogy gyakorolj rajta, azt hiszem, nem vesztene a világ sokat, ha félreképzelnél valamit.
Piton a gyengélkedő előtt sétált fel-alá, amíg Madame Pomfrey Bert Bradleyt vizsgálta. Magán kívül volt az aggodalomtól: lehet, hogy a gondnoknak infarktusa van? Vagy légzési problémái? Borzasztó lelkiismeret-furdalása volt, és ezúttal nem azért, mert lefeküdt vele, hanem mert miatta ájult el. Ha nem viselkedett volna vele így, Bert nem hergelte volna fel magát annyira, hogy elveszítse az eszméletét. Szegény kis fickó, mindig olyan vékony, lehet, hogy már régóta beteg… hirtelen egy gondolat villant át a férfi agyán: mi van, ha Bradley betegsége szexuális úton terjed? A bájitaltan tanár szíve kihagyott egy pillanatra.
Közben a gyengélkedőn a gondnok magához tért, és felpillantott az ápolónőre, aki aggódó, és egyben döbbent arckifejezéssel nézett le rá.
- Madame Pomfrey? – suttogta Bert, és körülnézett. – Miért vagyok itt?
- Mert elájult, Mr Bradley – mondta Poppy. – Vagy hívjam inkább Miss Bradleynek?
Visszaúton a Mardekár klubhelyiségébe, Daniel találkozott Longbottom professzorral, aki vidáman üdvözölte őt.
- A Hollóhát–Mardekár mérkőzésre edzettél, ifjú Potter? – kérdezte a tanár.
- Igen, természetesen. Ted Avery minden héten négyszer tart edzést a csapatnak, még hétvégenként is. Szerintem, kicsit túlbuzgó – válaszolt Daniel.
- Teljesen egyetértek Averyvel – mondta Neville. – A Mardekárnak fel kell kötnie a nadrágját, ha meg akarja verni a Hollóhátat, mert nekik különösen erős csapatot sikerült idén kiállítaniuk.
- Igen, Liu Changgal… - motyogta Dan. – Erről jut eszembe, professzor úr, ön is játszik a májusi tanárok-szülők meccsen?
- Igen, fogót játszom – mondta a varázsló. – Először bíró akartam lenni, de az apád meggyőzött, hogy nem lenne igazságos, ha egy nem hivatásos fogóval kellene összemérnie az erejét. Úgy hallottam, hogy a bíró tisztjét az igazgató úr veszi át.
- Az igazgató úr? Hűha! – derült fel Dan arca. - Fogalmam sem volt róla. Nagyon szeretném látni őt seprűn lovagolni! Tehát ön és apa lesznek a fogók. Ki lesz még a „B” csapatban, tanár úr?
- Nos… - vakarta meg az állát Neville. - Ott lesz Marcus Flint… nem mintha nagyon örülnék neki, hogy egy csapatban kell játszanom vele… Gilderoy Lockhart szintén jelentkezett, de maradjon kettőnk közt, el sem merem képzelni, mit fog művelni a levegőben – tette hozzá legyintve.
Dan kuncogott, amint elképzelte Lockhartot, ahogy a szél lefújja szexi kis kalapját, miközben ide-oda cikázik a seprűjén. – És még?
- Nos… lássuk csak… Úgy hallottam, hogy Aberforth Dumbledore is játszani akart, és szegény Minerva majdnem infarktust kapott a bejelentés hallatán, mondván, hogy „te már öreg vagy ehhez, Aby, épp elég, hogy a szánodon röpködsz, felejtsd el a seprűlovaglást!” – utánozta Neville a felháborodott McGalagony hangját. - Ó, és ott van még Piton is.
- Piton? – vonta fel a szemöldökét meglepetésében Daniel. – Tud egyáltalán seprűn lovagolni?
- Tud, emlékszem, hogy elsőéves koromban egyszer ő volt a bíró a Griffendél–Hugrabug meccsen. Azt azonban még nem láttam, hogy nyolcasokat írt volna le a levegőben, vagy megcsinálta volna a Vronsky Műbukást, ezért nem tudom, hogy tulajdonképpen milyen kaliberű játékos…
- Nem hiszem, hogy okos dolog lenne hagyni őt játszani – mondta Dan. – Az utóbbi időben olyan sápadt… mintha beteg lenne. Mintha még mindig nem heverte volna ki a pókok támadását…
Neville meglepetten pillantott a fiúra. – Miért van olyan érzésem, hogy törődsz a hogylétével? Azt hittem, ki nem állhatod.
