|
Harmincadik fejezet Minden jó, ha jó a vége
Két nap telt el a Griffendél kamrájában lejátszódott események óta. A hír, miszerint Voldemort visszatért, majd újra elpusztult, futótűzként terjedt el az iskolában, Roxmortsban, és még Rhea Vitrol is valódi szenzációként tálalta a történteket a sajtóban. Az események néhány vonatkozásáról azonban mélyen hallgattak. Az emberek megtudták, hogy Voldemort Norbert Devilsmoor-Malfoyként született újjá. Lucius még Norbert halálának estéjén az Azkabanba került. Az is elterjedt, hogy Draco Malfoynak fogalma sem volt „kisöccse” kilétéről, valamint hogy Narcissa Malfoy tizenkét éven keresztül az Imperius hatása alatt állt.
Norbert igazi származásáról azonban a kamrában megjelenteken kívül senkinek sem volt tudomása. Albus Dumbledore mindenkit titoktartásra kért – Harrynek volt elég baja anélkül is, hogy az emberek erről beszéljenek.
Harry tényleg összetörtnek látszott. Bizonyos szempontból Voldemort elérte célját: sikerült megtörnie Harry lelkét. És ezt még csak nem is azzal érte el, hogy megölte Ginny meg nem született gyermekét, nem is azzal, hogy felgyújtotta a Potter házat, Hedvig halálát okozva, és még csak nem is azzal, hogy Lilyt az apja ellen fordította; hanem azzal, hogy kiejtett egy két betűből álló szócskát. Azt, hogy „te”.
Te, te, te – visszhangzott a szó Harry elméjében. Te vagy az apám!
Harry egyszerűen képtelen volt elhinni, hiába tudta, hogy ez az igazság. Tisztában volt vele, hogy nem hibás, és mégsem tudott szabadulni a lelkiismeret-furdalástól, különösen azért, mert Cho meghalt. A nő halála Voldemort hibája volt, Harry mégis saját magát okolta érte. Cho végül is azért halt meg, hogy az ő életét megmentse.
Harry már sokszor érezte pocsékul magát, de ennyire még soha. Ez az érzés erősen emlékeztette arra, amit a harmadik próba és Cedric halála után érzett… mindkét esetben saját magát hibáztatta. Mindkét esetben ő segítette hozzá a Sötét Nagyurat ahhoz, hogy visszatérhessen. Csak annyi volt a különbség, hogy az első esetben – noha akaratán kívül - a vérét adta ehhez, ezúttal pedig úgy hozta vissza a gonoszt, hogy egy szörnyeteget nemzett… nem vért adott, hanem spermát.
Amikor Dumbledore megkérdezte Harrytől, hogy hova temessék Norbertet, Harry letörten azt válaszolta, hogy nem érdekli, felőle aztán egy verembe is dobhatják a testet, mert Voldemort nem érdemel tisztességes temetést.
Az igazgató azonban a következőképpen reagált: - A testről beszélünk, Harry. A benne lakozó lélek volt gonosz, nem a test. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a test a te fiad volt. A lélek volt Voldemort.
Harry csak bólogatott, üresnek érezve magát. Dumbledore-nak igaza volt. A fiú, akit ő nemzett, ártatlan volt, csak akkor lett gonosz, amikor Voldemort megszállta a testét a születése után. Amíg az anyaméhben tartózkodott, a gyermek még romlatlan volt. Harry azon tűnődött, vajon mivé lett volna a fiú, ha valaki más lelkével jött volna a világra. Ha az édesanyja nevelte volna fel… Jó anya lett volna Tatyana? És a fiú, ő tisztességes emberré vált volna felnőtt korára?
Ezek mind olyan kérdések voltak, amire Harry már sosem tudja meg a választ.
Norbertet végül a kamrában történt események utáni napon temették el, csupán Harry és Dumbledore jelenlétében. Még sírkövet sem helyeztek a sírra, sem pedig fakeresztet. Semmiféle jelet nem tettek rá. A tiltott rengeteg szélén, egy ősi fenyőfa alatt áll egy fűvel benőtt halmocska, mely az idők végezetéig ott fog állni anélkül, hogy bárki is tudná, mit takar.
