|
Huszonhetedik fejezet Rémálom
Madame Pomfrey valóban minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a gondnok életét, de úgy tűnt, minden hiába. Bradley percről percre sápadtabb lett. Sem az ápolónő, sem a professzor nem tudta, milyen átok okozza jelenlegi állapotát. Pitonnak be kellett látnia, hogy voltak olyan gonosz átkok, melyeket még ő sem ismert, noha halálfaló korábban rengeteg sötét varázslatot tanult.
Most már semmit sem tehettek, csak vártak és remélték, hogy a gyógyszerek segítenek, melyeket az ápolónő csak találomra adott a szerencsétlen betegnek, anélkül hogy tudta volna, miből kell kigyógyítania.
Hajnali három felé Bradley állapota valamelyest stabilizálódni látszott, ezért Poppy elsietett, hogy értesítse a támadásról az igazgatóhelyettes asszonyt, McGalagonyt. Természetesen inkább Pitonnak kellett volna mennie, de ő nem volt hajlandó elmozdulni a beteg mellől.
Amikor az ajtó bezárult az ápolónő mögött, Perselus letérdelt Bradley ágya mellé, és gyengéden megfogta a kezét.
- Figyelj… - suttogta, noha tudta, hogy a nő nem hallja őt. - Én… Én sajnálom. Minden az én hibám... Bárki is akar megölni engem, téged használ arra, hogy ártson nekem. Ha nem én lettem volna a célpont, nem támadtak volna meg. Annyira sajnálom Bra… nem is tudom a keresztneved… - Piton az ajkához emelte a nő kicsiny kezét, és gyengéden megcsókolta. Közben azért korholta magát, mert olyan ostoba volt, hogy mindeddig nem vette észre, milyen kicsiny, nőies keze van a gondnoknak… hogy nem vette észre, hogy tulajdonképpen nő! Méghozzá milyen csodálatos nő! Egy nő, aki szereti a kémiát, szereti a bájitaltant… és szereti őt…
Piton nagyot nyelt, és szabad kezével – mely erősen remegett – megérintette a nő hasának enyhe domborulatát. Vajon az ő gyermeke nő odabent? Az övé… vagy Longbottomé? Perselus érezte, ahogy elönti a féltékenység arra a gondolatra, hogy Bradley esetleg Neville gyermekét várja. Megrázta a fejét. Most nem tudott azon gondolkodni, ki lehet a gyerek apja, amikor a leendő anya haldoklik… a nő, akit szeret…
Igen, végül is be kellett vallania magának, hogy szereti Bradleyt. Szereti az eszességét. Szereti azt, hogy szereti a bájitaltant… szereti, ahogy veszekszik vele… szereti, ahogy csókol…
- Ne halj meg, kérlek… - suttogta, és lehajtotta a fejét a párnára, a lány arca mellé. – Ne halj meg. Szeretlek.
Hirtelen kis szorítást érzett a kezén, és felnézve Bradley félig nyitott szemét pillantotta meg, amely álmosan őt nézte. A nő megviseltnek nézett ki, de élt, és végre magához tért.
- Beryl – suttogta a lány.
- Mi van? – pislogott Piton.
- A nevem Beryl.
- Beryl? – széles mosoly terült szét a professzor arcán. – Nagyon szép név. Sokkal szebb, mint a Bert. Féldrágakövet jelent. Nemes fajtája a smaragd és az akvamarin. A vegyjele… Be3Al2Si6O18.
- Bravó, professzor – mosolygott a beteg halványan. – Helyes.
- Hívj Perselusnak, Beryl – suttogta a férfi.
- Rendben Perselus. Perselus?
- Igen?
- Nem a te hibád. Te nem vagy felelős érte. Én… én nem tudom, hogy ki próbál megölni téged, de… de ne okold magad ezért a támadásért.
- Hogyhogy ne okoljam magam? – sóhajtott a varázsló. – A tettes engem akart bántani. Tudomást szerezhetett róla, hogy… hogy bizonyos… érzelmekkel viseltetek irántad…
- Bizonyos érzelmekkel? – mosolygott a beteg. – És milyen érzelmekkel?
- Ugyan már, nagyon is jól hallottál mindent, amit mondtam neked, amíg eszméletlen voltál… vagy állítólag eszméletlen voltál. Hallanod kellett ezt is.
- Igen, hallottam… talán ez volt az, ami visszahozott az életbe – mondta Beryl. – De olyan jó volt hallani, hogy szeretném, ha újra mondanád.
- Rendben… szeretlek.
- Az előbb nem így mondtad – biggyesztette le az ajkát a nő.
- Akkor… hogyan? - ráncolta a szemöldökét a bájitalok mestere.
- Próbáld újra!
- Rendben. Szeretlek.
- Még egyszer.
