|
Huszonhatodik fejezet Nyomorultak
Daniel nagyot sóhajtott, aztán bólintott. – Értem, uram. Megérdemeltem.
- Nem, ne értsd félre, fiam – tette a kezét a fiú vállára az igazgató. – A valóságban nem vagy kicsapva, noha megérdemelnéd… csak el kell hagynod az iskolát, mintha ki lennél csapva. Ez csupán szükséges elővigyázatosság: távol kell tartani téged Piton professzortól, mielőtt valaki a te képességedet használva ismét megpróbálja megölni. Ha a bűnöst elkaptuk, visszajöhetsz a Roxfortba.
Valamivel derűsebb kifejezés jelent meg a fiú arcán, de mielőtt kifejezhette volna háláját, Dumbledore megszólalt: - Ki tud még a kamráról rajtad kívül?
- Nos… - harapott az alsó ajkába Dan. Nem akarta elárulni barátait, de nem tudott hazudni az öreg varázslónak. – Norbert és Gilda. De ők nem jöhettek el ide újra. Ők a legjobb barátaim, és a kamrát csak Griffendél leszármazottja nyithatja ki. Azt a lapot még azelőtt téphették ki, mielőtt a könyv idekerült volna, ebben biztos vagyok.
- Igen, ez valószínű – értett egyet az igazgató.
- Ööö, uram… mit mondjak a szüleimnek és a barátaimnak a kicsapásról?
- Apáddal személyesen fogok beszélni. Ami a barátaidat illeti… mondd nekik azt, hogy iskolatársaid szülei közül többen is panaszkodtak nálam, amikért baziliszkuszt varázsoltál… azt mondták, hogy túl veszélyes vagy ahhoz, hogy ugyanabban az iskolában tanulj, mint az ő gyerekeik, ezért a tanári testület úgy határozott… hogy… hogy is mondjam… megszabadul tőled.
Dan bólintott. – Ez nagyon valószínűnek hangzó történet. El fogják hinni.
- Helyes. Ó, és Daniel, ígérd meg nekem, hogy senkinek sem teszel említést erről a kamráról! Maradjon a mi titkunk.
- Megígérem, uram.
- Jól van. Ha a Roxfortba érünk, menj, és csomagold össze a holmidat, és köszönj el a barátaidtól. Egy kicsit rá is játszhatsz… - küldött a Potter gyerek felé egy cinkos pillantást Dumbledore. – Nem kell tudniuk, hogy hamarosan visszatérsz.
- De… mi van akkor, ha a bűnös nem kerül kézre? Akkor örökre távol kell maradnom az iskolától? – kérdezte kétségbeesetten Daniel.
- Ez sajnos olyan dolog, amit most nem tudok neked megválaszolni, fiam.
- Kicsaptad? – kapott levegő után Harry, és úgy érezte, hogy sürgősen le kell ülnie. Lerogyott az igazgató íróasztala előtt álló karosszékbe. – Miért, Albus?
- Nyugodj meg, Harry, kérlek – mondta az igazgató.
- Hogy nyugodhatok meg, az ég szerelmére? A fiamat kicsapták! Hagridon és Dracón kívül még soha nem csaptak ki egyetlen diákot sem a Roxfortból! Miért? Mit csinált Daniel?
- Tulajdonképpen, ő nem csinált semmit – mondta Dumbledore – vagy inkább… mondjuk úgy, hogy ez nézőpont-kérdése…
- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát az ifjú apa.
- Az elmúlt pár hónapban a fiad sorozatosan leszökött Roxmortsba.
- De… ez nem elég indok arra, hogy kicsapják, vagy mégis? – értetlenkedett Harry. Pontosan emlékezett a harmadikos korában Roxmortsba tett titkos kirándulásokra. – És… mit csinált ott a fiam ?
- Amikor beleesett a Kívánságok Kútjába, az alatta lévő barlangban talált egy titkos ajtót. Kiderítette, hogy az egy kamrába vezet, melyet egykor nem más, mint Griffendél Godrik épített.
- Griffendél? – kerekedett el Harry szeme. – Miért… miért épített volna Griffendél egy kamrát? Úgy értem… mindannyian tudjuk, hogy Mardekár épített egyet a baziliszkusznak, de Griffendélnek mire kellett?
- Nos, minden Godrik és Hollóháti Hedvig titkos viszonyára, és a fiukra, Godwin Potterre vezethető vissza – mondta Dumbledore. – Griffendél a fiának építette a kamrát. A helyiség tulajdonképpen egy könyvtárféleség, egy csomó információval, melyet Godwin használhatott volna. Godrik egy baglyot küldött Potterékhez, melyben beszámolt nekik a kamráról, de úgy tűnik, hogy ők sosem kapták meg a levelet, és Godwin sosem szerzett tudomást a kamra létezéséről. Tulajdonképpen nem sokan tudják, hogy a jó öreg Godrik látnok volt. Ez ritka adottság a férfiaknál, általában csak nők rendelkeznek vele. De Godrik látnok volt, és tudta, hogy Godwin Képzelő lesz. Ezért szerzett egy nagyon ritka könyvet a fiának: egy könyvet a Képzelőkről. Remélte, hogy Godwin hasznosnak fogja találni. De a fiúnak sosem volt alkalma elolvasni a könyvet. Valószínű, hogy Potterék nem kapták meg a levelet… történhetett vele valami útközben. A tény az, hogy a Godrik által a fiára hagyott könyvből hiányzik egy lap. Jó okom van feltételezni, hogy azon a lapon olyan információ található, mellyel egy kívülálló irányíthatja a Képzelő adottságát, és saját céljaira használhatja azt.
- És mi köze van ennek Daniel kicsapásához? – kérdezte Harry dacosan.
- Nagyon is sok – sóhajtott Albus. - Daniel nem egy óriási kígyót képzelt a tornán. De másvalaki igen. Daniel csak végrehajtotta annak a másik személynek az akaratát. És ma a megvadult gurkók… azt is Daniel csinálta, de nem ő képzelte őket. Valaki más tette, csak a fiadat használta fel a kivitelezéshez.