Most, egy nappal a fia temetése után, Harrynek még egy temetésen részt kellett vennie: ezúttal Chóén.
Az ég borús volt, és hamarosan esni kezdett, mintha a felhők is megsiratnák a halottat.
Csak néhány ember volt jelen: Liun kívül csupán azok, akik szemtanúi voltak Chó önfeláldozásának a kamrában (kivéve a még mindig öntudatlan Danielt).
Harry az édesanyját sirató kislányt figyelte. Ginny átölelte a gyereket, aki a nő vállába fúrta az arcát, és zokogott. Harry kicsit megkönnyebbült, látva, hogy Liu nem taszítja el magától Ginnyt. Biztos volt benne, hogy a felesége mindent meg fog tenni azért, hogy Liu beilleszkedjék a Potter családba, és érezze, hogy szeretik és törődnek vele.
Egy futó pillanatra Harry pillantása összetalálkozott a kislányéval, aki gyorsan elkapta a tekintetét. Harry nem tudta hibáztatni Liut. Végül is az anyja azért halt meg, hogy Harryt megmentse.
Az ifjú varázsló tudta, hogy Ginny könnyen meg fogja kedveltetni magát Liuval, és a Potter gyerekek is minden bizonnyal hamar befogadják új testvérüket, de nem volt benne biztos, hogy a történtek után Liu valaha is megszereti-e majd őt. Tartott tőle, hogy nem lesz képes betartani a Chónak tett ígéretét – legalábbis nem úgy, ahogy a nő elvárta volna tőle. Ma azonban nem volt helye a jövőn való merengésnek… ez a nap a gyász napja volt.
Draco távozott elsőként a temetésről. Szorosan maga köré csavarta a talárját, hogy megvédje magát a vadul süvítő széltől, de az eső ellen semmit sem tehetett. Talán nem is akart.
Az esőcseppek hűvösen és frissítően hatottak, ahogy Draco arcát érték, és a férfi nem bánta, hogy szőke fürtjei a homokára tapadnak a nedvességtől. Különös módon könnyűnek érezte magát. Könnyűnek, mint egy tollpihe. A legtöbb ember biztosan nem érzett volna így egy temetésről jövet, de Draco más volt, mint az átlag. Úgy érezte, hogy a felhőszakadás megtisztítja a lelkét, és elmossa a szívét éveken át fertőző kétely és önvád minden maradékát.
Mindig is utálta Norbertet. Eddig azonban nem értette, hogy miért. Az embernek szeretnie illene a testvérét, még akkor is, ha csak féltestvér… és Draco most végre megtudta, hogy Norbert nem is az ő rokona volt, hanem Potteré…
A régi Draco kárörvendő megjegyzéseket tett volna Harrynek, de ő már nem a régi Draco volt. Valójában már vagy tizenhárom éve nem a „régi Draco” volt… A Ginny iránt érzett szerelme jobb emberré tette. Hiába igyekezett fenntartani rosszhírét, legbelül már nem volt aljas, mint egykoron.
A férfi ironikusnak találta a szerelem erejét. A szerelem tette őt jobb emberré, és most még jobb ember akart lenni… Gabrielle-ért.
Csak akkor vette észre, hogy elérte a házát, amikor már a kapuban állt. Kinyitotta a kaput, átvágott a kerten, és belépett az épületbe.
Legnagyobb meglepetésére a ház nem volt olyan üres, mint amilyennek lennie kellett volna. Barátságos tűz lobogott a nappaliban álló kandallóban, noha Draco tisztán emlékezett rá, hogy távozása előtt nem gyújtott tüzet. A házimanójának pedig kimenője volt, tehát ő sem lehetetett a „tettes”. De akkor vajon ki tette?
Hirtelen a tűz felé fordított karosszék megfordult, és egy alak állt fel belőle.
- Ez illetéktelen behatolás – dörmögte Draco. – Jelentenem kéne a Varázs-bűnüldözési Főosztálynak.
- És mit fogol nekik mondani? Azt, ’ogy a feleséged a ’ázadban volt? – jött a szarkasztikus válasz.
- A feleségem? – tette karba a kezét Draco. – Ugyan már, Gabrielle, sosem voltál igazán a feleségem… egyetlen varázsló hatóságnak sincs tudomása a troth-ról. Még a gyűrűmet is visszaadtad. Semmi sem bizonyítja, hogy a feleségem vagy.
