|
Huszonkilencedik fejezet Apa és fia
- Te megőrültél – suttogta Harry.
- Nem én – válaszolt Norbert. – Te. Vagy. Az. Apám.
- Az lehetetlen! Hogyan…?
- Hogyan? Nos, hadd meséljek el neked egy történetet – mondta Norbert. – Vagy inkább… mutassam meg?
- Mit mutass meg? – kérdezte Ginny homlokráncolva. Nagyon rossz érzése volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Már így is épp eléggé kellemetlen helyzetben voltak, de az ösztönei azt súgták, hogy hamarosan még ennél is rosszabb helyzetben lesznek.
Norbert ajkán titokzatos kis mosoly játszott, ahogy Harryről Ginnyre pillantott. Élvezte a házaspár arcán türköződő zavarodottságot, és az sem hozta ki a sodrából, hogy azok ketten szemmel láthatóan őrültnek tartják őt.
- Azt hiszitek, hogy bolond vagyok, mi? – vigyorgott a fiú. – Pedig nem vagyok az. Sosem voltam az, Harry. De ha nem hiszel nekem… hát megmutatom. Muglik között nőttél fel, ugye? Akkor bizonyára szeretsz tévét nézni… - Ezzel egyet suhintott a pálcájával, és elővarázsolt egy tévére emlékeztető szerkezetet, amely a levegőben lebegett. – Kezdődjék a műsor.
Pálcájának újabb suhintásával életre kelt a képernyő, és az első dolog, amely megjelent rajta, egy sötét szoba volt a végében egy ággyal és egy, az ágyon fekvő alakkal. A képernyő-illúzió pontosan úgy működött, mint egy mugli televízió, amely egy régi videószalagot játszik vissza. Még a dátum is látszott a kép sarkában: 2000.04.07.
Léptek hallatszottak, és egy őszes-szőke hajú férfi sétált oda az ágyhoz.
Az ágyban fekvő alak megmozdult. – Hol vagyok? – kérdezte nőies hangon, amely különösképpen ismerősnek tűnt Harrynek, mégsem tudta volna megmondani, kié az a hang.
- A Malfoy kúriában van – jött a válasz.
- De hát… nem haltam meg? – kérdezte a nő, akinek az arca továbbra is árnyékban maradt. – Én… én azt hittem, hogy meghaltam… Megöltem a szeretőmet, aztán…
- Aztán elvesztette az eszméletét, mert súlyosan megsérült – válaszolt a férfi, akiben Harry és Ginny felismerte Lucius Malfoyt. – Megsérült, de nem halálosan. A többiek azt hitték, hogy meghalt, és én magamra vállaltam, hogy eltemetem Önt. Még egy hamis sírt is ástam, aztán elhoztam Önt ide.
- De hát miért? – csodálkozott a nő. – Maga… maga is a vörös hajú férfiakkal érkezett… maga is a másik oldalon volt, ellenünk harcolt… akkor hát miért mentett meg?
- Erre igazán egyszerű a válasz, kedvesem – mondta Lucius, helyet foglalva az ágyon. – Nem akartam, hogy az Azkabanba kerüljön, mert szükségem van magára.
- Szüksége? Rám? Miért?
- Nos, valójában nem is nekem van Önre szükségem… hanem az uramnak. És valójában nem is Önt akarja, hanem valamit, ami az Ön birtokában van.
- Az én birtokomban? – a nő hangja rekedtes volt, és ijedtnek tűnt. – De hát nekem semmim sincs! Semmim sem maradt. Mindenem elpusztult, amikor megöltem az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem… Mim lehet nekem, amit a maga ura annyira akar?
- Nos, kedvesem… a gyermek, akit a szíve alatt hord – válaszolta Lucius.
- Gyermek? – kapott levegőért a nő. – Miről beszél maga? Nem lehetek… Anornak és nekem nem is volt rá lehetőségünk, hogy… ó, te jó ég!
- Látom, végre megértette – szólt Lucius.
A nő felült, és az eddig árnyékban levő arcát végre megvilágította egy gyertya, amely az éjjeliszekrényen állt. Arca rémültnek tűnt. Harry még sosem látta azt az arcot ilyen rémültnek. De a nőt felismerte – épp elégszer látta ahhoz, hogy egész életében emlékezzen rá.
- Harry Potter gyermekét várom – suttogta a nő.
Lucius bólintott. – Úgy van, kedves Tatyana.
A képernyő néhány másodpercre elsötétült, és Norbert a halottsápadt Harryről a rémült Ginnyre pillantott. – Na, tetszett, amit eddig láttatok? Hát akkor nézzük tovább!
A sötét szoba újra megjelent a képernyőn, de a dátum ezúttal 2000.12.10. volt.
Ezúttal azonban nem honolt csend a szobában, épp ellenkezőleg: keserves nyögések és sikolyok hallatszottak az ágy irányából. Mintha egy mágikus kamera hirtelen bezoomolta volna az ágyban fekvő alakot, Tatyana Fjodrovna szenvedő arca került a fókuszba. Noha a szoba sötét volt, a gyötrelem így is látszott a vonásain. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és futottak le a halántékán, míg összeszorított foggal a lepedőt gyűrögette kínjában.
- Meddig tart még? – kérdezte balról Lucius hangja. A férfi is a szobában volt, de nem lehetett látni.
- Már sem soká, uram – válaszolt egy házimanó vékonyka hangján, ahogy odasietett az ágyon fekvő nőhöz. – Jól csinálja, kisasszony, csak még egy kicsit tartson ki…
- Szedjétek ki belőlem ezt a nyavalyás kis dögöt! – ordította Tatyana, és visszahanyatlott a párnájára.
- Türelem, kisasszony, türelem! – kérlelte a házimanó.
Egy újabb alak jelent meg egy lavór forró vízzel.
- Segíts neki, Narcissa! – utasította Lucius.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, de ez olyasmi, amit nem lehet felgyorsítani! És egyébként sem vagyok medimágus! – jött az ingerült felelet.
- Nem szereted a Cruciatust, ugye, drágám? – kérdezte Malfoy valamivel gyengédebb hangon. A szőke nő megrázta a fejét. – Gondoltam. Akkor eredj, és segíts neki!
Narcissa és a házimanó Tatyana fölé hajolt, és eltakarták őt a „kamera” elől. Percekig csak sikolyokat lehetetett hallani, aztán… egy újszülött sírását.
Megreccsent egy szék, ahogy valaki felállt, és hamarosan Lucius háta jelent meg a képben. – Menjetek onnan! – parancsolta hidegen a feleségének és a házimanónak.
Narcissa, aki a még meg sem mosdatott, vértől ragadó csecsemőt tartotta, rémületében tágra nyílt szemmel elhátrált a férjétől.
Az ifjú anya lihegve felnézett. – Mi… mi folyik itt? – motyogta. A választ az Adava Kedavra zöld fénye adta meg.
Harry felszisszent. Ez volt hát visszatérő rémálmának másik fele: a kínjában sikoltozó nő, aztán a zöld fény…
A képernyőn Narcissa takaróba csavarta az újszülöttet, és a férje átvette tőle a kis csomagot. Lucius arca szinte ragyogott, ahogy lenézett a kicsire. – Isten hozta megint köztünk, Nagyuram.