- Akkor… akkor ez… úgy működik, mint a telepátia? Az a személy elképzel valamit, de miután uralma van a fiam felett, Dan viszi véghez azt, amit az a valaki elképzelt?
- Igen, Harry, attól tartok, így van – bólintott az igazgató.
- És mit lehet tenni ez ügyben? Nem hagyhatjuk, hogy a fiam egy ismeretlen őrült kénye-kedvének legyen kitéve!
- Sajnálom, de jelenleg nem segíthetek Danielen. Ezért határoztam úgy, hogy elküldöm őt a Roxfortból – úgymond kicsapom – addig, amíg a tettes személyét ki nem derítjük, és meg nem állítjuk. De anélkül az oldal nélkül fogalmam sincs, hogy leszünk képesek megállítani az illetőt… Nehéz ügy, nagyon nehéz ügy… Kérlek, hogy ne tégy említést senkinek Daniel kicsapásának igazi okáról. A feleséged természetesen kivétel, de vigyázz, hogy senki más ne tudja meg! Nem lehetünk elég óvatosak… a tettes köztünk van.
- Kicsaptak? – tátogott Gilda. – De hát miért?
- Hosszú történet – hajtotta le a fejét Dan –, és elég komplikált is.
- De… miért csapott ki Dumbledore anélkül, hogy megindokolta volna? - kérdezte Norbert. - Ez nem jellemző rá!
- Sajnos jó oka van rá, barátom! – válaszolt Dan. – Mégpedig az ál-baziliszkusz, amit varázsoltam. A roxforti diákok szülei közül sokan halálra rémültek. Féltik a gyerekeiket… félnek, hogy egy valódi baziliszkuszt varázsolok, amelyik megöli őket…
- De hát… ez a legsüketebb dolog, amit csak hallottam! – füstölgött Norbert. - A szülők nem lehetnek ilyen ostobák! És ha mégis, akkor a tanári testületnek több esze is lehetne annál, minthogy kicsapjon téged!
- Úgy látszik, nincs – vont vállat szomorúan Dan.
- Ó, Dan… nem akarom, hogy elmenj – futotta el Gilda szemét a könny. - Nem tudom elképzelni a Roxfortot nélküled.
Daniel legszívesebben ránevetett volna, és közölte volna vele, hogy ne szomorkodjon, mert a lehető legrövidebb időn belül visszatér, de Dumbledore azt mondta, játsszon rá. Daniel engedelmeskedett. A lányhoz lépett, és gyengéden letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Ne sírj miattam, Gil. Egy nap újra találkozunk. Talán már a nyári szünidő alatt.
- De… de mi lesz veled, ha nem fejezed be itt a tanulást? - szipogott a lány.
- Még mindig elmehetek a Bauxbatonsba vagy a Durmstrangba – vont vállat az ifjú Potter.
- Ne, a Durmstrangba ne menj! Az gonosz hely! – jelentette ki Gilda. – Abban az iskolában sötét varázslókat képeznek.
- Ó, te kis buta. Az rég volt… most már tisztességes iskola, pont úgy, mint a Roxfort.
- Sose hívj kis butának! – suttogta Gilda.
- Akkor hogy hívjalak? Felségnek? - vigyorgott a fiú erőltetetten.
Látva a természetellenes mosolyt, Lockhart kisasszony szíve még jobban összeszorult. Daniel - noha megpróbált gondtalannak látszani, rettenetesen érezte magát. Vigyora nem tudta becsapni a lányt: ő is nagyon el volt keseredve. Épp most veszti el Danielt, gondolta Gilda. Hirtelen átlépte az egy lépés távolságot, ami elválasztotta kettejüket, és a nyakába borulva olyan szorosan ölelte a fiút, hogy az majd megfulladt.
- Gil… megfojtasz – nyögte Dan. Nagyon meghatódott a lány reakciójától. Számára ez a „kicsaptak-és-ezért-most-szomorú-vagyok” dolog csak egy drámai szerep lett volna, de a reszkető és zokogó Gilda Lockharttal a karjában valahogy az egész más értelmet nyert. A lány számára az egész helyzet valóságos volt, ő tényleg azt hitte, hogy soha többé nem látja viszont a barátját… Daniel talán életében először megértette, mi az együttérzés: mások érzelmeinek olyan fokú megértése, hogy szinte már maga is érzi őket. Vissza kellett pislognia egy könnycseppet, és bele kellett harapnia alsó ajkába, nehogy elkiáltsa magát: „nem is igaz, nem csaptak ki!” Olyan erősen harapott az ajkába, hogy az vérezni kezdett.
Mielőtt észrevehette volna, mi is történik vele, a lány kissé visszahúzódott, majd a szájára szorította az ajkát. Ez a csók egyáltalán nem hasonlított arra, melyet Bálint nap éjszakáján váltottak. Akkor ártatlan és egyszerű volt, most szenvedélyes és érzelmekkel teli. Fájdalmas. Szomorú. Lemondó. Dan keze végigsimította a selymes hosszú hajat, majd megérintette a könnyes arcot, és csókolni kezdte, mintha az élete függne tőle. Érezte a vér félreismerhetetlen ízét az ajkain – úgy látszott, a lányt nem zavarta, hogy neki vérzik a szája, csak azzal törődött, hogy olyan sokáig ölelje, ameddig csak lehet. Dan tudta, hogy meg kell törnie a pillanat varázsát. Nem volt könnyű, de neki kellett megtennie.
Egy elszánt mozdulattal hátrahúzódott. – Mennem kell – mondta.
A lány is nehezen szedte a levegőt, egyik kezét a szájára szorította, melyen pár perccel korábban még Daniel csókját érezte…
A könnyek sűrű egymásutánban gördültek le az arcán. Daniel annyira szerette volna megvigasztalni, de nem tehette. Norberthez lépett, és a kezét nyújtotta felé. Az ifjú Malfoy szomorú mosollyal rázta meg. – Hiányozni fogsz nekem, Potty. Ha tíz hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a legjobb barátom egy Potter lesz, hát biztos csúnya átkot küldök rá… de jó volt a barátodnak lenni.
- Én is szerettem a te barátod lenni – bólintott Dan, aztán visszafordult Gildához, és egy pergament adott neki.
