|
Huszonkettedik fejezet A meglepetések napja
Draco Malfoy egy kényelmes karosszékben üldögélt bankja igazgatói irodájában, és egy a megbízottai által készített beszámolót tanulmányozott. Igazán elégedett lehetett – a beszámoló tanúsága szerint a bank kimondottan nyereséges volt, és a Malfoy család percről percre gazdagabb lett. Azon túl, hogy banknak sikerült elcsábítania a Gringotts ügyfeleinek több mint a felét, kapcsolatokat épített ki más külföldi varázslóbankokkal is, amelyeknek kedvezőbb kamatokat kínált, mint a Gringotts. Ez utóbbi mostanra komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozás lett.
Mindent egybevéve Draco elégedett és boldog ember lehetett. De mégsem volt az. Habár január óta egyetlen koboldot sem láttak a bankja közelében, egy koboldtámadás lehetősége továbbra is fennállt. Draco éppen ezért jó előre megtette az óvintézkedéseket arra az esetre, ha a koboldok megváltoztatnák a Malfoy & Malfoy bankkal szemben alkalmazott jelenlegi barátságos politikájukat. Számos tűz- és robbantásgátló bűbájt bocsátott a bankjára és otthonára, valamint Gabrielle házára (noha a lány nem tartotta ezt szükségesnek, mivel a koboldoknak fogalmuk sem volt titkos házasságukról, melyről még írásos dokumentációk sem léteztek).
Draco gondolatai a kezében tartott beszámolóról egy sarki kis virágüzlet felé kalandoztak. Mit csinálhat Gabie éppen? Ő eszébe jut egyáltalán? Remélte, hogy igen, mivel ő állandóan a lányra gondolt. – A fenébe – fújta ki a levegőt, és a pergamentekercset az asztalra csapta. Biztos nem is gondol rám! - füstölgött magában. Most, hogy Fleur visszajött, Gabie biztos a nővérével való beszélgetéssel van elfoglalva. Valószínűleg ma még eszébe sem jutottam! Jobban belegondolva lehetséges volt, hogy az ifjú Delacour kisasszony – azaz az ifjú Malfoy asszony – aznap még egyszer sem gondolt a férjére, mivel hogy még csak reggel nyolc óra volt. Valószínűleg még fel sem ébredt.
Draco elátkozta magát, amiért nem volt képes elterelni gondolatait a feleségéről. Amióta összeházasodtak – pontosan három hónapja – úgy érezte, hogy megőrül, ha nem érintheti meg Gabrielle-t… és eddig még nem érinthette meg. A lány azt ismételgette, hogy csak azért ment hozzá, hogy segítségére legyen a bajban, de házasságuk a következő januárban véget ér, anélkül, hogy valaha is lefeküdtek volna egymással.
Az ifjú varázsló a szemét dörzsölte – nem aludt túl sokat az éjjel – az igazat megvallva hónapok óta alig aludt valamit. És ennek oka Gabrielle. Gabrielle, Gabrielle, Gabrielle… mindig csak Gabrielle! A bankigazgató idegesen csapott az asztalra, majd varázsolt magának egy kávét – sürgősen szüksége volt valamire, ami ébren tartja azok után a zaklatott álmok után…
Ó, azok az álmok… Draco újra megragadta a jelentést, hogy megpróbálja elterelni figyelmét egy bizonyos fél-Véláról, és belemerüljön a számok csodálatos világába, de a hitelek és kötelezettségek számjegyei helyett csak Delacour kisasszonyt látta maga előtt. Behunyta a szemét, és megpróbált erősen koncentrálni a Neville nagymamájának ruháját viselő Piton professzorra, de Piton képét újra és újra a táncoló Gabrielle lágyan ringó alakja szorította háttérbe. Így jelent meg álmaiban – ahogy táncol, nevet, és magához inti őt, aztán lassan elkezd vetkőzni… - Még kávét – motyogta Draco, és egy újabb csésze fekete italt varázsolt maga elé, majd kimondta a Deminuo varázsigét. Nevetségesnek érezte, hogy újra használnia kellett ezt a bűbájt. Rég volt már, amikor tinédzserként „nedves” álmai voltak, és emiatt zavartan ébredt, de azok az álmok a kielégülés iránti leküzdhetetlen vággyal most újra visszatértek… A pokolba azzal a Vélával, aki visszautasította, hogy kielégítse vágyait!
Draco folytatta a kávé szürcsölését, miközben képzelete tovább szárnyalt.
- Hé, Draco, kapj el! – kiáltotta Gabrielle, és a karjába vetette magát, a szájára szorítva ajkát.
- Mmmmm, ez jól esik… - motyogta.
- Micsoda? – jött egy nem éppen gabrielle-es hang.
Draco kinyitotta a szemét, és Albus Dumbledore-t látta, amint lepillant rá.
- Ö… sajnálom. Azt hiszem, elszunyókáltam – kért bocsánatot az ifjú bankigazgató zavart arckifejezéssel. Dumbledore jól szórakozott, mivel még sosem látta elpirulni Dracót. Roxforti évei alatt mindig holt sápadtnak ismerte a fiút.
- Semmi baj, Malfoy úr, mindenkinek szüksége van néha egy kis lustálkodásra - mosolygott az igazgató. – Leülhetek?
- Természetesen – mutatott Draco az íróasztala előtti székre. – Olyan udvariatlan vagyok. Sajnálom, uram. Én azt hiszem, egy kicsit…
- Fáradt?
- Pontosan – bólintott a házigazda. – Nos, igazgató úr, mit tehet önért a Malfoy & Malfoy? Speciális ajánlataink vannak: ha egy hónapon belül folyószámlát nyit nálunk, roppant kedvező feltételekkel kaphat hitelt.
- Nem, Draco, köszönöm, nem a Malfoy & Malfoy miatt jöttem, hanem a maga segítségére lenne szükségem… nos, remélem nem bánja, hogy Dracónak szólítom?
- Természetesen nem, uram. Miben lehetek a segítségére?
- Az apjáról szeretnék érdeklődni.
- Mit szeretne tudni?
- Arra lennék kíváncsi, hol van jelenleg?
Draco vállat vont. – Amennyire én tudom, a Mágiaügyi Minisztérium megbízásából ment el valahova. Miért?
- Beszélnem kell vele. Feltétlenül – válaszolt Dumbledore.
- Megijeszt, professzor úr. Miért olyan fontos, hogy beszéljen az apámmal? Csinált valami… törvénybe ütközőt?
- Nem… legalábbis remélem, hogy nem. De ő talán tudja a választ a kérdésemre.
- Sajnálom, uram, de tényleg nem tudom, hol lehet jelenleg. Nem vagyunk kapcsolatban, amióta elhagyta az országot.
- Értem. De talán maga tud segíteni nekem.
- Én?
- Igen. Maga tudhat valamit.
- Miről? - ráncolta a szemöldökét a bankigazgató.
- Tatyana Fjodrovnáról.
- Tatyanáról? Úgy érti, arról az őrült orosz tyúkról, aki elvette Potter varázserejét?
- Igen, róla.
- Igen, természetesen tudok róla. Meghalt. Az Azgardban van eltemetve.
- Nem éppen.
- Mi az, ami nem? Nem halt meg, vagy nem ott lett eltemetve? – pislogott Malfoy. - Nem értem. Apám azt mondta, hogy ő személyesen temette el a nőt Azgard kertjében.
- Legalábbis ez az, amit önnek mondott – feltételezte Dumbledore. – De úgy tűnik, nem mondott igazat.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Draco homlokráncolva.
- Meglátogattam a barátomat, Aaront Azgardban. Elmondta, hogy ő és a felesége varázslómúzeumot akarnak kialakítani a kastélyból. Ehhez szökőkutakat akartak építtetni a kertben, ezért felásatták. A Tatyana nyughelyét jelző szikla a mérnökvarázslók útjában volt, ezért kinyitották a sírt, hogy exhumálják a csontjait, de nem találták meg a csontvázát. Még egy koporsómaradvány sem került elő. Egyáltalán semmi.
- Úgy érti, hogy… nem is halt meg? – szűkült össze Malfoy szeme. – De… Aaron azt mondta, hogy végzetesen megsebezte egy karddal… meg kellett halnia.
- Ó igen, mindenki így véli – válaszolt az iskolaigazgató. – De senki – még Aaron sem – látta őt holtan. A maga apja volt az utolsó, aki látta Tatyanát a „temetése” előtt. Ő mindenkinek azt mondta, hogy eltemette a boszorkányt a kertben, de akár hazudhatott is. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az apja valószínűleg nem mondott igazat, és Fjodrovna kisasszony még mindig életben van, mivel nem hiszem, hogy Lucius magával vitte volna a holttestét – ugyan, mihez kezdett volna vele?
