|
Huszonharmadik fejezet: Boldog születésnapot, Roxfort!
- Rendben, fiúk… és lányok – mondta Harry, kviddicscsapatához fordulva - ahhoz a csapathoz, amely a lovagi torna után megtartandó szülők-tanárok mérkőzés egyik résztvevője lesz. A kviddicsstadion bejáratánál álltak, és az erős áprilisi napfény szinte elvakította őket. Harry lefoglalta a pályát a csapat edzéséhez, melyre senkinek sem volt joga belépni – nem akarták ugyanis, hogy a diákok lássák és kinevessék őket, ha hibákat vétenek, miután hosszú évekig nem játszottak. – Nagy csapat leszünk, biztos vagyok benne! Van két csodálatos terelőnk – vigyorgott Harry Fredre és George-ra – egy kemény őrzőnk – bólintott Oliver Wood felé – eddig két tehetséges hajtónk… viszont szükségünk van egy harmadikra… és van egy tűrhető fogónk is.
- Csak egy tűrhető fogó? Ugyan már, Harry, ne légy ilyen szerény! – jegyezte meg George.
- Tényleg, haver, ki lesz a harmadik hajtó? - kérdezte Ron. Noha már játszott őrzőt a Griffendél csapatában, jól hasznosította magát a hajtó posztján is, hiszen a Weasley gyerekek úgy nőttek fel, hogy szórakozásként az Odú mögötti gyümölcsösben kviddicseztek, ahol minden posztot kipróbáltak. Eredetileg Angelina is játszott volna hajtóként, de terhes lett (ezúttal persze a férje, Fred gyermekével), így Ginny vette át a pozícióját. Mint a régi szép időkben, amikor egy csomó Weasley volt a Griffendél csapatában…
Harry vállat vont. – Fogalmam sincs. Az a baj, hogy egyetlen régi évfolyamtársunknak sem járnak még gyerekei a Roxfortba… mert ahogy Ginny olyan kedvesen emlékeztetett rá, egyikük sem kezdte a gyerekcsinálást tizenhét évesen… Katie külföldön él, Alicia fia még csak hat éves, Colin és Natalie McDonald még gyermektelenek, Dennisnek két éves a kislánya, és ezzel vége is. Fogalmam sincs, honnan szerezhetnénk még egy hajtót. Érdeklődjetek a barátaitoknál! Talán Lee Jordan? – fordult az ikrekhez
- Szóba se jöhet – rázta a fejét Fred. – Először is: nincs gyereke. Másodszor: most indította el a tarantulafarmját, és ki sem látszik a sok munkából. Nem is lenne ideje az edzésekre.
- Akkor… valaki a Hollóhátból, vagy a Hugrabugból? – javasolta Ron. – Talán… Justin?
- Á, most vette el Hannah Abbotot, és elmentek nászútra – intett Ginny.
- Akkor nincs több ötletem – sóhajtott Harry. – Miért nincsenek a régi barátainknak gyerekei a Roxfortban?!
- Nézzétek csak, ki jön ott! – szólalt meg Oliver.
- Kicsoda? – nézett körbe Harry, és Cho Changot pillantotta meg, aki épp feléjük tartott.
- Üdv mindenkinek – mosolygott az asszony. – Igaz a hír? Tényleg lesz egy szülők és tanárok közti mérkőzés?
- Nem biztos – válaszolt Harry kapitány. – Lehet, hogy le kell fújnunk. Hiányzik egy hajtónk, és fogalmunk sincs, kit kérhetnénk meg, hogy csatlakozzon a csapathoz.
- Én segíthetek – mondta Cho.
- Te? – vonta össze a szemöldökét Ginny. – Te mindig fogót játszottál.
- Igen, de éveket töltöttem az Egyesült Államokban, ahol mindent posztot kipróbáltam, miközben a barátaimmal játszottam. Ott a kviddics nem olyan népszerű, mint itt, de azt hiszem, sikerült meggyőznöm néhány embert, hogy sokkal jobb, mint a Quodpot. Nos, ha akarod, szívesem játszom hajtót a csapatodban, kapitány.
Harry szerette volna valahogy elutasítani az ajánlatot, de a Weasley férfiak el voltak ragadtatva az ötlettől. Mikor Harry lopva Ginnyre pillantott, látta annak leplezetlen helytelenítését, de mit tehetett? Bele kellett egyeznie, ha nem akarta lemondani a mérkőzést. – Rendben van. Jó lesz újra játszani veled, Cho. Örülök, hogy belépsz a csapatba.
- Nagyon szívesen, Harry – mosolygott bűbájosan a McRise tulajdonosa (akit Ginny legszívesebben bokán rúgott volna). - Küldj egy baglyot, hogy mikor van a következő edzés, és akkor már a seprűmmel jövök. Amerikai gyártmány, remélem, ez nem okoz problémát? Most mennem kell, a lányomnak születésnapja van, és engedélyt kaptam az igazgatótól, hogy meglátogathassam. Szervusztok! – azzal mosolyogva elsétált.
- Vigyázzatok, mert még kiesik a szemetek! – ripakodott rá Ginny a bátyjaira.
- Miéééért? – kérdezte George álmodozva. – Csodálatos. Már az iskolában is jól nézett ki, de most sokkal csinosabb.
- Pontosan – bólogatott buzgón Fred.
Ron pont egyetértésének akart hangot adni, de látva húga arckifejezését, sürgősen meggondolta magát. – Az én Hermioném sokkal csinosabb. És a ti Angelinátok is, ugye? – fordult az ikrekhez.
- Ö… természetesen – mondta Fred. – Nos, kapitány, akkor lesz edzés, vagy sem?
- Hát persze, hogy lesz – válaszolt Harry hirtelen eréllyel. – Gyerünk a pályára, siessünk, mozgás, nincs vesztegetnivaló időnk!
- Harry? – fordult hozzá Oliver.
- Igen?
- Ezt tőlem tanultad, mi?
- Hát persze, te nagy rabszolgahajcsár! – a bűbájtan professzor rávigyorgott Oliverre, és intett neki, hogy lépjen be a pályára. Több havi kviddics-elvonás után Harry újra elemében érezte magát. Kiengedte a négy labdát, aztán felpattant a ”Tűzvillám – speciális kiadására”, a Tűzvillám széria legújabb darabjára, melyet azután vett, hogy régi ”Rakéta 5000” –es seprűje elégett a Potter házat elpusztító tűzben. (Még szerencse, hogy a láthatatlanná tévő köpönyegét a Roxfortban hagyta karácsony előtt).
Harry elrúgta magát a földről. Amint a szél a hajába kapott, úgy érezte, minden aggodalma tovaszállt. Ez volt az, amit igazán élvezett; ezt hiányolta annyira. Valószínűleg ez a második legjobb dolog a világon, gondolta vigyorogva. Aznap először sikerült elfeledkeznie a rémképekről, melyek pár napja újra visszatértek. Már ősszel is gyötörték a rémálmok, de aztán egy időre megszűntek, és csak egy pár napja jelentkeztek megint. Mindig ugyanazt álmodta: betűk táncolnak a levegőben, egy nő kiáltása hasít bele az éjszaka csendjébe… egy szenvedő nőé, aki sikolt fájdalmában, aztán egy zöld villanás látszik, majd minden elcsendesedik… Harry mindig hideg verítékben fürödve ébredt fel ez után az álom után, de hiába próbált emlékezni az álom további részére, sosem járt sikerrel: csak annyit ért el vele, hogy az erőlködéstől megfájdult a feje.
De most minden fejfájás, rémálom feledésbe merült, csak a repülés öröme számított. A pálya felett körözve Harry figyelte, ahogy Ron és Ginny megpróbál gólt dobni a póznákat védő Olivernek. Egy gurkó suhant el a füle mellett George-dzsal a nyomában; Fred a másikat üldözte a Mardekár állásai felett. Látszott, hogy mind az öten roppantmód élvezik a játékot. Valami arany csillogott a pálya másik végén álló póznák tövében. Harry nekiindult a seprűjével, és tizenöt másodperc múlva a kis aranylabda a tenyerében verdesett.
- Ez jó volt, öregfiú! – mutatta felé feltartott hüvelykujját Fred. – Úgy látszik, még nem felejtetted el teljesen, hogy kell kviddicsezni.
- Köszönöm! - vigyorgott Harry kapitány. – Ti is nagyon jók voltatok, emberek! Ha Cho is olyan jó lesz, mint ti öten, akkor kétségtelenül megnyerjük ezt a meccset!