- A Tekergők Térképe. Odaadnád a nevemben Kevinnek vagy az ikreknek? Nincs kedvem most megkeresni őket, és érzelmes búcsút venni tőlük.
- Természetesen, átadom nekik – hangzott a válasz.
- Vigyázz magadra, cimbora – tette hozzá Norbert.
- Rendben – hajolt le Daniel, hogy felvegye hátizsákját, majd intett Abunak, hogy ugorjon a vállára. Még egy utolsó pillantást vetett Gildára, aztán elfordította a tekintetét. – Szervusztok, nyáron találkozunk – és ezzel kilépett a Mardekár klubhelyiségéből.
Miután Dumbledore a vacsoránál bejelentette Daniel kicsapatását, a kastély megtelt az esetről szóló mormogással: ”Daniel Pottert kicsapták! Azt hittem, rosszul hallok, amikor az igazgató bejelentette!” „Én is! El se tudom hinni! Nemrég még bajnoknak kiáltották ki! Miért csapnak ki egy bajnokot?”
Sokan a diákok közül nagyon érdekesnek találták a híreket, és azt találgatták, miért kellett távoznia a Potter fiúnak. Másokat nem érdekelt az igazság, de ők is sajnálták a szerencsétlen kölyköt.
Az ikrek szokatlanul csöndesek voltak, és Kevin rettenetesen érezte magát. Csak nemrég békült ki az unokatestvérével, és az most elment.
- Szép volt tőle, hogy nekünk adta a térképet, ugye? – mondta Valentine.
- Igen… - bólintott Viviane. – Azt hittem, Piton rég elkobozta… fura… tegnap még a fél lábamat odaadtam volna olyasvalamiért, mint a térkép, de most nem tudok örülni neki.
- Ezzel nem vagy egyedül – panaszkodott Kevin, és eltolta a Yorkshire pudinggal teli tányért maga elől. Egyszerűen nem tudott enni. Rettenetes bűntudata volt. Danielt amiatt a hülye baziliszkusz miatt csapták ki… ha Kevin nem kezdte volna cukkolni azzal, hogy egy oroszlánt próbált varázsolni, akkor Dan egyáltalán nem varázsolt volna kígyót… Az ifjú Weasley borzasztóan érezte magát – minden az ő hibája volt! Másrészt pedig, annyira szeretett volna jóvátenni mindent, amit az iskolaév alatt Daniel ellen elkövetett, és többé nem lesz rá alkalma…
- Hol van Lily? – szólalt meg Lancelot.
- Nem tudom. Talán sírdogál valahol – vont vállat Val.
Lily azonban nem sírt sehol, hanem a folyosón vágtatott Harry irodája felé. Apja nem volt jelen a vacsoránál, ezért a lány feltételezte, hogy a szobájában találja. Feltépte az ajtót, és beviharzott.
- Miért? – kiáltotta.
- Mit miért? - pislogott a bűbájtan professzor, szinte megrémülve lánya arckifejezése láttán, melyen annyiféle érzelem látszott: fájdalom, zavar, és düh, düh, düh!
- Minden a te hibád, Harry! – kiáltotta Lily a lábával toppantva.
- Miért, ha kérdeznem szabad? – tette karba a kezét Potter papa, és hátradőlt a székében. Megpróbált olyan nyugodtnak látszani, amennyire csak lehetséges volt.
- Mert te kényeztetted el! Már mondtam neked egyszer, nem? Úgy nevelted Danielt, hogy azt higgye, neki mindent szabad, és most itt az eredménye! Kicsapták! Büszke lehetsz az apai képességeidre, Harry!
A férfi megpróbált nyugodt maradni, de hiába. Ő legalább annyira el volt keseredve amiatt, hogy Danielnek el kellett hagynia a Roxfortot, mint a lánya, és Lilynek nem volt joga így beszélni vele! Nem kényeztette el a fiát! Na jó, talán egy kicsit, de nem ez volt az oka, amikért a fiút kicsapták… És még nem is mondhatta el az okokat a lányának, akinek fogalma sem volt róla, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint gondolta volna. Lilynek fogalma sem volt róla, hogy az öccsének ijesztő hatalma van, mely akár mások életét is veszélyeztetheti. Fogalma sem volt róla, hogy valami őrült játékszerként használja a kisöccsét arra, hogy megölje Pitont. El sem tudta képzelni, milyen rettenetes dolgokat eredményezhet az, ha valaki irányít egy Képzelőt… Fogalma sem volt róla, hogy Daniel nemcsak Piton, vagy az egész Roxfort, hanem akár az egész varázslóvilág pusztulását is okozhatja… de Harry tisztában volt vele. Ennek a ténynek ismerete ólomsúllyal nehezedett rá, majd’ agyonnyomta rettenetes súlyával… Féltette a fiát, féltette a varázslótársadalmat… és a szemtelen kis Lily itt azért üvölt vele, mert elkényeztette a fiát… A fejében órák óta kattogó kis fogaskerekek egyike eltört, tönkre téve a mellette lévőt is. Ettől remegés futott végig az agyán, és egész testén… szinte reszketett az elfojtott indulattól, és nem tudta többé visszafogni magát… úgy áradt ki belőle a feszültség, mint a láva egy kitörő vulkánból.
- FOGD BE A SZÁD! – üvöltött a lányára, felpattanva a székéből. – HALVÁNY FOGALMAD SINCS AZ EGÉSZRŐL!
Lily soha nem hallotta az apját ilyen hangon kiabálni. Összerándult az ijedtségtől és félelemtől. Apja összeráncolta a szemöldökét, zöld szeme összeszűkült, de világosan látszott, hogy szikrázik a dühtől. Keze ökölbe szorult, és úgy nézett ki, mintha meg akarná ütni a kislányt, ha még egy szót szól. Lily hátrált egy lépést, miközben rémület és undor tükröződött a vonásain. – Gyűlöllek – rebegte, majd kirohant.