- De mit kezdhetett egy élő Tayanával? – ellenkezett Draco.
- Jó kérdés. Fogalmam sincs – vont vállat Albus. – Talán Fjodrovna kisasszony kicsit jobban lett, és kikönyörögte az ön apjától, hogy hagyja őt életben, és engedje megszökni.
- Annak nem valami nagy a valószínűsége. Apám nem kimondottan emberbarát típus. Úgy értem… egy csomó pénzt adott a St. Mungónak és számos árvaháznak, de… azért tette, hogy tiszteletreméltó úriember benyomását keltse. Nem értem, miért segítene egy asszonynak, aki cserébe nem tud adni neki semmit. De… talán a pálcájával együtt temette el, mert azt hitte, halott. Aztán a nő az éjszaka közepén magához tért, észrevette, hogy egy koporsóban fekszik négy láb mélyen a földfelszín alatt, és kivarázsolta magát onnan…
- Ahogy már mondtam, koporsó sem volt a sírban – emlékeztette Dumbledore.
- Akkor… nem tudom. Lehet, hogy kimászott a sírból, és megsemmisítette a koporsót – Draco enyhén összerezzent. – Azt hiszem, túl sok horror történetet olvastam gyerekkoromban. Vagy… pontosan mikor is mondta ezt önnek Aaron?
- Tegnap. Miért?
- Tegnap nem április elseje volt, igazgató úr?
- Tudom. És meg is kérdeztem Aaront, hogy ez egy bolondok napi tréfa-e, de ő azt mondta, hogy nem is tudja, mi az a bolondok napja. Azt hiszem, hogy egymás ugratása április elsején azután jött divatba, hogy Aaront jégbe fagyasztották. Szeretném megtalálni Tatyanát, ha még életben van, mert jó okom van az hinni, hogy ő áll minden dolog mögött, ami szegény Harryvel történt.
- Milyen „minden dolog” mögött? – vonta össze szőke szemöldökét Draco.
- Nos, például hogy olyan bájitalt ivott, amitől összeveszett Lupin professzorral Halloweenkor. Azóta sem békültek ki. Aztán… a tűz.
- A tűz? – kapott levegő után Malfoy. – Miről beszél? Az a merénylet eredetileg ellenem irányult! A koboldok megőrültek, és…
Az öreg varázsló hallgatásra intette a fiatalabbat. – Téved, Draco. Azt csak a firkászok írták, hogy a koboldok összetévesztették a maga házát Harryével. De ők nem az objektivitásukról ismertek, ugyebár? Felfújták a dolgot. Az igazság az, hogy az igazi célpont a Potter-ház volt, de bárki tette is, azt akarta, hogy mindenki azt higgye, a koboldok az elkövetők. A házaik hasonlósága csak a segítségére volt…
- Na, várjunk csak egy percet! - vágott az öreg szavába Malfoy. – Úgy érti, hogy az életem, a bankom és a házam soha nem is volt veszélyben? Hogy minden óvintézkedésem felesleges volt? Hogy minden ok nélkül ülök itt rettegésben három hónapja? – a végén már szinte kiabált.
- Csillapodjon le, Draco, kérem! – emelte fel a kezét Albus, hogy lecsendesítse. – Nyugodjon meg, és hallgasson rám. Rémszem Mordon ötlete volt, hogy az egész esetet úgy állítsuk be, mintha maga lenne a célpont. És én egyetértettem vele. Sajnálom, hogy hónapokig bizonytalanságban hagytuk magát, de nem akartuk elmondani az igazságot. Főleg Harrynek nem. Kérem, ön is hallgasson róla.
- Rendben – bólintott a bankigazgató. – Senkinek sem szólok róla – és gondolatban hozzátette: Különösen nem Gabrielle-nek. Ha megtudja, hogy nem vagyok veszélyben, még eltökéltebb lesz, hogy semmi szükség arra, hogy együtt maradjunk. – De… professzor úr… gondolja, hogy ha Tatyana Fjodrovna életben van, akkor ő az, aki felgyújtotta a Potter-házat? Úgy értem… miért tette volna? Potter sosem ártott neki, nem igaz?
- Közvetlenül nem – rázta a fejét Dumbledore. – De mint tudjuk, Fjodrovna egy kicsit… bolond. Nem tudom, hogy bomlott elméjével mit gondol Harry Potterről, aki nemcsak hogy ismét fiatal, de újra varázserővel is rendelkezik, míg az ő szerelme meghalt, és terve nem sikerült. Természetesen nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van kapcsolat a Potter család tragédiasorozata és Tatyana hiányzó holtteste közt, de nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget.
- A fenébe is, nem szeretnék Potter bőrében lenni! – mondta Draco. - Sosem kedveltem, de… most sajnálom őt. Nem lehet jó érzés, ha lépten-nyomon egy őrült zombi követi az embert… Ó, és még egy kérdés, uram. Ha Tatyana az, aki mindezt elkövette, akkor miért… miért érte támadás Piton professzort? Az az asszony sosem ismerte Pitont, nemde?
- Nem, biztosan nem – válaszolta Albus. – Ez két külön dolog… de lehet köztük összefüggés. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna érdeklődni magától az apja felől. Nem viselkedett… furcsán, miután visszajöttek Azgardból?
- Furcsán? – csodálkozott Draco. – Csak olyan furcsán, mint mindig. Nem hiszem, hogy ebben tudnék segíteni önnek, professzor úr. Semmi furcsát nem vettem észre az azgardi kaland után. És még ha furcsán is viselkedett volna, én nem voltam ott, hogy szemtanúja legyek - tudja, hogy én elköltöztem a Devilsmoor kúriába az iskola elvégzése után, és alig látogattam a szüleimet. Sajnálom. Bárcsak segíteni tudnék.
- Azt hiszem, tudna segíteni.
- Hogyan?
- Tudjuk, hogy Lucius jelenleg nem elérhető, de a házimanói bizonyára igen. Ön is tisztában van vele, hogy a házimanók mindig tudják, mi zajlik a házban. Elmehetne, és kikérdezhetné a házimanókat az Azgardból való megérkezés utáni időkről. Biztos vagyok benne, hogy a manók nem tagadnák meg, hogy válaszoljanak magának, mivel maga is egy Malfoy.
- Rendben van, megpróbálom – egyezett bele az ifjú varázsló. – Amint tudok egy kis időt szakítani rá, elmegyek a Malfoy kúriába, ígérem.
- Köszönöm, Draco. Az nagy segítség lenne.
Ahogy Albus visszaindult Roxmortsból Roxfortba, két sipító hang állította meg.
- Dumbledore professzor, uram!
Megfordulva Dobbyt és Dinkyt látta állni a Potter-ház kapujában.
- Á, jó reggelt mindkettőtöknek – köszöntötte őket az igazgató mosolyogva.
- Jó reggel önnek is, professzor úr! – hajolt meg Dobby, és Dinky is hevesen bólogatott. – Beszélhet Dobby a professzor úrral?
- Természetesen. Miről szeretnél beszélni velem?
- Ö…- a házimanó fiú enyhén elpirult (Dinky már amúgy is teljesen vörös volt). – Dobby nem tudja, vajon Dumbledore professzornak van-e tudomása róla, hogy Dobby szerelmes Harry Potter házimanójába, Dinkybe.
- Igen, Dobby, hallottam róla – mosolygott Albus. - De… azt hittem, hogy Dinky már nincs Harry Potter alkalmazásában.
- Egy darabig Dinky nem is volt, professzor úr – mondta a lány házimanó. – De a gazda visszavette Dinkyt. Ő nem haragtartó, uram, hanem roppant nagylelkű és jószívű. Dinky visszakönyörögte magát, és Harry Potter megengedte Dinkynek, hogy visszamenjen.
- Igen, professzor úr, és Dobby szereti őt – karolta át a barátnőjét a házimanó. – Dobby szereti őt, és el akarja venni feleségül. Így… Dinky és Dobby úgy gondolta… talán ön elvégezné az esketést. Dobby emlékszik, hogy ön már három párt is összeadott Harry Potter esküvőjén, mivel a Minisztérium engedélyt adott önnek az ilyesmire… és nagyon megtisztelne, ha megtenné ezt a szívességet Dinkynek és Dobbynak.
- Nagyon szívesen, Dobby – válaszolt Albus. - Mikor akartok összeházasodni?
- Minél előbb, annál jobb - pirult el még jobban Dinky, kezét enyhén domborodó pocakján tartva.
- Ó, már értem – az igazgató mindentudóan bólintott. – És hol lenne a ceremónia?