- Ajánlom is – morgott Ron. – Nem tudnám elviselni, ha olyan fajankóktól kapnánk ki, mit Piton és Marcus Flint… nem is beszélve Fürtöskéről.
- Fürtöske? – vonta fel a szemöldökét Ginny.
- Gilderoy – intett Harry, miközben elrepült mellette. – Tudod, drágám, épp most jöttem rá valamire.
- Arckifejezésedből ítélve valamilyen csintalan dolog lehet – jegyezte meg az asszony.
- Ö… talán – vigyorgott a férje. – Tizenhárom éve vagyunk együtt, de van valami, amit eddig sosem próbáltunk ki.
Ginny csodálkozva nézett rá. – Azt hittem, már mindent kipróbáltunk.
- De nem mindenhol – hangzott a válasz.
- Nem mindenhol? Hm, ha jól emlékszem, csináltunk valamit a prefektusi fürdőben, Hermione számmisztika termének tanári asztalán, a Durmstrangban, egy donaldos karosszékben a Mickey Egér Hotelben Disneyworldben, és…
- Pedig még van valami, amit sosem csináltunk…
- Micsoda? – billentette félre a fejét Ginny, pajkos pillantást vetve férjére.
- Ez – araszolt közelebb Harry, és alaposan megcsókolta.
- Úgy érted, hogy… még nem csináltuk seprűn? – nedvesítette meg az ajkát a boszorkány, miután szétváltak.
- Hmm. Nem is mernék bármi egyebet megpróbálni egy repülő seprűn ülve – suttogta a fülébe Harry, és újra megcsókolta.
- Csak azt ne mondd, hogy úgy akarod megnyerni a meccset a „B” csapat ellen, hogy végigcsókolódzod az utat a cikeszig! – kiáltott oda nekik Fred.
Harry az égre emelte a szemét. - Nem. Ez csupán egyszeri látványosság volt. Csak épp most jöttem rá, hogy eddig még soha nem csókoltam meg a feleségemet a levegőben, és halaszthatatlanul pótolnom kellett a mulasztást. És most emberek, mars vissza dolgozni!
- Nem lazíthatnánk egy kicsit, főnök? – kérdezte Oliver. – Már nem vagyunk olyan fiatalok… szükségünk van egy kis pihenésre.
- Ne mondd, hogy ilyen tunya lettél, rabszolgahajcsár barátom – válaszolt a kapitány. - Nincs pihenés!
- Legalább megebédelhetünk? – kérdezte George.
- Nem – jött a kérlelhetetlen válasz.
- Elmehetnék felfrissíteni a sminkemet? – kérdezte Ginny.
- A micsodádat? Te sosem…
- Legalább kimehetek a WC-re? – kérdezte Ron ártatlan arckifejezéssel.
- Ti most cukkoltok engem, ugye? – tette karba a kezét Harry.
- Természetesen, főnök – vigyorgott Fred. - Rendben emberek, tegyük, amit Potter kapitány mond, különben sosem verjük meg azt a sárgafogú tökfilkót, Pitont.
- Sárgaaaa? Hohó, te még nem is hallottad? – nevetett Harry.
- Mit?
- Na csak várj, majd a tornán megmutatom. Készülj fel életed legnagyobb meglepetésére!
- Úgy, tehát apád és csapata épp a pályán tart edzést? – kérdezte Norbert Danieltől. A tó partján ültek, és élvezték a csodás tavaszi időt. A fiúk varázssakkot játszottak, míg Gilda tanult, minden valószínűség szerint a májusi lovagi tornára.
- Aha – bólintott Dan. – Kár, hogy a diákoknak tilos odamenni. Na, akkor királynő az F5-re.
- Nem értem, hogy miért tiltottak ki bennünket – biggyesztette le az ajkát az ifjú Malfoy. – Huszár a H3-ra.
- Nyilvánvaló, nem? – mondta Gilda, fel sem nézve a könyvéből. – Kijöttek a gyakorlatból, és félnek, hogy nevetség tárgyává válnak a diákok előtt.
- Az én apám nem nevetség tárgya! – csattant fel Dan. - Ő Nagy-Britannia legjobb fogója.
- Valamikor tényleg az volt – válaszolta nyugodtan a lány. - Múlt nyáron hagyta abba a kviddicsezést, nemde?
- Igen, de még mindig ő a legjobb nem hivatásos fogó! – védte Dan az apját.
- Nos, május 8-án meglátjuk – vont vállat a lány, aztán ismét belemerült az ”Anglia történelmének leghíresebb varázslói és boszorkányai” című könyvbe.
- Ezzel a sok tanulással biztos megnyered a kvízjátékot, Gil – jegyezte meg Norbert. – Bástya a…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen árnyék vetült a sakktáblára. A három gyerek felnézett az ott álló Liu Changra.
- Hello, Dan – mosolygott a lány.
- Hello, Liu – válaszolt az ifjú Potter, és boldogan konstatálta, hogy nem pirult el.
- Mit akarsz? – kérdezte Norbert.
- Ma van a születésnapom – mondta Chang kisasszony.
- Nos, gratulálok – motyogta Gilda, aki sosem kedvelte a lányt, talán mert Danielnek valamikor annyira tetszett.
- Remek! Isten éltessen – tette hozzá Dan.
- Kösz – mosolygott Liu. – Tulajdonképpen az édesanyám ezért jött ma el a Roxfortba. Úgy határozott, hogy rendez nekem egy kis partit. A legnagyobb rizstortát hozta el a McRice-tól, ami csak létezik, és én szerettelek volna meghívni a partira, Dan.
- A barátaim is meg vannak hívva? – kérdezte a fiú.
- Ö… - toporgott zavartan Liu – ez egy… zártkörű parti…
- Értem – bólintott Daniel. – Köszönöm a meghívást Liu, de nem érek rá. Még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánok neked, és kérlek, add át üdvözletem az édesanyádnak.
- Nos, köszönöm - mosolygott kényszeredetten Chang kisasszony, és távozott.
- Ezt nem hiszem el! – kapott levegő után Norbert. - Dan, tudod, hogy épp most utasítottad el azt a lányt, akiért szeptemberben annyira odavoltál?
- Igen – vigyorgott a barátja. – És egyáltalán nem bánom.
Gilda lopva Danre tekintett, aki ugyanabban a másodpercben pillantott őfelé. Tekintetük összefonódott, és mindketten kissé elpirultak.
- Öööö – Dan azonnal elkapta a tekintetét – gyalog az E4-re.
A napok csak úgy repültek, és mindenki egyre izgatottabb lett a közelgő lovagi játékok és az azt követő szülők-tanárok kviddicsmérkőzés miatt. A diákok szinte semmi másról nem beszélgettek, mint arról, hogy indulnak a Bajnok, vagy a Szépség és Szerelem Királynője cím megszerzéséért.
Amíg Gilda egymás után olvasta ki a könyveket, Norbert minduntalan azokat az alapbűbájokat gyakorolta, melyek jól jöhettek a párbaj során. Mindkét gyerek legnagyobb meglepetésére sosem látták, hogy Daniel bármilyen varázslatot gyakorolna, noha világosan kijelentette, hogy részt kíván venni a tornán. Dan azt mondta barátainak, hogy csak magában tud gyakorolni, és azt hazudta (elég kelletlenül, mert utált lódítani), hogy a parkban, elvonulva szokott tanulni.
Az igazság azonban az volt, hogy a fiú Griffendél titkos kamrájába járt, és Vivian Vablatsky „Képzelő” c. könyvéből tanult. A könyvben sokkal részletesebb leírásokat talált, mint amilyen Dumbledore ősének jegyzeteiben volt. Vablatsky jegyzetei magasan fejlett képzelések leírását is tartalmazták, és Daniel olykor kipróbálta azokat is.
Persze nem mindegyiket sikerült elvégeznie, de ahogy mondják: „gyakorlat teszi a mestert”, és Dan elhatározta, hogy csak azért is mester lesz, ezért eltökélten folytatta a gyakorlást.
Három nappal a torna kezdete előtt Harry egy apa és fia közti beszélgetésre hívta a szobájába Danielt. A fiú kíváncsi volt, mit akarhat tőle az apja.
- Örülök, hogy el tudtál jönni – kínálta hellyel Harry.
- Hűha, nagyon komolynak látszol, apa – jegyezte meg a fiú. – Mi a baj?