Harry visszaroskadt a székre, és kezét a homlokára szorította. A homloka úgy fájt, hogy azt hitte, megbolondul tőle. – Nyugodj meg… - győzködte magát. – Csak az idegeid… semmi más, csak az idegeid… - Megmasszírozta a homlokát, próbálva elűzni a kínzó fájdalmat. A szeme könnybe lábadt, és a világ elmosódott. – Mi történik? – sóhajtott. Nem érezte ilyen borzasztóan magát már vagy… tizenhárom éve.
Remus Lupin pont azon volt, hogy beterelje a fiát a szobájába és lefektesse, mikor Harryt látta elviharzani. Noha még mindig haragudott egykori barátjára, most csak sajnálni tudta. Nem lehet jó érzés, ha kicsapják az ember gyerekét a Roxfortból… remélte, hogy az ő kis Jamese sose kerül ilyen helyzetbe.
- Apa… - szólalt meg a gyerek, és lehuppant az ágyra, míg a férfi belépett a fürdőszobába. – Amikor Harry Potter elrohant mellettünk, valami eszembe jutott. Valami, amit már reggel óta meg akartam kérdezni tőled, de elfelejtettem.
- Mi az, Jamie? – kiáltott ki Remus a fürdőszobából. Már elfordította a csapot, hogy teleengedje a kádat meleg vízzel.
- Te tényleg vérfarkas voltál?
Loccs!
Remus beleesett a kádba.
- Micsoda? – újabb loccsanás hallatszott, amint megpróbált kimászni a vízből.
Gyorsan elvégzett magán egy szárító bűbájt, és visszasietett a gyerekszobába. – Honnan szedsz ilyesmiket? – kérdezte reszelős hangon, leülve Jamie mellé. Még évekkel ezelőtt megegyezett a feleségével, hogy egykori lycantrópiáját titokban tartják a fiuk előtt. Ki beszélhetett róla a gyereknek?
- Én csak… hallottam valamit – vont vállat a kisfiú. – Igaz, vagy sem?
- Nos… nincs értelme tagadni, James. Igaz. Valóban vérfarkas voltam. Aztán egy nap… teljesen váratlanul… már nem voltam többé az. Ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom.
- De én tudom – mondta a gyerek, kedvenc plüss jetijéért nyúlva. – Harry Potter csinálta.
Remus a homlokát ráncolta. – Miket beszélsz?
- Harry Potter kifogott egy varázserejű aranyhalat a Durmstrangban – felelt Jamie, egyik kezéből a másikba dobálva a plüssfigurát. – Lehetett három kívánsága, és az egyik az volt, hogy normális ember legyél újra.
Lupin egyszerűen nem hitt a fülének. - Ki mondta ezt neked?
- Senki. Csak meghallottam, amikor Daniel Potter elmesélte a barátainak. Ők nem is láttak engem. Csak hallottam, és gondoltam, megkérdezlek téged.
Remus fejében egymást kergették a gondolatok. Akkor, amikor ő ismét normális ember lett, Harry valóban a Durmstrangban tartózkodott. A legidősebb Potter gyerek kvibli volt… aztán egyszer csak varázsló lett. A hal csinálhatta. De hát akkor… Harry egy kívánságot őrá pazarolt! És ő önzőnek nevezte! ÖNZŐNEK! Szent ég, hogy tehetett ilyet?
Remusnak soha életében nem volt ilyen bűntudata. Hónapok óta milyen kiállhatatlan volt Harryvel, pedig tulajdonképpen tőle kapta az életet! Az igazi életet! A normális életet!
Remus a könyökét a térdére támasztotta, és arcát a tenyerébe rejtette. Percekig maradt ebben a pózban.
- Papa? – nyúlt ki a kicsi, és megveregette az apja vállát. – Jól vagy?
- Remekül – nézett fel űzött kifejezéssel Remus. – Csak még sosem éreztem magam ilyen lököttnek.
Harry azt se tudta, merre jár, már másodszor ebben az évben. Úgy érezte magát, mint a tűz után: céltalanul bolyongott, és nem tudta, mit csinál, merrefelé halad… csak azt érezte, hogy mennie kell.
Az ég már teljesen sötét volt, és csillagok milliárdjai tündököltek odafönn. A tavaszvégi-nyáreleji éjszaka illatos levegőjében kissé kiszellőzött a feje. Lerogyott egy kidőlt fatörzsre, és mélyen beszívta az orgona édes illatát.
Annyira össze volt zavarodva, hogy idegességét szavakkal ki sem tudta volna fejezni. Azt kívánta, bárcsak véget érne ez a rémálom… hogy minden megoldódjon… de ahányszor úgy tűnt, hogy minden rendbe jött, mindig valami új probléma adódott, ami pokollá tette az életét. Tekintetét felfelé fordította, a kis égi fények felé. Kíváncsi volt, hogy ha annak idején jobban figyelt volna Trelawney óráin, most vajon mit tudna kiolvasni a csillagokból.
Trelawney…
Az ördög vigye a vén boszorkányt, úgy tűnik, megint igaza van!
Bánat, bánat után…
A fia a Mardekárba került… tönkrement a barátsága Lupinnal… Ginny elvesztette a gyermekét… Kigyulladt a házuk, és elpusztult Hedvig… Daniel majdnem meghalt, mikor a kútba esett… Lily egyre jobban gyűlöli… Danielt kicsapták… mi jöhet még?
Harry el se merte képzelni, mi jöhet még ezek után.
Hirtelen valami érintést érzett hátulról. Kirántotta a pálcáját a zsebéből, és a másodperc tört része alatt megfordult, hogy elbánjon támadójával, de csak Angyal, az unikorniscsikó állt a farönk másik oldalán, és óriás, borostyánszínű szemeivel őt nézte.
- Szia… nem akartalak megijeszteni holmi pálcalengetéssel – suttogta a férfi, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kis állat puha orrát. Noha Suette Pollts professzor negyedikes korukban azt mondta, hogy az unikornisok inkább a női kéz érintését szeretik, és minél fiatalabb az a nő, annál jobb; úgy tűnt, hogy Angyal nem bánta, ha egy felnőtt férfi ér hozzá. Odabújt Harryhez, arany szőre világított a sötétben.
