|
Huszonötödik fejezet: Nehéz döntések
Daniel érezte, hogy átkok röpködnek a feje felett, miközben fura sziszegő hangokat vélt hallani. Azt tudta, hogy az ál-baziliszkusz sziszeg, de mintha más kígyók is csatlakoztak volna a sziszegéshez.
Nem mert felnézni, miközben arccal lefelé feküdt az eszméletlen Kevinen. Aztán valami nagy csattanást hallott, és valaki megmarkolta a pólót a hátán. Lassan felemelte a fejét, és szülei aggódó szemébe nézett.
- Jól vagy? - kérdezte Harry, míg Ginny leguggolt hozzá, és a karjába zárta. Az asszony egész testében reszketett, és Dan tudta, hogy a könnyeivel küzd.
- Mi… mi történt? – nézett körül a fiú. A megbénított ál-baziliszkusz teste körül egy csomó kommandós varázsló állt.
- Nos, megmentettünk – vont vállat Harry. - Ezek az urak itt elkábították a kígyót, miután édesanyád és én meggyőztük, hogy ne öljön meg téged és Kevint.
- Akkor… az volt a másik két sziszegő hang! – hitetlenkedett Daniel. – Tied és anyáé.
Az apja bólintott. – Milyen hasznos lehet, ha van párszaszájú a családban, ugye? Gyere, szállj le szegény unokatestvéredről, még agyonnyomod!
- Ó, persze… - emelkedett fel igencsak remegő lábakkal az ifjú Potter. Ginny a fekvő fiúra szegezte pálcáját, és Stimulát suttogott.
- Mi…? – pislogott Kevin.
- Később elmondom – szólt közbe Albus Dumbledore. – Azt hiszem, Potter úrnak és nekem beszélnünk kell egymással.
Daniel nagyot nyelt. Az igazgató utóbbi mondata valahogy nem hangzott túl biztatónak. Biztos, hogy kizárnak a versenyből! - sóhajtott fájdalmasan, és követte az öreg varázslót az öltöző felé.
Dumbledore helyet foglalt egy padon, és intett Danielnek is, hogy üljön le vele szemben.
- És most, fiam, elmondanád, hogy mi volt ez az egész?
- A kígyó? – kérdezte a fiú, remegő hangon. Az öreg bólintott. – Nem tudom, uram. Én… én képzelettel varázsoltam, de… de én egy kicsi, szürke kígyót képzeltem el, és ez a hatalmas jelent meg helyette. Nem tudom, hogy miért. Ilyen még sosem történt velem, uram. A képzeletemmel el akartam tüntetni a kígyót, de nem akart eltűnni. Úgy éreztem, hogy nem tudom irányítani a saját akaratomat! Mintha valami blokkolta volna a képzeletemet… mintha nem is én lettem volna az, aki mindezeket képzelte!
- Nem te? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore. – Az meg hogy lehet?
- Nem tudom, uram, de kérem, higgyen nekem. Nem akartam egy ilyen hatalmas bestiát varázsolni, nem akartam Kevin életét veszélyeztetni… Megértem, ha ki akarnak zárni a lovagi tornából. Kevin megérdemli a bajnoki címet.
- Erről nem mondhatok most semmit. Meg kell tárgyalnom az ügyet néhány megbízható tanárral. Együtt fogjuk eldönteni, mi történjen veled. Most visszamehetsz a szüleidhez.
Daniel torkában dobogó szívvel lépett ki az öltözőből. Mi van akkor, ha Dumbledore nemcsak a versenyből zárja ki, hanem a Roxfortból is kicsapja? El se merte képzelni, hogy akkor mi lesz. Nem akart Mágikus Guberáló Muki lenni, de megfelelő végzettség nélkül ez volt az egyetlen kenyérkereseti lehetőség, mely a varázslóvilágban kínálkozott számára.
Látta, hogy az igazgató magához inti McGalagony, Sinistra, Piton és Bimba professzorokat - a négy ház fejét -, és velük együtt elhagyja a stadiont. Rettenetesen érezte magát.
Norbert csatlakozott barátjához, hogy kifaggassa az esetről, de Gildának erre nem volt lehetősége, mert királynőként a díszpáholyban kellett maradnia.
- Gyere, fizetek neked egy vajsört – vonszolta le az ifjú Malfoy az elkeseredett fiút a pályáról.
A négy ház feje Dumbledore vezetésével Hagrid kunyhójába ment, mivel az sokkal közelebb volt, mint a kastély.
- Mi a helyzet, Albus? – szólalt meg Minerva.
- Bármi is az, nagyon nem tetszik nekem! – tette hozzá Piton.
- Megpróbálom elmagyarázni a dolgokat - mondta az igazgató. – Először is meg kell kérnem, hogy amit most mondani fogok, arról ne beszéljetek senkinek, még a tanártársaitoknak sem! Én Halloween óta őrzöm ezt a titkot.
- Megijesztesz – ráncolta a homlokát aggódva Stella Sinistra Lupin.
- Nem csodálkozom rajta, mert tényleg ijesztő – válaszolt Dumbledore. – Csodálatos, de ijesztő.
- Ki vele, Albus! – mordult fel Piton.
Az öreg varázsló nagy lélegzetet vett. – Daniel Potter Képzelő.
- Micsoda? - kérdezte egyszerre Sinistra és Bimba.
- A Képzelő egy nagyon ritka varázslófajta. Az egész világon eddig talán csak pár tucat ilyen varázsló volt, és Daniel előtt Angliában csak egyetlenegy. Mégpedig az őse, Godwin Potter, aki ezer évvel korábban élt.
- Mit csinál egy Képzelő? – ráncolta a homlokát Minerva.
- Természetesen képzel. Elképzel dolgokat, melyek valóra válnak.
- Csupán a képzeletével váltja valóra? – hitetlenkedett a gyógynövények professzora.
- Igen – bólintott az igazgató.
- Te ezt Halloween óta tudod? – kérdezte az igazgatóhelyettes. – Akkor… Daniel Potter volt az, aki megfagyasztotta a pókokat?
- Pontosan, Minerva. És a cikeszt is ő robbantotta fel.
- Tényleg? – Perselus töprengeni látszott. Az ifjú Potter tehát megmentette az életét Halloweenkor… egy Képzelő… majd egy nagyon sötét kifejezés jelent meg Piton arcán – egy olyan valaki arckifejezése, aki épp most jött rá valamire…
- De Albus - szólt közbe McGalagony –, hogy tudtad mostanáig eltitkolni a fiú képességét?
- Nos, órákat adtam neki.
- Órákat?
- Igen. Hosszú történet, Minerva. A lényeg az, hogy Daniel nagyon jó képességű Képzelő lett, noha a képzése még nem fejeződött be. A gyerek roppant tehetséges… és már hónapok óta nem volt téves képzelése… ezért vagyok most nagy gondban. Elmondta nekem, hogy ő egy kis szürke kígyót képzelt, de helyette ez a hatalmas zöld jelent meg. Azt állítja, elvesztette hatalmát a képzelete felett.
- De akkor… ez a fiú veszélyes! – mondta Sinistra.
- Csak akkor veszélyes, ha nem tudja irányítani saját magát – válaszolt az igazgató. - És az igazat megvallva, tényleg nem értem, miért vesztette el ma az irányítást.
- Albus - szólt közbe Minerva –, ha te tudod, hogy a fiú mire képes, miért hagytad versenyezni?
- Mert nagyon gyanús lett volna, ha megtiltom neki a tornán való részvételt… mindenki azt kérdezte volna, hogy miért?
- De ezáltal hagytad, hogy az a gyerek csaljon? – csattant fel Piton. – Kihasználta a többiekkel szembeni előnyét! Elvégre így győzte le őket, nem?