- Tényleg nem kedvelem. De… azt hiszem, nem olyan kiállhatatlan, mint amilyennek kinéz… van szíve. Két órával ezelőtt például roppant aggódni látszott, amikor a gondnok elájult…
- Micsoda? – Neville láthatóan megijedt. – Mr Bradley elájult?
- Igen… veszekedtek, és Mr Bradley egyszer csak összeesett – vont vállat Dan. - Most valószínűleg a gyengélkedőn van.
- Köszönöm. Most mennem kell – mondta Longbottom professzor, és elrohant.
Dan utána bámult, és nem értette, hogy a repülésoktató miért ijedt meg annyira, amikor megtudta, mi történt a gondnokkal. Talán nem kellett volna elmondania neki…
Dumbledore arra kérte, hogy ne beszéljen a dologról az osztálytársainak, de a tanárokról nem tett említést… a fiú megvonta a vállát, és folytatta útját a klubhelyiség felé.
- Miért nem mehetek be? – veszekedett Perselus Piton Madame Pomfreyvel. - Tudni akarom, hogy van. Látnom kell!
Nyugodjon meg, professzor úr! – csitította Poppy. – Mr Bradley nem akarja látni magát. Külön megkért rá, hogy ne engedjem be magát. Sajnálom, professzor, de teljesítenem kell a betegem kívánságát.
- De jól van? Nagyon beteg? Mi baja?
- Nem, nem nagyon beteg – rázta a fejét Poppy. – Csak… egy kis…ööö… clupea.
- Micsoda? – pislogott Piton.
- Ö… egy ritka, de nem túl veszélyes betegség, ne aggódjon, nem tart sokáig. És most, jobb, ha elmegy… ó, jó estét, Longbottom professzor! – köszöntötte a nővér a sarkon beforduló Neville-t.
- Hallottam, hogy a gondnok elájult – mondta az ifjú varázsló. – Láthatnám, kérem?
- Nem hiszem, hogy Mr Bradley most pont látogatókra vágyik – felelte a nővér.
- Kérdezze meg, kérem, hogy akar-e látni engem! Biztos vagyok benne, hogy nem mond nemet – könyörgött a repülésoktató.
- Rendben – egyezetett bele a boszorkány, és eltűnt a betegszoba ajtajában.
- Ne higgye, hogy fogadja magát – vetette oda Piton Neville-nek sötéten. – Senkit sem akar látni.
A betegszoba ajtaja kinyílt, és Poppy intett Neville-nek. – Bejöhet Longbottom professzor, a betegem beszélni akar magával.
- Látja, engem hajlandó fogadni – küldött Neville egy undok pillantást Piton felé, és belépett, magára hagyva a dühös bájitaltan tanárt.
Poppy becsukta az ajtót, és a szomszédos szobába sietett, egyedül hagyva betegét a látogatójával.
- Hello - Neville a gondnokra mosolygott, és leült az ágya melletti székre.
- Hello, Nev – hangzott a halk válasz.
- Mi történt veled? – kérdezte Longbottom aggódó arckifejezéssel. - Hogy vagy? Nagyon komoly a betegséged?
- Ugyan már. Akkor Madame Pomfrey nem engedett volna be. Jól vagyok.
- Úgy hallottam, veszekedtél Pitonnal, és egyszer csak összeestél.
- Így igaz – bólintott Bert kis mosollyal. – Volt egy kis vitánk… elmondtam neki, mit gondolok róla.
- Tényleg? – vigyorgott Neville. - És mit mondtál neki?
- Megmondtam, hogy minden az ő hibája volt, ő keverte össze egymással a palackokat, nem én, és épp ezért nincs joga engem okolni a történtekért.
- Okos – Neville megveregette Bert kezét. – De mondd csak, miért ájultál el? Aggódom érted.
- Terhes vagyok, Neville.
- MICSODA? – tátogott az ifjú varázsló. – Ugye… ugye ezt nem mondod komolyan? Biztos csak viccelsz! Beryl, gyerünk, mondd, hogy csak tréfáltál!
- Nem tehetem, Nev. Mert ez az igazság.
- Ezt nem hiszem el… te… te Piton gyerekét várod?
- Aha.
- Jaj, te buta liba, miért nem jöttél el Pomfreyhez és kértél tőle valamilyen fogamzásgátlót, miután… az után az éjszaka után a Szellemszálláson? Miért nem, az ég szerelmére?