Minden összevágott. A dátum: 2000. december 10! Harry jól emlékezett arra a napra: Minerva és Aberforth esküvőjének napjára. Emlékezett, hogy épp Neville-lel beszélgetett, amikor Neville véletlenül leejtette a sütijét, és mind a ketten lehajoltak érte. A fejük összeütközött, és Harry sebhelye belesajdult. Neville-nek csak egy picit meg kellett masszíroznia a fejét, és máris elmúlt a fájdalma, de Harry homloka komolyan és kitartóan fájt… és nem is azért, mert lefejelte Neville-t, hanem azért… minden bizonnyal azért, mert Voldemort abban a pillanatban született újjá.
Újjászületett… Harry fiaként.
Harry egyszerűen nem tudta, hogyan reagáljon. Valósággal megbénult. Semmi másra nem volt képes, mint hogy a fiú arcát bámulja, és hirtelen felfedezte a hasonlóságokat: Norbert haja nem azért volt fekete, mert vámpírok is voltak Malfoyék ősei között – azért volt fekete, mert mind Harry, mind pedig Tatyana haja fekete volt. Norbert szeme nem azért volt szürke, mert minden Malfoy szürke szemű, hanem mert Tatyana jeges-szürke szemét örökölte. Harry végre mindent megértett, de azt kívánta, bárcsak ne értené. Azt kívánta, bárcsak süket volna, hogy ne halljon, és vak, hogy ne lásson. Azt kívánta, bárcsak elmebeteg lenne, hogy ne tudja felfogni mindazt, amit hallott…
Amikor először találkozott a fiúval a King’s Crosson, Norbert különös pillantást vetett rá, azaz a sebhelyére. Egy pillantást, amitől Harryt kirázta a hideg. Most végre magyarázatot nyert az a furcsa érzés, amit Harry Norberttel kapcsolatban érzett. Karácsonykor azt mondta Hagridnak, hogy egyszerre taszítja és vonzza is a fiú. Most már értette, hogy miért.
Végre mindent megértett.
Undorodott Norberttől, mert tudatalattija azt sugallta, hogy valami nem stimmel azzal a fiúval… Harry érezte benne a gonoszt, de nem engedte be a tudatába, inkább elfojtotta… Undorodott a fiúban lakozó Voldemort nagyúrtól, még úgy is, hogy nem tudta, hogy kicsoda is a gyerek valójában.
És mégis, Norbert vonzotta is őt, mert a fia. Az ő húsa és vére.
Aberforth Dumbledore is elérzékenyült a kis Julie társaságában, már akkor is, amikor még nem is tudta, hogy rokonok, és Harry is érezte, hogy valami különleges kötelék van közte és e között a fiú között. Vérségi kötelék.
Az ő vére… és Griffendél Godrik vére.
- Szóval így sikerült kinyitnod a kamra ajtaját, mi? – motyogta Harry. Ez valójában nem is kérdés volt, hanem megállapítás.
- Természetesen – bólintott Norbert. – Végül is én is Griffendél leszármazottja vagyok, rajtad keresztül… Bár be kell valljam, igencsak nevetségesnek találom, hogy Griffendél utóda legyek azok után, hogy egyszer Mardekár leszármazottja voltam…
- Ezek szerint… az öcsém vagy? – kérdezte Daniel undorodva. – Az öcsém vagy, és mégis elloptad azt a lapot, hogy irányíts? Az öcsém vagy, és… és meg próbáltál megölni? – Könnyek futottak le a fiú arcán, ahogy Harryhez fordult. – Hogy tehetted, Apa? Hogy fekhettél le egy másik nővel, és… hogy nemzhettél egy ilyen… ilyen…
- Szörnyeteget? – fejezte be Norbert segítőkészen. – Ugyan, ne légy dühös apánkra, Dan. Nem az ő hibája volt. Megbűvölték, és azt sem tudta, mit csinál. És természetesen halvány lila gőze sem volt róla, hogy gaz csábítója, Tatyana nem halt meg.
- Miért? – vágott közbe Harry. – Miért Tatyanát választottad? És egyáltalán, hogy tudtál a létezéséről?
- Hát nem megmondtam? – szólt durcásan Norbert. – Odalent a pokolban mindent lát az ember. Mindent, ami a fenti világban történik. Ez a büntetésünk egy része: néznünk kell, ahogy odafönt boldogan élnek az emberek, míg mi ott lenn rohadunk. Minden lépésedet figyeltem, Harry. Én tudtam először Tatyana terhességéről. Tudod, az a nő túl izgatott volt, hogy végre felébresztheti a nyavalyás szeretőjét örök álmából – annyira izgatott, hogy elfelejtette bevenni az antibébi bájitalt, mielőtt harmadszor is elcsábított téged. Én tudtam, hogy elfelejtette, és minden pillanatát figyeltem annak a visszataszító együttléteteknek. Figyeltem, és vártam… és amikor tanúja voltam a fogantatás történelmi pillanatának, majd’ kiugrottam kénköves tavacskámból örömömben. Teljesen felvillanyozódtam, amikor láttam, hogy egy Y és egy X kromoszóma olvadt össze… tudtam, hogy fiú lesz a gyermek, tehát épp megfelelő arra, hogy újjászülessek a testében. – Norbert győzelmes vigyort küldött a Potter házaspár felé, látva, hogy Ginny elzöldül a hányingertől, és Harry arca már nem falfehér, hanem vérvörös a dühtől.
- Miért? – nyögött fel Harry. – Miért őt? Miért az én gyerekemet választottad?
- Ó, persze, ezt nem tudhatod – mélázott el Norbert egy pillanatra. – Létezik egy szabály az alvilágban. Egy szabály, amely kimondja, hogy ha valakit puszta gonoszságból megöltél, nem születhetsz újjá. Erről én is tudtam, természetesen. És roppant mód bosszantott. Van azonban egy másik szabály is, amelyről te nem tudhatsz… amelyről még az a könyv, ”A halálon túl” sem tesz említést: még a leggonoszabb varázslók is kaphatnak egy második esélyt, egy feltétellel: egyszer, mindössze egyszer, újjászülethetnek, de csakis legnagyobb ellenségük gyermekének a testében. Ha az ember sötét varázsló, és a legnagyobb ellenségének nincsenek gyerekei, hát az pech. De nekem szerencsém volt. Ismertem ezt a szabályt, és éltem a lehetőséggel. Természetesen nem voltam oda az ötlettől, hogy pont egy Potterként jöjjek a világra… - A fiú Ginnyre pillantott. – Nem tudtam volna elviselni egy Weasleyt anyámként. Úgyhogy Tatyana épp kapóra jött. Mindössze annyit kellett tennem, hogy megkeresem egy korábbi szolgámat, és tudtam, hogy minden halálfalóm közül egyedül Lucius Malfoy van szabad lábon. Egyszer ugyanis engedetlen volt, és én megbüntettem őt a Cruciatusszal. Úgy hallottam, átmenetileg megőrült, és a Szt. Mungóba került, így nem lehetett ott a többi halálfalóval együtt Stonehenge-nél… ezért volt ő az egyetlen halálfaló, aki nem került az Azkabanba, tehát az egyetlen, aki segíthetett nekem…
- És ő beleegyezett, hogy segítsen neked… mindazok után, amit vele tettél? – kérdezte remegve Ginny. Tudta, hogy minél több kérdést tesznek fel Voldemortnak, annál tovább tart a válaszadás (hiszen megígérte, hogy mielőtt meghalnak, mindent elárul nekik), és annál tovább élnek.