- Szeretlek. Láttad egyáltalán a támadódat?
- Hé, milyen szerelmi vallomás ez? – nézett rá vádlón Beryl. – Szeretlek, láttad egyáltalán a támadódat? De most komolyan! Nem láttam. Biztos hátulról átkozott meg.
- És nem emlékszel a varázsigére, vagy valamire?
- Nem – válaszolt a beteg, ezúttal láthatóan bosszúsan. – Menj el, kérlek. Fáradt vagyok.
- Nem, nem megyek el. Szeretlek.
A lány szeme felcsillant a boldogságtól. – Látod, így is tudod mondani!
- Kételkedett benne valaki? – vigyorgott Perselus, és lehajolt, hogy megcsókolja. De mielőtt ajkuk találkozhatott volna, az asszony hirtelen hátrahőkölt. – Megmozdult! – kapott levegő után.
- Mi? – vonta fel a szemöldökét a varázsló.
- A kicsi – tette a hasára a kezét Beryl. – Most mozdult meg először. Megrúgott, vagy valami… - Arcán már nem is látszott a fáradtság vagy a betegség nyoma. A helyét sugárzó boldogság és élénkség foglalta el. – Megmozdult, Perselus.
Piton tudta, ideje, hogy feltegye a kérdést. – Az… az enyém?
A beteg boldog arckifejezése eltűnt, és helyét megbotránkozás vette át. – Hogy kérdezhetsz ilyet azok után, ami kettőnk közt történt a Szellemszálláson?
- Na, várj egy kicsit! – emelte fel a kezét a férfi, védekezésképp. – Nem emlékszel, hogy részeg voltam? Fogalmam sincs, mi történt kettőnk közt! Nos… valami sejtelmem van, de akkor úgy tudtam, férfi vagy, és az hittem magamról, hogy meleg vagyok – Piton végigszántott ujjaival fekete haján. – Ó, Beryl, én annyira zavarban voltam… - nézett a lány meleg barna szemeibe. - És a mai napig nem tudom, miért adtad ki magad férfinak.
- Menekülnöm kellett, Perselus. A volt férjem, Philippe, börtönben volt bankrablásért és sikkasztásért, és még ki tudja mi másért… én segítettem a rendőrségnek a kézre kerítésében. A nyáron megszökött a börtönből, és tudtam, hogy bosszút akar állni rajtam… Szükségem volt egy olyan helyre, ahol nem találhat rám. Aztán Neville megkérdezte Dumbledore-t, hogy egy mugli ismerőse folyamodhatna-e a megüresedett gondnoki állásért, és az igazgató beleegyezett. De volt egy feltétele: férfinak kellett álcáznom magam, mert Roxfortban nem alkalmazhatnak női gondnokot… Meg kellett ígérnem, hogy nem árulom el magam, és betartottam az ígéretemet. Ennyi az egész.
- Szóval… Longbottom szerezte neked az állást? – motyogta Piton, és hirtelen nagyon bosszúsnak tűnt.
- Igen, mivel annyira, de annyira jószívű – válaszolt Beryl.
- Tényleg szereted őt, ugye?
A bólintás láttán a férfi folytatta. – Jól van, figyelj, én megértem. És… nem állok az utatokba…
A lány értetlenkedve ráncolta a szemöldökét, aztán hirtelen kuncogni kezdett. – Nem, nem úgy van, ahogy gondolod. Neville a sógorom.
- A sógorod? – a mindig összeszedett bájitaltan professzor úgy bámult rá, mint borjú az újkapura.
- Igen. A húgomat, Mary-Sue-t vette el. A családunk egyetlen, mágikus tulajdonságokkal bíró tagja a bátyám, aki ugyanabban a kviddicscsapatban játszott, mint Neville. Így ismerkedett meg Neville Mary-Sue-val – válaszolt Beryl, és látszott rajta, hogy jól szórakozik. – Csukd be a szád, Pers, nem áll jól neked!
- Pers? - pislogott a varázsló. – Utoljára az anyám hívott Persnek.
- És… nem akarod, hogy a gyereked anyja Persnek hívjon? – hajtotta félre a fejét a kismama.
A férfi nagyot sóhajtott. – Szeretlek, tudod?
- Azt hiszem, még nem mondtad el elégszer.
- Akkor inkább megmutatom – hangzott az elsuttogott válasz, de mielőtt az ígéretet tett követhette volna, Pomfrey lépett be, nyomában McGalagonnyal. A bájitalok mestere úgy ugrott fel Beryl ágya mellől, mintha megcsípte volna valami, és a haja tövéig pirult. Minerva jól látta ugyan, hogy mire készült, de csak megértően mosolygott.
- Látom, hogy a páciens sokkal jobban van, Poppy. Lehet, hogy feleslegesen aggódtál.
- Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha én el is megyek – mondta Piton, és kijárat felé indult. Az ajtóban azonban hirtelen megtorpant. - Végre értem!
- Mit? – kérdezte a szobában lévő három nő egyszerre.
- Longbottom mumusát – mondta Perselus, a betegre pillantva. – Most már értem, honnan tudtál róla.
Beryl elfojtott egy kuncogást, miközben a gyengélkedő ajtaja becsapódott a professzor mögött.
Szombat volt, és roxmortsi hétvége lévén minden harmadik osztályos vagy annál idősebb diák a faluban tölthette a napot. Lily Potter örült, hogy hazamehet, és láthatja Danielt. Remélte, hogy tud beszélni vele, és képes lesz megvigasztalni. Dan azonban egyáltalán nem szorult rá a vigasztalásra, mivel annak ellenére, hogy kicsapták, élénkebb volt és lelkesebben vett részt a csintalanságban, mint az ikrek. A Potter szülők nagyon megkönnyebbültek, hogy Dan nem vette a szívére az egész eltanácsolást.
Harry azért is várta a hétvégét, mert remélte, hogy alkalma lesz beszélni a lányával, de Lily kerülte őt.
Apa és lánya mindössze fél órát töltött el egy és ugyanazon helyiségben, ez is Pinky keresztelője alkalmából történt. Pinky Dobby és Dinky kislánya volt, aki öt nappal azelőtt született.
Harry mindig kíváncsi volt rá, hogy nézhet ki egy újszülött házimanó, de rá kellett döbbennie, hogy a baba, attól függetlenül, hogy picike, pont úgy néz ki, mint a felnőttek. A kis Pinky nagy denevérfülei kikandikáltak a rózsaszín pólyából, melyben Dinky tartotta. A kicsi ugyanolyan csúnyának tűnt, mint minden más házimanó, de valahogy mégis aranyos volt. Nem sírt – ez volt a különbség az embercsecsemők és a házimanó-bébik közt – az utóbbiak sosem sírtak.
Harry még mindig csodálkozott, miért egyezett bele, hogy Pinky keresztapja legyen. Nem akarta vállalni ezt a „szerepet”, mivel haragudott a Mindenhatóra, és nem volt hajlandó belépni a templomba. Ginnynek azonban valahogy mégis csak sikerült meggyőznie, mondván, hogy Dobby meg Dinky nagyon boldog lenne, ha Potteréket tudhatnák gyermekük keresztszüleinek.
Így a Potter család most a roxmortsi kápolnában állt, és Diggle lelkész beszédét hallgatta. A családból Daniel volt az egyetlen, akit Dumbledore tanácsára otthon hagytak (Albus azt javasolta, hogy a fiú ne mutatkozzon nyilvános helyen, ahol az ismeretlen támadó kapcsolatba kerülhet vele, és átveheti a képessége feletti irányítást. Danielnek azt is meg kellett ígérnie, hogy amíg távol van a Roxforttól, nem képzel semmit).
A jelenleg Arizonában tartózkodó Dumbledore-nak persze fogalma sem volt a Beryl Bradleyt ért támadásról, és arról sem, hogy ezúttal Danielnek semmi köze nem volt hozzá. Danielnek megengedték, hogy TV-t nézzen, vagy azt csináljon, amit csak akar, ha közben nem hagyja el a házat.
A büszke manószülők meghívták a ceremóniára a Weasley házaspárt is, de ők nem tudtak eljönni, mert épp Arthurhoz és Mollyhoz mentek látogatóba az Odúba.
Amikor Diggle atya szentelt vizet öntött Pinky homlokára, Ginny jelentőségteljes pillantást küldött Harry felé, amitől az elpirult. Tudta, mit jelent az a pillantás: hogy nekik is hamarosan gyermekük születik… az a kis kaland a lugasban természetesen nem maradt következmények nélkül, de egyikük sem bánta – hallgatólagosan mindketten úgy gondolták, hogy ha majd készen állnak rá, az elvesztett gyermek helyett szeretnének egy másikat.
A vetélés óta természetesen éltek már házaséletet, de akkor mindig óvszert használtak, hogy elkerüljék a terhességet addig, amíg Ginny készen nem áll rá. A lugasban azonban, a békák figyelő tekintetének kereszttüzében nem foglalkoztak a védekezéssel.
Harry a feleségére mosolygott, aki viszonozta a gesztust. Az újabb terhességet mindenki elől elhallgatták – megegyeztek, hogy egyelőre senkinek, még a gyerekeiknek sem tesznek róla említést. Harry nem volt babonás, de mégis állandóan arra kellett gondolnia, hogy ha tovább titokban tartották volna az előző terhességet, akkor nagyobb esélye lett volna annak a babának, hogy megszülessen.