- Neked is szükséged lenne egy kis melegségre, ugye? – mosolygott szomorúan. – Megértem. Apropó, melegség… - most jött rá, hogy meg kellene látogatnia a családját, hogy legalább megvigasztalja Ginnyt. Daniel bizonyára elmesélte az anyjának kicsapása okát, mikor pár órája megérkezett roxmortsi otthonukba, de Harry magyarázatára is szükség volt… - Meg kell látogatnom a feleségemet – mondta a kis állatnak, és egy kicsit bolondnak érezte magát, amiért beszél hozzá. Megérti őt egyáltalán az unikornis? – Légy jó kislány, rendben? – Még egyszer megsimogatta Angyalt, aztán elindult az ösvényen a varázslófalu irányába.
Noha már majdnem tizenegy óra volt, Ginny a kerti lugasban lévő kis tó mellett ült, és a békabrekegést meg a tücsökciripelést hallgatta. Nem tudott elaludni. Túlságosan elkeseredett volt hozzá.
Daniel órákkal ezelőtt jött haza. Az asszonynak először fogalma sem volt, hogy mit keres a fia a kertkapuban késő este. Aztán a gyerek elmondta neki.
Ginny azt hitte, ott helyben elájul. Kicsapták! A fiát kicsapták!
A fiú ledobta a csomagját, és megölelte az anyját, odasúgva neki: – Minden rendben anya, ez nem igazi kicsapás. Még a pálcámat sem törték ketté!
Ginnynek fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon, csak behívta a fiát, aki elmondta neki a részleteket. Magából kikelve hallgatta, ahogy Daniel beszámol Griffendél Godrik kamrájáról, és halálra rémült, mikor megtudta, hogy Danielt valaki irányítja, dróton rángatja, játszik vele, mint egy marionettfigurával…
A fiú most már bizonyára az igazak álmát alussza, gondolta Ginny, de ő maga nem találta a helyét. A gondolatok egymást kergették a fejében, de nem tudott rájönni, hogy ki és miért használja a fiát…
Hirtelen megnyikordult a kertkapu, és ő felriadt merengéséből.
- Harry? – suttogta, és felugorva elésietett. Félúton a kapu és a tavacska közt szoros ölelésben találkoztak.
- Ó, Harry… - remegett az asszony a férje karjában. – Mi történik itt?
- Bárcsak tudnám, Gin – sóhajtott Harry. – Daniel elmondta neked, mi történt?
- Igen… de egyet nem értek. Milyen gonosz teremtmény fenyegeti Dant? És miért őt használja arra, hogy eltegye Pitont láb alól? Miért a mi fiunkat?
- Nem tudom. De ki fogjuk deríteni, drágám. Biztos vagyok benne.
- Ez… ez nekem olyan kísérteties. A kamra, az a könyv, a goromba gurkók… féltem Danielt. Annyira tehetséges… és ha a képességét rosszra használják, akkor… el se merem képzelni, mi történhet!
A férfi nem tudta, mit válaszoljon, hogy nyugtassa meg a feleségét, mert ő épp olyan ideges és zavart volt, mint az asszony. A fiuk tényleg tehetséges volt. Minden képzeletet felülmúlóan tehetséges – a szó mindkét értelmében. Harry nem akart belegondolni, hogy mire képes egy Képzelő, aki rossz irányítás alá kerül…Beszéd helyett ezért inkább csak ölelte Ginnyt, simogatta a haját, és az arcát a nő nyaka hajlatába rejtette.
- Érints meg, Harry – suttogta Ginny.
- Most is épp megérintelek – súgta vissza a férje.
- Ne úgy – húzódott hátra egy kicsit a nő – szükségem van rád. Szükségem van a melegségedre, a szerelmedre… – Ginny megfogta férje arcát, és csodálatos szemeibe nézett, melyek most bársonyosan mélyzöldnek tűntek az éjszaka sötétjében. - Szeress, Harry… és feledtess el velem mindent!
- Ahogy kívánja, hölgyem – mondta gyengéden Harry, és ölbe akarta venni Ginnyt, hogy bevigye a házba, de az asszony megállította.
- Ne ott bent!
- Akkor… hol? - nézett körül a férfi, aztán hirtelen megértette. – Csak… csak nem azt akarod, hogy… itt? Kint?
- Elég sok különleges helyen csináltuk már, Harry. Miért nem próbáljuk meg itt is?
- Mert valaki megláthat, vagy meghallhat. Eléggé hangos típus vagy, drágám!
Kis kuncogás volt a válasz. – Azt hiszem, meg tudom állni, hogy csendben maradjak. Gyere – fogta meg a kezét Ginny, és visszavezette a lugasba, mely elrejtette őket összefonódó indáival, és kizárta a külvilágot. Semmi más nem létezett többé, csak ők és az a néhány brekegő béka a kerti tóban.
Harry gyengéden fektette a fűbe az asszonyt, miközben pihekönnyű csókokkal borította az arcát és nyakát. Hirtelen megdermedt, és kicsit visszahúzódott.
- Mi van? – a nő felnyögött, mert hirtelen nagyon „Harrytelennek” érezte magát.
- Az a béka – suttogta a férfi. – Bennünket néz.
Az asszony kuncogott, és előhúzva pálcáját egy bénító átkot küldött a szerencsétlen állatra. – Most már nem néz. Igazán, drágám, mikor alakult ki benned ez a „valaki-figyel-bennünket-komplexus”?
Harry elpirult. – A legelső alkalommal, mikor a prefektusi fürdőben szeretkeztünk. Kiderült, hogy Myrtle végignézte az egészet.
- Tényleg? - ráncolta az orrát Ginny. – Nos, most biztos, hogy Myrtle nincs itt… úgyhogy mire várunk? – ezzel megragadta férje talárját, és lehúzta magához, a szájára szorítva az ajkát. Daniel kicsapatása és a misztikus személy, aki Dan hatalmával manipulál feledésbe merült, a tóban lévő békákkal együtt.
Draco rossz kedvében volt. Nagyon rossz kedvében volt. Füstölögve érkezett haza a bankjából.
A pénzintézet remekül ment. Egy idő óta egyetlen kobold sem fenyegette semmivel, tehát boldog és elégedett ember lehetett volna. Mégsem volt az.