- Természetesen segített. Attól az egyszeri, aprócska engedetlenségtől eltekintve Lucius mindig is hű követőm volt – felelt Norbert. – És most bizonyára azon tűnődtök, hogy vajon hogyan tudtam kapcsolatba lépni vele, amikor ő életben volt, én pedig nem…
- Hogyan is? – érdeklődött Ginny, hogy időt nyerjen, de hiába próbált nyugodnak tűnni, a hangja remegett.
– Néha még a halottak is tudnak kommunikálni az élőkkel, ha eléggé erős az akaratuk – felelte Voldemort. - Néha csak az álmaikon keresztül tudják elérni őket, de ha eléggé elszántak – és én az voltam –, akkor bármikor beszélhetnek az élőkkel. Tisztán emlékszem arra, amikor a halálomat követően először szólítottam meg Luciust… Nem sokkal azután történt, hogy te, Ginevra, elindultál a Durmstrangba.
Ginny levegőért kapott. Alig tudta elhinni, hogy Voldemort látta őt, ahogy elindul a Durmstrangba… hogy Voldemort az egész életüket figyelemmel kísérte: minden boldog pillanatot, minden bánatot… belelátott a lelkükbe és a testükbe is…
- Miután elindultál a Durmstrangba, a szüleid és testvéreid kissé aggódni kezdtek érted, és úgy döntöttek, hogy utánad mennek – folytatta Norbert. – Meg is látogatták Luciust a Malfoy kúriában, és követelték, hogy árulja el nekik, hol van a Durmstrang. Lucius természetesen nem volt rá hajlandó. És ekkor léptem közbe én. Természetesen csak Lucius hallott engem. „Mondd el nekik, Lucius”, mondtam neki. Szegény öreg Lucius úgy megijedt attól, hogy egykori mesterét hallja a fejében beszélni, hogy elejtette az üveget, amit a kezében tartott. – A fiú felnevetett, mint aki remekül szórakozik az emléken. – Később, amikor Weasleyék nem tudták, hogy hova tűntél a Durmstrangtól, úgy döntöttem, hogy elküldöm velük Luciust is Azgardba.
- Miért akartad, hogy Malfoy elmondja Weasleyéknek, hogy hova menjenek? – kérdezte Harry. Ő szintén úgy vélekedett, mint Ginny: minél tovább beszélnek, annál tovább élnek. Bár, az igazat megvallva, Harry nem is volt biztos benne, hogy akar-e még élni azzal a tudattal, hogy ha akaratlanul is, de egy második Voldemortot nemzett… hogy ő Voldemort apja. Viszont a felesége és fia kedvéért nem hagyott fel a kérdezősködéssel, reménykedve, hogy valaki csak megtalálja őket… még akkor is, ha Norbert azt állította, hogy az esetleges megmentők úgyis csapdába esnének itt. Harry már azt sem tudta, hogy miről mit gondoljon, miben reménykedjen, de az ösztönei azt súgták neki, hogy folytassa a kérdezősködést.
- Hogy miért? – mosolygott hidegen Norbert. – Azért, mert tudtam Tatyana terhességéről, és azt akartam, hogy Lucius Weasleyékkel a Durmstrangba menjen, és kerüljön Tatyana közelébe. Azt a feladatot kapta tőlem, hogy védelmezze Tatyanát abban az esetben, ha Weasleyék meg akarnák ölni… Az a nő élve kellett nekem, hogy kihordja a gyereket, és Luciusnak gondoskodnia kellett arról, hogy meg is szülje azt a kölyköt. Tatyana sebesülése Azgardban kapóra jött. Szerencsére a sérülése nem volt halálos, viszont az az Aaron fickó teljesen odavolt, mert azt hitte, hogy megölte őt. Ezek után Luciusnak igazán könnyű dolga volt elhitetni a többiekkel, hogy Tatyana tényleg meghalt. Mindenkinek azt hazudta, hogy eltemette a nőt, de helyette elhozta őt ide, és fogva tartotta, amíg életet nem adott a gyereknek… aztán megszabadult tőle.
- Undorító vagy! – vetette oda Harry.
- Igen, ezt egy páran már mondták nekem – vigyorgott Voldemort. – A kitörésed viszont arra utal, hogy sajnálod azt a nőt… talán gyengéd érzelmeket tápláltál iránta?
- Dehogyis! – vágta rá Harry. – Teljes szívemből gyűlöltem azért, amit velem tett, de hogy a szülés után megöltétek, az… az…
- Kegyetlen dolog – suttogta Ginny a férjére pillantva. – Harry, tudnod kell, hogy nem hibáztatlak. Semmiért sem hibáztatlak.
- Szeretlek – válaszolta Harry.
Mosolyogva, Ginny hozzászorította az ujjhegyeit Harryéhez, mintha megszorítaná a kezét. – Én is szeretlek.
Norbert tapsolni kezdett. – Csodálatos! Akár egy dráma főszerepét is elvállalhatnátok, mondjuk játszhatnátok Rómeó és Júliát… igazán hihetően adhatnátok elő a haldoklós jelenetet… Csakhogy én nem engedem meg, hogy együtt haljatok meg – tette hozzá kárörvendő vigyorral. – Ginevra, te öltél meg Stonehenge-nél, tehát te fogsz a legtöbbet szenvedni! Végig fogod nézni, ahogy szeretett férjecskéd meghal Daniel fiatoknak köszönhetően…
- NE! – kiáltott Daniel hamuszürkére vált arccal. – Nem kényszeríthetsz, hogy megöljem az apámat!
- Miért ne tehetném? – kérdezte hanyagul Norbert. – Megölöd apádat… azaz apánkat, az én segítségemmel. Én fogom elképzelni, ahogy meghal, és te fogod végrehajtani a gondolataimat… Együtt fogunk végezni vele. Mit szólsz hozzá, testvér?
- Ne hívj a testvérednek! – fakadt ki Daniel. – Nem vagy az öcsém! Gyűlöllek!
- Jóóóó – kuncogott Voldemort. – A gyűlölet erőt ad neked. És nekem pontosan az erődre van szükségem. – Újra Harryhez fordult. – Szóval, kezdhetjük a kivégzést, apuci?
- Nem vagyok neked apuci – sziszegte Harry.
- Dehogyneeeem – szólt Norbert, és olyan közel hajolt, hogy Harry nem is nézhetett máshová, csak a fiú hideg szürke szemébe. – A te véred vagyok. Akár tetszik, akár nem, te vagy az apám. Hmm… ez valahogy Artúr király esetére emlékeztet… Őt is akaratán kívül csábították el. Ő is akaratán kívül ejtett teherbe egy boszorkányt, akit megvetett… és aki életet adott Mordrednek, aki végül megölte az apját.