Mikor Harry belegondolt, rá kellett jönnie, hogy ez a megérzés hülyeségnek tűnik, de valami azt súgta neki, hogy Ginny vetélése nem véletlen volt. Madame Pomfrey szerint az anya és a magzat is egészséges volt, és nem derült ki, mi válthatta ki mégis a vetélést.
Harry gondolatban figyelmeztette magát, hogy ne rágódjon ilyen ostobaságokon, mert a végén még beleőrül, vagy Trelawney-rajongó lesz; ezért gondolatait inkább a jelen történéseire fordította.
A keresztelő hamarosan véget ért, és a Potter család a házimanókkal a Három Seprű felé vette az irányt, hogy megünnepelje Pinky világra jöttét.
Kilépve a kápolnából Harry Lilyre pillantott, aki elfordította tekintetét. Nos, lesz még alkalma beszélni a lányával a délután folyamán, vagy este, nemde?
A Potter gyerekek roppant módon élvezték, hogy a változatosság kedvéért nem otthon, hanem „étteremben” ebédelnek. Természetesen nagyon szerették Ginny főztjét, de Rosmertáé még ínycsiklandóbb volt, különösen a torta és a vajsör.
Harrynek lelkiismeret-furdalása volt, hogy amíg ők itt egy csomó édességgel tömik magukat, addig szegény Daniel otthon ül, és csak pattogatott kukoricát eszeget a TV előtt…
- Mindjárt visszajövök – mondta Ginnynek. – Csak hazaugrok, és viszek ebből a tortából Dannek, jó?
- Persze, menj csak, drágám – bólintott az asszony.
- Albus! Végre! - Piton professzor az igazgató üdvözlésére sietett, aki épp most ért vissza az iskolába Cho Changgel. – Beszélnünk kell. Sürgős!
- Természetesen, Perselus. Gyere az irodámba, kérlek.
- Én addig kint várok, professzor úr – mondta Cho.
- Nos… - Dumbledore Pitonra nézett. – Az, amiről beszélni akarsz velem… összefüggésben van a támadásokkal?
- Igen, Albus. Újabb támadás volt. Minerva és én úgy határoztunk, hogy nem küldünk neked baglyot, mert nem tudni, kinek a kezébe kerülhetett volna - felelte a bájitalok mestere.
- Bölcs döntés volt – mondta az idős varázsló. - Ha a támadásokról akarsz beszélni, azt hiszem, Chang kisasszony csatlakozhat hozzánk. Az utazásunk során beavattam őt a részletekbe. Csokis fánk – mondta ki a jelszót a kőszörnynek, és a mozgó csigalépcsőre lépett.
A szobába érve bezárta az ajtót két látogatója mögött, és hellyel kínálta őket.
- No – szólalt meg Albus. – Mesélj, Perselus. Kit támadtak meg?
- Bradleyt.
- Valóban? – a magasba vont ezüst szemöldök híven tükrözte Dumbledore meglepetését. – Miért akarna valaki megtámadni egy mugli gondnokot?
- Miattam – mondta csendesen Piton. – A támadó tudta, hogy kedvelem azt a lányt.
- Lányt? Bocsánat professzor, de a gondnok nem férfi? – vágott közbe Cho.
- Nem, Chang kisasszony. Bradley úr tulajdonképpen Bradley kisasszony. Hosszú történet. A lényeg az, hogy Perselus barátunk… hogy is fogalmazzak… megkedvelte a gondnokot. Igaz, Perselus?
- Nos, igen – a bájitalok mestere kissé zavartan fordította el tekintetét. Végül is Cho Chang valamikor a diákja volt, és az a tény, hogy egy asszony iránti szerelmét egykori tanítványa előtt kellett bevallania, kényelmetlen helyzetbe hozta.
- Nos, azt mondod, hogy miattad támadták meg?
- Igen. Engem akart bántani vele a támadó. Az illető egy feliratot hagyott Beryl szobájának a falán, mely azt mondta… „Piton, lehet, hogy te immunis vagy a halállal szemben, de ő nem az!” Biztos vagyok benne, hogy a támadás ellenem irányult. Bárki is tette, engem akart megfenyegetni. Azt hiszem, valami olyan „visszajövök-és-újra-megpróbállak-megölni-de-ezúttal-gondoskodok-róla-hogy-meg-is-halj” jellegű üzenet volt.
- Értem – bólintott Albus. - És hogy van Bradley kisasszony?
- Jól van. Szerencsére Madame Pomfreynek sikerült kikúrálnia őt, noha halvány fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen miből is akarja kigyógyítani… Poppy azt mondta, hogy ha később találok rá, minden valószínűség szerint nem tudta volna megmenteni. Amikor megkérdeztem Berylt, azt állította, nem látta a támadóját. Semmiről sem tud. Ő csupán áldozat.