- Nos, Perselus, ez nézőpont kérdése. Mindannyian tudjátok, hogy Danielben alig van normális varázserő… szinte csak Képzelő ereje van. Ha nem hagynánk, hogy használja speciális képességét, akkor hátrányban lenne a többi diákhoz képest. Mindenkinek azt kell használnia, amiben a legjobb, nem gondoljátok? Danielnek nagy szüksége volt a megmérettetésre, és én egyszerűen nem tudtam tőle megtagadni a lehetőséget. Az után a sok különóra után, amit adtam neki, nem tudta megmutatni senkinek, hogy mire képes, nem lehetett benne biztos, hogy sikerül-e a nagy nyilvánosság figyelmének középpontjában eredményesen szerepelnie… lehetőséget akartam adni neki, hogy kipróbálhassa magát. Az ifjú Potter nagyon különleges gyerek – különlegessége kincset ér nekünk. Szüksége volt rá, hogy próbára tehesse a benne rejlő lehetőségeket… hogy tehetségét kamatoztathassa… ez az egyetlen módja annak, hogy hasznos Képzelő legyen – egy olyan Képzelő, aki a varázslóvilág számára csodákra lesz képes. Gondolj bele, Perselus: ha újra tűz üt ki, neki csak el kell képzelnie, hogy a lángok kialudjanak, és a ház olyan legyen, mint a tűz előtt volt. Ha áradás van, tökéletesen védő gátakat képzelhet, mely megvéd a hullámok ellen. Tulajdonképpen mindent megtehet, ami csak elképzelhető. Ez a fiú egy igazi kincs, és ennek megfelelően kell bánni vele.
- Igazi kincs, mi? - emelte fel a hangját Piton. – Nos, ma is igazi kincs volt, ugye? Legközelebb majd egy Tyrannosaurus Rexet képzel nekünk. Hát nem lenne csodálatos? Gondolkodj, Albus! Tudod jól, hogy mire képesek a nagyhatalmú varázslók… Mardekár, Grindelwald, Voldemort… mindegyik különleges volt, kivételes… és mi lett belőlük? Gonosz!
- Ugyan már, Perselus, ne mondd, hogy ebből a fiúból… ebből a kedves kisfiúból egy új Tudjukki lesz! – mondta Bimba professzor sápadtan.
- Nem mondom, hogy olyan lesz, mint Voldemort – válaszolt Piton. – Én csak azt mondom, hogy akár olyan is lehet. A hatalom megbolondítja az embereket. Azt hiszik, hogy minden fölött uralkodnak… és elpusztítják a világot. Minden éremnek két oldala van, Albus. Lehet, hogy a fej csodásan néz ki, de nem tudhatod, hogy mit találsz a hátoldalán.
- Ezzel tisztában vagyok, Perselus, köszönöm – válaszolt az igazgató nyugodtan. - Tudom, milyen veszélyes ötlet volt a Potter gyerek tanítása, de tudtam, hogy még veszélyesebb lenne, ha nem kapna leckéket. Különben is, most azért hívtalak ide benneteket, hogy elmondjam az igazat, és a most elmondottak figyelembevételével a segítségeteket kérjem a döntés meghozatalában.
- Milyen döntésről van szó? - kérdezte Sinistra.
- Nincs bajnokunk. A párbaj végén se vesztes, se győztes nem volt.
- Nos, a fiúk talán folytathatnák a párbajt – javasolta Bimba professzor.
- Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotukban képesek lennének a további párbajra – rázta a fejét McGalagony. – Túl sok mindenen mentek keresztül.
- Minervának igaza van – bólintott Dumbledore. – És mivel a fiúk túl kimerültek a folytatáshoz, el kell döntenünk, hogy kit nevezünk ki bajnoknak: Kevin Weasleyt, aki elég jól teljesített, de korántsem olyan jól, mint ellenfele; vagy Daniel Pottert, aki egy bestiát varázsolt, veszélyeztetve épségüket, de kész volt megmenteni Kevin életét, akár a saját élete árán is. Kézfeltartással szavazzunk, hölgyeim és uraim!
Daniel a vajsörét szürcsölte, és nagyon jól esett neki az ital melege. A nap épp most volt lenyugvóban, és kicsit fázni kezdett. Talán nem is az időjárás miatt, mivel elég meleg volt – a belsejében érezte a hideget. Egész teste reszketett, mintha láza lenne. De tudta, hogy csak az idegességtől van.
- Ööö, Daniel? – jött egy ismerős hang, és a fiú megfordult.
- Kevin? Mit akarsz?
A Weasley fiú (immáron rendesen felöltözve) a füle tövéig elpirult. – Én… hallottam, hogy te mentetted meg az életem.
- Nem mentettem meg az életed – rázta a fejét Dan.
- De… eltakartál, mikor az a bestia támadott… téged ölhetett volna meg, nem engem… te nagyon bátor vagy, tudod?
- Az nem bátorság volt, Kevin. Ösztönösen tettem – vont vállat Dan.
- Akkor is köszönöm neked.
- Semmi szükség rá. Minden az én hülyeségem miatt történt. Ha nem varázsolom azt az átkozott kígyót, egyikünk se került volna veszélybe!
- Te csak azért varázsoltad a kígyót, mert kiprovokáltam – mondta az unokatestvére, látható bűntudattal. - Ha valaki hülye volt, akkor az én vagyok.
- Nem…
- Hadd folytassam! - intett Kevin. – Kérlek!
Daniel bólintott.
- Figyelj Dan, olyan ostobának érzem, magam, de… van valami, amit be kell vallanom. Én már a háromszáz pont levonása óta nem vagyok rád dühös. Legalábbis nem igazán. Természetesen akkor haragudtam rád, de később… valahogy elpárolgott a dühöm. Én inkább magamra haragudtam, mert nem tudtalak többé gyűlölni.
- De hát akkor… miért?
- Nem tudom, Dan. Buta voltam. Haragudtam magamra, és rád is, mert nem tudtalak utálni. Az bosszantott a legjobban, hogy nem tudtalak utálni. Szerettem volna, de nem sikerült. Nem mintha nem próbáltam volna… Megpróbáltalak gyűlölni, és nagyon undok voltam hozzád. Próbáltam meggyőzni magam, hogy gyűlöllek… de hidd el, nem élveztem, hogy undok vagyok hozzád.
- Én sem élveztem, hogy szemétkedhetek veled – vigyorgott Daniel.
- Jól van – sóhajtott elégedetten Kevin. – Nem tudnánk… elfelejteni az egészet?
- Benne vagyok. Ha megígéred, hogy többé nem veszed rá az ikreket, hogy lökjenek le a seprűmről.
- Rendben – bólintott a Weasley fiú. – Akkor… ööö… megint… barátok vagyunk?
- Örülnék neki – mondta Daniel. – Nem szerettem az ellenséged lenni.
- Én sem a tiéd… - válaszolta Kevin.
- De Kev… mi van a tornával?
- Hogyhogy mi van vele? – értetlenkedett a griffendéles fiú.
- Egyikünket bajnoknak fogják kikiáltani. A másikat nem.
- Tudom, de már nem érdekel – mondta Kevin. – Tényleg. Szeretném, ha te lennél a bajnok.
- Én azt szeretném, ha te lennél az - felelte Daniel.
- Ugye nem fogunk ezen összeveszni?
- Szó se lehet róla, kuzin – nevetett az ifjú Potter -, gyere, csatlakozzunk a többiekhez.
Amikor az öt tanár Hagrid kunyhójából visszafelé tartott a stadionba, Dumbledore Pitonhoz fordult.