- Csak kérdezni akartam tőled valamit, Daniel – mondta Harry, vizsla szemmel fürkészve fia vonásait, mintha a lelkébe akarna látni.
- Mi az? – rezzent össze a gyerek. Nem szerette, ha az apja így néz rá. Borsódzott tőle a háta.
- A tornáról van szó. Szándékozol… szándékozol használni a képzelő tehetségedet?
Dan megvonta a vállát. – Attól függ.
- Mitől? - vonta fel a szemöldökét Harry.
- Attól függ, mire vagyok képes nélküle – válaszolta a fiú. – Tudod… először nem akartam részt venni ebben a hülyeségben, de Kevin állandóan kigúnyolt, és úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom neki, hogy többre vagyok képes, mint ahogy ő gondolja! Tudom, hogy valószínűleg nem egészen igazságos olyan képességeket használom, amivel mások nem rendelkeznek, de az élet sem igazságos… – Mélyen apja zöld szemébe nézett. – Az élet velem sosem volt igazságos, apa. Még te is elismerted. Kviblinek születtem. Szánalmasan béna voltam még azután is, hogy varázsló lettem. A társaim állandóan kinevettek. Kicsi korom óta el kellett viselnem az emberek ugratását… emlékszem, hogy az ikrek, Kevin és Lance, de még Lily is kigúnyolt, amikor bénáztam Fred bácsi titkos varázsóráin... csak öt éves voltam, de borzasztóan éreztem magam.
- Fogalmam sem volt róla – vonta fel a szemöldökét Harry. Fred és George valóban varázstrükkökre tanította a gyerekeket, anélkül, hogy ő, Ginny, Ron vagy Hermione tudott volna róla. Harry csak akkor szerzett róla tudomást, mikor Dan már kilenc éves volt és egyszer megkérdezte tőle, hogy ő miért olyan ügyetlen mindig, miért nem sikerülnek neki a dolgok úgy, mint az unokatestvéreinek. – Sosem tudtam, hogy ilyen rossz emlékeket őrzöl ötéves korodból. Sajnálom, Dan.
- Semmi baj, apa. Nem a te hibád, te mindent megtettél, amit tudtál: rám pazaroltál egy különleges kívánságot… és nagyon hálás vagyok neked érte – válaszolta a fiú. Furcsa módon Harrynek úgy tűnt, hogy fia sokkal idősebb a koránál. És akkor tört rá a felismerés: ez a fiú sokat szenvedett, és a megpróbáltatások, amiken keresztül ment, valahogy felnőttebbé tették társainál. Daniel gyermekkora persze nem volt olyan nehéz, mint az övé a Dursley házban, mégsem volt felhőtlen… nem az a boldog gyermekkor volt, amilyet minden gyermekének biztosítani szeretett volna.
Harry még emlékezett rá, milyen érzések kerítették hatalmába, mikor megtudta, hogy Ginny terhes lett Lilyvel. Halálra volt rémülve, és nemcsak a várható botrány miatt, hanem azért is, mert apa lesz. Fogalma sem volt róla, milyen az. Sosem kapott szeretetet a nevelőszüleitől, és nem tudta, milyen egy gondoskodó és szerető apa. Csak azt tudta, hogy meg fogja próbálni szerető családban felnevelni a gyerekeit, és megad nekik mindent, ami csak hatalmában áll. És mégis, úgy érezte, hogy sosem volt elég, amit adott. Magát okolta, mert Dan kviblinek született: magát okolta, amiért tovább örökítette neki az Evans-géneket – azokat az Evans-géneket, melyektől varázstalan gyermeke született.
Mindent megadott a gyerekeinek, amit csak tudott, de most rá kellett jönnie, hogy nem sikerült a fiát olyan boldogságban felnevelnie, amilyenben szerette volna. Daniel sok szeretetet kapott tőle és Ginnytől, de azoknak a képességeknek hiányában, melyek az unokatestvéreiben megvoltak, a fia sosem lehetett igazán boldog.
Harry elszégyellte magát. Erre már sokkal korábban rá kellett volna döbbennie… észre kellett volna vennie, hogy a fiának, noha boldognak nézett ki kicsi gyerek korában, mindig ott volt a tüske a szívében, ami állandóan fájdalmat okozott neki… Legszívesebben bokán rúgta volna magát, amiért olyan vak volt. Mindig azt hitte, hogy legidősebb fia gondtalan és vidám, mint minden más gyerek, noha nem volt az. Dan mélyen a szívébe rejtette szomorúságát, nem engedte, hogy bárki belepillanthasson… de Harrynek, az apja lévén látnia kellett volna!
Ismét a fiára nézett, aki valamilyen válaszfélére várt, hogy ő miért jött elő a „szándékozol-e-használni-a-képzelő-tehetségedet” dologgal…
Megrázta a fejét. Azért hívta ide a gyereket, hogy a szavát vegye, ne használja képzelő tehetségét és becsületesen versenyezzen, de most egész ostobának érezte magát emiatt. A fiának soha nem volt sikerélménye az életében – legalábbis, a különleges képességei nélkül nem. Harry tudta, hogy milyen használhatatlan, szánalmas kis varázsló volt a fia a képzelő tehetsége nélkül. Tapasztalatból, és tanártársai elbeszéléseiből is tudta, hogy Dan milyen siralmasan teljesített az órákon. Szegény Daniel úgy nőtt fel, hogy látta, mennyivel tehetségesebbek mások, és ő is olyan szeretett volna lenni, mint azok… most végre alkalma volt rá, hogy érezze, van olyan jó, mint mások, vagy talán még jobb is. Harry tudta, hogy tanárként meg kellene dorgálnia a fiát, amiért előnyt kovácsol a hatalmából, de apaként azt akarta, hogy gyermeke sikeres legyen, hogy elégedett legyen magával. Hogy büszke lehessen magára.
- Hallottam Dumbledore-tól az előmeneteledről – szólalt meg Potter papa. – De én még sosem voltam a tanúja, hogy képzeltél volna valamit, és nagyon szeretném látni, Dan.
A fiú arca felragyogott – Tényleg? Tehát akkor nem akarsz megszidni?
- Nem. Miért tenném? Egyetlen dolgot biztosan megtanultam roxforti hét évem alatt, mégpedig azt, hogy az ember használja ki a képességét, amivel rendelkezik. Ron tehetséges sakkozó, így legyőzhette McGalagony hatalmas sakkfiguráit. Hermione nagyon okos, ezért az eszét használta, és megoldotta Piton feladványát. Én tehetséges seprűlovas vagyok, ezért ezt a képességemet használtam a Magyar Mennydörgővel szemben. Te Képzelő vagy. Hát akkor képzelj!
- Kösz, apa – ragyogott Daniel. – Annyira megkönnyebbültem. Tudod, lelkiismeret-furdalásom volt, de már nincs. Igazad van. Használja az ember azt, amihez a legjobban ért. Ha már itt tartunk… hogy megy a kviddicsedzés?
A „B” csapat – Neville Longbottom kapitánysága alatt – szintén gyakran tartott edzéseket. A „B” csapat egyik hajtója, Gilderoy Lockhart gyakran dicsekedett csapata teljesítményével és különösen saját hajtói képességeivel. Harrynek mindig vissza kellett fognia vigyorgását, mikor Gilderoy öndicséretét hallotta, jól emlékezett ugyanis még arra, amikor egykori tanára azzal dicsekedett, hogy iskolás korában milyen jó fogó volt. Feltételezte, hogy Lockhart sosem volt jó fogó, és hajtónak sem lesz jobb. A másik két hajtó Marcus Flint és felesége Blaise Zabini volt. Harry nem tudott túl sokat róluk, csak hogy mardekárosok voltak, és mindig elég ellenszenvesnek tartotta őket.
McGalagony mindig csúnyán nézett, amikor a férje a meccsről beszélt – Aberforth terelő pozícióban vett részt a csapatban, Remus Lupinnal együtt. Harry nem bánta, hogy Aberforth az ellenfele lesz, mert ő nem az a típus volt, akit komolyan kell venni, de azt igenis bánta, hogy Remus ellen kell játszania.