- Harry Potter azt mondta, hogy meg lehet tartani az ő házában – mondta Dobby. – Nem lesz nagy ünnepség, uram, csak a Potter család és természetesen Hermione kisasszony és Ron úr lennének ott. Az esküvő után Dobby is a Potter házban fog lakni. Harry gazda azt mondta, szívesen ad fizetést, csak Dobbynak meg kellett ígérnie, hogy a jövőben óvatosabb lesz.
- Óvatosabb? – vonta össze szemöldökét Dumbledore.
- Nos… - bámulta a cipője orrát a házimanó – Dobby és Dinky nem vigyázott a házra, amikor a tűz kiütött. De Harry gazda a szavát vette Dobbynak és Dinkynek, hogy a jövőben jobb házimanók lesznek. Remélhetőleg Dumbledore professzornak nem fog hiányozni Dobby munkája a Roxfortban.
- Azt hiszem, az iskolában épp elég házimanó van. Biztos vagyok benne, hogy boldog leszel Harry házában, Dobby.
- Dobby is így gondolja, uram! – csapta össze a kezét örömében a manó. – Dumbledore professzor ráér jövő szombaton az esküvői ceremónia elvégzésére?
- Szombaton… szombaton… azt hiszem, arra a napra még nem terveztem semmit. Nagyon szívesen összeadlak benneteket.
- Minnnnniiie…
- Mit akarsz? – kérdezte Minerva, fel sem nézve a dolgozatok javításából.
- Minnie, beszélj velem, kérlek! – könyörgött Aberforth.
- Hagyj koncentrálni, vagy sosem leszek kész ezzel! – csattant fel a felesége.
- Segíthetek?
- Nem, Aberforth, nem tudsz! Átváltoztatástanból csak odáig terjed a tudományod, hogy hogyan lehet egy kecskét nővé változtatni!
- De azt be kell látnod, hogy igazán szép kis átváltoztatás lehetett, ha a drága bátyám nem vette észre a csalást!
- Ó, igen, valóban tökéletes lehetett – horkantott Minerva. – Éppoly tökéletes, mint a tegnapi kis átverésed, nemde?
- Tudod, hogy mi a te problémád, Minnie?
- Nem – mondta az asszony, és figyelmét ismét a papírlapokra fordította.
- Az, hogy nincs humorérzéked. És Albusnak sem.
- Ezen vitatkozhatnánk. Albusnak igenis jó érzéke van a humor iránt. Az övét humorérzéknek lehet nevezni, de a tiédet hülyeségnek.
- Ugyan már, drágám, ne mondd, hogy annyira nem tetszett a tegnapi kis tréfám – sóhajtott Aberforth.
- Miért? – nézett fel hirtelen a boszorkány, dühtől szikrázó szemekkel. – Boldognak kellett volna lennem, hogy elhitetted Albusszal, hogy hagyom magam teherbe ejteni ilyen vén fejjel? Van egyáltalán fogalmad róla, milyen borzasztóan éreztem magam? És szegény Albus! Éppolyan zavarban volt, mint én! Mit gondolsz, mi történt volna, ha a bátyádon kívül valaki más is hall az állítólagos terhességemről? Az egész iskola rajtam nevetett volna!
- De hát… az áprilisi bolondok napjának az a célja, hogy megnevettesse az embereket! – érvelt a férje. - Mellesleg az emberek nemcsak rajtad, hanem rajtam is nevettek volna! És én egyáltalán nem bántam volna!
- Pedig kellett volna – morgott az asszony. – Hogy lehetsz ilyen vén fejjel ekkora bohóc? Hogy hazudhatod, hogy apa leszel, mikor bármelyik percben megszülethet a második dédunokád? Azt hittem, felnőttél… legalábbis egy kicsit, Aby – sóhajtott a professzorasszony, akinek dühét mostanra lehangoltság váltotta fel.
- Drágám… - az öreg varázsló letérdelt a felesége elé, és megfogta a kezét. – Sajnálom. Nem akartalak megsérteni téged, vagy Albust. Csak nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor megkérdezte, hogy vagy. Nem terveztem el előre, de… amikor feltette a kérdést, hirtelen támadt az ötlet, és… nem tudtam visszafogni magam. Tudom, hogy az első feleségem is azért hagyott el, mert az ő elvárásához képest túl nagy bohóc voltam – komor arccal nagyot sóhajtott. – Én próbáltam, és próbáltam megváltozni, Minnie, megpróbáltam megváltozni, hogy ne veszítselek el téged is, de a régi szokásokat nehéz levetkőzni, és a régi személyiséget nem lehet kicserélni. De… ha van valamilyen bűbáj, vagy bájital, ami komolyabbá tehet, akkor kész vagyok használni, ha kívánod… mert nem akarlak elveszíteni.
- Nem, Aberforth - szipogott az asszony, miközben könnyek csillogtak a szemében. – Sosem kívánnám, hogy vesd alá magad bármi ilyesminek… ha valamely bűbáj vagy bájital hatására komolyodnál meg, akkor… akkor már nem lennél ugyanaz. Akár hiszed, akár nem, szeretlek. A rossz tulajdonságaid ellenére is szeretlek. Vagy… fogalmazzunk úgy, hogy a hibáiddal együtt. Nem foglak elhagyni azért, mert az vagy, aki vagy, illetve azért, mert olyan vagy amilyen, de hadd kérjek tőled valamit: nem kell megváltoznod, csak… mielőtt bármit csinálsz, amit te jópofának ítélsz, gondold át! Mielőtt cselekszel, mérlegeld, hogy mások miként vélekednének róla. Ez minden, amit kérek tőled.
- Megpróbálom, Minnie, esküszöm – emelte ajkához felesége jobbját a férfi. – Köszönöm.
- Ne köszönj nekem semmit, csak hagyj békében tizenöt percig. Tényleg ki kell javítanom ezeket a teszteket. Megígértem a diákjaimnak, hogy holnap visszakapják.
Ekkor az ablak felől kopogás hallatszott: egy bagoly kért bebocsátást.
- Óóóóó, Minnie! Bagoly jött az unokámtól, harmadik Aberforthtől! – kiáltott izgatottan az idős varázsló. – Azt írja, hogy megszületett negyedik Aberforth! Hurrá! Ismét dédnagypapa lettem! Nézd ezt a varázsfényképet, hát nem tündéri? Azt hiszem, rám hasonlít!
- Tényleg nagyon aranyos… pont úgy, mint te – mosolygott a felesége az újszülött fényképe láttán. – Meg kell mutatnod Julie-nek.
- Természetesen, kiscicám, de most ünneplünk! – kapta fel Minervát a székéből a férje, és áttáncolt vele a szobán.
- Aberforth! – kacagott az asszony. – Engedj el! Nekem még ki kell…
- …javítani a teszteket, tudom – forgatta a szemét a férfi. – De csak egy üveg pezsgő után, amit Madam Rosmertánál fogunk meginni. Ezt meg kell ünnepelnünk! Gyere,drágám!
Mielőtt Minerva tiltakozhatott volna, Aberforth kimasírozott vele a szobából, ki a kastélyból, Roxmorts irányába.
Szerda este Daniel, Gilda és Norbert elhatározta, hogy visszamegy Griffendél kamrájába. Előzőleg egy cseles bénító varázst bocsátottak Hisztis Myrtle-re, hogy a szellem ne zavarhassa meg őket.
Ginny pont be akarta zárni a Mézesfalást, mikor megérkeztek a földalatti alagúton keresztül, és épphogy csak sikerült az utolsó két vevő után kisurranniuk az ajtón, mielőtt Ginny kitehette volna a „zárva” táblát.
Harminc perccel később újra a kamrában voltak.
- Bárcsak ki tudnám nyitni anélkül, hogy mindig meg kelljen szúrni az ujjamat! – panaszkodott Daniel, vérző ujját szopogatva, míg Gilda a vörös márvány asztalon fekvő nyitott naplóhoz rohant.
- Nos… lássuk csak, hol hagytuk abba az olvasást? – futott végig a lány szeme a lapon. – Aha!
Kérlek téged – nem is kérlek, könyörgök –, hogy életedet Godwin Potter néven folytasd – nem pedig Godwin Griffendélként. Senki nem tudhatja meg, hogy valaha is gyermeket nemzettem…
Már említém az imént, hogy nékem is megadatott a látnoki képesség. Ez nagyon ritka adottság a férfiak esetében, általában csak az asszonyok bírják, így én szerencsésnek mondhatom magam, hogy én is rendelkezem véle. Életem során nem vala túl sok látomásom, de az a néhány, ami volt, valósággá lészen – például előre látám, hogy a legjobb barátom majdan ellenségem lészen, ami meg is történt vala. Azt is megjövendölém, hogy Hedvig korai halált hal majd, és Malazár újra asszonyt hoz a házhoz. Továbbá azt is előre látám, hogy az én egykori legjobb barátom majdan meg fog ölni engem. Ezért biztos valék benne, hogy Malazár keze vágja el életem fonalát. És végül, láttam még egy nagyon fontos dolgot: hogy a fiam egykoron Képzelő lészen.