- Őszintén szólva, Perselus, nem értelek téged.
- Mire gondolsz? - kérdezte homlokráncolva a bájitalok mestere.
- Te vagy a Mardekár ház vezetője. Már megbocsáss, hogy ezt mondom, de híres vagy arról, hogy kivételezel a mardekárosokkal. Akkor miért nem Daniel Potterre szavaztál?
- A fogaim miatt – hangzott a durcás válasz.
- Nos, mivel az előző párbaj kissé szokatlan módon ért véget – mondta Albus Dumbledore a díszpáholyból – a négy ház vezető tanárával meg kellett vitatnunk, hogy ki kapja a bajnoki címet. Minden szempontot figyelembe vettünk, mérlegeltünk minden alternatívát, és végül megszületett a döntés. Meg kell mondanom, hogy nem volt könnyű döntés, mivel az egyik résztvevő nem lesz túl boldog tőle. Mindazonáltal hadd biztosíthassam mindkét versenyzőt, hogy a zsűri nagy elismeréssel nyilatkozott a teljesítményükről. Mindketten remekül küzdöttek, de a versenynek csak egy bajnoka lehet. Ezért bejelentem, hogy a bajnoki címet olyan személy kapja, aki noha kicsit felelőtlennek bizonyult, nagy merészségről tett tanúbizonyságot…
- Ez te vagy! – bökte meg Kevin Danielt.
- Nem, te!
- …Daniel Potter úr! – fejezte be a beszédét az igazgató.
- Mondtam neked! – vigyorgott Kevin. Norbert megveregette a barátja hátát, mivel Daniel képtelen volt megmozdulni.
- É… én? - dadogta. – Ez valami félreértés! Kevinnek kell lennie!
- Megérdemelted, öregfiú – mondta az unokatestvére. – Menj, menj fel a Királynőhöz, hadd adja át neked a babérkoszorút!
Daniel maga sem tudta, meddig tartott, amíg felért a díszpáholyhoz, a nézőközönség üdvrivalgását sem hallotta – az egyetlen dolog, amit hallott, az a szíve őrült dobogása volt. Térdre borult a Királynő előtt, anélkül, hogy rápillantott volna – egyszerűen nem vett tudomást a külvilágról – minden olyan elmosódott volt körülötte…
Csak akkor tért magához, amikor a halántékát gyengéd ujjak súrolták. Az érintés nem tartott tovább néhány másodpercnél, de annak melegétől libabőrös lett a háta, és lassan felnézett, hogy tekintetével megkeresse azt a személyt, aki megérintette.
Levegőt venni is elfelejtett. Alig akart hinni a szemének. Ez nem lehet igaz, vagy mégis? Pislogott, aztán levette szemüvegét, és megdörzsölte a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól látott… jól látta őt.
- Mély csodálatunk jeleként megkaptad az arany babérkoszorút. Engedd meg, hogy gratuláljak a győzelmedhez, dicső lovag! – mondta a Szépség és Szerelem Királynője kedves hangon.
- Gil… ez tényleg… ez tényleg te vagy? – suttogta Dan, még mindig csodálkozó szemeket meresztve.
- Igen, te buta – kuncogott a lány.
- De mi történt a hajaddal?
- Apa könyve – vont vállat. - Emlékszel az ”1001 mágikus hajviselet”-re? Csak kipróbáltam az egyiket.
- Gyönyörű vagy! – lehelte a fiú, őszinte csodálattal a hangjában.
Gilda valóban rászolgált Dan csodálatára: a szokásos rövid és fiús haja most majdnem a derekáig ért. Sima volt, és tökéletesen illett hatalmas kék szeméhez, valamint hosszú halványrózsaszín ruhájához. Valószínűleg a megkoronázása után vehette át ezt a ruhát, de akkor Dan túlságosan elfoglalt volt a várható párbaj miatti idegeskedéssel, ezért nem vette észre. Tényleg úgy nézett ki, mint egy királynő.
- Nagyon köszönöm, Sir Daniel – mosolygott a lány. – Gyere, állj fel, és mutasd meg magad az embereknek.
A bajnok felállt, felsegítette őfelségét a trónjáról, és leintegetett az ujjongó tömegnek.
- Tudod, ez nagyon furcsa, Gil.
- Micsoda? - csúsztatta ujjait a fiú kezébe a Királynő.
- Hogy mi voltunk azok, akik nem akartunk részt venni ebben az egész őrültségben… és most mi állunk itt nyertesként.
A lány megszorította a kezét. – Igen, nagyon furcsa.
Daniel az éjjel hetek óta először jól aludt, anélkül, hogy álmodott volna.
Lefekvés előtt tartott tőle, hogy a baziliszkusszal fog álmodni, de szerencsére nem így történt. Mikor másnap felébredt, tele volt energiával, és rettenetesen boldog volt – a megpróbáltatások véget értek, most kényelmesen leülhet, és élvezheti a szülők-tanárok kviddicsmérkőzést. Olyan vidámnak és gondtalannak érezte magát, hogy a kígyó nem is jutott eszébe – de még az előző nap elszabadult képzelete miatti izgalom sem. Az egyébként is biztos csak véletlen volt…
Reggeli után a három jó barát a Mardekár klubhelyiségébe sietett, hogy magához vegyen pár omniszkópot, aztán elindultak lefelé a lépcsőn.
- Tudjátok, azt hiszem, a lányok kérdései a harmadik fordulóban nagyon érdekesek voltak - mondta Dan Gildának. - Nekem az aranyhalas kérdés volt a kedvencem.
- Kíváncsi vagyok, miért – kuncogott Norbert.
- Tényleg, miért? - kérdezte a lány, hátrasimítva derékig érő haját. Eredetileg azt tervezte, hogy csak a Királynő és a Bajnok koronázása idejére hagyja hosszúra a haját, aztán visszacsinálja az egészet, de Dan nyilvánvaló csodálata arra késztette, hogy meghagyja jelenlegi formájában.
- Persze, ti még nem tudjátok – sóhajtott Daniel. – Nos, azt hiszem, elmondhatom nektek is. Én kviblinek születtem, Gil.
- Kviblinek? – kapott levegő után a lány. – De… de hát akkor…
- Apám a Durmstrangban kifogott egy mágikus aranyhalat – folytatta Dan -, és lehetett három kívánsága. Az elsővel megmentette Aberforth Dumbledore életét, aki akkor súlyos sérüléssel feküdt és haldoklott. Egy másik kívánsága az volt, hogy minden leszármazottjának legyen varázsereje.
Gilda homlokráncolva tekintett barátjára. - Tehát egy aranyhaltól kaptál varázserőt?
- Igen, így van.
- Hűha… micsoda történet! Ez az élet iróniája: varázslat nélkül születtél, és most jobb vagy mindenkinél.
- Túlzol - vigyorgott a fiú szégyenlősen.
- Dan… és mi volt az apád harmadik kívánsága? – kérdezte Norbert, ahogy egy nagy griffszobor felé közeledtek.
- Hát… nem lenne szabad elmondanom senkinek, de… ti végül is a barátaim vagytok, bennetek megbízom. Szóval a harmadik kívánságával megszabadította Lupin professzort a lycantrópiából.
- A miből? – kérdezte Gilda.
- Nem tudtátok, hogy Lupin professzor vérfarkas volt? Pedig így igaz. És apa normál embert csinált belőle. De sosem mondta el neki. Nem azért csinálta, hogy hálálkodjanak neki érte.
- Ez tényleg nagyon nemes cselekedet volt tőle – mondta Lockhart kisasszony.