- Bizonyára – bólintott Dumbledore, és hagyta, hogy Fawkes az ölébe telepedjen. Simogatni kezdte a főnix szárnyát. – Nos, Perselus, ideje, hogy tájékoztassalak rövid távollétem okáról. Már meséltem neked, hogy Daniel Potter Képzelő, ugye? – Piton bólintott. - Az a helyzet - folytatta az igazgató –, hogy a gyerek talált egy titkos kamrát a roxmortsi barlangban. A kamrát Griffendél Godrik építette, és csak az ő egyenes ági leszármazottja nyithatja ki. A Potterek Griffendél örökösei, ezért Danielnek sikerült kinyitnia a kamra ajtaját, melyben talált egy könyvet a Képzelőkről. A könyvből azonban hiányzott egy lap, egyetlen lap, amely feltételeztem, hogy azzal foglalkozik, miként lehet átvenni az irányítást egy Képzelő felett. Biztos voltam ugyanis abban, hogy Danielt a tornán és a te mérkőzésed alatt valaki irányította.
- A mérkőzés alatt? – vonta fel a szemöldökét a bájitalok mestere.
- Igen, barátom. Ő volt az, aki rád küldte a két gurkót, de nem saját akaratából.
Piton olyan szorosan szorította össze az ajkát, hogy abból csak egy vonal látszott. – Ugye mondtam neked, hogy a fiú veszélyes?!
- Igen, veszélyes, de csak ha valaki irányítja. És eddig kétszer került ilyen helyzetbe. Az a személy, aki ezt teszi vele, biztos, hogy a kitépett lap birtokában van. Mivel a Képzelő könyvnek csak két példánya létezik, reményem sem volt rá, hogy valaha is lehetőségem lesz elolvasni azt a hiányzó oldalt. És akkor Chang kisasszony felkeresett, és véletlenül meglátta a könyvet az asztalomon. Azonnal felismerte, mivel látta és olvasta egy példányát az arizonai varázsló könyvtárban. Ezért hagytuk el az országot.
- Arizonában voltatok?
- Igen. Az ottani könyvtár óriási, és Arizona nagyon szép hely, ha megjegyezhetem. Szívesen meglátogattam volna a Grand Canyont is, ha nem kellett volna ennyire sietni, de majd talán egy másik alkalommal. Volt némi elintéznivalónk Chang kisasszony egyik éttermében is, úgyhogy igazán nem volt időnk a nevezetességekkel ismerkedni. No, de nagyon elkalandoztam – sóhajtott Dumbledore. – Szóval, a könyv másik példánya az író – Viviane Vablatsky – családjának tulajdonában volt évszázadokon keresztül. Egyik leszármazottja néhány más varázsló bevándorlóval együtt az Államokba költözött, és a mai Arizonában telepedett le. Így lehet, hogy a könyv ott bukkant fel. Elolvastuk a hiányzó lapot, és sejtésem igaznak bizonyult. Van egy roppant komplikált varázslat, mely lehetővé teszi, hogy valaki átvegye az irányítást egy Képzelő felett. Létezik egy másik varázslat is, mely megszünteti ezt a fölérendeltségi viszonyt, és visszaadja az irányítást a Képzelőnek. Ez egy nagyon bonyolult varázslat, és három mágikus erővel rendelkező ember együttes varázserejére van szükség a végrehajtásához. Mivel Chang kisasszony már úgyis tud róla, azt hiszem, már csak egy harmadik önként jelentkezőre van szükségünk, aki csatlakozik a csapatunkhoz. Vállalod, Perselus?
Piton bólintott. – Természetesen, Albus. Ha a segítségével meg tudom védeni Berylt és a gyermekünket, készséggel állok rendelkezésedre.
- Remek - csapta össze a kezét Dumbledore, látva, hogy Cho szája tátva maradt a „gyermekünk” szó hallatán. – Akkor talán kezdjük is a gyakorlást, hölgyeim és uraim!
Úton a Potter ház felé Harry odaintegetett Mrs Figgnek, aki penziója teraszán üldögélt, szokás szerint macskáktól körülvéve. Az idős asszony visszaintett, és szép napot kívánt a fiatal varázslónak. Harrynek azonban számára is megmagyarázhatatlan módon olyan érzése volt, hogy ez a mai nap nem lesz valami szép. Nem tudta volna megmondani, miért volt ilyen érzése, hiszen az idő gyönyörű volt, a családjával lehetett, és egy ideje semmi rossz sem történt.
Mégis, olyan ostoba érzése volt…
Harry azzal a szilárd elhatározással lépett a házba, hogy nem foglalkozik többé a megérzéseivel.
- Daniel, megjöttem! – kiáltotta, várva a lépcsőn lefelé viharzó lábak dübörgését, de az épületben továbbra is csend honolt.