Biztos azon tűnődöl, hogy mi légyen az a Képzelő. Nos, Godwin, az egy felettébb ritka varázsló típus, aki puszta képzeltével váltá valóra a dolgokat.
Gilda felnézett. – Hé, Dan, ez arra emlékeztet engem, amikor felrobbantottad a cikeszt. És megfagyasztottad a pókokat.
- Mondtam már neked, Gil, hogy az nem én voltam – rázta a fejét a fiú. - Nem sokat tudok a Képzelőkről – hazudta –, de szeretnék többet is megtudni róluk… Úgyhogy folytasd!
A mesterem, Merlin sokat tudá a Képzelőkről, mivel bejárta vala az egész világot. Szerinte Európában eddig csak négy Képzelőt tartottak számon, és még pár tucatot más földrészeken. A legtöbbjük Perzsiában élt vala, de nem biztos, hogy ez mind igaz lőn – sosem fogjuk megtudni, mivel az utóbbi két évszázadban egyetlen Képzelő sem látá meg a napvilágot. Úgy tűnik, valahogy kihaltak. Senki sem tudja, hogyan lészen egy varázslóból Képzelő, de feltehetően különböző útja-módja vagyon annak, hogy valaki a Képzelés tudományát birtokolja. Én nem tudom, hogy lészen belőled Képzelő, csak azt tudom, hogy az leszel. És nagyon büszke vagyok rád, fiam. Mivel a varázslók közt Perzsiában fordult elő a legtöbbször eme adottság, az ottani Képzelők úgy határozának, hogy összegyűjtik képességük minden tudományát, és kőoszlopokba vésik az utókor számára. Egy Vivian nevű angolszász boszorkány, aki évekig azon a területen élt vala, és kutatásokat végeze az ókori Perzsia varázslókultúrájának témakörében, megfejté a perzsa kőoszlopok jeleit, és elhatározá, hogy papírra vet mindent, amit csak a Képzelőkről kideríté. Később az abban a térségben élő barbár törzsek megsemmisíték az oszlopokat.
Amennyire én tudom, Vivian könyvének csak két példánya lészen. Az egyik az ő leszármazottainak birtokában vagyon, a másik Merlinnél. Merlin azonban megbíza engem, hogy halála után vigyázzak erre a különleges könyvre. Fiam, én most terád hagyom ezt a kötetet. A legfelső polcon találhatod meg – remélem, segítségedre lészen abban, hogy kiváló Képzelő váljék belőled. Számos más könyv is vagyon a polcon, évekig gyűjtögetém őket. Biztos valék benne, hogy mindegyik hasznos lészen a tanulmányaidhoz.
Édes fiam, most be kell fejeznem eme üzenetet. Sok boldogságot kívánok néked egész életedre, légy olyan sikeres varázsló, mint amilyen apád vala. Sose felejtsd el, hogy büszke vagyok rád és szeretlek!
apád,
Griffendél Godrik
Alig fejezte be Gilda az olvasást, mikor Daniel már a könyvszekrénynél állt, és a különböző könyvek címét olvasta. Hirtelen leemelte az egyiket a polcról.
- Ez az! – kiáltotta – „A KÉPZELŐ” – írta Vivian Vablatsky.
- Vajon Cassandra Vablatsky egyik őse? – tűnődött Norbert.
- Nem tudom. Lehet – vont vállat Dan, a könyv lapjait forgatva. Furcsa módon ez volt az egyetlen könyv a kicsiny könyvtárban, melyet nem fedett vastag porréteg. – Ez remek! – kapott levegő után, mikor elolvasta a fejezetcímeket: „Hogyan fejleszd Képzelő tudományodat” és „Ha már azt hiszed, hogy felkészült Képzelő vagy, rájössz, hogy még sokat kell tanulnod”. – A fiú nagyon örült, hogy rábukkant erre a könyvre, épp akkor, mikor tudta jól, hogy április végére kifogynak a tananyagból. Ebből a könyvből tökéletességre fejlesztheti képességét, és minden idők legnagyobb Képzelőjévé válhat!
- Hé, itt hiányzik egy lap! – jegyezte meg, és magához intette barátait. – Nézzétek, valaki kitépte!
- Miért akarna valaki kitépni egy lapot egy ilyen könyvből? – kérdezte Norbert.
- Fogalmam sincs – rázta a fejét Dan.
- Mi lehetett azon az oldalon? – tűnődött Gilda, a kitépett lap előtti oldalon lévő utolsó szavakat olvasva: Milyen módon i-
- "Milyen módon micsoda?"
- Valószínűleg a szó a másik oldalon folytatódott, de azt kitépték – vélte a lány. – Lehetett például idéz… vagy… időz… vagy akár igazol. Lehetett egy csomó másik szó is.
- Rejtélyes – vonta össze a szemöldökét Daniel. Miért tépne ki valaki találomra egy lapot? És miért nem vitte el az egész könyvet, ha szüksége volt rá? Miért csak egyetlen lapot?
- Ki tudja - vonta meg a vállát Norbert. – Különben is, egy csomó könyv van itt, amit megnézhetünk. Például… itt van ez Godrik őseiről. Hűha, jó nagy családfád van, Dan! Még a Malfoyoknak sincs ilyen régi varázslócsaládjuk. Még a végén irigy leszek!
De Dan már nem figyelt rá, úgy tűnt, hogy elgondolkodott valamin. – Tudjátok…
- Mit?
- Nem hiszem, hogy Potterék valaha is megkapták Griffendél baglyát, melyben beszámolt nekik ennek a kamrának a létezéséről.
- Miből következtetsz erre? – kérdezte a lány.
- Amikor Dumbledore beszámolt nekem és szüleimnek a származásunkról, említette, hogy Godwin Potter Képzelő volt, de azt mondta, nem volt semmilyen könyve, amiből megtanulhatta volna, hogyan használja varázserejét, ezért mindig ösztönösen cselekedett. Ha Godwin tudott volna erről a kamráról, akkor megtalálta volna Vivian Vablatsky könyvét, és abból tanult volna… nem gondoljátok?
- Lehetséges – vont vállat Norbert. – Talán a Godrik által küldött bagoly elpusztult az úton… talán egy másik madár prédájává vált. Számít ez ma már?
- Nem – rázta a fejét Dan. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk az iskolába. A csillagászat egy óra múlva kezdődik.
A három gyerek alig érte el a csillagvizsgáló torony lépcsőjét, mikor Potter professzor utánuk kiáltott.
- Igen, apa? - fordult meg Daniel, és apja mérges arcát látta maga előtt. – Mi a baj?
- Mit csináltatok Hisztis Myrtle-lel? – követelte a választ Harry.
A fiú ártatlan-meglepett kifejezéssel nézett rá. – Ezt meg hogy érted?
- Tíz perccel ezelőtt elhaladtam Hisztis Myrtle vécéje előtt, és fura hangokat hallottam kiszűrődni onnan. Nem úgy hangzott, mint a szokásos, Myrtle-féle sírás. Ezért kíváncsi lettem, és beléptem. És tudod… hogy mit láttam?
- Halvány fogalmam sincs – füllentette Dan.
- Myrtle-t találtam ott megbénítva! Még az ajkát se tudta kinyitni, csak csukott szájjal nyöszörgött. Még sosem láttam megbénított szellemet, és kíváncsi voltam, ki tette ezt vele. Miután kimondtam rá a Finite Incantatemet, az első szava az volt, hogy „A fiad és két barátja volt! Ők tették!” Úgyhogy Daniel, várom a magyarázatodat! – tette karba a kezét Harry.
- Hogyan hihetsz Myrtle-nek? Az a lány nem normális, apa, tudod jól! Kémkedik az emberek után a fürdőben és mindenhol… ha a helyedben lennék, én nem hinném el egyetlen szavát sem!
Harry csúnyán nézett a fiára. – Ismerem Myrtle meztelen prefektusok utáni leselkedési szokásait, de szavahihető valakinek ismerem.
- El fogunk késni a csillagászat óráról, uram – szólt közbe Norbert.
- Majd én beszélek Sinistra professzorral – mondta Potter professzor. – Nos, tehát tudtok magyarázatot adni nekem?
- Miért nem kérdezed meg Myrtle-t? - csattant fel Dan.
- Mert nincs abban az állapotban, hogy beszélni tudjon. Sokkot kapott, és egyfolytában csak sír.