A trió elhaladt a hatalmas griffszobor előtt, a bejárati csarnok irányába. Fogalmuk sem volt róla, hogy a szobor mögött James Lupin állt, és minden szavukat hallotta.
- Hölgyeim és uraim – hallatszott David Dursley hangja a mágikus mikrofonon keresztül –, üdvözöljük a mai kviddicsmeccs játékosait, a roxforti professzorokat és a roxforti diákok szüleit! Az iskola történetében sosem volt még ilyen mérkőzés, melynek egyediségéhez az is hozzájárul, hogy egy nyugalomba vonult hivatásos őrző és két nyugalomba vonult ismert fogó játszik benne két remek brit csapatból: Oliver Wood és Harry Potter a Porpicy SC-től és Neville Longbottom a Dimbourne-i Darazsaktól! Most mindkét fogó roxforti professzor, és csapata kapitánya. Az „A” csapatban köszönthetjük Ginevra Pottert, Ronald Weasleyt és Cho Changet mint hajtót, Oliver Woodot mint őrzőt, Fred és George Weasleyt mint terelőt, és természetesen Harry Pottert mint fogót! Most a „B” csapat érkezik a pályára, üdvözöljük őket nagy tapssal: Gilderoy Lockhartot, Marcus Flintet és Blaizi Zabini Flintet mint hajtót, Perselus Pitont mint őrzőt, Aberforth Dumbledore-t és Remus Lupint mint terelőt, valamint Neville Longbottomot mint fogót! Végül a mai bíró szerepében Albus Dumbledore!
A nézők lelkesen tapsoltak, amint a tizennégy játékos elfoglalta helyét a pályán, melynek közepén az igazgató állt, kezében a négy labdát tartó ládával és nyakában egy láncon függő síppal. Eddig soha, senki nem látta az igazgatót seprűn repülni, de láthatóan nagyon elemében volt.
- Tetszik nekem apád seprűje – suttogta Dan Gildának a Mardekár lelátóján, egy rózsaszínre festett seprűre mutatva, melyen Gilderoy repkedett. Noha a „B” csapatnak tengerészkék talárt kellett volna viselnie, Gilderoy ragaszkodott hozzá, hogy az övét lila csíkokkal feldobják egy kicsit, és kiegészítésként egy kis lila kalapot is viselt.
- Tényleg, Gil, mi a neve apád seprűjének? Pinkusz 2000? – tette hozzá Norbert.
Gilda lekicsinylő pillantást küldött felé, mint egy gőgös királynő.
Harry csapata – az „A” csapat – barackszínű talárt viselt.
Harry rávigyorgott Neville-re, amit az viszonzott. Jó ideje már, hogy egymás ellen játszottak. Harry Remus felé is vetett egy pillantást, aki elfordította a tekintetét. Potter professzor háta libabőrös lett – még mindig borzasztónak érezte, hogy Remus az ellensége, és még jobban zavarta a Lupin arcán tükröződő „azt-akarom-hogy-vesztes-légy-Potter” kifejezés. Nagy sóhajjal újra David Dursley hangjára és a pálya közepén lebegő bíróra koncentrált.
- Ééééés felrepült a kvaff! Marcus Flint elkapja, a feleségének passzolja, és ő lő… Wood pedig véd! A kvaff Ginevra Potternél van, nem, Cho Changnél, nem, Ron Weasleynél… Cho Chang… újra Marcus Flint… 10 : 0 a „B” csapat javára!
- Jaj, ne… - nyögte Daniel.
- Fel a fejjel, Dan, az „A” csapat majd csak kiegyenlít! – mondta Norbert.
- Ron Weasleynél a kvaff, átadja Cho Changnek, vissza Weasleynek… aki lő… Piton véd! Hű, ez aztán a ritka alkalom! – kommentálta David, mire rosszalló pillantást kapott McGalagonyról. – Rendben, Markus Flintnél a kvaff, passzolja Lockhartnak, hé Lockhart professzor, az egy gurkó volt, amit el akart kapni! A piros labda a kvaff! Aberforth Dumbledore Cho Chang felé üti a másik gurkót, de Fred vagy George Weasley közbelép, remek volt, fiúk! A másik gurkót Lupin professzor veszi gondozásba, ó, ez közel volt, Potter professzor! – Harry alig tudta félrerántani Tűzvillámját Remus gurkójának útjából. A cikesz eddig még nem került elő, így neki és Neville-nek nem sok dolga akadt.
- Changnél a kvaff, átadja… szabálytalanság! Lockhart professzor, önnek NEM a gurkót kell hajszolnia, de tényleg! A piros labdával foglalkozzon!
- Jaj ne - harapott az ajkába Gilda –, ne már megint!
- Mit ne megint? – kérdezte Dan.
- Apa időnként előforduló betegsége – válaszolt a lány.
- Milyen betegség? – érdeklődött Norbert.
- Színvakság. Ez visszatérő betegség nála. Rátör, aztán elmúlik. Valószínűleg akkor kapta, mikor az Exmemoriam visszafelé sült el… valamilyen mellékhatása lehet, vagy nem is tudom… de néha nem tud megkülönböztetni egymástól bizonyos színeket.
- Aha, tehát ezért visel rózsaszínt! – vigyorgott Dan. – Amikor rózsaszínt vesz fel, azt hiszi, hogy kéket hord. Talán abban a hitben van, hogy barna seprűn lovagol?
- Nem – rázta a fejét Gilda. - A betegsége nem tör rá túl gyakran. Talán félévente egyszer, és nem tart tovább egy napnál… a csudába, miért pont ma kellett előjönnie?
Közben mindkét csapatnak sikerült háromszor gólt dobnia és az eredmény 40 : 30–ra módosult a „B” csapat javára.
Mikor Gilderoy végül elkapott egy gurkót, és megpróbált gólt lőni vele, eltalálta Oliver Woodot a vállán. Albus Dumbledore büntetőt ítélt meg az „A” csapat javára, melyet Ginny érvényesített, és ezzel 40 : 40 lett az állás.
- Ez nem igazságos! Nem apa hibája, hogy nem tudja megkülönböztetni a pirosat a feketétől! – szorult ökölbe Gilda keze.
- Ugyan már, nincs semmi vész, Gil. Elvégre csak egyetlen büntető volt – vigyorgott Daniel. Ő természetesen az „A” csapatnak szurkolt.
A játék eléggé eldurvult. Aberforth és Remus szabályos gurkócsatát vívott Freddel és George-dzsal: a két terelőpáros egymásnak adogatta a gurkókat, úgyhogy a két fekete labda közel sem került a többi játékoshoz. Mindkét csapat hajtói a végsőkig kihasználták a kapura dobás lehetőségét. Marcus Flint és Blaize Flint összeszokott párosként játszott, amin nem lehetett csodálkozni, hiszen immáron 12 éve voltak házasok. A „B” csapat egyetlen gyenge pontja Gilderoy volt, aki úgy látszott, hogy mindent mindennel összetéveszt: nemcsak a kvaffot a gurkóval, hanem a tengerészkéket a barackszínnel is. Ezért történhetett, hogy a kvaffot egyszer Cho Changnek passzolta, lehetővé téve ezzel, hogy Harry Potter csapata a 70 : 60 eredménnyel megszerezze a vezetést.