- Daniel, hoztam neked egy nagy szelet tortát a Három Seprűből!
Semmi válasz.
Harry egyre növekvő rossz előérzettel a nappaliba ment, és a tortát letette az asztalra. – Daniel?
Körülnézett, és a szíve megtelt aggodalommal. Csak nem szökött el a fia? Daniel olykor áthágta a szabályokat, de nem volt az a fajta, aki elmegy anélkül, hogy szólna a szüleinek…
Harry végigjártatta a szemét a nappalin, és pont el akart indulni a fia szobája felé, mikor észrevett egy fehér pergament a kandallópárkányon.
Bizonyára Daniel hagyott egy levelet!
Odarohant a tűzhelyhez, és reszkető kézzel megragadta a pergament.
De azt nem az ifjú Potter írta. Harry jól ismerte fia macskakaparását, de ez szabályos volt. Szabályos és…
HA MÉG ÉLVE AKAROD LÁTNI A FIADAT, MENJ GRIFFENDÉL KAMRÁJÁBA.
A pergamen kihullott a kezéből, miközben elhoppanált a házból.
- De igazán, én nem értelek téged, Gabie! - biggyesztette le ajkát Draco, Gabrielle házának teraszán ülve.
- Akkohr egy kicsit nehéz a felfogásod, Dhraco! – válaszolta a lány hidegen. – Azér’ mentem ’ozzád, ’ogy segítsek a családodnak, mehrt veszélyben volt. Most úgy látszik, az életed nins veszélyben, ezéhrt neked nins szükséged ehre a ’ázassághra. És nekem se. ’A vége az egy évnek, el is fogjuk felejteni, ’ogy igent mondtunk egymásnak.
- Ez most azért van, amit az öcsémnek mondtam a tornán? – füstölgött az ifjú varázsló.
- Igen. Kidehrült, ’ogy milyen embehr vagy, Dhraco Malfoy. Eddig aszt ’ittem, csak egy kisit cinikus és kesehrű vagy, de mikohr olyan csúnyán bántál Nohrbehrttel, leleplezted magad. Te egy éhrzéketlen tuskó vagy, és nem egy családszehrető embehr. És én még aszt gondoltam… ’ogy jó apa lennél, de… tévedtem.
- Apa? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Tehát gondolkodtál azon, hogy gyerekeink legyenek?
- Igen, be kell vallanom, ’ogy így volt – nézett a lány karba tett kézzel, haragosan Dracóra. – De ennek vége. A’ogy kiabáltál azzal a kisfiúval, az felnyitotta a szemem. Egy tisztességes embehr sosem beszélt volna így a kisöccsével.
- Ki mondta, hogy én tisztességes ember vagyok? Sosem voltam tisztességes!
- Ez igaz. Te egy éhrzéketlen tuskó vagy - fordult el a lány.
- Azt hittem, azért kedvelsz, mert érzéketlen tuskó vagyok – mondta az ifjú Malfoy, és közelebb csúszott. – Azt hiszem, nem volt elég érzéketlen tuskó az életedben.
- Én a kedves embehreket szehretem – suttogta Gabie.
- Én és nem vagyok kedves? – nyúlt ki a férfi, és megfogta a lány állát, hogy maga felé fordítsa az arcát.
- Nem, te nem vagy asz – sziszegte a lány, és felugrott.
- Figyelj, ha ez mind a szánalmas kisöcsém miatt van, akkor megígérem, hogy kedvesebb leszek hozzá, rendben?
- Ígéhretek! – fújtatott Gabrielle. – Túl késő, Dhraco! Bebizonyítottad, ’ogy jégből van a szíved… nem szehreted a saját testvéhredet!
Draco szóra nyitotta a száját, de aztán becsukta, mintha meggondolta volna magát. – Visszajövök később, ha kicsit tisztábban látod a dolgokat. Au-revoir!
Harry a külső barlangba hoppanált, ahol negyedikes korukban ő, Ron és Hermione meglátogatták Siriust és Csikócsőrt. A második barlang rejtett átjáróján keresztül a kúthoz sietett. A létra, amit februárban varázsolt, még mindig a helyén volt. Elátkozta magát, amiért nem tüntette el a kútból Daniel első látogatása után…
Nem tudta elképzelni, hogy ki rabolhatta el a fiát, és miért… Ugyanaz volt, aki irányítása alatt tartotta a képességeit? Ugyanaz, aki meg akarta ölni Pitont? Nem is tudott gondolkodni, mert a feje annyira tele volt kérdésekkel és aggodalommal. Aggodalommal, hogy csak a fia holttestét találja… Ez az érzés nagyon emlékeztette arra, amikor annak idején belépett a Titkok Kamrájába, Ginny életéért aggódva… De most még annál is jobban aggódott. Másodévben nem érzett semmit Ginny iránt, de a fia… az a fia volt.