Először is ott volt az a dolog a szüleivel. Lucius és Narcissa állítólag elhagyta az országot valamilyen titkos minisztériumi küldetés miatt, de legalább pár házimanót otthon kellett volna hagyniuk. De nem így tették.
Draco a múlt héten jó párszor meglátogatta a Malfoy kúriát, de az épület és a kert kihalt volt. Egy elhagyatott épületben mindennek porosnak és pókhálósnak kellene lennie. Draco azonban jó megfigyelőkészséggel rendelkezett, és feltűnt neki, hogy az épületben sehol sem volt por és pókháló. Minden olyan tiszta volt, mint máskor. Ugyanakkor a házimanók nem voltak ott. De akkor vajon ki takarítja a házat? Dracónak fogalma sem volt róla.
Dumbledore körülbelül két hete találkozott Cornelius Caramellel, és érdeklődött nála Lucius Malfoy küldetéséről, de a Mágiaügyi Miniszter állítólag semmit sem tudott az ügyről. Persze, ha a küldetés annyira titkos volt, akkor a miniszter sem beszélhet róla, de az igazgató elmesélte Dracónak, hogy mikor Lucius felől érdeklődött, Caramel érdekesen reagált. „Cornelius kifejezetten meglepettnek tűnt. Soha nem volt az a típus, aki képes elrejteni érzelmeit: mindig kiülnek az arcára, és most is ez történt. Amikor az apja és anyja küldetése iránt érdeklődtem, Corneliusnak elkerekedett a szeme a meglepetéstől. Aztán azt mondta, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Tudtam, hogy nem hazudik. Általában észreveszem, ha az emberek nem mondanak igazat nekem, és ő nem hazudott. Fogalma sem volt a küldetésről. Tehát a küldetés nem is létezik. Arra a kérdésemre, hogy látta-e mostanában Luciust, nemmel felelt.” E szavak visszhangzottak Draco fejében.
Tehát a küldetés nem is létezik. Az apja találta ki. De miért? Valami azt súgta az ifjú Malfoynak, hogy apja valamire készül, de fogalma sem volt róla, hogy mire. Azt sem tudta, hogy Tatyana Fjodrovna hiányzó csontváza hogy illik a képbe.
Aztán ott volt Gabrielle esete. Mintha ez a Lucius-dolog nem idegesítette volna Dracót eléggé, még Miss Delacour (jelenleg még Mrs. Malfoy) is kezdte megőrjíteni.
Nem beszélt a lánnyal a torna utolsó napja óta. Igaz, hogy az csak tegnap volt, de Dracónak egy örökkévalóságnak tűnt. Kívánta a lányt. Annyira kívánta, mint még soha egyetlen nőt sem… de Gabie levegőnek nézte őt. Egy Malfoyt soha, senki sem nézhet levegőnek! Ez felháborító! Felháborító és kínzó… Úgy érezte, megbolondul a vágytól, ha a lány még sokáig játssza a jégkirálynő szerepét… És ha már vágynál tartunk… Draco valamilyen furcsa zajt hallott, amikor kilépett a kertbe.
- Cicc-cicc-cicc… - lehajolt, és valamilyen kóbor macska után kutatott, de nem találta. Vállat vont, és a háza felé indult. Akkor megint hallotta a különös zajt… - Lumos! - mondta csendben, maga elé tartva pálcáját. Az ember nem lehet elég óvatos… ki tudja, hátha egy kobold rejtőzik a bokorban, az alkalomra várva, hogy megtámadhassa… de nem. A koboldok soha nem nyögdécselnek… és sóhajtoznak… és kuncognak.
Draco átkukucskált a szomszéd kertbe, és azt látta, hogy az egyik bokor veszettül mozog. – A fene essen beléd, Potter! – suttogta. – Miért van az, hogy nekem sosem jön össze?
A következő pár napban a roxforti diákok alig beszéltek másról, mint Daniel kicsapásáról. Lily állandóan sötét pillantásokat vetett apjára, akinek gyermeke sötét tekintetétől a hideg futkározott a hátán. A jeges zöld szemekbe tekintve Potter papa annyira szerette volna, hogy a kislány meghallgassa, de az nem volt rá hajlandó. Harry eddig nem ismert még gyereket, aki ennyire ellenséges lett volna az apjával. Talán csak Dudley gyerekkori hisztériázását lehetett Lily csendes gyűlöletéhez hasonlítani. Az apa tudatában volt, hogy lánya szemében megvetés és utálat tükröződik, akárhányszor csak ránéz. Ez nagyon elszomorította, és Harry elátkozta azt a pillanatot, mikor hagyta, hogy Cho megcsókolja az öltözőben. Másrészt, az volt a benyomása, hogy a Cho-eset csak kiváltott valamit Lilyben: valamit, ami már régóta benne lappangott. Az a tény, hogy egy másik nővel látta csókolódzni az apját, csak az utolsó csepp volt a pohárban… Harry határozottan úgy érezte, hogy valami komoly baj van a lányával. Már hónapok óta volt vele valami. De vajon mi, és miért?
Harry észrevette, hogy nemcsak az ő lányával vannak problémák. Gilderoy Lockhart is egyre több időt töltött Gildával, aki láthatóan nagyon lehangolt volt. A bűbájtan professzor tudta, hogy a kislány Daniel jó barátja, bár arról fogalma sem volt, hogy mennyire közeli barátok lettek. Gilda visszavarázsolta eredeti haját, és megint inkább fiúnak nézett ki, mint lánynak.
Még az állandóan élénk ikrek is kissé depressziósnak tűntek, és Kevin is szörnyen lehangoltnak látszott: rettenetesen sajnálta, hogy nem békült ki Daniellel már régebben. Egyedül Lancelot merte egyszer megjegyezni, hogy unokatestvérük csak azt kapta, amit megérdemelt, mivel mindig semmirekellő volt. Ezzel a kijelentésével azonban egy újabb Kevin-féle orrba vágást és Valentine-től egy gumilábrontást sikerült beszereznie.