- Mily szokatlan cselekedet Myrtle-től – húzta el a száját Norbert.
- Apa, ó apa! - jött egy hang a kis csoport mögül. Lily Potter szaladt feléjük. – Egész este téged kerestelek! Épp most tudtam meg, hogy szombaton Dobby nálunk veszi el Dinkyt! Elmehetek? Tudom, hogy ez pont nem roxmortsi hétvége, de annyira szeretnék ott lenni, kéééérleeek!
Míg Harry megszidta a lányát, amiért késő este a folyosókon rohangál, noha nincs csillagászat órája, Dannek és barátainak sikerült megszöknie.
- Imádom a nővéredet! – vigyorgott Norbert, ahogy felfelé siettek a lépcsőn a toronyba.
Daniel kérdő tekintetet vetett rá.
- Úgy értem, hálás vagyok neki – javította ki magát az ifjú Malfoy. - Segített megszöknünk.
- Most igen. De édesapád biztosan vissza fog még térni a témára – válaszolt Gilda elkeseredetten. – Lehet, hogy mégsem kellett volna megbénítanunk Myrtle-t. Amint jobban lesz, beszélni fog a papádnak a titkos kamráról, és kicsapnak bennünket, mert ismét kiszöktünk Roxmortsba!
- Én nem izgatom magam emiatt – mosolygott Daniel. Csak el kell képzelnie, hogy Harry elfelejti, mit is akart kérdezni tőlük! Egy pillanatig lelkiismeret-furdalása támadt, amiért más emberek gondolataival játszik, de meggyőzte magát, hogy bizonyos esetekben szükség van rá. Végül is tizenkét éves fiú volt, nem túl nagy felelősségérzettel. Csak annyit tudott, hogy ha olyan képessége van, amilyen másoknak nincs, az érdekes, és ha valamilyen jó ügy érdekében használja, mint például mikor segített Valentine-nek, akkor igazán használhatja néha egy kis csínytevésre is.
Lehet, hogy ez rossz filozófia, de Daniel nem volt elég idős ahhoz, hogy filozofáljon. Csak reménykedett benne, hogy apja nem fog szólni Dumbledore-nak a Myrtle-esetről, mert tudta, hogy az igazgatónak nem tudna a szemébe hazudni. Albus rögtön átlátna minden csaláson, és őt nem lehet képzeléssel sem befolyásolni. Sajnos.
- Sajnálom, Lily, de nem engedhetlek el az esküvőre – mondta Harry.
- Miért nem?
- Mert ez nem roxmortsi hétvége.
- De… húsvét van – vitatkozott a lány.
- Tudom, de a diákok nem hagyják el a kastélyt a húsvéti ünnepek alatt – mutatott rá az apja. – Ez roxforti szabály.
- Ugyan már, apa, ne mondd, hogy törődsz a roxforti szabályokkal! Többször szegted meg őket, mint bármely más diák!
- De az akkor volt, amikor még diák voltam. Most azonban, tanár lévén elvárják tőlem, hogy ragaszkodjam a szabályokhoz.
- Nem tudnád… megkérni Dumbledore-t, hogy tegyen kivételt? – könyörgött őzikeszemeket meresztve Lily.
- Sajnálom, de annak olyan színezete lenne, mintha kivételeznének veled, csak mert egy tanár lánya vagy. Nem hagyhatom, hogy bárki azt higgye Albusról, hogy igazságtalan.
- Ó, egyáltalán nem az igazgatóról van itt szó, ugye? – szorított ökölbe a kezét a lány. – Hanem a te átkozott hírnevedről! Tudod mit? Szarok a hírnevedre!
- Tíz pont a Griffendéltől, mert sértegettél egy professzort! És újabb tíz pont, ha nem mész vissza azonnal a hálószobádba! - válaszolt Harry eltökélten. Eddig még sosem szidta le vagy büntette meg a lányát, de mindennek eljön az ideje. Úgy tűnt, hogy Lily nagyon elszemtelenedett.
Lily arca vérvörös lett a méregtől. – Tudod mit, Harry? - nyomta meg a „Harry” szót, hangsúlyozva, hogy már nem hívja „apá”-nak. - Most már száz százalékig megértem Remus Lupint! Értem, miért gyűlöl téged! Mert önző vagy!
Potter professzor szeme összeszűkült. – Nem vagyok önző, csak igazságos. Máskülönben, ifjú hölgy, a minap te magad voltál az, aki hiányoltad a szigorúságomat. Azt mondtad, hogy hiányoztak a szidások, és nem érezted, hogy az apád vagyok.
- Hah! Nincs szükségem olyan apára, mint amilyen te vagy! Gyűlöllek! – kiáltotta Lily, és elviharzott.
Harry torkában dobogó szívvel követte a tekintetével. Egyszerűen nem értette, mi ütött a lányába.
Szombaton csodálatos, napfényes, madárfüttyös tavaszi nap volt. A mugli világban húsvét volt, de a varázslók közül csak olyan kevesen ünnepelték meg, mint keresztény ünnepet, hogy tulajdonképpen szinte senki sem törődött azzal, hogy húsvét van. Úgy tűnt, Dobby és Dinky tökéletes napot választottak az esküvőre.
A kis ünnepséget Potterék kertjében tartották, csak néhány barát jelenlétében. Az ikreknek és Leának meg kellett ígérniük, hogy nem okoznak semmilyen kalamajkát, különben nem vehetnek részt a szertartáson. Így Robert, Richard és Rose angyalokként viselkedtek, noha a kínok kínját állták ki.
- Hát nem aranyosak? – suttogta Ginny Harry fülébe, amint az épp első hitvesi csókjukat váltó házimanókra pillantott. – Az esküvők mindig olyan szépek.
- Igen… de egyetlen esküvő sem lehet oly csodaszép, mint amilyen a miénk volt – mosolygott vissza rá a férje. - Olyan különleges volt, hogy annak idején három pár fogadott örök hűséget egymásnak… Dudley és Millicent… Hermione és Ron… tényleg, hol van Ron? Biztos voltam, hogy nem hagyná ki, amint Dobby megnősül a vadonatúj gesztenyebarna öltönyében.
- Sajnos ki kellett hagynia – lépett hozzájuk Hermione, kézen fogva vezetve Rupertet. – Vendelin elleni kezdett, és úgy gondolta, hogy jobb, ha vele marad.
- Ó – bólintott Harry megértően. Ron hetedikes korában kapta Vendelint a barátjától. Az a hír járta, hogy Aberforth mágikus lények gondozása órájáról megszökött egy hím furkász. Valószínűleg ő volt Vendelin most világra készülődő kicsinyeinek apja.
Harry tekintete találkozott Dumbledore-éval, és fura módon borzongás futott végig a gerincén – az öreg varázsló valahogy olyan furcsán nézett rá… Harry nem ismerte ezt a pillantást. Vagy mégis? Nos… talán. Ez a pillantás egy kicsit emlékeztette arra, melyet Albus a harmadik próba után vetett rá, amikor beszámolt neki a rettenetes temetőbeli kalandról. Mire Harry megbizonyosodhatott volna róla, hogy ez a pillantás valóban a tizenhét évvel ezelőtti, Dumbledore elfordította tekintetét, és láthatóan érdeklődve figyelte, ahogy Dobby végigsimít Dinky domborodó pocakján. Az ifjú bűbájtan professzor megrázta a fejét. Valószínűleg képzelődik… mi oka lenne Dumbledore-nak, hogy így nézzen rá, ilyen szánakozva és féltőn?
Harry megpróbált nem gondolni rá, és gondolatait inkább a gyerekei felé fordította. Lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem engedte meg, hogy Lily részt vegyen az esküvőn, de csak nem kivételezhetett a saját lányával? Igaz, hogy megengedte fiának, hogy megtartsa a Tekergők Térképét, de az titokban történt. Ha viszonyt megengedte volna Lilynek, hogy elhagyja a kastélyt, arról mindenki tudomást szerzett volna.
Komolyan aggódott legidősebb lánya miatt, aki az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedett. Közölte vele, hogy sosem tekintett rá úgy, mint az apjára. Azt mondta, szüksége van a dorgálásra, mert azt akarja érezni, hogy van apja, aztán amikor Harrynek végül volt oka megmosni a fejét, azt vetette a szemére, hogy gyűlöli, és nem akar olyan apát, mint ő. Olyan volt az egész… mintha nem is Lily lett volna.