Halloween óta az egykori jó barátok gondosan kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak a Nagyteremben vagy a folyosón, Remus megvető pillantást küldött Harry felé, és elsietett mellette. Potter professzor ilyenkor nagyon szerencsétlennek érezte magát, és számos alkalommal legszívesebben odament volna hozzá, hogy megkérje, béküljenek ki, de büszkesége visszatartotta. Remus önzőnek és beképzeltnek nevezte őt. A „beképzelt”-et még csak elviselte volna, de az „önző” kitétel hallatán a végletekig felbosszantotta magát. Nem volt az, és pont Lupinnak nem volt joga annak nevezni őt!
Végül, ott volt Perselus Piton, a „B” csapat őrzője. Harry életében csak egyszer látta őt seprűn, amikor első éves korában Piton volt a bíró a Griffendél–Hugrabug mérkőzésen.
Piton egyébként megváltozott. Harry hallotta a saját gyerekeitől és a Weasley csemetéktől, hogy a professzor már nem szemétkedik velük annyit a bájitaltanórákon. Aztán ott volt az a dolog a fogával, ami szintén nagy változást jelentett… és végül a furkász. Harry el sem tudta képzelni, hogy a gyerekeknek hogy a csudába jutott eszébe ajándékot adni Pitonnak, méghozzá nemcsak egy egyszerű ajándékot, hanem egy aranyos, babusgatnivaló kisállatot. Harry zavarodottságát az is tetézte, hogy Pitont gyakran látták karjában vagy zsebében a kis furkásszal.
Eme körülmények hatására Beryl Bradley sokszor úgy vélte, be kellene vallania Pitonnak valódi kilétét, és azt, hogy az ő gyermekét várja. Ahányszor csak Luckyval látta a professzort, imádnivalónak találta, és arra gondolt, hogy ha ilyen remekül tud gondoskodni egy kis állatról, akkor bizonyára remek apa is válik majd belőle. Mindezek ellenére nem volt alkalma a dolgok tisztázására, mert ahányszor a férfi meglátta őt, megfordult, és elsietett.
Beryl ezt utolsó találkozásuknak tudta be, amikor olyan szenvedélyesen csókolóztak. Perselus biztos még mindig azt hiszi, hogy férfi vagyok, és az a tény, hogy ennek ellenére újra és újra megcsókolt, borzasztó érzéssel töltheti el. Szegény drágám - gondolta. Azt kívánta, hogy a professzor bárcsak megállna a folyosón, legalább tíz másodpercre, hogy ő kibökhesse: „nő vagyok, és szeretlek!”, de nem, a férfi nem adta meg neki a lehetőséget. A lány a 22-es csapdájában vergődött: nem mondhatta el neki az igazat, mert Piton nem hallgatta volna meg őt, de azért nem hallgatta meg őt, mert nem tudta az igazat.
- Én mondom, főnök, meg fogjuk verni Harry csapatát! – mondta Aberforth vidáman az egyik este, mikor ő, Neville, Remus, Gilderoy és Piton elhagyták a pályát az edzés után.
- Igen, én így vélem, barátom – bólintott boldogan Lockhart, miközben lesöpört egy láthatatlan porszemet elegáns tengerészkék talárjáról. – A kapitányunk eléggé megdolgoztat bennünket, nem gondoljátok?
- Muszáj, ha eredményeket akarunk – válaszolt Neville.
- Ó, természetesen, ezért kellett mindig rám küldenetek mindkét gurkót, igaz? – intézte szavait Piton a két terelőhöz, Lupinhoz és Aberforthhöz.
- Nem én mondtam nekik, hogy ön felé küldjék a gurkókat – vont vállat Neville. – Jobban kellett volna figyelnie rájuk. De ne aggódjon, biztos vagyok, hogy a karja hamar meg fog gyógyulni, egyáltalán nem volt olyan veszélyes az a baleset.
- Nem veszélyes? Persze, mert nem önnel történt, Longbottom – morgott Piton, a karját masszírozva.
- Mondja csak, miért ilyen… kiállhatatlan velem, Perselus? – kérdezte Neville. – Mit ártottam magának?
- Először is, ne nevezzen Perselusnak, jó? Pláne akkor, ha a békáját is Perselusnak hívja, Longbottom! - csattant fel a bájitalok mestere.
- De… hát ez a neve – mutatott rá Neville. – Különben is, bármi baja van velem, Piton, jobb, ha elfelejti a mérkőzésig. Össze kell tartanunk, ha egy csapat akarunk maradni. Ha széthúzás van a csapaton belül, nem fogunk tudni együtt dolgozni, és biztos a vereség.
- Pontosan – mondta Remus. – Azt akarod, hogy Potterék legyőzzenek bennünket? Igen?
- Nem – sziszegte Piton összeszorítva vakítóan ragyogó fogait. Úgy tűnt, visszafogja magát, nehogy valami bántót mondjon Neville-nek. – Jó éjszakát mindenkinek.
- Valami miatt nagyon morózus – jegyezte meg Gilderoy a kastély felé siető Piton után nézve.
- De az is lehet, hogy már hiányzik neki a kis furkász – tette szóvá Aberforth. – Nekem is hiányozna Lucky, ha az enyém lenne. Erről jut eszembe, meg kell etetnem Angyalt. Jó éjt, emberek!
Piton magában füstölögve lépett be a kastélyba. Mit képzel Longbottom? Játssza a kapitányt, utasítgatja őt, és úgy csinál, mintha mindez teljesen helyénvaló lenne?!
Talán nem is kellett volna beleegyeznem, hogy játszok ezen azt átkozott meccsen! - gondolta. Szóba sem jöhet, hogy eltűrje az egykori bénázó, üstolvasztó kis Longbottom bánásmódját!
Annyira el volt merülve keserű gondolataiban, hogy észre sem vette a sarkon beforduló gondnokot.
- Ó, sajnálom!
- Nézzen a lába elé! – morgott Piton az orrát masszírozva, melyet az összeütközéskor beleütött a gondnok homlokába.
- Hé, legalább már újra beszél velem! – ragyogott fel Beryl arca.
- Tévhitben él, Bradley. Nem beszélgetek magával, csupán kifejeztem nemtetszésemet, amiért ennyi ember közül pont magába botlottam! – csattant fel a bájital tanár, és sarkon fordult, hogy távozzon.
- Legalább hallgasson meg! – kiáltott utána a lány.
- Miért? – fordult vissza a professzor. – Mit akar mondani? Hogy nő? Hogy végig hazudott nekem? Nos, ne fárassza magát, már tudom!
Beryl elsápadt. – Tu… tudja? Mi… mióta?
- Egy hete – hangzott a válasz.
- Albus… Albus mondta el?
- Albus? – pislogott Piton. – Úgy… tehát Albus is tudja?
- Persze hogy tudja! Mindig is tudta.
- Remek. Egyszerűen remek! Tehát tudott róla, és valószínűleg remekül szórakozott, amikor elmondtam neki, hogy mennyire… undorodtam magamtól, amikor azt hittem, hogy egy férfival feküdtem le! – sziszegte Perselus, és szeme szikrákat szórt. – Roppant szórakoztató lehetetett: hagyjuk meg szegény Perselust abban a hitben, hogy meleg! Hahaha! Micsoda remek tréfa! Remélem, mindketten jól szórakoztak!
- Dehogy, Perselus, kérem, hadd magyarázzam meg…
- Nem! Nem érdekel a magyarázata! Hülyének nézett, megalázott, bolondot csinált belőlem mindenki előtt, játszott velem, miközben Longbottom után epekedik!
- Micsoda? – a lány nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. – Neville után?
- Ó, szóval Neville! – kiáltott a professzor – Miért nem mindjárt Nevilleke?
Beryl karba tette a kezét, és dühösen nézett a férfira. – Nem ért semmit, Perselus, és soha nem is fogja megérteni, ha nem hagyja, hogy elmagyarázzam!
- Ne hívjon Perselusnak! Magának Piton professzor vagyok!
- Rendben! - toppantott a lány. – Ide figyeljen, Piton professzor!
- Nem érdekel, mit akar mondani! Semmi nem érdekel! – fordult sarkon újra a varázsló, hogy otthagyja.
- Várj, csak azt akartam mondani… - de a férfi már hallótávolságon kívül volt - …hogy gyereket várok tőled – sóhajtott a nő a falnak támaszkodva. Egy árva könnycsepp gördült le az arcán, de letörölte, és megfordult. - Nem fogok sírni miattad, Perselus Piton. Ha hülye vagy, hát hülye vagy!