- Igazad van. ’Sak beszélni akahtam veled. Megké’dezni, ’ogy valójában mi töhrtént… Tudnom kell, Dhraco.
A férfi vállat vont és közelebb lépett. – Voldemorton kívül semmi sem történt. Te megszidtál, mert nem bántam rendesen a kisöcsémmel. Nos, bevallom, hogy volt némi lelkiismeret-furdalásom azért, mert sosem tudtam őt úgy szeretni, ahogy egy bátynak az öccsét szeretnie kéne, de most már nincs bűntudatom. Kiderült, hogy nem is volt az öcsém. Voldemort nagyúr volt.
- De ’át ’ogyan? ’Ogyan le’et ez le’etséges?’ – kérdezte a lány, hatalmas kék szemével idegesen vizslatva a férfi arcvonásait.
- Ebben a testben született újjá, Gabrielle. Az én idióta apám meg magára vállalta, hogy felneveli. Sosem mondta el nekem, hogy Norbert valójában kicsoda. Az anyám tudta, de senkinek sem mondhatta el, mert az apám az Imperius alatt tartotta őt. Aztán, két napja, anyám végre összeszedte minden erejét, és elszökött a Malfoy kúriából, és a Roxfortba jött. Remek asszony. Sosem becsültem eléggé, de most már tisztelem. Meg is érdemli, azok után, hogy az életét kockáztatva szembeszállt apámmal… Alig merem elhinni, hogy apám arra kényszerítette őt, hogy eljátssza a Sötét Nagyúr anyukáját! Borzasztó lehetett ez neki… minden alkalommal, amikor megölelte Norbertet, tudta, hogy kit ölelget! – undorodó arckifejezés tűnt fel Draco még mindig esőtől nedves arcán. – Sosem bocsátok meg apámnak azért, hogy kitetette anyámat Voldemort kénye-kedvére… Hogy beengedte Voldemortot a családba! Örülök neki, hogy megölhettem azt a szörnyeget!
- Megölted? – suttogta a lány. Eddig mindössze annyit tudott, hogy a Sötét Nagyúr meghalt, de nem tudta, hogy ki végzett vele. Az újságok megemlítették, hogy Draco ölte meg a „testvérét”, de Gabrielle nem olvasta az újságokat, csak az emberektől hallott bizonyos pletykákat. – Te… te ölted meg őt? Te ölted meg… Tudodkit?
- Igen, Gabrielle, én – húzta ki magát Draco. – Az a… lény tönkretette anyám életet, tönkretette Potter életét is… nem mintha annyira bántania kéne a dolognak, de… a csudába is, bánt! Fogalmad sincs róla, hogy Voldemort mennyi szörnyűséget művelt Potterékkel!
- Akkohr mondd el – szólt a lány.
- Rendben… Először is, ő ölte meg Potterék kisbabáját.
- Nem… - lehelte Gabrielle.
- De igen. Megmérgezte Ginnyt, hogy elvetéljen. Aztán felgyújtotta a házukat.
- Akkohr nem is… nem is a koboldok voltak?
- Koboldok? – nevetett Draco keserűen. – Nem. Az én kedves „kisöcsém” gondoskodott róla, hogy mindenki a koboldokat gyanúsítsa, de valójában mindent ő csinált. Újév óta állandó félelemben élek miatta… nemcsak Potterék életét tette tönkre, hanem az enyémet is. És a tiedet.
- Asz enyémet? – vonta föl a szemöldökét a nő.
- Igen. Ha nem lett volna ez a kobold-átverés, akkor nem aggódtam volna, hogy megölnek, és senki sem marad, aki a bankra felügyeljen… és akkor nem vettelek volna el.
- Szóval… te aszt… aszt ’iszed, ’ogy tönkhre tetted az életem? – kapott levegőért Gabrielle.
- Miért, talán nem?
- Most, ’ogy mondod, igen! – vágott vissza a lány. – Mennyivel jobb lett volna, ’a nem ’allgatok rád, és nem megyek ’ozzád! Csehrben kellett volna ’agynom téged, ’ogy boldogulj a nyamvadt bankoddal egyedül! Ó, az én ostoba jó szívem, asz fog egyszehr még a sírhba vinni! Tudod mit? Többé nem is éhredekelsz! Menj, és ’agyj békén!