Piton – bármilyen furcsán is hangzik – elég jó őrzőnek bizonyult. Majdnem olyan jónak, mit Oliver Wood. Most, hogy állandóan a „B” csapat gólpóznái előtt körözött, és összeszorított fogakkal próbált kivédeni minden lövést, a lelátókon ülőknek lehetősége nyílt, hogy megcsodálják csodálatosan vakító fogsorát. Beryl Bradley azonban, aki a Hugrabug lelátóján ült, nem Piton fogait csodálta, hanem magát a bájitalok mesterét figyelte szomorúan. Perselus hetek óta nem állt szóba vele, és egyszerűen nem tudta, mivel kelthetné fel ismét a férfi érdeklődését. Már nem is számolta, hányszor tartott ott, hogy kitörjön: „a gyermeked várom, Perselus!”, de valahogy mindig sikerült visszatartania magát. Most lemondóan bámulta a férfit, és nagyon remélte, hogy semmi baja nem lesz ott fenn a levegőben.
De nem volt ilyen szerencséje.
Hirtelen a két gurkó, melyet Fred/George és Aberforth/Remus passzolgatott egymásnak, irányt változtatott. – Mi a…? – kiáltotta George és Aberforth kórusban. George egyenesen Remus felé ütötte az egyik fekete labdát, Aberforth pedig határozottan Fred felé küldte a másikat, és mégis… mindkét fekete labda egyenesen Piton felé tartott.
A lelátón Beryl ereiben megfagyott a vér.
Daniel szintén megdermedt. Levegő után kapott, és falfehér lett.
- Dan? – rázta meg gyengéden Gilda.
- Ne… - suttogta az ifjú Potter – kérem, ne…
- Mit ne? – vonta össze a szemöldökét a lány, miközben Perselus eszeveszetten próbálta kikerülni a gurkókat, melyek megtámadták. Gilderoy Lockhart a segítségére indult, de az egyik fekete labda leverte kis lila kalapját, és utána iramodott, hogy elkapja. Talán inkább fogót kellett volna játszania…
Mielőtt a Flint páros a bajba jutott Piton segítségére siethetett volna, az egyik gurkó elérte célját: míg a másik elvonta a férfi figyelmét azzal, hogy derékmagasságban röpködött körülötte, a másik mögé lopódzott, és hátulról nagy erővel tarkón találta. A bájitalok mestere azonnal elvesztette az eszméletét. Bár a Flint páros úton volt, hogy segítsen, Harry közelebb volt Pithoz. Látva, hogy Piton összecsuklik a seprűjén, és elkezd lecsúszni róla, nagyobb sebességet diktált Tűzvillámjának, és imádkozott, hogy elérje egykor annyira gyűlölt bájital professzorát, mielőtt túl késő lenne.
Nemhiába tartották Pottert Nagy-Britannia egyik legjobb fogójának: Harry zuhanórepülésbe kezdett, és elsuhant Lockhart mellett, aki épp visszarakta kócos fürtjeire kis lila kalapját. Harry szinte ráfeküdt seprűje nyelére, hogy csökkentse a légellenállást, és nyaktörő sebességgel szelte a levegőt – nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen gyorsan száguldott volna. Alig két lábbal a föld fölött sikerült elkapnia Piton testét, és szinte azzal egy időben felfelé rántotta seprűjét, tökéletes Wronsky Műbukást mutatva be.
- Ez aztán látványos mentés volt, Potter professzor, kár, hogy nem jár érte pont – kommentálta David. – Ó, úgy látszik, Longbottom professzornak sikerült elkapnia a cikeszt!
Míg a játékosok a Piton-balesetre figyeltek, Neville – aki a pálya másik végében volt - nem látott semmit, csak a cikeszt, amely épp akkor repült el mellette. Mire észrevette, hogy a pálya másik végén valami baj van, már a kezében tartotta a kicsiny arany labdát. Ez volt az első eset, hogy sikerült nyernie Harryvel szemben, és mégsem érezte úgy, hogy győzött. Minden alkalommal, mikor játszott ellene, Harry nyert, és a tömeg őt ünnepelte, mert elkapta a cikeszt. Hiába kapta el most Neville a cikeszt, a tömeg nem őt ünnepelte, hanem megint csak Harryt, amiért megmentette Piton életét.
Ennek ellenére Neville nem érzett irigységet. Nagy sóhajjal zsebre vágta a cikeszt, leereszkedett a földre, és az eszméletlen Pitont körülvevő kis csapat felé sietett. Frednek és George-nak sikerült elkapnia, és a ládába kényszerítenie a két goromba gurkót.
Mivel a torna idejére szerződtetett gyógyítók az előző este távoztak, csak Madame Pomfrey segíthetett a sérült őrzőn. Remus és Aberforth egy hordágyra varázsolták Piton ernyedt testét, és elindultak vele a kastély felé.
Az igazgató felment Davidhez, és átvette a mikrofont. – Hölgyeim és uraim, semmi ok az aggodalomra. Minden a legnagyobb rendben van. Vizsgálatot indítunk, hogy kiderítsük, mi történt a gurkókkal. Piton professzor jó kezekben lesz az iskolai ápolónőnél. A mérkőzést a „B” csapat nyerte 220 : 60 arányban. – Ezzel az igazgató elsietett a kastély irányába.
- Ezt nem hiszem el… – kesergett Norbert – …hogy így végződjön?
- Longbottom professzor elkapta a cikeszt – emlékeztette Gilda. – A játéknak vége. Mi van veled, Dan? – fordult a másik fiúhoz, aki csak hamuszürke arccal meredt maga elé.
- El se hinnéd, ha elmondanám – fordult felé az ifjú Potter, szokatlan fénnyel a szemében. Gilda nem értette, mire céloz, de megijedt attól, amit látott.
- Mit nem hinnénk el? - ráncolta a homlokát Norbert.
- Mennem kell – ugrott fel Daniel, és mielőtt bármelyik barátja megkérdezhette volna, mi ütött belé, eltűnt a tömegben.
Harry egy padra rogyott az öltözőben, és a tenyerébe támasztotta fejét. Izzadt volt, és ugyanakkor fázott. Jól emlékezett arra, mikor Dobby ráuszította a goromba gurkót, de az más volt. Most mindkét labda Pitonra támadt, és Harrynek fogalma sem volt róla, hogy miért. Ki akarhatta Piton vesztét?
Aztán hirtelen a halloweeni incidens jutott eszébe. Akkor is megpróbálta valaki megölni a professzort, de nem vált be a terve. Nos, úgy látszik, újra megpróbálta. És mi van, ha ezúttal sikerült neki? Az bizony veszélyes, ha valakit egy gurkó tarkón talál… ha a sérülés komoly, akár bele is halhat.
Harry hirtelen érintést érzett a vállán. Mikor felnézett, Chót látta maga mellett, amint kis mosollyal lenéz rá.
- Csodálatos dolgot tettél – mondta az asszony, és leült mellé.
- Csodálatos? Mi van, ha ez a „csodálatos tett” sem tudta megmenteni? Lehet, hogy meghal, Cho.
- Ó, Harry… - ölelte át egyik karjával a nő. – Látod, ezt szeretem benned: a nagy szívedet. Tudom, mennyire utáltad Pitont az iskolai éveid alatt, és most aggódsz érte.
Az ifjú varázsló vállat vont. – Mindenki aggódik érte… te nem?
- Egy kicsit. De tudod, az alatt az öngyilkos zuhanórepülés alatt én inkább miattad aggódtam, és nem őmiatta… féltem, hogy meghalsz.
- Hé, elvégre fogó vagyok, nem emlékszel? – vigyorgott a férfi.
- Ó, tényleg? – mosolygott vissza rá Cho. – De Harry, én tényleg… aggódtam. Azt hittem, hogy megáll a szívem… féltem, hogy… elveszítlek téged is, mint Cedricet.