Harry nagyon aggódott a mindig békés és kedves Lily miatt, aki sosem feszítette túl a húrt. A régi Lily sosem beszélt vissza… az új Lily viszont állítólag utálja őt. Megborzongott a gondolatra, hogy a lánya gyűlöli. És ő vajon rászolgált erre a gyűlöletre? Vagy az egész mögött csak egy szokásos „dacolok-a-szüleimmel” jelenség van? Igen, valószínűleg ez a helyzet, hiszen akkor kezdődött, mikor Lily elkezdett randevúzni a Malfoy gyerekkel. Tényleg, legalább megmondta Norbertnek, hogy semmit sem érez iránta? - tűnődött Harry. Akkor kellett volna rákérdeznie, mikor még nem volt ebben a gyűlölködő hangulatban.
Ha már Malfoyról van szó…
Egy szőke alak jelent meg a kapuban, és benézett a kertbe. Albus Dumbledore valószínűleg észrevette, mert halk bocsánatkérést mormolt a többiek felé, és a kapuhoz sietett.
- Nos, Draco? – kérdezte fojtott hangon. – Elment a Malfoy kúriába?
- Igen, uram - bólintott a fiatal bankár. – És roppant felkavaró híreim vannak. A házimanók is eltűntek.
Az idős varázsló összevonta a szemöldökét. – Ezt hogy érti? Hol vannak?
- Fogalmam sincs, uram. Ott kellene lenniük a Malfoy kúriában, de nincsenek ott. Nem hiszem, hogy anya és apa mindet magával vitte… roppant különös.
- Igen, nagyon különös. Nos, köszönöm a segítségét, Draco.
- Nagyon szívesen. És elnézést a kellemetlen hírekért.
Viviane és Valentine a tó partján üldögélt Lancelottal és Kevinnel.
- Hé, Lily! – intett Lancelot a lánynak, aki a pázsiton közeledett.
- Hello – huppant le melléjük a fűbe a legidősebb Potter gyerek. Láthatóan elég rosszkedvű volt. – Mi újság?
- Semmi. És nálad? – kérdezte Kevin. – Borzasztóan nézel ki. Mi bánt?
- Ó, csak az esküvő. El akartam menni, de Harry nem engedte – sóhajtott a lány. - Nagyon haragszom rá. De… szégyellem is magam.
- Szégyelled? Miért?
- Nos… elég undok voltam vele, amikor azt mondta, hogy nem engedhet oda. Borzasztó dolgokat vágtam a fejéhez.
- Milyen dolgokat? – érdeklődött Val.
- Azt mondtam neki, hogy gyűlölöm… és nincs szükségem olyan apára, mint ő… azt mondtam neki, hogy önző, és hogy megértem Remus Lupint, amiért utálja őt… – Lily a tenyerébe rejtette az arcát. – Elszúrtam mindent. Mi van, ha soha nem bocsát meg nekem?
- Ugyan már, Lil, ő az apád, és szeret téged – mondta Viviane részvétteljesen. – Vallel mi is sokszor felbosszantjuk a szüleinket, de mindig megbocsátanak nekünk. Erre jók a szülők: hogy szeressenek bennünket és megbocsássák, bármit is teszünk.
- Könnyen beszélsz, ti biztos sosem mondtátok azt a szüleiteknek, hogy gyűlölitek őket, ugye? - biggyesztette le az ajkát az elkeseredett lány.
- Nem, azt hiszem, tényleg nem – rázták a fejüket az ikrek.
- Jó nektek. Fogalmam sincs, hogyan engeszteljem ki – sóhajtott Lily. - Nem gyűlölöm, csak… nem is tudom. Amikor azt mondta, hogy nem enged el az esküvőre, valami köd borította el az agyamat, és… már nem is tudom, miket mondtam neki. Nem voltam magamnál, normál körülmények közt sosem mondanék olyanokat. És fogalmam sincs, mi történt velem… épp azon a héten beszélgettünk a csillagvizsgáló toronyban. Akkor is nagyon undok voltam vele. Olyan dolgokat mondtam, amit nem gondoltam komolyan… azt hiszem, kezdek megbolondulni. – Lily megmasszírozta a halántékát, mintha valamilyen erős fejfájásban szenvedne. - De erről se tegyetek említést Harrynek, jó? Nem akarom, hogy aggódjon miattam.
- Ne aggódjon? – ráncolta a homlokát Lancelot. – Én bizony aggódnék, ha a lányom kezdene megőrülni.
- De az nem fordulhat elő, ugye, Lance? A te lányod csak tökéletes lehet – cukkolta unokatestvérét Val, ismervén annak öröklött felsőbbrendűségi komplexusát.
- Tényleg, Lance – vigyorgott Kevin –, hogy fogják hívni a lányodat? Guinevernek?
- Ha-ha-ha – ráncolta az orrát Percy fia. - Egyébként kik voltak ott az esküvőn?
- Nos… - vont vállat Lily - amennyire én tudom, anya, Harry, az ikrek, Lea… Dumbledore, Hermione néni, Rupert és Sirius.
- És apa? – vonta fel a szemöldökét Valentine.
- Ő nem volt ott. Épp akkor találkoztam Hermione nénivel, amikor visszajött az esküvőről. Azt mondta, hogy Ron bácsi furkásza pár órával az esküvő előtt elleni kezdett, és ő otthon maradt, hogy segítsen neki a kölykök világra jövetelénél.
- Óóóó, Vendelinnek kölykei vannak? – kiáltottak fel izgatottan az ikrek. – Látnunk kell őket!
- Nem lehet. Nem hagyhatjátok el az iskolát a tanév végéig! Mivel elsősök vagytok, még a roxmortsi hétvégeken sem mehettek le – oktatta ki őket Lancelot „még-nem-vagyok-prefektus-de-ha-egyszer-az-leszek-megtanítom-nektek-hogy-mik-az-iskola-szabályai” hangon.
- Hah, hülye szabályok! – intett bosszúsan Val. - Azok aztán nem állhatnak az utunkba, nem igaz, Viv?
Az ikertestvére bőszen bólogatott. – És jobb, ha befogod azt a nagy szád, Lance!
Percy fia „nagyon-fontos-valaki-vagyok” mozdulattal igazította meg a szemüvegét. – Jól tudjátok, hogy ezt jelentenem kellene… - három pálca meredt rá egyszerre – az ikreké és Keviné – …de természetesen nem fogom. Nem vagyok áruló, mit gondoltok rólam?
Már majdnem éjfél volt. A kastélyban sötétség uralkodott, egyedül a falak mentén elhelyezett fáklyák fénye adott némi világosságot. Két alak lopakodott lábujjhegyen a folyosón a fal mentén, minden sarkon óvatosan körülnézve.
- Gondolod, hogy sikerül észrevétlen eljutnunk Roxmortsba? – suttogta az egyik.
- Pssszt! – csitította a másik.
Észrevétlen folytatták útjukat, lefelé a lépcsőn, míg…
- Kis elsősök! Hóborc szereti a kis elsősöket!
- Fogd be, Hóborc! – mondta az egyik alak.
- Fooogd beee? - kiabált a kopogó-szellem. - Ne is álmodjatok róla, kölykök! Halló, professzor urak, hölgyek! Két griffendéles bujkál a bűbájtanterem folyosóján!
- A fene essen beléd Hóborc! – dühöngött az egyik alak.
- Futás! – mondta a másik, és a két diák végigszáguldott a folyosón, nyomukban a kárörvendően kacarászó Hóborccal.
Valahol az épületben becsapódott egy ajtó (vagy csak Hóborc vágott a földhöz egy szekrényt?).
- Erre! - suttogta egy hang.
- Merre? – kérdezte egy meglehetősen hűvös másik.
- Hoppá!
- Bizony, hoppá, Weasley kisasszonyok – szólalt meg Piton professzor, és foga szinte világított a sötétben. – Mielőtt újabb száz pontot levonok a Griffendéltől, megkérdezhetem, mit csinálnak a folyosón éjszaka?
- Mi… mi csak… - dadogott Viviane.
- Csak micsoda? – vonta fel fekete szemöldökét Piton.
- Csak meg akartuk nézni Vendelin kölykeit – tört ki Valentine.
- Kinek a micsodáját? – fonta össze a karját fenyegetően a tanár.
- Vendelin apa furkásza – mondta Viv lemondóan, már előre reszketve attól, mit fognak szólni griffendéles társaik, ha reggel észreveszik, hogy legalább százzal (ha nem kétszázzal) kevesebb pontjuk lesz, mint előző este volt. Amikor először pontokat vontak le a Griffendéltől, mert a Tiltott Rengetegbe mentek, társaik a Weasleyket nem okolták érte, csak Danielt és Norbertet. Ezúttal azonban valószínűleg őket tekintik majd az első számú közellenségnek.