A hét hátralévő része a tornáig lázas készülődéssel telt. Mindenki szervezett valamit, talán csak Piton professzor nem, aki kerülte az embereket: a tanórákon és étkezéseken kívül nem mutatkozott. Minden idejét a pincében töltötte Luckyval.
Hogy a május elsejei millenniumi ünnepségek idejére minden tökéletes legyen, Beryl Bradley egy csomó házimanó segítségével úgy kitakarította a kastélyt, mint még soha.
Több tucat építész-varázsló dolgozott a kviddics pályán, ahol majd a torna megrendezésre kerül. A diákok megpróbáltak belesni a stadionba, de azt mágikusan elzárták a kíváncsi szemek elől.
Egyedül a két felnőtt kviddicscsapat tagjait engedték be az edzések idejére a stadionba, de nekik szavukat kellett adniuk, hogy nem árulnak el a diákoknak semmit az épület belsejéről.
Cornelius Caramel az utolsó héten látogatást tett az iskolában, hogy ellenőrizze az építészek munkáját, és megbeszélje az esemény részleteit.
A halloweeni bálon történtek miatt ezúttal olyan döntés született, hogy a roxmortsi lakosokon és a versenyben résztvevő diákok varázserővel rendelkező szülein kívül más néző nem vehet részt a játékokon. Néhány mugli szülő ezt hátrányos megkülönböztetésnek tartotta, de levonva a halloweeni tapasztalatokat, végül ők is belátták, hogy a muglik jelenléte nem tenne jót az iskolának és az ünnepségsorozatnak.
Egy egész osztag őrvarázslót szerződtettek, hogy gondoskodjanak a védelemről a torna hét napja alatt, valamint az azt követő kviddicsmérkőzés napján. Remélték, hogy így sikerül megakadályozni egy újabb póktámadást, vagy memória-módosító bűbájt.
Néhány diák hangot adott annak a véleményének, hogy nem szívesen áll le párbajozni egy csomó őrvarázsló jelenlétében, de Dumbledore és McGalagony kérlelhetetlen volt. Azt akarták, hogy a diákok és a látogatók ezúttal biztonságban legyenek. Szó sem lehetett róla, hogy lehetőséget adjanak Rita Vitrolnak, hogy kritikát írhasson a roxforti személyzet munkájának esetleges hiányosságairól.
Harry, amellett, hogy szorgalmasan edzett a mérkőzésre, vállalkozott rá, hogy védelmi bűbájokat helyez el a stadionban. Aberforth nagy segítségére volt ebben: már a Durmstrangban jól összeszoktak, amikor védő bűbájokkal biztosították a Trimágus Tusa különböző helyszíneit.
Egyik este, visszatérve a stadionból a kastélyba, Harry Lilyvel találkozott a folyosón. A kislány el akart illanni, de az apja elkapta.
- Beszélni akarok veled.
- Miről? – kérdezte Lily. – Ha meg akarsz szidni a múltkoriak miatt, akkor ne fáradj. Olyan lelkiismeret-furdalásom van, hogy az magában elég büntetés.
Kis mosoly jelent meg Potter professzor arcán – Nem akarlak leszidni. Nem is akarlak megbüntetni. Csak azt akartam mondani neked, hogy nem haragszom rád, bármit is mondtál. Csak szomorú vagyok, hogy így érzel. Szeretlek, Lily. És sajnálom, hogy nem hagytalak eljönni az esküvőre.
- Nem, minden rendben van, Harry! Megértelek – hajtotta le a fejét a gyerek, és a cipője orrát kezdte tanulmányozni. - Az én érdekemben tetted… nem akartad, hogy a többiek ujjal mutogassanak rám, hogy kivételeznek velem, csak mert a nagy Potter professzor lánya vagyok. – Enyhe kis mosollyal felnézett. – Megbocsátasz nekem?
- Csak akkor, ha te is megbocsátasz nekem – mondta az apja.
- Hát persze! – vonta meg a vállát Lily.
- Akkor gyere – ölelte meg Harry. Amikor elengedte, könnyeket látott csillogni a lánya szemében.
- Mi a baj, édesem?
- Semmi… és minden – szipogott a lány. – Annyira szégyellem magam, Harry. Nem tudom, mi ütött belém a múltkor…
- Felejtsd el, rendben? Én már el is felejtettem. Tessék – adott neki egy zsebkendőt – nem akarom, hogy szomorú legyél, amikor mindenki más vidám.
- Ó… a tornára gondolsz?
- Igen. Te nem örülsz neki?
- Nem tudom. Kellene?
- Nos, reméltem, hogy indulsz a Szépség és Szerelem Királynője címért…
Erre már elmosolyodott a lánya. – Először be akartam nevezni, aztán… már nem volt kedvem hozzá. De most lehet, hogy mégis meggondolom magam.
- Jó kislány – mondta az apja. - Azt hiszem, nagyon csinos királynő lennél, Lily.
- Kösz, Harry – hallatszott egy orrfújás kíséretében. – De… nagyon bántana, ha nem nyernék?
- Ó te kis buta - rázta a fejét Harry – Ha nem is sikerült elnyerned a Királynő címet, te akkor is mindig az én kis hercegnőm maradsz.
- Köszönöm, Harry – állt lábujjhegyre Lily, és megcsókolta apja arcát. – Most tényleg érzem, hogy van apám.
- Akkor akár hívhatnál is annak, nem? – mondta a férfi kérlelő tekintettel. Olyan aranyos volt, hogy a kislány alig tudta visszatartani kitörni készülő nevetését. Egyetlen iskolatárásának sem volt ilyen fiatal apja, mint neki.
- Megpróbálom, apa. De nem lesz könnyű. Annyira hozzászoktam hozzá, hogy Harrynek hívjalak.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy már május 1. van! – sóhajtott Daniel, és visszahajtotta a takarót, hogy felöltözzön. Abu a kezébe adta a zokniját. – Kösz, Abu. Ó, olyan izgatott vagyok! Hogy is lesz ez az egész? Dumbledore annak idején nem ment bele a részletekbe, ugye?
- Nem hiszem – ásított Norbert, kedvence, Ivo nevű fekete hollója tollait simogatva. – Csak annyit tudunk, hogy hét napig fog tartani, feltehetően minden napra jut egy évfolyam.
- Akkor… valószínűleg az elsősökkel kezdik, ugye?
- Ez nyilvánvaló okostojás, nem? – szólt közbe Jerry Travers. – Apropó Potter, hogy jutott egyáltalán eszedbe, hogy indulj? Úgy értem… szeptemberben még tisztességes szikrákat sem tudtál varázsolni, és most elég felkészültnek érzed magad egy varázslópárbajhoz? Nem félsz tőle, hogy felsülsz?
- Nem – vonta meg a vállát Dan, míg Abu dühös pillantásokat vetett Jerry felé. – Rengeteget tanultam szeptember óta, és ezt be is fogom bizonyítani!
- Már alig várom – terült szét egy széles vigyor Donald Rookwood rókaképén. Úgy látszott, biztosra veszi Daniel csúfos vereségét.
- Tényleg, túl magabiztosnak tűnsz, Potter – tette hozzá Iago Rosier. - Mi ez a nagy önbizalom? Csak, mert sikerült egy egeret dohányszelencévé változtatnod? Attól még nem vagy nagy varázsló, tudod!
- Soha nem mondtam, hogy nagy varázsló vagyok! – csattant fel Dan. – Jössz, Norbert? Éhen halok!
Úton a Nagyterem felé számos baráttal találkoztak, akik éppoly izgatottnak tűntek, mint ők. A Weasley ikrek boldogan tervezgették, hogy megnyerik a Királynő címet, David Dursley varázsigéket motyogott, valószínűleg a párbajra gyakorolta őket. Kevin Weasley nem hagyta ki az alkalmat, hogy hasonló megjegyzéseket tegyen unokatestvérének, mint a hálótársai, de Dan nem bánta. Ma meg fogja mutatni annak az öntelt alaknak, hogy igazi varázsló. Sok varázsigét tanult az utóbbi pár hónapban, még olyanokat is, melyek nem szerepeltek az elsőévesek tankönyvében, és Norbert ugyanúgy tett. Egy csomó időt töltöttek el a könyvtárban, különböző lefegyverző és gátló varázsigék után kutatva, melyekre a párbaj során valószínűleg szükségük lesz. Daniel olyan gyakran szökött le Griffendél kamrájába is, amilyen gyakran csak tudott, de vigyázott rá, nehogy felkeltse barátai gyanakvását.