Harry kinyújtotta kezét, hogy megszorítsa a nőét. – Sajnálom, Cho. Nehéz lehetett számodra, hogy mindenkit elvesztettél, akit szerettél. Cedricet…
- …és téged. Tudom, hogy már régen elvesztettelek, de valami kihunyt bennem, amikor annyi évvel ezelőtt elhagytalak. A másik felem is meghalt volna, ha te most nem élted volna túl azt a merész zuhanást. De látom, hogy boldog vagy – még ha nem is velem –, és ez egy kis vigaszt nyújt. Szeretlek, Harry.
- És mi van Cedrickel? – suttogta a férfi. – Őt nem szereted?
- De igen. Mindkettőtöket szeretlek – mondta Cho, mélyen a zöld szemekbe nézve. - De ő halott, te pedig élsz.
- Élek. De nős vagyok. Ginny a feleségem.
- Tudom – sóhajtott az asszony. – És örülök, hogy legalább te boldog vagy… szép családod van, meg minden…
- Cho… - Harry kezdett zavarban lenni. – Sajnálom… én… én láttam a reakciódat a lányok harmadik fordulója alatt… veled éreztem, amikor Liu arról beszélt, hogy hiányzik neki az apja és egy igazi család…
Az ifjú boszorkány felsóhajtott. – Jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat… hogy nem Ross hagyott el engem, hanem fordítva… akkor Liu nem gyűlölné ismeretlenül is az apját. Ross nem volt rossz ember… nem ő volt a vétkes. Az egyetlen hibája az volt, hogy ő nem te voltál.
Harry elfordította a tekintetét, és szörnyen zavarban érezte magát. – Sajnálom. Szeretném, ha tudnék segíteni valahogy… – suttogta a fogas felé fordulva.
Az asszony kinyúlt, és megsimogatta az arcát. – Nem tudsz. De azért köszönöm – mondta gyengéden, és annyira közel hajolt hozzá, hogy már csak pár centire voltak egymástól. Harry érezte a nő meleg leheletét a bőrén, és emlékek rohanták meg: iskolai emlékek, mikor az elérhetetlen istennő, Cho Chang után epekedett… és vágyott egyetlen csókjára, melyet ő megtagadott tőle… egy csókjára, melyet végül megadott neki.
Mielőtt Harry felállhatott volna, a nő előre hajolt, megfogta az arcát, és gyengéden a szájára szorította az ajkát. Harry túlságosan meglepődött ahhoz, hogy ellökje magától, túlságosan meglepődött, hogy felfogja, mi is történik… így gondolkodás nélkül a nő ölelésébe olvadt, belefeledkezve a tizenöt évvel ezelőtti keserédes emlékekbe… Az asszony ajka rég elfeledett álmokat idézett fel – álmokat, melyektől a serdülő Harry izzadtságban úszva ébredt és elpirult zavarában… de az tizenöt évvel ezelőtt volt! És ez a jelen… abba kell hagynia, kiáltotta magában. Állj, állj, állj! – elméjében láthatatlan falak visszhangozták a szót, amíg elég erősnek érezte magát, hogy elforduljon.
- Ezt nem lenne szabad… - dadogta.
- Milyen igaz! – törte meg a csendet egy harmadik hang.
Harry az öltöző ajtaja felé fordult, ahol legidősebb lánya, Lily állt dühtől szikrázó szemekkel.
- Lil, én…
- Ezt nem szükséges megmagyaráznod, Harry! – sziszegte a lány. – Megcsaltad anyát! Egek, én becsületes embernek hittelek! Becsületes? Nevetséges! Hogy is lehetnél? Mondd, hogy tehetted ezt szegény anyával? Amikor annyira szeret téged? Amikor senki másra rá sem nézett soha, csak rád? Hogy csaphattad be ennyire, Harry? – A gyerek szeme nemcsak gyűlöletet és megvetést tükrözött, de szomorúságot és csalódottságot is. Szándékosan használta ismét a „Harry” szót az „apa” helyett.
- Figyelj ide, édesem, ez nem úgy van…
- …ahogy gondolom? – tette csípőre a kezét a lány egy „na-ne-nézz-már-hülyének” pillantással. -Szánalmas képmutató vagy, Harry. Siralmas vagy, és nem is tudom, hogy szerethettelek valaha is. Csak hogy tudd: gyűlöllek!
- Lily, hadd magyarázzam meg! – emelte fel a hangját az apja.
- Ezen nincs mit megmagyarázni! – csattant fel Lily. – Láttam, amit láttam! És örülök, hogy én láttam, és nem anya… ő beleroppant volna! Fogadok, hogy már egy ideje tart a dolog ezzel a tyúkkal!
- Először is: Cho nem tyúk. Másodszor: semmilyen „dolog” nincs közte és köztem… egyetlen csók volt, semmi más nem történt, és azt is én kaptam, és nem én adtam…
- Ó, és azt akarod, hogy ezt el is higgyem? – köpte felé a szavakat a gyerek. - Igazán sajnálom szegény anyát. Jobbat érdemelne, mint te!
Harry aggódó pillantást vetett a lányára. – Csak nem akarod anyádnak elmondani… ugye nem?
- Hát, persze hogy nem! Szeretem őt, és nem akarom szenvedni látni! Ő az anyám… de te, te nem vagy többé az apám!
Mielőtt Harry válaszolhatott volna, a lány kiviharzott. A férfi zavartan körülnézett, de senki nem volt ott, akihez szólhatott volna. Cho valószínűleg akkor osont ki az ajtón, mikor Lily rázúdította a haragját. Nos, talán jobb volt így – valószínűleg rosszabb lett volna, ha még Chóval is beszélnie kell a történtek után.
Ami Lilyt illeti, Harry nem tudta, mit tegyen. Biztos, hogy a kislány nem fog szólni az anyjának a dologról, de vele sem fog szóba állni a jövőben.
Ismét lerogyott a padra, és a tenyerébe temette arcát. Miért, ó miért kellett hagynia, hogy az egykori szenvedély érzelmeket ébresszen benne? Tényleg érzelmeket ébresztett benne, vagy ez csak egy pillanatnyi buta fellángolás volt? Valószínűleg. Ő Ginnyt szerette! Senki mást, csak őt. De akkor… miért hagyta, hogy Cho megcsókolja, és az ég szerelmére, miért csókolta vissza? És Lily miért viselkedett így? Az várható volt, hogy dühös lesz rá, de… sokkal rosszabbul reagált, mint azt hasonló esetben el lehetett volna várni tőle.
Harry egyszerűen nem értette Lilyt. Ahányszor csak a buta veszekedéseik után kibékültek, mindig előjött valami új dolog, ami ellene fordította a lányát… vagy ez csak véletlenek egybeesése volna? Akármi is történt, Lily most nagyon dühös volt rá, és Harry nem tudta hibáztatni érte. Biztos volt benne, hogy ő is nagyon ki lett volna akadva, ha mondjuk például rajtakapja az anyját Piton professzorral…
- …de te, te nem vagy többé az apám! – visszhangzottak a fülében Lily szavai, melyek fájdalmas tüskét hagytak a szívében. Újra elszúrta. És ráadásul most bűnösnek is érezte magát: egy másik asszonnyal csókolódzott, míg a felesége odakint van valahol a bátyjaival… nemcsak, hogy hűtlen volt, de még ostoba is. A lánya megvetése volt a büntetése! De nem töprenghetett rajta tovább, mert Fred és George rontott be, őrülten nevetgélve valamin.
- Mi ez a nagy öröm? – mordult fel Harry.
- Mi ez a nagy mogorvaság? – vágott vissza Fred. – Ugyan már, Harry, ez az első alkalom, hogy elvesztettél egy meccset Neville ellen, ne vedd a szívedre!
Harry szomorú mosollyal figyelte sógorait. Az ikrek természetesen azt hitték, hogy az elvesztett mérkőzés miatt rosszkedvű.