- Furkászok? – Piton szigorú és fenyegető vonásai kissé megenyhülni látszottak. – Ó, azok igazán… aranyos állatok. Amikor kisfiú voltam, nekem is volt egy… - mondta álmodozó arckifejezéssel, majd hirtelen megrázkódott, mintha rájött volna, hogy nem kellett volna gyerekkora kedvencéről beszélnie diákjainak. – Nos, miután az éjszaka közepén nem az ágyatokban vagytok, természetesen büntetést érdemeltek.
A két Weasley lány összerezzent, félelemmel várva a „kétszáz pont a Griffendéltől” mondatot Piton szájából, de az sosem hangzott el. Helyette a következőt hallhatták:
- Büntetésül a holnapot Bradley úrral töltitek. Az egész napot. Tudom, hogy szombat van, és igen, tudom, hogy húsvét van, de magatoknak köszönjétek! Segítenetek kell a gondnoknak reggel nyolctól este nyolcig, és hálásak lehettek, hogy ezúttal nem vonok le pontot a házatoktól – pillantott le a lányokra, nem értvén, hogy azok miért néznek rá olyan örömteli arckifejezéssel. - Mars az ágyba!
- Iiiigen, uram! – sóhajtott Valentine, megmarkolva a talárt a szíve fölött.
- Már egyáltalán nem olyan undok, ugye? – suttogta Vivian, a hosszú sötétzöld talárban elsiető professzor után nézve.
- Undok? – Val kimondottan bosszúsnak tűnt, mintha nagy sértés érte volna. – Egyszerűen tökéletes!
- Elég baj, hogy nem nézhettük meg a furkászkölyköket – biggyesztette le az ajkát Viv, mikor másnap reggel a gondnok szobája felé mentek le a lépcsőn. Odaérve az ajtót félig nyitva találták. Bentről hangok szűrődtek ki:
- Nem érdekel, hogy nem kedvel engem, mégiscsak születésnapja lesz! És mindenkinek kell kapnia ajándékot a születésnapján!
- Szerintem ez Pitonra nem vonatkozik – hallatszott Longbottom professzor hangja. – De tégy úgy, ahogy akarsz. Vegyél neki ajándékot, ha ettől jobban érzed maga. Tényleg, mikor is van a születésnapja?
- Április tizenharmadikán.
- Á remek. Az pont péntek lesz. Péntek és tizenharmadika. Talán kellene venned neki egy talizmánt, ami távol tartja a balszerencsét… aznap szüksége lehet rá.
- Ö… Bradley úr? – köszörülte meg a torkát Valentine.
- Ó, nem láttalak benneteket, lányok – fordult meg Beryl. – Jó reggelt, és boldog húsvétot.
- Önöknek is boldog húsvétot Bradley úr és Longbottom professzor – mondta Viviane.
- Nos, mit tehetek értetek? – kérdezte a gondnok.
- Piton professzor küldött ide, hogy segítsünk önnek ma a munkájában. Büntetésben vagyunk.
- Miért? Mit követtetek el, amiért büntetés járt? – vonta fel a szemöldökét Neville.
- Mi csak… le akartunk lopódzni éjjel Roxmortsba, hogy megnézzünk apa furkászának most született kölykeit. És Piton professzor elkapott bennünket.
- Aha – bólintott mindentudóan a gondnok. – Úgy tűnik, Piton professzornak szokásává vált, hogy hozzám küldje büntetésbe a diákokat. Nos, lányok, nem hiszem, hogy túl sok munkát tudnék adni ma nektek… húsvét szombat van, és a kastély az ünnep előtt lett kitakarítva.
- De… nekünk segíteni kell önnek. Nem mehetünk el úgy, hogy nem segítettünk – magyarázta Val.
- Tudjátok mit, lányok? – mondta Bradley. – Tudtok segíteni nekem. De nem a kastélyban.
- Nem?
- Nem – rázta a fejét Beryl. – Roxmortsba indulok, hogy valamilyen újszülött furkászokat nézzek meg. Esetleg el tudtok kalauzolni engem?
Viviane és Valentine arca felragyogott. – Természetesen, Bradley úr! Nagyon szépen köszönjük!
A héten a Dumbledore-ral folytatott esti tanóra után Daniel úgy határozott, hogy ellátogat a kamrába. Nem akarta, hogy barátai is elkísérjék - a kamrát és főleg a „Képzelő” című könyvet ezúttal csak magának akarta. Tartott tőle, hogy Norbert és Gilda rájött, hogy ő Képzelő, de remélte, hogy mégsem így történt.
Az előző nap az igazgató közölte vele, hogy végére értek az őse naplójának, mely leírta Godwin Potter Képzelő-önképzésének részleteit. Daniel egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy említést tesz az igazgatónak Vivian Vablatsky könyvéről, hogy Dumbledore abból folytathassa az oktatását, de miután mérlegelte a dolgokat, meggondolta magát.
Ha megmutatta volna a könyvet, akkor el kellett volna mondania, hol találta, és Dumbledore megtudta volna, hogy tilalma ellenére ismét elment a kúthoz. A könyv megmutatása tehát egyet jelentett volna a kicsapással. Ezért úgy határozott, hogy saját maga próbálja képezni magát. Csak ki kellett találnia egy történetet, amivel távollétét indokolta.
Ma este azt mondta Gildának és Norbertnek, hogy a nővérével, Lilyvel akar találkozni, aki állítólag nem érzi jól magát. És ez részben igaz is volt – Lily valóban rettenetesen érezte magát, amiért olyan borzasztóan viselkedett Harryvel, de nem volt mersze az apja szeme elé kerülni, és bocsánatot kérni tőle. Másrészt, kissé orrolt is rá, amiért nem engedte elmenni az esküvőre.
Daniel átlopakodott az alagúton a Mézesfaláshoz, azután átosont a falun a barlanghoz. Nem volt könnyű dolga, mivel még emberek mászkáltak az utcán, és ezúttal nem akarta kölcsönkérni, illetve ellopni Norbert láthatatlanná tévő köpönyegét. Mindazonáltal Dan tanult egy kis illúzió-képzelő bűbájt, amellyel meggyőzhetett bárkit, hogy olyat látott, aminek nem is volt tanúja, és nem vett észre olyan dolgot, ami az orra előtt történt.
Belépve a kamrába, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta – nagyon, nagyon elégedett volt, hogy most csak az övé a helyiség és a könyv, de egy kissé aggódott és bűntudatot is érzett, tudván, hogy tilosban jár.
- Nos, itt vagyok – suttogta a puszta falaknak, és lehuppant a vörös márványasztal előtt álló székbe.
- Itt vagyok, Godric. Én vagyok az örökösöd, és büszke vagyok rá, hogy itt lehetek. Tudod, a Mardekárba osztottak be, de ez valószínűleg tévedés. Biztos vagyok benne, hogy a Teszlek Süveg pillanatnyi agylágyulásban szenvedett, vagy valami, azért rakott a Mardekárba, pedig a te házadban kellene lennem. Remélem, nem bánod, ha elolvasom ezt a könyvet… tudom, hogy a fiad számára hagytad itt, hogy tanuljon belőle, de valószínűleg sosem kapta meg. Nem hagyhatjuk ezt a sok tudományt itt parlagon heverni, nemde? Én is Képzelő vagyok, pont úgy, mint a fiad, így, ha nem bánod, tanulni fogok ebből a könyvből. Rendben? – körülnézett, mintha válaszra várna, de a falak némák voltak, és a vörös tartókban égő arany fény sem adott semmilyen jelet. – Nos, úgy tűnik, nincs ellenvetésed, ugye, Godrik? Rendben – nyújtotta ki a kezét a Vivian Vablatsky könyv felé, amelyet legutóbb kinyitva hagyott az asztalon. – Kezdődjék a varázslat!
Április 13. hamarabb elérkezett, mint ahogy azt várták volna. És Piton professzor volt az, aki legkevésbé várta. Nem szerette azokat a péntekeket, melyek a hónap 13. napjára estek, és kifejezetten nem kedvelte a születésnapját.
Minden évben kapott egy csomagot idős édesanyjától. Egy csomagot, mely mindig egy meleg kötött pulóvert tartalmazott, a szivárvány legkülönbözőbb színeiben. Minden alkalommal írt az anyjának egy válaszlevelet, melyben megköszönte a csodálatos pulóvereket, melyeknek mindegyikén a „Pers” felirat díszelgett. Ó, igen, az anyja számára ő még mindig a kis Pers, vagy Persi volt, nem is beszélve a Persikéről. Brrr… minden alkalommal megrázkódott az iszonyattól, ha eszébe jutott, milyen volt, mikor az anyja ezeken a beceneveken hívta őt más gyerekek előtt. Emlékezett rá, hogy egykori legjobb barátja, Lucius Malfoy egész nap nem tudta abbahagyni a röhögést, amikor egyszer meghallotta, hogy az anyja Persikének hívja a fiát.