Egyre jobbnak és jobbnak érezte magát a képzelésben, és alig várta, hogy kipróbálja hatalmát az ellenfelein. Lehet, hogy ez nem volt tőle kimondottan korrekt dolog, de a fenébe is, elvégre mardekáros volt! Amikor lelkiismeret-furdalása támadt, amiért kihasználja az előnyét, mindig meggyőzte magát, hogy a Teszlek Süvegnek valószínűleg megvolt az oka, amiért a Mardekárba tette őt, és egy mardekárostól nem várható el, hogy túl becsületes legyen.
Másrészt apja egyetértett vele, hogy képzeljen, és Dumbledore egyetlen szóval sem mondta neki, hogy ne vegyen részt a tornán, ami csak annyit jelenthetett, hogy az igazgató nem bánja, ha a győzelem érdekében használja képzelői tehetségét. Annak érdekében, hogy ne keltse fel mások gyanakvását, Dan megpróbálta, hogyan tudna képzelni dolgokat, miközben normál varázsló módon kimondja a varázsigét. Természetesen tudta, hogy nem lenne képes a varázslat végrehajtására képzelő tehetsége nélkül, mivel alig rendelkezett „normális” varázserővel.
Varázsképességének körülbelül kilencven százaléka képzelői tehetségéből fakadt, és ha képzeletével át tudott alakítani egy egeret, akkor az végeredményben éppolyan jó volt, mint ha szokásos varázslattal érte volna el ugyanazt. Azzal, hogy képzelő erejét normál varázslatnak tünteti fel, nem árt senkinek. Ó igen, ez valószínűleg csalás, de amíg a Kevin Weasleyhez hasonló szemétládák azzal piszkálják, hogy béna alak, addig meg kell mutatnia nekik, hogy mekkorát tévednek.
A Nagyterem ajtajában találkozott az apjával, aki feltartott hüvelykujját mutatta felé. Ez bátorságot öntött belé, és eszébe juttatta utolsó beszélgetésüket. Harry akkor azt mondta, használja ki az adottságait. És pont ez volt az, amit Daniel tenni szándékozott. Hálás pillantást küldött apja felé, aztán a Mardekár asztalához masírozott, ahol Gilda Lockhartot már egy könyv tanulmányozásába merülve találta.
- Még mindig a kvízre tanulsz, Gil? – kérdezte Norbert, lehuppanva a lány mellett lévő székre.
- Nem. Apa azt mondta, hogy agyonhajszoltam magam annak a sok komplikált könyvnek az olvasásával, és pihennem kellene, ezért a változatosság kedvéért olvassak… valami könnyebbet. Most megpróbálok pihenni.
- Hehe, miért hangzik ez nekem a te szádból pont olyan furcsán, mintha Hermione néni mondaná? - mosolygott Daniel.
- Milyen anyagot választottál a kikapcsolódásra?
Lockhart kisasszony megmutatta a kezében lévő könyv borítóját: ”1001 mágikus hajviselet” írta Gilderoy Lockhart. – Apa legújabb könyve, még nem is került a boltokba, de én kaptam előre egy példányt. Még dedikálta is nekem. Biztos vagyok benne, hogy nagy sikere lesz.
- Semmi kétség. Ki ismerne több frizurát, mint Gilderoy Lockhart? – vigyorgott Malfoy.
- Most gúnyolódsz velem, ugye? – vonta össze a szemöldökét Gilda.
- Dehogy – nevetett a fiú –, az apádon gúnyolódok.
- Ó… akkor jó - vetett egy vigyorgó oldalpillantást Gilda az apjára, aki lila talárban és szokásosan göndör fürtökkel Harry Potter mellett ült a tanári asztalnál.
- Vajon hol lehet Piton? – tűnődött Dan. A bájitalok mestere ugyanis nem volt a Nagyteremben.
- Nem tudom. És nem is érdekel – vont vállat Norbert, miközben egy csomó lekvárt kent a pirítósára.
- Beryl itt van – mutatott a gondnokra Gilda. – Akkor nem lehetnek együtt.
- Már rég nem láttam őket együtt – jegyezte meg Daniel. – És ez nagyon furcsa, mert ősszel elválaszthatatlanok voltak. Valamiért összeveszhettek. Kíváncsi lennék, hogy Piton tud-e egyáltalán a babáról.
- Halvány fogalmam sincs róla. De… nem is biztos, hogy Beryl terhes, nemde? – kérdezte a lány. – Úgy értem, csak egyszer láttuk, hogy rosszul van, és az lehetett valami más miatt is… egy gyomorrontás például.
- Ha az gyomorrontás volt, megeszem Abut – mondta az ifjú Potter.
- És hónapokig szőrt köpködnél – nevetett a barátja. – Tényleg, képzeld csak el, Dan!
- Inkább nem – fintorodott el Daniel. Még valóra válik, tette hozzá gondolatban.
Albus Dumbledore elkésett a reggelitől, mivel főnixével foglalkozott. Szegény Fawkes ugyanis megfázott.
- No, no megfázni májusban? – simogatta Albus Fawkes fejét, és egy sálat kötött a madár hosszú nyaka köré. – Tessék, de most már mennem kell. Légy jó fiú!
Épp ki akart lépni az ajtón, mikor az kinyílt, és Perselus Piton lépett be rajta.
- Ó, jó reggelt, Perselus! Te is olyan izgatott vagy, mint én? – kérdezte az igazgató boldog mosollyal.
- Az izgatott nem a legjobb szó rá, Albus! – mordult Piton. – Beszélnem kell veled!
- Jaj, Perselus, megijesztesz. Mit jelent ez a tekintet?
- Valami baj van, Albus. Méghozzá nagy baj.
- Már megint a gondnokkal? – nézett talányosan az igazgató a bájitalok mesterére.
- Nem. Azzal a nővel már semmi dolgom – dohogott a professzor.
- Azzal a nővel? Akkor hát tudod?
- Igen, tudom, és magyarázatot is kérnék tőled, ha jelenleg ez lenne a legfontosabb. De nem az.
- Persze, hogy nem az, most a legfontosabb a lovagi torna – bólintott Albus.
- Nekem nem.
- Ó, természetesen, hogy is feltételezhettem, hogy egy kicsit is örülnél egy ilyen eseménynek! – intett az igazgató jókedvűen. – Szégyellnem kellene magam a puszta feltételezésért is, Perselus.
- Te azt hiszed, hogy ez most nagyon jópofa, Albus, pedig nem az! Nézd – ezzel feltűrte a talárja ujját, és megmutatta Dumbledore-nak a karján lévő Sötét Jegyet. Az ugyanolyan halvány volt, mint mindig, de a körülötte lévő bőr teljesen ki volt vörösödve. Látszott rajta, hogy komoly fájdalmat okozhat Pitonnak.
- Ó – kapott levegő után Albus. – Ez nem tetszik nekem – óvatosan kinyújtotta az ujját, és megérintette a Jegyet.
- Miért, gondolod, hogy nekem tetszik? – szorította össze villogó fogait a professzor. Albus érintése fájhatott neki.
- Mióta ilyen?
- Nem olyan régen. Talán csak két vagy három napja. Emlékszel, mit mondtam neked Halloweenkor? Szeptember óta tompán fájt a karom. Aztán, Halloween után a fájdalom enyhült egy kicsit. Csak most kezdett égni ismét, és rosszabb, mint valaha. Gondolod, hogy… neki van valami köze hozzá?
- Nem tudom, Perselus – rázta a fejét az öreg varázsló, és lerogyott a karosszékébe. Minden öröme és izgatottsága, amit a torna miatt érzett, egyszerre elszállt. – Tényleg nem tudom. Nem térhetett vissza, ezt te is jól tudod. Másrészt… Tatyana Fjodorovna miatt nem fájdulhatott meg a karod…
- Ki miatt?
- Ööö… hosszú történet. Veled nincs kapcsolatban, te soha nem is ismerted őt.
- De egyáltalán ki ő?
- Hogy ki ő? Inkább ki volt ő – mondta Albus.
- Egyetlen szót sem értek – válaszolt Piton.
- Én sem, Perselus. Én sem. Azt hiszem, le kellene mennünk. Utasításokat kell adnom a résztvevőknek a tornára vonatkozólag. Gyere, és próbálj elfelejtkezni a karodról egy időre. Mosolyogj, a Roxfort ma ezer éves! – mondta az igazgató szokatlanul komor hangon.