- Úgy érted, egymást ölték meg – javította ki Harry. – Egyszerre szúrták le egymást, és egymás kezétől haltak. Tanulj mágiatörténetet, mielőtt tévesen idézgetsz!
- Nos – Norbert kissé hátrébb lépett –, Mordred figyelmetlen volt. De Voldemort nem az. És hidd el nekem, meg foglak ölni. Tudod, Daniel – a bátyjához fordult –, tudod, hogy valójában mit láttam Edevis tükrében, amikor szeptemberben mindketten belenéztünk?
- Nem tudom, és nem is érdekel – morogta Daniel gyűlölettel teli csokoládébarna szemekkel. Látszott rajta, hogy szörnyen frusztrálja a dolog, hogy nem tud kiszabadulni Norbert befolyása alól. Ha Norbert úgy akarja, meg kell ölnie a szüleit.
- Nem baj, hogy nem érdekel téged – vont vállat Norbert. – Akkor is elmondom, te pedig meg fogsz hallgatni. Amikor belenéztem a tükörbe, magamat láttam, ahogy lebámulok Harry Potter élettelen testére, és nevetek, mert megöltem őt. Megöltem az apámat, pont úgy, ahogy első életemben megöltem az első apámat. Ez volt akkor, és most is ez a legnagyobb vágyam. – A fiú megint Harryhez lépett, szinte sóvárgó arckifejezéssel. – Ha tudnád, mennyit vártam erre a percre, Potter… hányszor, de hányszor képzeltem el, ahogy megteszem…
- Akkor ne beszélj, hanem tedd meg! – ordította Harry. Csak legyen már túl rajta…
Norbert oldalra hajtott fejjel, kérdőn nézett rá, mintha nem is hinné el, amit hallott. Volt a fiú pillantásában valami, ami elszorította Harry szívét – nem a pillantásban rejlő gonoszság, nem is a hitetlenkedés; hanem az, hogy Harry is ugyanígy szokta oldalra fordítani a fejét, ugyanezzel a pillantással szokta hitetlenkedését kifejezni mások felé. Szinte mellbe vágta, hogy ez a fiú mennyire hasonlít rá. Nemcsak a haja, de az ajkainak vonala, ahogy a szemöldökét ráncolja… mindezt tőle örökölte.
Harry látta, ahogy Norbert Danielre sandít, és tudta, hogy ez mit jelent: a következő pillanatban Norbert az ő halálát fogja képzelni, és Daniel kénytelen lesz végrehajtani a gyilkosságot…
Harry még egyszer, utoljára Ginnyre pillantott, és szavak nélkül azt üzente neki, hogy „örökre szeretni foglak”, majd Danielre nézett, és azt a hangtalan üzenetet küldte felé, hogy „nem a te hibád, szeretlek”, végül pillantása visszatért Norbert arcára, és megállapodott rajta.
Norbert. A fia. A legnagyobb ellensége.
- Tedd meg – suttogta Harry.
Széles vigyor terült szét Norbert csinos arcán, ahogy felkészült az olyan rég várt és áhított percre…
És abban a pillanatban kivágódott a kamra ajtaja.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Harry nem is tudta követni az eseményeket. Négy alak rontott be a kamrába, közülük hárman pálcáikat lengetve, készen arra, hogy lecsapjanak. E három alak mögött egy kisebb, vörös hajú figura jelent meg. A három, pálcás alak – Albus, Piton és Cho – nyomban kábító átkokat szórt Norbertre, de a pálcáikból kilőtt átkok félúton megálltak, és szikrázva felrobbantak. Mielőtt a hármak újabb átkot küldhettek volna a fiú felé, a pálcáikat egy láthatatlan erő kirántotta a kezükből, és a semmiből egy hatalmas ketrec hullt le rájuk, csapdába ejtve őket. A negyedik alak, a kis vörös hajú, igyekezett elmenekülni, de a kamra ajtaja döngve bezárult az orra előtt.
- Miért hoztátok el Lilyt? – kiáltotta Harry vádlón Dumbledore-nak.
Az idős varázsló egy nyugtató pillantást vetett Harryre. – Muszáj volt. Szükségünk volt valakire, hogy kinyissa nekünk az ajtót, mivel csakis Griffendél leszármazottja nyithatta ki. – Albus ezzel jelentőségteljes pillantást vetett Norbertre.
- Tehát tudod – szólt a fiú. – Tudod, hogy Potter az apám.
- Igen, tudjuk. És azért jöttünk, hogy megmentsük őt, Ginnyt és Danielt.
- Ti szánalmas, szerencsétlen bolondok! – kacagott Norbert. – Még hogy megmentitek őket? Ahhoz korábban kell felkelnetek, ha túl akartok járni az eszemen! Egy Képzelő van a hatalmamban, nem tudtátok?
- Ó, dehogynem, Tom, tudtuk – felelte Dumbledore a ketrecből.
- Szóval ezt is tudjátok. – Norbert kissé meglepettnek látszott. – Roppant érdekes… és mégis, hogyan tudtátok meg?
- Narcissa Malfoytól – válaszolt az igazgató.
- Narcissától? – csodálkozott a fiú. – És én még azt hittem, hogy Lucius jobban vigyáz rá, és gondoskodik róla, hogy annak a nőnek ne járjon el a szája… Meg kell büntetnem ezért Luciust… De hogyan tudott megszökni tőle a felesége? Elmondta egyáltalán, hogyan szökött meg? Nagyon érdekelne a dolog…
- Nem, ezt nem mondta el – mordult fel Piton. – Csupán annyit mondott, hogy elszökött a Malfoy kúriából.
- Igen, a Malfoy kúriából – ismételte meg Piton szavait Albus. – És épp ez, amit nem értek. Hogy lehetett Narcissa a Malfoy kúriában, amikor a Malfoy család elvileg nem is volt odahaza?
- Dehogyisnem voltak odahaza – válaszolt Norbert. – Miből gondoltátok, hogy nem voltak ott?
- Nos – szólt Dumbledore, a helyzet komolysága ellenére rendkívül nyugodt arckifejezéssel. – Megkértem Dracót, hogy menjen el a Malfoy kúriába, és kérdezze ki a házimanókat Lucius hollétéről. Draco azonban senkit sem talált a házban. Még a házimanókat sem. És én azon töprengtem: vajon miért?
- Te szerencsétlen vén hülye, hát a Fidelius miatt – legyintett lekezelően Norbert. – Te magad beszélted rá Potter szüleit, hogy hajtsák végre ugyanezt a bűbájt, nem igaz? És ők aztán Pettigrewt választották titokgazdának, legnagyobb örömömre és megelégedésemre. – Visszataszító vigyor terült szét a fiú arcán, ahogy visszaemlékezett azokra az időkre. – Én csak ugyanazt tettem, mint te, Dumbledore. Elküldtem hozzád Luciust, hogy azt mondja neked: el fogja hagyni az országot Narcisszával, pedig valójában sosem távoztak. Egy szeptemberi éjjelen kiosontam a kastélyból, és Roxmortsból oda hoppanáltam a Malfoy kúriába, hogy elvégezzem a Fideliust a Malfoy házaspáron és az egész háztartásukon, arra az esetre, ha valaki gyanakodni kezdene, és beszélni akarna Luciusszal. Te is tudod, hogy működik a Fidelius: akár egy szobában is lehetsz a bűbáj által védett személlyel, és akkor sem fogod észrevenni őt.