- Tényleg, haver, te vagy a nap hőse, megmentetted Piton szaros életét! – vigyorgott George. – De tudod, mire jöttünk rá éppen?
- Mire? – kérdezte Harry, bár egyáltalán nem érdekelte a válasz.
- Lockhart színvak – újságolta Fred. – Ezért próbálta végig a gurkókat elkapni!
- Tényleg? – sóhajtott Potter professzor. – Milyen érdekes. Hogy jöttetek rá?
- Ööö… - George a füle tövéig elpirult. – Mi… megetettünk vele… egy festék-drazsét…
- …amitől teljesen zöld lett… - tette hozzá Fred. – …és erre elkezdett kiabálni, hogy „segítség, sárga vagyok! El kell mennem Madame Pomfreyhez, biztos valamilyen komoly májbetegségben szenvedek!”
- Igen… és elsietett a gyengélkedő irányába – vihogott George. – Látnod kellett volna, Harry, csuda jópofa egy látvány volt!
Az iskolai védőnő épp befejezte a szerencsétlen Piton vizsgálatát, mikor Gilderoy berontott. – Segítsen Madame Pomfrey! – kiáltotta. – Beteg vagyok!
- Nos, tényleg elég zöldnek néz ki – méregette az asszony.
- Zöldnek? Nem sárgának?
- Nem, határozottan zöldnek - hangzott a válasz. - Mit evett?
- Csak egy… ó! – csapott a homlokára Gilderoy. - Fred és George Weasley! Ó, hogy lehettem ilyen ostoba? Sajnálom, hogy zavartam, Madame Pomfrey! – Ezzel sarkon fordult, és az ajtó felé indult, hogy jól megmondja a magáét az ikreknek, és ellenszert követeljen. Az ajtóban az igazgatóba botlott.
- Ó, bocsánat, Albus!
- Semmi baj, Gilderoy! Miért vagy ilyen zöld?
Lockhart bosszúsan legyintett, és kisietett.
- Nos, Poppy, hogy van a beteg? – fordult Dumbledore az iskolai ápolónőhöz.
- Nem túl jól. Túl fogja élni, de beletelik jó pár napba, míg újra talpra áll. Nagyon komoly agyrázkódása van.
- Értem. Tegyél meg minden tőled telhetőt, Poppy, kérlek – mondta az igazgató, mikor az ajtó kinyílt, és a gondnok lépett be.
- Hogy van? – kérdezte Beryl falfehér arccal.
- Túléli – küldött felé Dumbledore egy biztató mosolyt.
- Ó, hála az égnek! – sóhajtott a lány. - Mellette maradhatok?
Albus kérdő tekintettel pillantott Madame Pomfreyre. Az idős boszorkányon látszott, hogy legszívesebben elutasítaná a kérést, de látva Beryl könyörgő és kétségbeesett tekintetét, bólintott. – Rendben. De maradjon csendben. Sok pihenésre van szüksége a betegünknek.
- Dumbledore professzor! – kiáltott Daniel Potter, feltépve az ajtót.
- AZT MONDTAM, PIHENNIE KELL! – toppantott a lábával az asszony. – Ki innen, te gyerek!
- Ööö… professzor úr… - nézett Dan az igazgatóra. – Beszélnünk kell. Fontos. Nagyon fontos.
Dumbledore bólintott, és elhagyta a gyengélkedőt. – Gyere, menjünk az irodámba.
Daniel követte az öreg varázslót végig a folyosón, fel a lépcsőn a ronda kőszörnyig, melyet oly sokszor látott már. Miután Albus elsuttogta a Nyelvnyújtó Nyalánkság jelszót, belépett, és a fiú követte.
- Nos, mi olyan fontos, Daniel? – kérdezte Dumbledore, és hellyel kínálta diákját. Dan azonban nem ült le, hanem mély lélegzetet vett, mintha felkészülne rá, hogy beszámoljon valamiről, amit fél elmondani, majd kinyögte:
- Én voltam.
- Mi voltál te? – pislogott Dumbledore.
- Én tettem... Piton professzorral. De nem tudom, hogy miért és hogyan… - nyelt egy nagyot Dan. – Én nem akartam… komolyan, igazgató úr, sosem akarnám megölni Piton professzort, eszembe sem jutna… mégis én voltam.
- Biztos vagy benne? – kérdezte az idős varázsló.
- Igen. Éreztem. Energia hagyta el a testem, mint mindig, amikor valami nagyot képzelek, de ezeket a dolgokat nem én képzeltem! Olyan volt, mintha valaki más képzelte volna, csak én vagyok az, aki végrehajtom! Nem értem, hogy lehetséges ez, de éreztem! Hisz nekem, ugye, professzor úr? Én szándékosan sosem képzelnék egy tanárgyilkosságot!
- Nyugodj meg Daniel, kérlek – intett Dumbledore. - Nyugodj meg, és ülj le. Hiszek neked, és tudom, hogy nem vagy gyilkos. De úgy tűnik, hogy megint elvesztetted a hatalmat a képességed felett, pont úgy, mint tegnap a kígyónál…
- Igen, úgy tűnik… de tegnap tényleg képzeltem egy kígyót, és azt hittem, hogy tévedésből nagyobbat képzeltem, mint akartam, de ma… eszembe sem jutott, hogy bármit is csináljak azokkal a gurkókkal… Nem képzeltem el, hogy támadják meg Piton professzort, mégis én voltam, mert a szokásosat éreztem… képzelő-energia hagyta el a testem… csak én lehettem! Csak nem tudom megmagyarázni, hogyan és miért… vagy talán…
- Vagy talán? – vonta fel ezüstös szemöldökét az igazgató.
- Ön… ön lehet, hogy ki fog csapni ezért, professzor úr, de… azt hiszem, jobb, ha elmondom… - folytatta a fiú remegő hangon. – Inkább csapjanak ki, minthogy továbbra is veszélyeztetessem mások életét amiatt a könyv miatt…
- Milyen könyv miatt?
Az ifjú Potter újabb nagy lélegzetet vett. – Megszegtem az iskolai szabályzatot. Tulajdonképpen már hetek óta megszegem…
- És megtudhatom, melyik iskolai szabályról van szó?
- Kiszöktem a barlangba… Nos, nem kimondottan a barlangban lévő kúthoz, hanem Griffendél kamrájába.
- Hova? – kerekedett el Dumbledore szeme.
- Griffendél kamrájába. Az első alkalommal találtam, amikor beleestem a kútba. Lent van a barlangban, elrejtve egy ajtó mögött, melyet csak Griffendél örököse nyithat ki. És van ott egy üzenet, amit maga Griffendél írt a fiának, Godwinnak. Abban számol be neki a Képzelő könyvről. Godrik szerint csak két példány létezik a könyvből, és nála volt az egyik, mivel egy látomásában előre látta, hogy a fiából Képzelő lesz, és szüksége lesz rá. Mivel ön az egyik őse jegyzeteiből tanított engem, feltételeztem, hogy Godwin sosem találta meg a kamrát, és sosem olvasta el a könyvet… de én igen. Én elolvastam. És tanultam belőle. – Az idős varázslóra pillantva látta, hogy az érdeklődéssel követi minden szavát. – Lehet, hogy nem kellett volna tanulnom abból a könyvből… sokat tanultam belőle, de veszélyes dolgokat is… nem tudom, de lehet, hogy az a könyv rossz irányba fordította a képességemet, és ezért van az, hogy nem tudom irányítani… tényleg nem tudom. – Hatalmasat sóhajtott. – Ha ezek után kicsap, megértem. De tudnia kellett a könyvről.