Amikor Dumbledore belépett a Nagyterembe, mindenki elcsendesedett. Még a légy zümmögését is hallani lehetett.
- Nos – mosolygott az igazgató – eljött hát a nagy nap. Kiváló iskolánk ma ünnepli ezredik születésnapját. A tanári kar úgy vélte, hogy mint mindenkinek, akinek születésnapja van, a Roxfortnak is jár egy torta. – Háromszor tapsolt, mire egy tucat házimanó jelent meg az ajtóban, egy óriás négyemeletes tortát cipelve. Alsó szintjét piros, az afölöttit kék, a harmadikat sárga és a legfelsőt zöld cukormáz borította. A torta tején négy állatfigura foglalt helyet: egy oroszlán, egy borz, egy sas és egy kígyó. Az alsó három szinten körben soha le nem csepegő, el nem fogyó viaszból készített gyertyák égtek. Pontosan ezer darab. A házimanók énekeltek: Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot Roxfort, boldog szülinapot!
Abban a pillanatban, hogy a dal véget ért, a négy állatfigura közül tűzijáték röppent a magasba, és visszapattanva a mennyezetről betöltötte a termet, anélkül, hogy a diákokban vagy a tortában kárt tett volna.
- Hé, a mardekárosoké a legkisebb rész! – vihogott lelkesen tapsolva Kevin Weasley. – És a Griffendélé a legnagyobb!
- De a Mardekár van a tetején – biggyesztette le az ajkát Viviane.
- Engem nem érdekelnek a színek, csodásan néz ki! – mondta Lily. - Alig várom, hogy megkóstolhassam!
- Gondolod, hogy meg is ehetjük? – kérdezte Lancelot.
- Természetesen, különben miért sütötték volna? – mondta Valentine. – Ha minden ház a saját szintjét kapja, akkor a mardekárosok minden szeletért meg fognak verekedni!
Dumbledore felemelte a kezét, hogy csendre intse a diákokat, akiknek többsége vágyakozva bámulta a tortát.
- Természetesen megkóstolhatjátok ezt a szépséget a mai vacsora után – mondta Albus. – De addig még egy egész, izgalmakkal teli nap áll előttünk! Hadd mondjam el nektek a részleteket! A torna tíz órakor kezdődik Cornelius Caramel beszédével – a termen nemtetszés moraja futott végig. – Ööö, próbáljátok nyugodtan végigülni, rendben? – vigyorgott az igazgató a diákokra. – Nos, a torna a kviddicsstadionban kerül megrendezésre. Az építészvarázslók tértágító bűbájt bocsátottak a lelátókra, úgyhogy ne aggódjatok, minden diáknak és vendégnek jut hely. A professzorok és jómagam úgy határoztunk, hogy lehetőséget adunk az elsőéveseknek arra, hogy tanuljanak valamit idősebb társaiktól, ezért ma a hetedévesek versenyére kerül sor. Holnap a hatodévesek következnek, és így tovább.
Hangos moraj futott végig a termen. A diákok többsége csalódott volt: az elsőévesek azt várták, hogy a torna első napján sorra kerülnek, és gyorsan átesnek a megmérettetésen, a hetedévesek pedig azt hitték, hogy még lesz hat napjuk a gyakorlásra. Nos, Dumbledore keresztülhúzta a számításukat.
- Ó, ezt nem hiszem el! Még hat nap! Túl akartam lenni rajta ma! – sóhajtott Daniel bosszúsan méregetve a tortán égő ezer gyertyát.
- Én a magam részéről örülök neki. Egy darabig nem kell idegeskedni, és nyugodtan végignézhetjük, ahogy mások leégnek – jegyezte meg Norbert.
- Szeretem hamar letudni az ilyen dolgokat – morogta Dan.
- Azt mondtad, nem izgat a dolog, akkor meg mit jelent ez a „tudjuk-le-hamar-a-dolgokat”? - kérdezte Gilda az ”1001 mágikus hajviselet” –re támasztva állát.
- Semmit – vont vállat Dan.
- Hadd folytassam - szólalt meg ismét Dumbledore. – Pontosan száznegyvenegy hetedéves diákunk van. Közülük hatvannyolc fiú és hetvenhárom lány. Legnagyobb örömömre harminckét fiú döntött úgy, hogy indul a bajnoki címért, és huszonöt lány verseng a Szépség és Szerelem Királynője koronájáért. Nos, hogy is fog ez lezajlani? Kezdjük a lányok versenyével. Rögtön a reggeli után kérem a huszonöt hölgyet, hogy maradjon a Nagyteremben. Nekik egy ötven kérdésből álló kérdőívet kell kitölteniük, amire harminc percük lesz, és a tíz legjobb eredményt elért hölgy jut tovább a második fordulóba, ami az ebéd után kerül megrendezésre.
- Akkor egy másik kérdőívet kell kitöltenünk, professzor úr? – kérdezte egy hetedikes hollóhátas lány.
- Nem, a második fordulóban egy igazi kvízműsorban fogtok részt venni. Weasley professzor kérdéseket fog feltenni nektek, és aki a leghamarabb zöld szikrákat küld fel, megválaszolhatja a kérdést. Feltételezem, mindnyájan ismeritek a mugli kvízműsorokat, ugye? – A kérdés hallatán sok diák bólogatott. – Remek. És végül a legjobb eredményt elérő három hölgy kerül a harmadik fordulóba, amit napnyugtakor a stadionban tartunk meg. Nem árulhatjuk el előre, hogy ott milyen kérdéseket kapnak a versenyzők, az maradjon meglepetés. És most – küldött egy vidám mosolyt a diákok felé – lássuk a varázslópárbaj részleteit. Sorshúzással kerül megállapításra, hogy ki kivel párbajozik az első fordulóban. A győztesnek újra és újra párbajoznia kell, amíg csupán két résztvevő marad. Annak a párbajnak győztese lesz a mai bajnok, akit a Szépség és Szerelem Királynője majd megkoronáz. Minden világos?
- Nem egészen, professzor úr! – kiáltott egy hetedéves mardekáros fiú (aki Dan tudomása szerint Millicent Bulstrode másod-unokatestvére volt). – Nem ismertette még velünk a szabályokat! Mi megengedett a párbaj alatt és mi nem?
- Nagyon egyszerű, Bulstrode úr – válaszolt Dumbledore. – Nem használhatja az Capitulatust. Ha rögtön az elején megszabadítja ellenfelét a pálcájától, semmit nem ér az egész. Nem béníthatja meg a másikat, vagy mondhatja ki rá a Petrificus Totalust, mert az egy pillanat alatt véget vetne a párbajnak. Ezeken kívül bármilyen bűbájt, rontást és átkot használhat, természetesen a főbenjáró átkok kivételével. Egyéb kérdés?
Nem volt több kérdés. Minden diák elhagyta a Nagytermet, kivéve a hetedéves női versenyzőket, akik megkapták pergamenjeiket az ötven kérdéssel.
Daniel és két barátja a kviddicsstadionba indult. Még csak kilenc óra volt, de korán odamentek, hogy jó helyet kapjanak.
Nemhiába dolgoztak az építészvarázslók napokig a stadionon: csodálatosan nézett ki. Egy korabeli lovagi torna helyszínét idézte. Mindenhol színes zászlók úsztak a levegőben, a lelátók felett. A Hugrabug lelátóján egy húsz férőhelyes „elit” páholyt rendeztek be a tanárok és az előkelő vendégek számára. A páholyt egy sátorszerű építmény védte az időjárás viszontagságaitól, az erős napsugaraktól, vagy esetleges esőtől. (Bár a Roxfort időjárás-felelőse, Syvill Trelawney nem jósolt esőt a hétre - néhány ember legnagyobb megelégedésére. Mások azonban, akik sosem hittek Sybill jóslataiban, biztosak voltak benne, hogy ha napos időt jósol, akkor legalábbis hurrikán várható.)
A tornát valószínűleg a Gringotts is támogatta, mivel a bejárat felett egy hatalmas kijelző a varázslóbank szenzációsan kedvező hitelkamatait hirdette.
A stadionban számos, középkori apródnak öltözött varázsló lézengett, de lehetett látni csörgősipkás udvari bolond jelmezbe bújtakat is. Ők, Dumbledore megbízásából varázslónyalánkságokat árusítottak, úgy, ahogy a muglik a futballmeccseiken pattogatott kukoricát kínálnak. Az árusok az üléssorok közt járkáltak, és a nyakukban lógó tálcáról árulták készleteiket: Bogoly Berti-féle minden ízű drazsét, csokibékát és tökös derelyét.