Daniel.
Akár akarta, akár nem, be kellett vallania magának, hogy összes gyermeke közül Daniel volt az, akit a legközelebb érzett magához. A másik ötöt is szerette, de valahogy mindig Dan volt a szeme fénye…
És most elveszítheti…
Ahogy közeledett a létra alsó végéhez, átugrotta az alsó négy-öt fokot. Lumost suttogott, és rohanni kezdett a sötét alagútban. Azt se nézte, hova lép, megbotlott egy stalagmitban, és egy kis tócsában kötött ki, mely az állandóan csöpögő mennyezet miatt alakult ki. Nedves talárjára ügyet sem vetve felpattant. Észre sem vette, hogy térdébe éles fájdalom nyilall, csak rohant tovább, remélve, hogy mielőbb megtalálja az ajtót… és akkor megpillantotta.
Az ajtó valamilyen fehéres fényt bocsátott ki, mintha hívogatná, hogy lépjen be. Mit is mondott Dumbledore? Csak Griffendél leszármazottja nyithatja ki. De hogyan… Albus azt nem említette… Mielőtt gondolkodni kezdhetett volna rajta, az ajtó kitárult, és egy ismeretlen erő beszippantotta. Harry pár pillanatig úgy érezte, hogy forog vele a világ, és hányingere van, de aztán egy erő durván a falnak lökte, és érezte, hogy valami a keze és bokája köré kattan.
Kinyitotta a szemét. A kamra fényei táncoltak a szeme előtt, olyan érzést keltve benne, mintha be lenne rúgva, pedig csak elszédült. Alig tudta felemelni a fejét, melyet ólomsúlyúnak érzett.
Emberfeletti erőfeszítéssel kiegyenesedett, és párszor pislogott, hogy kitisztuljon a látása. Szédülése alábbhagyott, és egyre tisztábban látott. Számos aranyfényű fáklya égett körben, a falak mentén. A szoba berendezését könyvekkel teli polcok és egy márvány asztal alkotta. Harry az után a misztikus erő után kutatott, mely a falhoz vágta. Felfelé nézve látta, hogy csuklóit vaspántok erősítik a falhoz. A lábait szintén. Nyilvánvalóan elvesztette a pálcáját valahol, vagy az erő kitépte a kezéből – nem tudta. Oldalra fordította a fejét, és elállt lélegzete attól, amit ott látott. A sarokban kuporogva a fia remegett.
- Daniel! – kiáltotta, és a fiú felnézett. Arca fáradt volt, és szeme bűntudatot tükrözött. Űzött kifejezés ült az arcán, melyet Harry először nem tudott mire vélni, aztán egyszer csak, mint akibe a villám csapott bele, megértette Daniel fáradtságának és bűntudatának okát. Ő volt az az erő, mely Harry testével, mint egy marionettfigurával játszott. Daniel képzelő ereje tette ezt vele… de akarata ellenére. A néma ”bocsáss meg apa!” üzenet, melyet Harry Dan szemében látott, igazolta gyanúját: bárki volt is az emberrabló, irányította a fiát. Már megint.
Hirtelen tapsot hallott. - Idillikus. Milyen idillikus! – mondta egy éles hang. Harry hallotta már ezt a hangot, de ezúttal máshogy csengett…
Hunyorogva megpróbálta kivenni a könyvespolc árnyékában álló alakot. – Apa és fia egymásra talált. Üdvözöllek, üdvözöllek a körünkben, Harry Potter!
Az alak előrelépett, és az aranyfényű fáklyák megvilágították.
- Norbert – suttogta Harry. – Mi… mi a csudát csinálsz te itt?
- Csak egy kis családi találkozót szervezek a Pottereknek – válaszolta az ifjú Devilsmoor-Malfoy.
- De… Mi ez az egész? Miért raboltad el a fiamat? Megőrültél?
- Nem, professzor… Még soha nem voltam ennyire az eszemnél.
- Még egy szeletet akarok! – nyafogott a kis Lea Madam Rosmerta egyik kerek asztalánál ülve.
- Nem lehet, drágám. Már eleget ettél abból a tortából – válaszolt az anyja. – Nem akarsz gyomorrontást kapni, ugye?
- Csak egyeeeet… – könyörgött a kicsi.
- Anya… jól vagy? – vágott közbe Richard, de Ginny nem válaszolt. Megdermedt, és szeme a kezén lévő gyűrűre meredt.
- Anya? – nyújtotta ki a kezét Lily, de mielőtt ujjai elérhették volna anyja vállát, az asszony eltűnt. Lily a levegőbe markolt.
Ginny valamilyen földalatti teremben találta magát. Mielőtt elemezhette volna a helyzetét, egy láthatatlan erő felemelte, és a falhoz csapta. Érezte a csuklóját és a bokáját körülölelő vas hidegét. Lassan jobbra fordult, és maga mellett a férjét látta ugyanolyan testhelyzetben.