Ami Valentine-t illeti, még mindig bele volt bolondulva Pitonba, de végül eltüntette a kis szíveket az órarendjéről. A bájitalok mestere ezalatt lassan felgyógyult sérüléséből, és ismét tanítani kezdett, de nem volt többé ugyanaz. Egy kicsit paranoiásnak tűnt, mintha attól tartana, hogy valaki bármely percben ráküldheti a gyilkos átkot. Harry nem tudta hibáztatni érte. Piton már nem volt „mai csirke”: ötvenöt év körül járt, elkezdett őszülni, és ráncosodott. Nos, átélt pár dolgot, és ez magyarázatot adott idegességre. A fogai azonban még mindig csodásan vakítóak voltak, és Gilderoy Lockhart még mindig irigykedett rá.
Körülbelül egy héttel a szerencsétlen kviddicsmeccs után, mikor Harry úgy gondolta, hogy már semmi meglepetés nem érheti, azt látta, hogy a Mágiaügyi Miniszter lép be Dumbledore irodájának ajtaján. Kíváncsi lett volna rá, hogy mit kereshet itt Caramel, mikor a Mágiaügyi Minisztériumnak épp semmi közös dolga nincs a Roxforttal, de tudta, hogy semmi köze hozzá, így gondolatban megrázta a fejét, és elsietett, hogy megtartsa az órát a hatodéves hollóhátasoknak.
- Foglaljon helyet, Cornelius – mondta szívélyes mosollyal az igazgató. – Minek köszönhetem látogatását?
- Nos, nem fog így mosolyogni, ha meghallja a híreket, Albus – felelte a mágiaügyi miniszter, miközben leült.
- Hm… valahogy olyan… ijedtnek látszik. Megkínálhatom egy csésze teával?
- Köszönöm, nem kérek – rázta a fejét Caramel, szúrós kis szeme rángatódzott az idegességtől.
- Akkor… megtudhatom látogatása okát?
- Nos… van egy zavaró, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy aggodalomra okot adó újság, Albus – mondta Cornelius, citromzöld kalapját gyűrögetve. – Az Azkabanból.
Az igazgató derűs pillantást vetett rá. – A dementorok elkezdték megcsókolni egymást?
- Ne vicceljen, Albus, ez komoly dolog! – mondta Caramel összeszorított fogakkal. – Megtudtam, hogy az elítélteknek, azaz a halálfalóknak… problémájuk van… a Sötét Jegyükkel.
- A Sötét Jegyükkel? – vonta fel a szemöldökét Dumbledore.
- Pontosan. Egy idő óta fájdalmat okoz nekik. Állítólag a jegy nem piros, de nem is fekete, viszont a körülötte lévő bőr be van gyulladva. Albus… nem gondolja… nem gondolja, hogy ő visszatért?
- Hát persze, hogy nem – intett az öreg varázsló bosszúsan. – Voldemort nem térhetett vissza.
Caramel összerezzent a Voldemort név hallatán. – Miért… miért olyan biztos ebben?
- Mert meghalt – dőlt hátra a karosszékében az igazgató, kezét az ölében pihenő Fawkeson nyugtatva. – Harry Potter, Ronald Weasley, Hermione Granger Weasley és Perselus Piton látta, amikor meghalt.
Piton nevének hallatán Caramel bosszúsan felhorkant. Ő még mindig halálfalónak tartotta Perselust. – Tudom. Azt mondták, hogy Tudjukki teste felrobbant és valamilyen tűzfelhővé vált, de… mi van, ha csak a testét és a hatalmát vesztette el, de a lelke bolyong a világban, pont úgy, mint az első alkalommal? Mi van, ha sikerül újra annyi erőt gyűjtenie, hogy teljes valójában visszatérjen?
- Cornelius – vetett Albus jelentőségteljes pillantást az előtte ülő férfira. – Ő meghalt. Nemcsak a hatalmát és testét vesztette el, de valóban meghalt. És nem tud visszajönni.
- És… mi az eshetősége… egy reinkarnációnak? Én magam nem hiszek benne, de… ki tudja?
- Az sem jöhet szóba, Cornelius. A varázslók és boszorkányok, akik puszta gonoszságból embereket gyilkoltak életükben, nem születhetnek újra. El kellett volna olvasnia a „A halálon túl”-t, remek könyv.
- De… Albus… a könyvek is tévedhetnek!
- Nos… persze, hogy tévedhetnek. De ebben nem. Egyetlen egy sötét varázslóról vagy boszorkányról sem tudunk, aki újjászületett. Higgyen nekem, Voldemortnak sem sikerülhetett!
- Akkor mivel magyarázza ezt a dolgot a Sötét Jeggyel? – követelte a választ a miniszter.
- Jelenleg, Cornelius, semmivel. Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Ez is azok közé tartozik. De nyugodjon meg, ki fogjuk deríteni.
- Ki fogják deríteni, igen? – csattant fel Caramel. – De mi van, ha addigra túl késő lesz?
A miniszter alig távozott az igazgató irodájából, mikor új látogató érkezett: Cho Chang.
- Sajnálom, hogy zavarom, professzor úr – mondta –, de beszélnem kell önnel.
- Egyáltalán nem zavar. Miben segíthetek? – erőltetett egy mosolyt az arcára Dumbledore, noha Caramel látogatása után semmi kedve nem volt mosolyogni.
- Nos… a helyzet az, hogy az egyik éttermem az Egyesült Államokban csődbe ment, és azonnal oda kell utaznom. Bizonyára csodálkozik rajta, hogy mindennek mi köze van a látogatásomhoz, de… rossz előérzetem van, professzor úr. Olyan érzésem van, hogy valami történni fog, és soha többé nem látom a lányomat… - A nő Dumbledore-ra nézett, aki látta, hogy könnyeivel küszködik. – Igazgató úr, lehet, hogy üldözési mániám van, de az eddigi megérzéseim nem csaptak be. Ugyanilyen érzés kerített hatalmába a harmadik próba előtt… mielőtt Cedric meghalt. Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy ha valami történik velem… akkor a lányom nem marad felügyelet nélkül. Ezért vagyok most itt.
- Hallgatom, Chang kisasszony – bólintott Albus.