A boszorkányvendégek némelyike a középkorban oly népszerű csúcsos süveget viselt, melynek végéről hosszú fátyol lengedezett. A rajtuk lévő ruha rég kiment a divatból – az egyik roppant módon hasonlított Ron negyedévben viselt dísztalárjára.
Néhány varázsló harsonával és lanttal volt felszerelve. A lantosok, az egykori dalnokokhoz hasonlóan, különböző középkori dalok előadásával szórakoztatták a népet tíz óráig.
Daniel sok ismerős arcot fedezett fel a vendégek közt. Ott volt például Draco Malfoy, Gabrielle Delacourral az oldalán. Draco savanyú képpel szemlélte a Gringotts óriási hirdetését: arca azt tükrözte, hogy ”nekem is eszembe juthatott volna, és akkor most az én hirdetésemet olvasnák itt!”
Cho Chang is jelen volt. Számos McRice alkalmazott dolgozott most itt, mágikus édességeket árusítva. Madam Rosmerta Siriusszal jött – valószínűleg számított rá, hogy a roxforti ünnepségek alatt úgysem lesz vendége a Három Seprűben. Legalább jó üzletet kötött Dumbledore-ral, mikor eladott neki kétszáz hordó vajsört.
Daniel integetett az anyjának és testvéreinek. Feltételezte, hogy a kis Leát ebéd után visszaviszik a Potter házba, mivel kisgyerekek nem tudnak végigülni egy egész napot egy helyben. Harry a családja mellett ült a Griffendél lelátóján.
Dan épp meg akarta kérdezni Gildát, hogy miért tanulmányozza még mindig a ”1001 mágikus hajviselet”-et, mikor Lily jelent meg a három barát mellett. – Norbert, beszélhetnék veled… négyszemközt? – kérdezte.
- Ö… elnézést – fordult a fiú Dan és Gilda felé.
- Mit akarhat tőle? – csodálkozott Dan, mikor a nővére és az ifjú Malfoy eltűnt a tömegben.
Nem messze a Potter családtól Ron ült a fiával, Ruperttel. Mély beszélgetésbe merült Gilderoy Lockhart feleségével, akinek Dan nem tudta a nevét. Első látásra elég kedvesnek és egy kissé egzotikusnak találta az asszonyt.
Mrs. Figg, aki magával hozta két macskáját, a főpáholyban beszélgetett Minervával és Aberforthszel.
Lily Potternek, mikor Norberttel elhaladt a Hollóhát lelátója előtt, fogalma sem volt róla, hogy Christopher Wood és David Dursley gyilkos pillantásokkal követi lépteiket.
- Mit nézel annyira? – kérdezte a barátját Yvette.
- Ö, semmit, drágám – válaszolt Chris, noha szemével követte Lilyt, amíg az el nem tűnt a tömegben.
- És te, Dave? – várta a választ Circe Diggory, David barátnője.
- Mi? – rezzent össze az ifjú Dursley. - Semmit. Csak arra gondoltam, hogy ez a Malfoy gyerek nem az unokatesómhoz való. Circe, kedves, te vagy a legjobb barátnője, nem beszélnél vele?
- Ó, ne hidd, hogy nem próbáltam – intett ingerülten Diggory kisasszony. – De egyszerűen nem hallgat rám. Azt mondta, hogy az apja is kifejezte nemtetszését a Malfoyjal folytatott kapcsolata miatt, de őt nem érdekli! – közelebb hajolt a barátjához. – Vagy féltékenyé akarja tenni Woodot, vagy tényleg szerelmes ebbe a Norbertbe.
- Hát az nagyon ciki, ha szerelmes belé. Elvégre az a fiú csak egy kölyök – tiltakozott David.
- Nos, nem mindenki olyan férfias, mint egy bizonyos valaki, akit én ismerek – vigyorgott Circe, és puszit lehelt a fiú arcára, hogy elfeledtesse vele Lilyt és Norbertet.
- Képzelődök, vagy az ott tényleg Piton, abban a sötétzöld talárban? – kérdezte George Weasley Harrytől, miután ő, Fred és Angelina csatlakozott a Griffendél lelátón ülő Potter családhoz.
- Nem, nem képzelődsz – vigyorgott Harry.
- De… mi történt vele? - tátogott Fred. – Olyan…
- Szexi – sóhajtott Angelina, sóváran bámulva a bájitalok mesterét, akinek haja szokatlanul tisztának tűnt, és fogai csak úgy villogtak a májusi napfényben, noha nem nevetett, hanem csak beszélgetett Draco Malfoyjal.
- Angie! – Fred és George is levegő után kapott. – Csak nem mondod komolyan?
- Ó… valószínűleg a terhesség az oka – mosolygott Harry. - Fogadok, hogy Angelina nem érzi túl jól magát.
- Dehogy, kitűnően vagyok! – válaszolt a kismama. – És Piton tényleg szenzációsan néz ki! Istenem, sosem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, mikor ilyeneket mondok róla!
- Akkor mit szólsz, ha meghallod Valentine órarendjének történetét? – vigyorgott Harry.
- Miért? Mi van vele?
- Ö… mondjuk úgy, hogy jelenleg Piton a Roxfort új Casanovája, és nem Gilderoy Lockhart.
- Nos, mit akartál megbeszélni velem? – kérdezte Norbert Lilyt, mikor elhagyták a stadiont.
- A kapcsolatunkról szerettem volna beszélni – válaszolt a lány –, vagy fejezzük ki úgy: azt akartam megmondani, hogy nincs többé „kapcsolatunk”.
- Azt hittem, hogy van – mondta a fiú keserű arckifejezéssel.
- Lehet, hogy te tévedtél. Lehet, hogy én tévedtem – biggyesztette le az ajkát a lány. – Nézd, Norbert rengeteget gondolkodtam azóta, hogy apa elkapott bennünket a csillagászati toronyban.
- Ó, tehát sikerül rábeszélnie téged, hogy a jövőben ne járj velem! – A fiú nagyon lehangoltnak tűnt.
- Nem, nem így van. De a vele folytatott beszélgetés késztetett arra, hogy átgondoljak bizonyos dolgokat… és igaza volt. Nem vagyok beléd szerelmes. Sosem voltam. Én… én nem tudom, mi ütött belém karácsonykor, mikor először megcsókoltál… vagy Bálint napon… nem voltam magamnál. Azt hiszem, ezt vissza kellene adnom neked – emelte ki az ajándék nyakláncot a talárja alól. – Ha szakítunk, akkor csináljuk úgy, ahogy kell.
- Nem… nem, kérlek, azt tartsd meg. Mint ahogy Bálint napon mondtam, ez csak egy ajándék, amit egyik barát ad a másiknak. Én… megértem, hogy nem akarsz a barátnőm lenni többé, vagy hogy sosem voltál az, de ezt… tartsd meg. Nem tudnék vele mit kezdeni, ez a bolygók állását szimbolizálja a te születésed pillanatában. – Norbert kinyúlt, és gyengéden megfogta a lány nyakláncot tartó kezét, amitől az ékszer visszacsúszott a talár alá. – Azt akarom, hogy tartsd meg.
- Rendben van – bólintott Lily. - De azért még lehetünk… barátok?
- Természetesen – sóhajtott Norbert. – Bár az igazat megvallva nem értem, miért pont a mai napot választottad arra, hogy szakíts velem.
- Mert tudtam, hogy ma Danielt jobban lefoglalja a torna, mint te és én, meg a beszélgetésünk.
- Okos kislány – küldött felé egy szomorú mosolyt a fiú, majd visszafordult a stadion felé.
- Norbert! – kiáltott utána Lily.
- Igen?
- Kedvellek. Tényleg – sétált oda hozzá Lily, mélyen a szemébe nézve. – Nem tudom, miért, de az első pillanattól kezdve éreztem, hogy van köztünk valami, és még mindig érzem ezt a köteléket. Nem tudom, hogy ez micsoda, és honnan ered, de… létezik.
- És ez jó, vagy rossz?
- Nem tudom – rázta a fejét a lány. – De rá fogok jönni. Így… kérlek, maradj a barátom, hogy legyen alkalmam kideríteni.
- Rendben – bólintott a fiú – De most menjünk vissza, mert Dan és az apád még megharagszanak ránk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