- Gin? – kapott levegő után a férfi. – Miért jöttél ide?
- A kő… villogni kezdett – mondta az asszony reszketeg hangon. Harry tizenkét évvel ezelőtt két ékkövet hozott Oroszországból, melyeket vészjelzőként belefoglaltak a jegygyűrűjükbe. Ha bármelyikük életveszélybe került, párja gyűrűjében villogni kezdett a kő, lehetővé téve, hogy teleportálja magát a bajban lévő megsegítésére.
- De Gin… a teleportálás olyan, mint a hoppanálás… miért kockáztattad a babát? – suttogta nagyon, nagyon halkan. Suttogása mégis túl hangosnak bizonyult.
- A babát? – éles kacaj hallatszott. – Már megint terhes? Tökéletes! Több mint tökéletes! A kis családi találkozó már nem is lehetne tökéletesebb: papa, mama, fiú, még meg sem született gyerek… milyen borzasztóan aranyos!
Ginny nagyot nyelt, és a hang felé fordult. – N… Norbert? - kapott levegő után. – Mi ez az egész, Harry?
- Ő rabolta el a Dant - válaszolt Potter professzor. – Ő az, aki irányította. Nem tudom ugyan, hogy miért… - a fiúhoz fordult. – Mondd, Norbert, miért csinálod ezt? Olyan kedves gyerek voltál, nem gondoltuk volna…
- Ó, igen, nem gondoltátok volna, mi? – vigyorgott gonoszul a fiú. – Aranyos kisfiú voltam… ó, Harry, Harry, Harry, neked fogalmad sincs, mennyire utáltam, hogy el kell játszanom a jófiú szerepét… de muszáj volt.
- Miért? - vágott a szavába Ginny, és megpróbálta kihúzni a kezét a bilincsből, de hiába. – Mi jól bántunk veled… Miért lettél áruló?
- Áruló? – az ifjú Malfoy láthatóan jól szórakozott. – Én sosem voltam áruló. Ha valakit árulónak lehet nevezni, akkor az Piton.
- Piton? – kapott levegő után Ginny. – Ezért akartad megölni?
A gyerek bólintott.
- De mi oka lehet egy olyan fiatal fiúnak, mint te, hogy megölje a tanárát? – vonta fel a szemöldökét Harry.
- Egyszer azt mondta nekem, hogy… - szólt közbe Daniel remegő hangon. Egész testében remegett, mintha félne, hogy Norbert megátkozza, mert meg mert szólalni, vagy valami más borzalmas dolgot vitet véghez vele a szülei ellen. De Norbert most nem akart semmit sem tenni – épp ellenkezőleg: látszott rajta, hogy szívesen hagyja beszélni a „barátját”. - Azt mondta, hogy az apja árulónak tartja Pitont… Azt állította, hogy az apja viselkedése rá is hatással volt… de már nem hiszek neki - vetett egy fájdalmas pillantást a szülei felé Dan. – Fogalmam sem volt róla, hogy ő az… sajnálom, anya, sajnálom, apa.
- Nem a te hibád – válaszolt Harry komolyan. – A Malfoyok mindig árulók voltak, igaz, fiú?
- Nem akarom, hogy Malfoynak hívjanak. A Devilsmoort mindig jobban szerettem – válaszolt Norbert, miközben szeme furcsa tűzben égett.
Mielőtt Harry megkérdezhette volna, hogy „miért”, szörnyű fájdalom hasított a homlokába. Nem, ezúttal nem is a homloka fájt… ez egy különleges fájdalom volt… olyan, amilyet már tizenhárom éve nem érzett… a sebhelye fájt. Nyögve nyitotta ki a szemét, melyet a fájdalomtól behunyt; és könnyein keresztül látta, amint a fiú betűket ír a levegőbe.
Ugyanaz történt, mint Harry visszatérő rémálmaiban… valaki ott is betűket varázsolt, aztán átrendezte őket… de ébredés után Harry soha nem emlékezett rá, hogy ki, és milyen szavakat írt…
Most a rémálom valósággá vált.
- Sosem szerettem igazán, ha Malfoynak hívtak… ezért mondtam mindenkinek, hogy hívjon Devilsmoornak – ismételte magát Norbert, és élvezettel figyelte Harry szenvedését. – Akarod tudni, hogy miért?
Harry nagyot nyelt, és tisztán látta a semmiben lebegő két szót:
NORBERT DEVILSMOOR
Épp olyan tisztán látta azt is, hogy a fiú pálcájának intésére a betűk átrendeződnek:
VOLDEMORT IS REBORN*
* VOLDEMORT ÚJJÁSZÜLETETT
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