- Nos… először is: eszembe sem jutott, hogy teherbe eshetek – mondta Bert/Beryl. - Tudod, hogy a volt férjemmel évekig próbáltunk összehozni egy gyereket, de mindhiába. Azt hittem, hogy nem lehet gyerekem. De most… Most már biztos vagyok benne, hogy Philippe miatt nem estem teherbe. Másodszor: nem akartam eljönni az iskolai védőnőhöz, mert akkor fel kellett volna fednem a kilétemet. Tudod, hogy Dumbledore azt kérte, titkoljam el női mivoltomat, amíg csak lehet. Te is ismered az előírást, miszerint Roxfortnak csak férfi gondnoka lehet… és azt is tudod, hogy ez az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok Philippe-től.
- Persze, hogy tudom – sóhajtott Neville. - Végül is én voltam az, aki megkértem Albust, hogy helyezzen biztonságba a volt férjed elől. Készségesen segített, és egyetlen feltétele az volt, hogy itt férfiként kell szerepelned, de… de Pomfreyben megbízhattál volna. Ő aztán tényleg nem pletykás, megtartotta volna magának a titkodat. Talán még segíthet megszakítani a terhességedet.
- Neville! – Beryl hirtelen felült, szeme dühtől szikrázott. – Én – nem – akarok - terhesség-megszakításról – hallani! Nézd, Lehet hogy nem Perselus az eszményi apa, és nem is kell, hogy tudomást szerezzen róla, de szóba sem jöhet, hogy bárki is megölje az én kicsikémet!
- Jól van, jól van, sajnálom, hogy egyáltalán szóbahoztam! – nyugtatgatta a férfi. – De… hogy akarod titokban tartani a tanárok és a diákok elől? Úgy értem, oké, hogy levágattad a hajad, és férfiruhába bújtál, hogy elhitesd másokkal, hogy férfi vagy, de… hogy tudsz majd elrejteni egy gyereket? Egy idő után az meglátszik, tudod…
- Neville – Beryl kinyúlt, hogy megszorítsa a kezét. - Reméljük, hogy Philippe-t hamarosan elkapja a rendőrség, és visszaviszi a börtönbe. Amint az megtörténik, elhagyhatom Roxfortot, és folytathatom az életemet a mugli világban.
- De… még ha vissza is viszik a volt férjedet a börtönbe, hogyan fogod folytatni az életed? Úgy értem… mugli iskolában tanítasz. De ha van egy kisbabád, nem taníthatsz, különösen akkor nem, ha egyedül neveled. Hogy a csudába fogsz megbirkózni vele?
Beryl nagyot sóhajtott. – Nem tudom, Nev. És most nem is akarok erre gondolni. Ez mind a jövő zenéje. Folytassunk mindent úgy, mintha semmi sem történt volna, rendben? Poppy adott valami orvosságot, ami megakadályozza, hogy újra elájuljak és csökkenti a reggeli rosszulléteket is. Senkinek sem kell megtudnia, hogy mi történt velem, csak te és én tudjuk.
- És Dumbledore – tette hozzá az ifjú varázsló - mert Dumbledore-nak el kell mondanod.
- Nem hiszem, hogy kellene. De te elmondhatod a húgomnak. Bizonyára odáig lesz az örömtől.
- Rendben, elmondom Mary-Sue-nak – bólintott Neville. – Mikor hagyhatod el a gyengélkedőt?
- Azt hiszem, holnap.
- És mi van a gondnoki munkáddal? Úgy értem… a gondnoknak komoly fizikai munkát kell végeznie, de a terhes nőknek ez nem ajánlott.
- Ne aggódj miattam, Nev – mosolygott rá a sógornője. – Tudod, hogy kemény fából faragtak, megbirkózom vele. És most menj. Nem akarom, hogy Piton gyanút fogjon, amiért ilyen sokáig bent vagy nálam.
- Nem – vigyorgott Neville – Tudod mit? Azt hiszem, féltékeny rám. Azt hiszi, hogy te meg én… úgy… együtt vagyunk. Azt hiszi, én is meleg vagyok.
Beryl kacagva hanyatlott vissza a párnára, hangja úgy csilingelt, mint egy tucat száncsengő… Neville csodálkozott, hogyhogy senki – még Piton sem - jött rá, hogy Bert Bradley nő.