- Tehát te voltál Lucius és Narcissa titokgazdája – vonta le a következtetést Albus.
- Igen, én. Okos, nemde?
- Valóban okos – bólintott Dumbledore. – De hadd kérdezzem meg, Okos uraság, mit tervezel a jövőt illetően? Minden bizonnyal meg akarsz ölni minket… de mi lesz a többiekkel? Mi lesz a világgal? Nem törhetsz világuralomra rögtön azután, hogy megöltél minket… még Daniel segítéségével sem.
- Ugyan miért ne tehetném? – tette karba a kezét Norbert.
- Azért, mert – akár tetszik, akár nem – te még csak egy kisfiú vagy. Egy kisfiú, meglehetősen átlagos varázsképességekkel. Természetesen feltételezem, hogy Lucius segített neked a sötét varázslatok elsajátításában, mielőtt a Roxfortba jöttél, de még mindig nem vagy azon a szinten, ahol a halálod előtt voltál. A követőidet sem szerezheted vissza, hiszen még mindig az Azkabanban ülnek… és még ha ki is tudnád őket szabadítani – amit egyébként kétlek –, akkor sem engedelmeskednének neked. Ugyan melyik magára valamit is adó halálfaló hagyná, hogy egy kiskölyök parancsolgasson neki?
- Nem vagyok kiskölyök, Dumbledore! – ripakodott rá az igazgatóra Norbert. – Voldemort nagyúr vagyok! És hidd el nekem, elég sötét mágiát ismerek ahhoz, hogy én uraljam a világot! Minden reinkarnálódott boszorkány és varázsló emlékszik a korábbi életeiben elsajátított tudásra. Akárcsak az anyám… ezért is akart újra és újra újjászületni, míg végül sikerült felébresztenie azt a szerencsétlen Anort. Én is emlékszem minden egyes sötét varázslatra, amit első életemben ismertem, és kedvemre használhatom őket! Azt hiszed, hogy nem lettem volna képes minden egyes varázslócskát legyőzni a lovagi tornán? Ha akartam volna, mindenkit legyőzhettem volna! Még a hetedéveseket is, simán! De kénytelen voltam egy nyavalyás sárvérűvel szemben veszíteni, csak hogy Danielnek esélye legyen az utolsó fordulóban párbajozni: hogy ezzel nekem is esélyem legyen kipróbálni az erejét. Draco bátyámnak igaza volt – tényleg szándékosan vesztettem. Draco kis híján leleplezett, és ezért még meglakol. – Norbert Danielre nézett.
Dan a sarokban kuporgott, és szörnyen kimerültnek tűnt. Ebben az egyetlen órában többet kellett használnia Képzelő erejét, mint egész korábbi életében együttvéve.
- Erős vagyok, Dumbledore – mondta Norbert. – Mindössze egy kis Kor Korrigáló Főzetre van szükségem, és a halálfalóim újra támogatni fognak… Vagy talán még az a bájital sem kell… végül is itt van nekem Daniel. Az ő segítségével bármit elérhetek. Még a teljesen lehetetlennek látszó dolgokat is. Ó, igen… - A fiú ajka elégedett vigyorra húzódott. – Még arra is kényszeríthetem Danielt, hogy halhatatlanná tegyen… Hamarosan visszanyerem egykori dicsőségemet, mégpedig Harrynek köszönhetően.
- Harrynek? – kérdezte Cho. Ő most szólalt meg először azóta, hogy a kamrába kerültek.
- Igen, Harrynek – bólintott Norbert. – Ha akarod, szívesen megosztom veletek visszatérésem történetét… igazán szeretek magamról beszélni…
- Erre nincs szükség – jelentette ki Albus. – Tudjuk, hogy Tatyana Fjodrovna és Harry Potter gyermeke vagy. A Roxforti Nyilvántartó Könyv árulta el nekünk, miután eltávolítottam róla azt a bűbájt, amelyet Lucius szórt rá a születésed napján. Csupán egyetlen dologra vagyok kíváncsi: hogyan sikerült egyáltalán újjászületned?
- Ó, azt már elmeséltem Harrynek és Ginevrának… Gondolom, olvastad a „A halálon túl” című könyvet, Dumbledore?
Az igazgató bólintott.
- Nos, akkor ismered a szabályt, miszerint ha gonoszságból ölsz, nem születhetsz újjá… De létezik egy másik szabály is, amelyet nem ismerhetsz. Egy szabály, melyet egyetlen könyvben sem találsz meg… amelyről egyetlen élő sem tudhat: egyetlen egyszer újjászülethetsz, legnagyobb ellenséged gyermekeként. Szerencsés voltam, hogy megtudtam: az a Tatyana nevű szajha Potter fattyát várja. Ezek után csak Lucius segítségét kellett megszereznem. Úgy is mondhatnám: köszönetet kell mondjak Harrynek azért, hogy visszatérhettem az életbe… és hamarosan egykori erőmet is visszakapom. Talán az egyetlen dolog, amire te, Dumbledore, képes vagy, és én még nem, az a láthatatlanná válás.
- Akkor mondd már el, Malfoy, vagy Voldemort, vagy mi is a neved – vágott közbe Piton -, mondd csak el, hogy jutottál ki a kastélyból, hogy végrehajtsd a Fideliust szeptemberben? Hogy jutottál ki anélkül, hogy bárki is észrevette volna? Hogyan, ha egyszer nem tudsz láthatatlanná válni?
- Még csak válaszolnom sem kéne neked, te áruló söpredék… - szólt lekezelő hangon Norbert. – De kegyes leszek hozzád, és mégiscsak válaszolok… hiszen minden bizonnyal ez az utolsó kérdés, amit életedben felteszel. Szóval, hogy csináltam? Pofonegyszerűen. Van egy láthatatlanná tevő köpenyem.
- De… - szólt Dan, akin látszott, hogy egy kicsit összeszedte magát – de hát karácsonyra kaptad a köpenyt! Akkor hogy lehetett meg már szeptemberben?
- Jaj, Dannie, Dannie, Dannie! Olyan naiv vagy! – ciccegett Norbert. – Nem karácsonyra kaptam a köpenyt. Mindig is megvolt. Karácsonyra a Roxfortban hagytam, mert nem akartam, hogy elégjen a tűzben… - tette hozzá egy hamiskás kis mosollyal.
- Tehát te tetted. Azt is – sóhajtott Albus. – Te okoztad a tüzet.
- Igen. A tüzet, Ginevra Potter vetélését, a halloweeni pókokat, Daniel kútba esését, a Daniel-féle baziliszkuszt, azt, hogy Daniel kis híján megölte Pitont… és a többi, és a többi – felelt Norbert, aki rendkívül elégedettnek tűnt önmagával. – Még azt is én intéztem el, hogy Lily az apja ellen forduljon. – Ezzel megfordult, hogy a falhoz támaszkodó vörös hajú lányra nézzen.
- Te? – lehelte a lány. – Te tetted?