Körülbelül egy percig az igazgató nem szólt egy szót sem, csak a fiú vonásait fürkészte. Daniel tűkön ült, várva az ítéletet, és gondolatban már látta magát, amint elköszön roxforti barátaitól… Dumbledore hirtelen megszólalt:
- Vezess a kamrához!
Perselus Piton lassan kinyitotta a szemét, és pislogott. Első pillantása egy aggódó barna szempárra esett, mely őt bámulta. Bradley.
- Mi… mi történt? – suttogta.
- A gurkók – válaszolt a lány. – Emlékszik?
- Ó… igen… - bólintott Piton, aztán a tarkójához nyúlt. A bólintás fájdalmat okozhatott neki, mivel fejsérülése volt. – És mi… mi történt miután… elvesztettem az eszméletem?
- Leesett a seprűjéről. És Harry Potter elkapta, mielőtt földet ért volna.
- Potter? – motyogta a nevet Piton utálattal a hangjában. - Megint Potter?
- Úgy tűnik, professzor, hogy mindig Potterek mentik meg – vont vállat Beryl. Még emlékezett rá, mikor Perselus elmesélte neki, hogy először James Potter mentette meg a vérfarkas Lupintól, aztán Harry védte meg Siriustól Stonehenge-nél, és most újra… Szegény Perselus, gondolta a nő, nehéz lehet elfogadnia, hogy állandóan a Potterek mentik meg.
Pedig arról Berylnek fogalma sem volt, hogy Halloweenkor a pókoktól Daniel Potter mentette meg a professzort…
- És maga? – mordult fel a beteg. – Mit keres itt?
- Ülök a betegágyánál, mi mást?
- Mert sajnál engem, mi? – sziszegte a férfi, noha a beszéd láthatóan fájdalmat okozott neki. –Sajnál… mert Potternek megint meg kellett mentenie, igaz?
- Nem! – csattant fel az asszony. – Nem sajnálom magát!
- Hát akkor – miért – van – itt?
- Mert aggódtam maga miatt!
- Aggódott? – ráncolta a homlokát a beteg. – Aggódott valaki miatt, aki nem beszél magával… immáron…
- Két hete, három napja, öt órája? Igen - bólintott a gondnok.
- Nem kellett volna.
- Miért nem? Mert nem érdemli meg? Egyetértek. Tényleg nem érdemli meg! Én mégis aggódom ön miatt. És tudni akarja, hogy miért? – mielőtt a férfi „nem”-et mondhatott volna, Beryl a szájára tette a kezét, és fölé hajolt, hogy egyenesen a fekete szemekbe nézzen. – Mert szeretem. Ezt sem érdemli meg, de én mégis szeretem.
Perselus ellökte a kezét. – És mi van Neville Longbottommal?
- Neville-lel? – nevetett a nő. – Őt úgy szeretem, mint a bátyámat!
- Úgy tűnt, másként szereti – mondta a varázsló vádlón.
Beryl csak mosolygott. – Maga féltékeny.
- Nem vagyok az.
- De igen.
- De nem.
- De i… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi hirtelen lehúzta, és szenvedélyesen megcsókolta. A lány szinte elolvadt az ölelésben, hagyva, hogy a férfi keze a hátát simogassa… furcsa módon az a kéz erősebbnek tűnt, mint amilyennek egy ilyen beteg ember kezének lennie kellett volna.
- Hazudós – suttogta Beryl, miközben felegyenesedett.
- Hazudós, én? – csattant fel Piton. - Maga hazudott nekem hónapok óta! Maga csinált komplett hülyét belőlem! Ha valaki hazug, akkor az maga!
- Ha lehetőséget adna rá, mindent megmagyaráznék! - ugrott fel az asszony az ágy széléről.
- Nem érdekel! - dacoskodott a beteg. - Fáj a fejem. Menjen el!
- Rendben! Elmegyek! – kiáltott Beryl. – És ne is várja, hogy visszajöjjek, már nem érdekel, mi lesz magával! Az sem érdekel, ha beadja a kulcsot!
- Ó! De megsértődtem! – kiáltott a lány után Piton, mikor az ajtó becsapódott. – Ó… ez tényleg fáj! – nyúlt ismét a fejéhez, és visszahanyatlott a párnára. – Asszonyok, ki ért titeket?
Daniel a pálcája hegyét a mutatóujjához érintette, hogy egy csepp vért fakasszon.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz, fiam? – kérdezte Albus.
- Nos, uram, látja a feliratot ott fent? – Dan az ajtó fölé mutatott. Ez egy rejtvény, amit megfejtettem. Az a lényeg, hogy csak Griffendél örököse nyithatja ki az ajtót, Griffendél vérével. – Ezzel vérző ujját az ajtón lévő kicsiny mélyedésbe nyomta.
A kamra kinyílt és ő, Dumbledore-ral a nyomában belépett.
- Hm… nem rossz – nézett körbe csodálattal az öreg varázsló. – A jó öreg Godrik tudott egy-két varázslatot!
- Ez bizony így van, uram – bólintott Daniel, és a vörös márványasztalhoz sietett, melyen becsukva ott feküdt Viviane Vablatsky „Képzelő” című könyve.
- Ó, tehát ez az a híres könyv? – vette kezébe az igazgató a kötetet, és lapozgatni kezdte. – Igen, igen, igen, nagyon érdekesnek tűnik. Nem hibáztathatlak, amiért égtél a vágytól, hogy tanulj belőle. De azt, hogy kilopakodtál az iskolából, határozottan helytelenítem.
- Tudom, uram – bólintott a fiú csüggedten.
- Látod ezt? - mondta hirtelen Dumbledore.
- Mit?
- Itt hiányzik egy lap.
- Ja, az? Igen, tudom – mondta Dan. – Már akkor kitéphette valaki, mikor Godrik elhelyezte a kamrában.
Az igazgató nem válaszolt, csak nagyon figyelmesen vizsgálta a hiányzó lap előtti oldalt. – Hm… “Milyen módon i-“
- Ó, igen, én is kíváncsi lennék, mit jelenthet. Annyi minden lehet, hiszen annyi szó kezdődik „i„-vel, ugye?
- Igen, így van – bólintott az öreg varázsló. – Habár a körülményeket figyelembe véve, én azt hiszem, tudom, hogy mit jelent.
- Mit, uram?
- “Milyen módon irányíthatunk egy Képzelőt?”
Daniel a homlokát ráncolta, aztán a szeme kikerekedett a rémülettől. – Lehetséges lenne? Lehetséges, professzor úr? Hogy valaki… irányít engem? Irányítja a képességemet azzal, hogy azt a lapot használja? A hiányzó lapot?
- Nem zárhatjuk ki a lehetőséget – válaszolt az igazgató.
- Tehát… bárkinél is van az a lap, arra használja, hogy olyan dolgokat végeztessen el velem, amit én nem is akarok? – kapott levegő után Dan.
- Lehetséges, Daniel – sóhajtott Dumbledore. – Nagyon is lehetséges.
- De… uram… honnan tudja az illető, hogy Képzelő vagyok? Úgy értem… csak anya, apa és ön tud róla. Senki más…
- Legalábbis mi úgy hisszük, hogy csak a szüleid és én tudunk róla. De úgy látszik, van még valaki. És nála van a hiányzó lap, amit a saját céljaira használ.
- Lehet… hogy ez ugyanaz a személy, aki… meg akarta ölni Piton professzort Halloweenkor?
- Igen, valószínűleg. Úgy is mondhatnám, hogy a két személy minden bizonnyal egy és ugyanaz. Csak ki kell derítenünk, ki az.
- És addig…?
- Addig – nézett szomorúan Dumbledore Danielre – ki vagy csapva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