- Nos, az a helyzet, hogy Liu mindig egy nagy, boldog családra vágyott, amit én nem tudtam megadni neki. De ha velem valami történik, akkor ő egyedül marad. Nekem nincsenek élő rokonaim, nincs senki, aki befogadhatná a családjába. Szeretném… ha beszélne Harry Potterrel. Ha én nem térek vissza erről az útról, akkor… kérje meg, hogy vigyázzon az én Liumra. Neki pont olyan nagy és boldog családja van, amilyenre az én kicsi lányom mindig is vágyott.
- Értem, Chang kisasszony, de… megkérdezhetem, hogy miért nem személyesen beszéli ezt meg vele?
- Nos… az a helyzet… hogy Harry nem akar látni engem. Legalábbis azt hiszem. Haragszik rám, és erre jó oka van, amit most nem szeretnék felfedni… - Cho az ajkába harapott. – Egyszerűen nem mehetek oda hozzá, hogy megkérjem rá. De ön igen… mindennél jobban szeretem a lányomat, professzor úr… és csak boldog jövőt szeretnék biztosítani a számára. Kétségtelen, hogy az éttermeim bevételéből egész életére elegendő pénze lesz, de a pénz nem helyettesítheti a családot, ugyebár?
- Tényleg nem – válaszolta Dumbledore. – Ha ez a kívánsága, beszélni fogok Harryvel… de csak akkor, ha valami történik önnel, ami remélem, nem fog bekövetkezni.
Cho hálásan elmosolyodott. – Köszönöm. – Épp felállni készült, mikor tekintete az íróasztalon fekvő egyik könyvre esett. – Ó, A Képzelő!
Albus meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Ön ismeri ezt a könyvet?
- Igen. Már találkoztam egy példányával az arizonai Nemzetközi Varázsló Könyvtárban – válaszolta a nő. – Világosan emlékszem rá, hiszen egy csomó időt töltöttem el a könyvtárban, amikor az Államokban éltem. Még bele is olvastam.
- Ez nagyon különös, Chang kisasszony. Tudja, hogy csak két példány létezik ebből a könyvből? Két példány az egész világon?
- Tényleg? – az asszony hangja meglepetést tükrözött. – Ez érdekes.
- Chang kisasszony, üzletet ajánlok önnek – mondta az igazgató. – Én elkísérem önt a csődbe ment éttermébe, és megvédem minden szörnyűségtől, amitől tart, és cserébe ön elkísér engem a könyvtárba. Látnom kell azt a könyvet.
- Áll az alku, professzor úr. De… miért olyan fontos az a könyv, ha önnek is van belőle egy példánya?
- Azért, kedves Chang kisasszony, mert ebből hiányzik egy lap, és remélem, hogy a könyv „testvérében” megtalálom azt a bizonyos lapot.
Piton egy nagyon komplikált bájitalt akart tanítani a hetedéveseknek. Volt azonban benne egy hozzávaló, melynek nem emlékezett pontosan a mennyiségére, bármennyire is törte rajta a fejét. A bájital leírása egyedül az Igaz szerelmem – a Bájitaltan c. könyvben volt megtalálható, és azt a könyvet még karácsony előtt kölcsönadta Bradleynek. Bármennyire is berzenkedett az ötlettől, látogatást kellett tennie a gondnoknál, ha rendesen meg akarta tartani az órát a hetedéveseknek.
Elindult tehát Bradley szobája felé. Kopogott az ajtón, de nem kapott választ. A nő talán nem is tartózkodott bent.
De már este tíz óra volt, mit keresett volna máshol?
Perselus nem törte rajta a fejét tovább, hanem körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, és életében másodszor besurrant Bradley szobájába. Kissé bűntudata volt, de elvégre csak azt a könyvet veszi vissza, ami az övé, akkor meg miért lenne lelkiismeret-furdalása?
A szobában teljesen sötét volt, így Piton Lumost suttogott. Mikor a fény a szemközti falra esett, majdnem elejtette a pálcáját.
A falon ezüst betűkkel írt felirat fénylett:
PITON, LEHET, HOGY TE IMMUNIS VAGY A HALÁLLAL SZEMBEN, DE Ő NEM AZ !
Piton nagyot nyelt, és pálcáját lefelé irányította, mely megvilágította a gondnok talárral fedett alakját, mely mozdulatlanul feküdt a felirat alatt. A szituáció pont olyan volt, mint az a tizenkilenc évvel ezelőtti eset… De már nem létezett baziliszkusz, ugye?
A bájitaltan tanár Bradleyhez ugrott, és megérintette az arcát, de a nő nem reagált. Szeme csukva volt, és a bőre hideg volt, mintha már meghalt volna. Perselus megérintette a nyakát, és valami nagyon gyenge lüktetést érzett. – Hála az égnek – sóhajtott. Még életben volt.
A karjába vette Bradleyt, és a gyengélkedőre sietett vele.
- Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, Poppy, de ez sürgős.
Az idős ápolónő ásított, és intett a bájital professzornak, hogy tegye le a beteget egy közeli ágyra.
- Mi történt vele?
- Nem tudom, Poppy, de azt hiszem, hogy megátkozták, vagy megmérgezték – nyögte Perselus, akinek az arca még sosem látszott ilyen sápadtnak. – Meg tudja menteni?
- Megteszek minden tőlem telhetőt – bólintott Madame Pomfrey, és lehúzta a talárt az eszméletlen nőről, hogy egy átvilágító bűbájt tudjon elvégezni rajta. Míg a védőnő a koncentráció és a páciense miatti aggodalom hatására vonta össze a szemöldökét, addig Piton szemöldöke a magasba szaladt, látva a gondnok hasának enyhe domborulatát – azt a domborulatot, melyet a talár elrejtett.
A férfi hátratántorodott, és le kellett ülnie a szomszédos ágyra, mert úgy érezte, hogy a lába nem bírja el a súlyát.
A nő terhes volt. Valószínűleg az ő gyermekével… és neki nem volt róla tudomása! Észre kellett volna vennie! Legalább az után, hogy Bradley márciusban összeesett! De nem, ő olyan átkozottul vak volt! Piton soha életében nem érezte még ilyen idiótának magát, sem ilyen szerencsétlennek… az asszony gyermeket hord a szíve alatt… és úgy tűnt, hogy haldoklik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