- Én bizony – felelte a fiú, ahogy egyre közelebb ment hozzá. – A nyaklánccal, amit adtam neked. Az a lánc valósággal megőrjített téged. Elvarázsolt, hogy gyűlöld apádat… De most már leveheted. Bár a te helyedben én biztosan nem venném le. Ha magadon tartod, akkor anélkül nézheted végig apád kivégzését, hogy sajnálnád őt. Ha azonban leveszed, a szíved ezer darabra törik majd… - Norbert kinyúlt, hogy megérintse a lány arcát. – Hát nem volna egyszerűbb továbbra is gyűlölni őt? – Még közelebb hajolt, hogy az orra csaknem összeért a lányéval. Lily emlékezett rá, amikor először álltak így: a Potter ház éléskamrájában, karácsonyeste. Norbertnek akkor segédkeznie kellett abban, hogy Lily megtanuljon csókolózni. Lilyben még mindig élénken élt annak az „elektromos sokknak” az emléke, amelyet akkor érzett egész testében szétáradni, amikor a fiú ajka az övéhez ért…
- Te utolsó szemétláda! – kiáltotta a lány, és olyan erővel lökte el magától a fiút, hogy az majdnem elesett. – Te undorító alak! Hogy mertél megcsókolni? Hogy tehetted? Te… te… Voldemort!
- Mi bajod? Talán nem tetszik a nevem? Ha akarod, továbbra is szólíthatsz Norbertnek – vigyorgott a fiú. – Játszottam veled, Lily, ezt bevallom, de nem voltunk éppen rossz páros… Ha újra összefognánk, igazán, igazán jó páros lehetnénk… Folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk…
A lány arcul köpte.
- Muszáj nektek, vörös hajú nőknek folyton ezt csinálnotok? – kérdezte ingerülten Norbert, ahogy talárja ujjával megtörölte az arcát. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Lily. – Megint kinyúlt a lány felé.
- Hozzám ne érj! – sikított Lily. - Nemcsak… nemcsak Voldemort vagy, hanem… hanem az öcsém is!
- Ó, hát nem mókás dolog a vérfertőzés? – nevetett Norbert.
- Te szemét! – sziszegte Lily. – Egy visszataszító szörnyeteg vagy, egy visszataszító kapcsolat gyümölcse! Hogyan is várhatnád el, hogy… hogy… továbbra is azt akarjam, hogy bármi közöm is legyen hozzád?
- Visszataszító szörnyeteg, visszataszító kapcsolat… - Norbert ajak-biggyesztve nézett a lányra. – Az öcséd vagyok. Szeretned illene…
- Inkább szeretnék egy futóférget! – vágott vissza Lily. – Inkább azt, mint egy nyavalyás kis fattyút, akit az apám úgy nemzett, hogy megcsalta az anyámat!
- Hogy megcsalta? – nevetett Norbert. – Olyan naiv vagy, Lily. A jó öreg apuci sosem csalta meg anyádat. Az én anyám elvarázsolta őt. Varázslattal kényszerítette a közösülésre. Nem apuci hibája volt.
Lily kétkedő pillantást vetette a fiúra. – Miért kéne hinnem neked? – Végtére is látta Harryt, ahogy Cho Changgel csókolózott az öltözőben. Ezek alapján könnyen el tudta képzelni, hogy apja más nőkkel is csalta az anyját.
- Azért, mert az igazat mondom. Apa ártatlan. Nem igaz, Harry? – Norbert az ifjú professzorra vigyorgott. – Sosem akartál semmit Tatyanától… és mégis megtörtént kettőtök között. Lilyke itt azt állítja, hogy nem akarja, hogy bármi köze is legyen hozzám… de talán mégis csak lesz…
- Hagyd békén a lányomat! – ordította Harry. Norbert még sosem látta őt ilyen dühösnek: Harry úgy feszegette a béklyóit, mint a bibliai Sámson, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy bármit is ledöntsön, csak a csuklója kezdett egyre jobban vérezni.
- Szerinted a jelen helyzetben jogod van parancsolgatni nekem? – kacagott fel élesen Norbert. – Nagyon tévedsz, Harry. Hiába vagy az apám, én nem vagyok az engedelmes kisfiad. Hagyd, hogy Lily maga hozza meg a döntését.
- Már meghoztam – suttogta a kislány a szüleire nézve. Az ujjai a nyakában függő láncot markolászták. – Inkább halnék meg, minthogy bármi közöm is legyen hozzá. És ez is tőle van – ezzel rántott egyet a láncon, amely elszakadt, és a földre esett. – Most már megölhetsz, Voldemort. Együtt halok meg a szüleimmel, akiket nagyon, nagyon szeretek.
Ginny szeme könnyel telt meg, Harry arca pedig valami megmagyarázhatatlan kifejezést öltött… büszkeség, öröm és megkönnyebbülés keveredett rajta. Ez volt hát az ő Lilyje. Egy igazi Potter. De… bizonyos szemszögből nézve, Norbert is Potter volt, épp csak más néven. És mégis, a külsejét leszámítva egyáltalán semmiben sem hasonlított a Potterekre. Hogy is hasonlíthatott volna, ha egyszer a lelke Voldemorté?
- Bármi történjék is, Lily – szólt Harry –, azt akarom, hogy tudd: nagyon bátor voltál. Hihetetlenül büszke vagyok rád.
- Köszönöm, apa.
- Köszönöm apaaaa… - imitálta Norbert Lily hangját. Nyilvánvalóan nem tetszett neki a lány választása. – Nagy hibát követtél el, nővérkém. Ezek után kénytelen leszel végignézni, ahogy apád meghal… és lassú, fájdalmas halál lesz, nem egy gyors Adava Kedavra… Végignézed, ahogy szenved.
- Inkább nézem végig a halálát úgy, hogy szeretem őt, mint úgy, hogy semmit sem érzek – jelentette ki Lily, kihúzva magát. – Szeretem őt.
- Én is szeretlek, kicsim – válaszolta az apja, s mintha a pillantásával egy gyengéd simogatást küldött volna a lánya felé.
- Csodás – törte meg Norbert hangja a csendet. – Most, hogy túl vagyunk az érzelgős részen, talán essünk is neki az izgalmas dolgoknak. Tudod, Dumbledore, azt hittem, hogy nem vagy a Roxfortban, azért is választottam a mai napot erre a kis emberrablásra… de végül is nem bánom, hogy itt vagy. Épp ellenkezőleg: örülök, hogy bemutathatom neked a Kis Túlélő kivégzését. Mától úgy fogják őt hívni, hogy A Fiú, Akit Saját Fiai Öltek Meg. Tetszik az új titulusod, Harry? – nevetett Norbert, és Danielre sandított.
Harry mély levegőt vett, mintha ez lenne az utolsó lélegzete, és felkészült a rá váró borzalmakra. A pillantása arcról arcra siklott: Daniel ijedt és bűntudatos arcáról Lily büszke arcára, majd Cho könnyáztatta arcára. Cho egy hónappal ezelőtt bevallotta neki, hogy mit érez iránta, de Harry mind a mai napig nem tudta elhinni. Most azonban már elhitte. Ez a nő tényleg szereti őt…
Harry tekintete Cho arcáról Pitonéra esett. A bájitaltan tanár arckifejezése szinte értelmezhetetlen volt, de Harrynek mégis sikerült megértenie… és amikor megértette, megdöbbent. Piton arcán nyoma sem volt a szokásos megvetésnek. Harry csupán tiszteletet látott rajta.