- Tudod, Nev, sajnálom szegény Perselust - mondta még mindig kuncogva Beryl. – Rettenetes lehet számára, hogy azt hiszi, meleg. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy nem az. Bárcsak elmondhatnám neki, mit érzek iránta… Ó, álmodj csak Beryl Bradley, álmodj!
Longbottom professzor szomorúan mosolygott. – Egy nap kiderülhet, hogy mindez nemcsak álom. Valósággá válhat. És ha Piton álmaid lovagja, akkor csak azt kívánom, hogy az a nap minél előbb eljöjjön számodra.
- Kösz, Neville. Igaz barát vagy.
Miközben Daniel a házi feladatát írta a Mardekár klubhelyiségében, gondolatai messze jártak a koboldlázadástól és az átváltoztatástan esszétől… bárcsak ne kellett volna megígérnie Dumbledore-nak, hogy nem beszél Piton és Bradley veszekedéséről… Biztos volt, benne, hogy Norbert roppant szórakoztatónak tartaná a dolgot. Lehet, hogy még Gilda is nevetne rajta.
Nagyot sóhajtva tette le az esszét, melyet Szutykos Samről írt, és az asztronómia házi feladatot vette maga elé.
- Megcsináltátok már? – kérdezte barátait.
- Persze, réges-rég – válaszolt Gilda, fel sem nézve az egyiptomi harci technikákról szóló könyvből.
- Én még nem – mondta Norbert, és kiterítette csillagtérképét az asztalon. – Szóval, pontosan mi a feladat? Követni kell a bolygók májusi mozgását, vagy mi?
- Aha - mondta Dan, a csillagtérképet bámulva. Hirtelen megdermedt, mintha kővé változtatták volna. Szeme lázasan pásztázta a térképet, arcán az izgatottság kifejezése jelent meg.
- Mi történt? – húzta el a kezét Norbert barátja szeme előtt. – Magadnál vagy, öreg?
- Aha… - Dan felnézett. – Azt hiszem, megvan!
- Micsoda?
- A rejtvény! Azt hiszem, értem a rejtvényt!
Gilda becsapta a könyvét. Arca ugyanolyan izgatottságot tükrözött, mint Danielé. – Hogy értetted meg?
- Nézzétek! – mutatott az ifjú Potter a térképre. – Itt van az Ursa Maior, vagy más néven Nagy Medve. Látjátok, milyen csillagkép van alatta?
- A Leo. És? – ráncolta a szemöldökét Norbert, akinek fogalma sem volt, hova akar kilyukadni a barátja.
- Látjátok, milyen csillagkép van a Virgo mellett?
- A Leo – mondta Gilda.
- Igen. Hát még mindig nem értitek? – kérdezte Dan, azon csodálkozva, hogy barátai hogy lehetnek ilyen buták. – A nagy medve utóda, a szűznek testvére! – idézte a verset. – Olyan, mint egy családfa az égen: Az Ursa Maior a Leo fölött van, mintha az oroszlán az ő utóda lenne. A Virgo a Leo mellett van, mintha a testvére lenne! A családfákon a szülők felül vannak és a gyerekek alattuk, egymás mellett!
- Úgy érted… hogy a Virgo volt a versben a szűz? – ráncolta a homlokát Gilda.
- Pontosan. A szűz latinul Virgo! Minden egybevág! – mondta Dan izgalomtól kipirult arccal. Végül is mindig jó volt csillagászatból…
- Nos… tehát az első két sor a Leo csillagképre vonatkozik? – kérdezte Norbert.
- Minden bizonnyal – bólintott az ifjú Potter. - Csak a következő két sort nem tudom… úgy értem, van valami, amiről be kell bizonyítani, hogy… az oroszlán vére? Nem sok értelme van.
- Ó, ne légy már ilyen ostoba, Dan! – intett Miss Lockhart.
- Nem vagyok ostoba! - tiltakozott a fiú. – Ha ostoba lennék, nem tudtam volna megoldani az első két sort!
- Pedig ostoba vagy, ha nem találod ki, hogy kicsoda az „oroszlán”! - vágott vissza az ifjú boszorka. – Gondolkodj, Dan! Hol épült a kamra? Egy barlangban a roxforti tó közelében. És kinek lehet Roxfortban bármi köze is oroszlánokhoz?
Daniel szeme tágra nyílt a felismeréstől. – Griffendélnek. Griffendél Godriknak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