Ezúttal Piton mama egy lila pulóvert küldött neki, mely nagyon jól mutatott volna Gilderoy Lockharton. Amikor először meglátta az ajándékot, Pitonnak déjá-vu érzése támadt… egyszer látott valamit pontosan ebben a színárnyalatban… egy… melltartót? De… hol és mikor látott lila melltartót? És ki viselte? Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon őrült gondolataitól, aztán gyorsan lekörmölt az anyjának egy köszönő lapot és hozzáírt pár „jól-vagyok-semmi-különös-dolog-nem-történt” megjegyzést, gondosan kerülve új fogainak témáját, majd kisietett, hogy megtartsa az órát az elsősöknek.
Ahogy belépett a bájitaltan terembe, a gyerekek sugdolódzni kezdtek, és fura pillantásokat vetettek rá, de ő észre sem vette. A táblához ment, és épp el akarta kezdeni az aznapi órát, amikor valami mozgolódás zaját hallotta az asztal felől.
- Mi a… – fordított hátat a táblának, és akkor meglátott az asztalon egy barna csomagot. – Mi ez? – kérdezte.
A gyerekek nem válaszoltak, így közelebb hajolt a dobozhoz, melynek a tetején egy kicsiny kártya feküdt.
Piton professzornak,
Boldog születésnapot kíván
a Griffendél és a Mardekár
Perselus majdnem elejtette a krétát. Megtörtént a lehetetlen. Születésnapi ajándékot kapott a diákjaitól!
- Mi… mi ez? - motyogta
- Nyissa ki, professzor úr! – javasolta Valentine Weasley.
A bájitalok mestere kinyúlt a doboz felé, amelyik ismét megmozdult. Mi a csuda lehet benne? Remélhetőleg nem valamilyen trükkös varázsdolog, ami a képébe robban, ha kinyitja… vigyáznia kell, hiszen Weasleyk is ülnek az osztályban, és egyikük Fred és George Weasley fia…
- Rajta, professzor úr, nyissa ki! – mondta Norbert Devilsmoor-Malfoy bátorítólag.
Nos, ha Malfoy is tudja mi az, és még biztatja is, hogy nézze meg, akkor nem lehet olyan borzasztó dolog. De… ha belegondolunk, Norbert Lucius Malfoy fia, és Luciusszal az utóbbi időben egyáltalán nem volt jóban…
Szegény Piton professzor nem tudta, mit csináljon. Tegye, vagy ne tegye, ez volt a kérdés. Kinyissa, vagy ne nyissa ki?
A doboz újra megmozdult, és valamilyen nyöszörgő kis hangot hallatott. Piton szeme kikerekedett. Ismerte ezt a hangot. Sokszor hallotta gyerekkorában!
Hirtelen mozgásba lendült, szinte letépte a csomagolást, és kinyitotta a dobozt, melyben egy kis szőrös, fekete, hosszú orrú, nagy bajszú állatka lapult.
- Egy furkász! – lehelte elérzékenyülve. – Pont… pont olyan, amilyen nekem is volt… Hogy…? Miért…? – fordult a diákokhoz.
- Nos, mondtuk önnek, hogy apa furkászának, Vendelinnek kicsinyei születtek – szólalt meg Viviane. - Túl sok kölyök látta meg a napvilágot, és úgy határoztunk, hogy elveszünk tőle egyet, hogy a többit rendesen fel tudja nevelni. Ez a kicsi elpusztult volna, ezért megkértük apát, engedje meg, hogy… mondtuk neki, hogy a professzor úrnak is volt furkásza gyerekkorában, és hogy ez a kicsi biztosan jó kezekben lesz. Apa ugyan azt mondta, nem tudja elképzelni, amint maga egy furkászt becézget, de végül beleegyezett, hogy odaajándékozzuk ezt a kölyköt.
- De hát miért adtok nekem egyáltalán ajándékot? - kérdezte felvont szemöldökkel a bájitalok mestere.
- Mert születésnapja van, professzor úr – szólt közbe Kevin.
- Igen, és az egész osztály – a Griffendél és a Mardekár összes elsős diákja – úgy véli, hogy újabban elég kedves hozzánk, és ezért szerettük volna meglepni a születésnapján – tette hozzá Lancelot.
- Én? Kedves… vagyok hozzátok? – pislogott Perselus. – Nem is tűnt fel… – Piton valóban nem vette észre, hogy kedvesebben bánik a diákjaival, és azt végképp nem tudta elképzelni, hogy azok honnan szerezhettek tudomást a születésnapjáról.
- Pedig így van, professzor úr – mondta Daniel. – Megváltozott… az előnyére.
- Nos, köszönöm az elismerést, Potter úr – mondta Piton gúnyosan, miközben szórakozottan simogatta a kis állatot.
- Milyen nevet ad neki? - kérdezte Lavinia Flint.
Perselus lenézett a furkász kölyökre, amely kinyitotta csillogó fekte szemét, és megszaglászta az ujjait. – Luckynak fogom nevezni. Péntek van, és 13-a, így passzol rá a „Szerencsés” név.
Páran felkacagtak, miközben Piton betette Luckyt a dobozba. – Nos… köszönöm. És most lássuk a mai bájitalt! – halk morgás hallatszott: a diákok többsége feltehetően azt várta, hogy a parti az óra végéig tart, de jobban ismerhették volna Pitont annál, minthogy ilyesmiben reménykedjenek.
A meglepetések napja azonban még nem ért véget. Miután a diákok elhagyták az osztálytermet, Perselus még bent maradt egy kicsit, hogy Luckyval ismerkedjen. Simogatta a kis állatot, és visszaemlékezett arra a furkászra, melyet gyermekkorában annyira szeretett. Ez itt még kisebb volt, mint amaz, amikor az apjától kapta. Az legalább egy hónapos lehetett, míg ez itt alig egy hetes volt.
- Akarsz egy kis tejet, mi, Lucky? - suttogta a kis állatnak, és egy tejjel teli cumisüveget varázsolt, mellyel etetni kezdte a kis teremtményt. Lucky élvezettel szopni kezdett.
- Milyen aranyos – szólalt meg egy hang.
Piton felnézve az ajtóban álló gondnokot pillantotta meg.
- Bejöhetek?
- Természetesen - hívta beljebb egy mozdulattal a professzor, noha eléggé idegesítette, hogy a furkásza etetése közben megzavarták. Gyerekkorában sem tűrte, hogy bárki is zavarja, ha a kedvencével foglalkozik, de most nemcsak idegesítette egy másik személy jelenléte, hanem kissé zavarban is volt. Nem az a típus volt, aki szerette, ha mások is látják, amikor kimutatja az érzelmeit valami, vagy valaki iránt. A probléma az volt, hogy a gondnok iránt is kimutatta az érzéseit, és közös csókjuk puszta emlékétől nemcsak, hogy borzasztóan zavarba jött, hanem rettenetesen szégyellte is magát. – Nos, mit tehetek önért, Bradley úr?
- Semmi ok az aggodalomra, professzor úr, nem akarok több bájital leckét venni – mondta Beryl gúnyos felhanggal –, csak boldog születésnapot akartam kívánni önnek. – Ezzel átnyújtott egy sötétzöld papírba csomagolt tárgyat. A Mardekár színeinek megfelelően a csomagolást ezüst szalag egészítette ki.
Maga az ajándék azonban egyáltalán nem volt „mardekáros”, mivel…
- Varázsvicc Gyűjtemény? – olvasta hangosan Piton a könyv címét, miután lehámozta róla a díszcsomagolást.
- Igen – vont vállat Beryl. – Emlékszik, hogy szeptemberben meséltünk egymásnak pár viccet?
Persze, hogy emlékezett! Hogy ne emlékezett volna? Szeptemberben még egészen másképp álltak a dolgok.
Akkor még nem feküdtek le egymással. Nem csókolta meg Bradleyt. Akkor még nem volt szerelmes belé. Vagy igen? Ha jobban belegondolt, be kellett vallania magának, hogy fogalma sincs, mikor szeretett bele a gondnokba. Talán akkor kezdte megkedvelni Bertet, amikor az először jött a tanterembe, és azt mondta, hogy hibát követett el. Soha, senki nem merte figyelmeztetni, ha hibázott… de Bradley megtette. Addig senki sem mert kiabálni vele, és újra és újra hibáztatni őt, de Bradley igen.
A csudába Bradleyvel!
- Nos… köszönöm szépen. Biztosan el fogom olvasni – mondta Perselus. - Talán megtudom belőle Albus viccének a végét, a trollról, a boszorkányról és a leprikónról, akik bementek egy bárba…
- Hogy miről? – vonta fel a szemö
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