Tiszteletet? De mi iránt? Ő, Harry, nem érdemelt tiszteletet. Nem, hiszen – még ha akaratán kívül is – esélyt adott Voldemortnak arra, hogy visszatérjen!
Rájött azonban, hogy semmi értelme Piton arckifejezését elemezni, semmi értelme próbálni megérteni azt a különös tiszteletteljes tekintetet, mert volt még valaki, akire egy utolsó pillantást akart vetni.
Ginny.
A felesége.
Az élete.
Ginny volt az életében a legszebb, legtökéletesebb dolog: nemcsak a külseje, de a szíve is gyönyörű volt. Gyönyörű volt, ahogy szerette őt… ezt az emléket Harry magával akarta vinni a túlvilágra.
A nő bátran mosolygott rá. Nem voltak könnyek a szemében, bár szíve szerint zokogott volna. Visszatartotta a könnyeit. Nem fog sírni. Nem hagyja, hogy az utolsó dolog, amit Harry lát, az az ő könnyáztatta arca legyen, amikor az ő mosolygó arca is lehet.
- Köszönöm, hogy a feleségem vagy, Ginny. Te voltál a legjobb dolog az életemben.
- Te is az enyémben – suttogta a nő. – Hamarosan veled leszek. Örökre.
Harry bólintott, szemét egy pillanatra sem véve le Ginnyről. Egyszerűen nem tudott másfelé nézni. Legyen Ginny az utolsó, aki életében lát… és halálakor lássa az ő mosolyát…
Norbert undorodó arckifejezéssel nézte a férj és feleség között kibontakozó érzelgős jelenetet. Azt akarta, hogy Potterék szenvedjenek, de neeeem, Harry Potter képtelen szerencsétlennek érezni magát, amíg a feleségét látja! És ez rendkívül dühítette Norbertet. De végül is, kit érdekel, hogy hogyan hal meg Potter, csak haljon már meg!
Norbert visszafordult Danielhez, készen rá, hogy elképzelje a lehető legszörnyűbb végzetet a Kis Túlélő számára. Daniel reszketett, mert tudta, mi következik: ölésre kényszerítik. Meg kell ölnie a saját apját… és semmit sem tehet ellene. Képtelen volt kiszabadulni a másik fiú hatalmából, nem tudta lerázni az elméjére nehezedő béklyókat…
Daniel érezte, ahogy testében felgyülemlik az energia, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa a pusztítást, amit véghez visz. Lehunyt szemmel nem látta, ahogy Dumbledore, Piton és Cho megfogja egymás kezét a ketrecükben… nem látta, ahogy a hármak ajka mozogni kezd, egy halk varázsigét mormolva… Daniel csak azt kívánta, bár kiszabadíthatná a szüleit, de Norbert irányította a cselekedeteit… azaz… még mindig Norbert irányított? Daniel mérges kiáltást hallott, és kinyitotta a szemét. Szinte el sem merte hinni, amit lát.
A bilincsek Daniel szeme láttára tűntek el Harry és Ginny csuklójáról és bokájáról. Norbert maga elé tartotta a pálcáját, hogy kimondja az Adava Kedavrát, de csupán az „Adava” részig jutott, mielőtt Harry, rénszarvas alakban, rárontott.
Hogy lehetséges ez? – képedt el Daniel.
Látta, ahogy anyja kihasználja az átmeneti zűrzavart, és lebukik a földön fekvő pálcájáért. Dumbledore, Piton és Cho Chang még mindig a ketrecben voltak, pálcáik nélkül, de az arcuk diadalittasan ragyogott.
És Daniel végre megértette: kiszabadult. Többé nem állt Voldemort irányítása alatt. A gondolatai és az akarata újra az övé. Fáradt volt, az igaz, de talán, ha megpróbálná, még Képzelhetne valamit… muszáj Képzelnie, ezt jól tudta. Koncentrálni kezdett hát a kamra távoli sarkában fekvő három varázspálcára, melyek a következő pillanatban visszaröppentek tulajdonosaik kezébe. Albus Dumbledore megsuhintotta a pálcáját, és eltüntette az őket fogva tartó ketrecet.
Dan látta, hogy édesanyja egy könyvespolc mögé löki Lilyt, és odakiáltja neki, hogy „Maradj itt!”
Ugyanebben a pillanatban Voldemort is suhintott a pálcájával, egy hatalmas, nehéz könyvkötetet küldve a rénszarvas felé. A könyvvel való ütközés okozta pillanatnyi fájdalom elég volt ahhoz, hogy elterelje Harry figyelmét, és ezzel Norbert nyert annyi időt, hogy beugorjon egy könyvespolc mögé. Mielőtt Harry még egy lépést tehetett volna, a könyvespolc megingott, mintha a másik oldalról lökné valaki. Talán még varázslattal sem lehetett volna megállítani a polc zuhanását. Nem mintha Daniel nem próbálta volna meg, de túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy elég gyorsan cselekedjen. Olyan fáradt volt, hogy talán az apa-gyilkosságra sem futotta volna az erejéből. A fáradtság hirtelen annyira erőt vett rajta, hogy ájultan rogyott össze.
- Harry! – sikított Cho, és gondolkodás nélkül előrugaszkodott, és sikerült eltaszítania az animágust egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a polc rázuhant volna. Cho azonban nem volt olyan szerencsés, mint Harry, és az ezeréves könyvkötetekkel megpakolt nehéz tölgyfaszerkezet maga alá temette.
- Choooooo! – kiáltotta Potter professzor, visszaváltozva emberi alakjába. Kétségbeesetten rohant a nőhöz, akinek a teste nyaktól lefelé eltűnt a polc alatt, de mielőtt Harry leguggolhatott volna mellé, egy varázs-sugár röppent felé: a sugarat Piton küldte, hogy eltérítse a Norbert által Harryre küldött gyilkos átkot. A két átok egymásnak ütközött, félúton felrobbanva Harry és a fiú között.
Lehetett bármilyen okos, tehetséges és gyors is Norbert, három ellenség ellen még ő sem bizonyult elég ügyesnek. Újabb átkot küldött Harry irányába, melyet ezúttal Ginny semlegesített. Amint Ginny kiküldte az ellenátkot, Dumbledore Capitulatust kiáltott. A sarokba szorított Voldemort kezéből kirepült a pálcája. Ha Daniel még mindig a hatalmában lett volna, talán lett volna esélye, hogy felvegye a küzdelmet, de pálca nélkül, két varázsló és egy dühös boszorkány ellenében semmit sem tehetett. Legyőzetett.
- Te rohadék! – ordította Harry, átugorva a könyvespolc fölött. Ugrás közben visszaváltozott animágus alakjába, és a polc túloldalán már négy patán ért földet, agancsával a falhoz szorítva Norbertet.
A fiú levegőért kapkodott. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy zseniális terve kudarcba fulladt. Dumbledore, Piton és az az ázsiai nő valahogy megszüntette Daniel feletti hatalmát, és Daniel kiszabadította a szüleit, a többieknek meg visszaadta a varázspálcájukat. Norbertnek még Pottert sem sikerült megölnie – sem a gyilkos átokkal, sem a polc feldöntésével… Azok hárman hogyan találhatták meg az ellenátkot, amikor ő ellopta azt az oldalt a Képzelőkről szóló könyvből? Norbert agya zakatolt, kétségbeesetten kereste a kiutat, amely nem létezett. Csapdába esett, egy rénszarvas tartja sakkban, meg sem tud mozdulni…
Izzadságcseppek gyöngyöztek a fiú homlokán és csorogtak le a halántékán, ahogy az állat szemébe nézett. Azok a szemek dühtől és gyűlölettől szikráztak. Harry arcán még rénszarvas alakjában is pontosan látszottak az érzelmei, és ettől Norbert csak még jobban reszketni kezdett. Kezével a falat tapogatta, hátha talál valami használhatót…
- Csak… csak nem… nem akarsz megölni? – kérdezte Harrytől. – Nem teheted… hiszen… hiszen a fiad vagyok!
- Nem vagy a fiam! – sziszegte Harry, újra felöltve emberi külsejét. Legszívesebben megfojtotta volna a fiút. Hiba volt azonban visszaváltoznia, mert abban a pillanatban, hogy kiszabadult az agancsok fogságából, Norbert leszakította a közeli fáklyát a falról, Harry felé hajította, és a szomszédos polc mögé ugrott.
Dumbledore, Piton és Ginny kábító átkokat küldött a falra, ahol egy pillanattal korábban még Norbert feje volt.
- Nem bújócskázni akarok veled, Voldemort – morogta Harry. Sok-sok évvel azelőtt a Sötét Nagyúr mondta neki ugyanezeket a szavakat a temetőben.
- Gyere elő, és életben maradsz. Az Azkabanba kerülsz, de élni fogsz – szólt Dumbledore. – Ha tovább bujdokolsz, meghalsz.
- Tényleg? – szólt Norbert szarkasztikus hangon, és kilökte Lilyt a polc mögül. A fiú bal karja a lány derekát ölelte szorosan, a jobb kezével pedig Lily torkára szegezte a lánytól elvett pálcát. Akárcsak a mugli krimikben… - Ha meg akartok ölni, akár az Adava Kedavrával, akár máshogyan, először a túszomat kell megölnötök. Bármilyen átok csak őrajta keresztül érhet el engem.
Ginny levegőért kapott.
- Választhattok. Öljetek meg mindkettőnket, vagy dobjátok el a pálcáitokat – követelte Voldemort, jelentőségteljes pillantást vetve Dumbledore-ra.
- Tegyétek, amit mond – szólt az igazgató nyugodtan, és eldobta a pálcáját. Piton és Ginny követte a példáját.
- Helyes – vigyorgott Norbert. – És most Lily és én távozunk, ha nem bánjátok. Ne gyertek közelebb! Ne mozduljatok, vagy ő meghal – mondta a fiú, és oldalra lépett, magával vonszolva Lilyt.
- Csináljatok valamit! – hörögte a lány a tehetetlen varázslóknak. És ekkor valaki TETT valamit.
Egy Adava Kedavra hasított a levegőbe, és Lily érezte, hogy Norbert szorítása gyengül… a torkára szegezett pálca hangos koppanással a földre hullott. A koppanást egy még hangosabb dörej követte.
Lily lassan hátra fordult, és pillantása a földön fekvő, halott Norbert Devilsmoor-Malfoyra esett.
A következő pillanatban egy alak jelent meg a semmiből, ahogy lehámozta magáról a láthatatlanná tevő köpenyt.
- Hé, Potter, remélem, nem bánod, hogy kölcsönvettem a köpenyedet – szólt Draco, széles vigyort küldve a döbbent Harry felé.
- M…Malfoy?
- Személyesen. Én voltam a vésztartalék. Dumbledore a lelkemre kötötte, hogy csak az utolsó pillanatban cselekedjek, és én így is tettem – vont vállat a bankár. – Nem is örülsz, hogy láthatsz?
Harry azonban nem válaszolt. Képtelen volt megszólalni.
Teljesen össze volt zavarodva.
Vége volt. Túl voltak rajta. Voldemort meghalt, és ezúttal az idők végezetéig halott is marad. Nem létezik oly erő, amely még egyszer visszahozhatná… Ő meghalt, de…
Harry a ledőlt polchoz sietett. Ginny csatlakozott hozzá, és együtt kimondtak egy varázsigét, hogy egy kicsit megemeljék a polcot, és kihúzhassák alóla a szerencsétlenül járt boszorkányt.
Cho ájult volt és falfehér. Még élt, de épphogy csak. Ginny elővarázsolt két hordágyát. Harry ráemelte Chót az egyikre, majd segített Ginnynek, hogy a másikra ráemelje Danielt. Amint Daniel hordágya kilebegett a kamrából, Cho kinyitotta a szemét.
- Harry… - suttogta elhaló hangon.
- Rendbe jössz – válaszolt a férfi. – Madam Pomfrey majd rendbe hoz.
- Nem – mondta Cho. – Tudom… hogy nem tud.
- Miért ne tudna? Mindenféle sérülést meg tud gyógyítani – érvelt Harry elszorult szívvel. Tudta, hogy csak össze-vissza beszél, mert Cho sérülései túl komolyak ahhoz, hogy egy ápolónő vagy akár egy medimágus a St. Mungóban meggyógyítsa.
- Szánalmas… hazudozó vagy… Harry – mosolygott szomorúan Cho. Harry megfogta a nő kezét, és gyengéden megszorította, bár nem volt benne biztos, hogy Cho érzi-e a szorítást. A nőnek eltört a gerince, így nyaktól lefelé teljesen megbénult. Noha Cho nem érezte Harry szorítását, mégis tudta, hogy megfogta a kezét. Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Vigyázz… vigyázz a kislányomra, Harry… Kérlek.
- Vigyázok, Cho – bólintott Harry a könnyeivel küszködve. – Amíg te jobban leszel.
- Tudod… tudod, hogy én már… sosem leszek jobban… - Cho hangja egyre gyengébben csengett. – Ígérd… ígérd meg, Harry.
- Megígérem, Cho.
- Akkor jó… - Boldog mosoly terült szét a nő arcán. – Az én kicsim… végre… megkapja a nagy… boldog családot… amiről mindig is… álmodott. Köszönöm, Harry.
- Cho – suttogta az ifjú varázsló. Már azt sem tudta, mit mondjon. Mit mondhat az ember egy haldoklónak? Mondja azt, hogy „nekem kell neked köszönetet mondanom, hiszen megmentetted az életemet?” Megrázta a fejét. Semmi értelme. Így inkább csak lehajolt, és homlokon csókolta Chót.
A nő ebben a pillanatban boldognak látszott. Olyan boldognak, amilyennek Harry csak Cedric halála előtt látta őt. Cho arca szinte földön túli boldogságot sugárzott, és a szeme tágra nyílt, mintha nem is a mennyezetet látná, hanem valamit azon túl. – Cedric… - suttogta. – Vár… vár rám… Megyek… - Ezzel Cho Chang kilehelte a lelkét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