- Jól van! – kiáltott a férfi, és az ajtó felé indult, majd megtorpant. – Nem megyek sehová! Ez az én házam! Te menj el!
- Megyek is! – Gabrielle szeme dühtől szikrázott, ahogy a varázsló mellett kivonult a zuhogó esőbe. Draco néhány pillanatilag csak nézte, majd ráeszmélt, hogy ha most hagyja, hogy a lány kilépjen a kapun, örökre elveszíti. Egy hirtelen gondolattal a kapu felé suhintott a pálcájával.
A lány lenyomta a kilincset, de a kapu csak nem nyílt ki. Dühösen saját pálcája után kezdett kutatni átázott talárjában. Amikor végre megtalálta, és épp azon volt, hogy a kapura szegezze, érezte, ahogy egy kéz ragadja meg a pálcát markoló kezét.
- Mi asz? – mordult Dracóra és próbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi erősen tartotta.
- Nem mész sehová.
- És ugyan miér’ nem? Szabad vagyok, oda megyek, a’ová ’sak akarok! Nem tahrthatsz vissza!
- Dehogy nem.
- Nem!
- Fogadunk?
- Semmivel sem tahrthatsz vissza! – toppantott mérgesen Gabrielle, éppen bele egy tócsába.
- Szeretlek – szólt a férfi egész halkan.
- Most nézd meg a cipőmet! – dohogott a nő. – ’Supa sáhr lett, és… mit mon’tál? – pislogott meglepetten, kisöpörve egy ezüst-szőke tincset az arcából.
- Azt mondtam, hogy szereltek. Szeretlek, Gabrielle. Nem akarlak elveszíteni. – A férfi kinyúlt, hogy megérintse a lány arcát.
- Ó, Dhraco, anyihra ’ideg a keszed – suttogta a lány. – És… és bőhrig vagy ászva!
- Te is – emlékeztette Draco.
- Jé, tényleg…
- Azt hiszem, jobb lesz, ha bemegyünk, és átöltözünk. Mit gondolsz?
- Hát… nem áhrtana ledobni eszeket a vizes ru’ákat…
- Helyes. És akkor legalább összebújhatunk, hogy felmelegítsük egymást – vigyorgott a varázsló.
- Jaj, te ’sintalan fiú! – A lány játékosan belebokszolt a fiatalember mellkasába.
- Miért? Te talán nem szeretnél a feleségem lenni… minden tekintetben?
A lány tetőtől talpit végigmérte az esőtől csöpögő Dracót. Igazán aranyos volt ilyen vizesen… - Akkohr legalább add vissza aszt a gyűhrűt, asztán beszél’etünk róla…
- Beszélünk? – biggyesztette az ajkát Draco. – Nekem más terveim vannak.
- Miféle tehrveid? – kérdezte a lány csintalan mosollyal.
- Hát, például… - Draco magához húzta a feleségét, és alaposan megcsókolta.
- Jaj, még a szád is ’ideg! – nevetett Gabrielle.
- Tényleg. Nem akarunk megfázni, nem igaz? – Draco a lányra kacsintott, majd hirtelen felkapta, és átvetette a vállán.
- Naaa, tegyél le aszonnal! – kiabálta Gabrielle, a férfi hátát verve az öklével.
- Szó sem lehet róla, hölgyem – válaszolt a varázsló, a ház felé indulva. – Odabenn egy meleget árasztó kandalló vár ránk, előtte egy puha szőnyeggel…
- Tudod… nem is tetted tönkhre az életemet – szólt Gabrielle egy óra múlva. Fejét a férfi vállán nyugtatta, és a kandallóban táncoló lángokba bámult.
- Hogyhogy? – kérdezte Draco, gyengéden cirógatva felesége csupasz vállát.
- A ’ázasság – felelte Gabrielle. – Semmit sem tett tönkhre… épp ellenkezőleg.
- Tényleg? – vigyorgott Draco. Épp lehajolt, hogy megcsókolja az asszonyt, amikor megszólalt a csengő. – Ki a fene lehet az? – dörmögte felállva. Meleg takarót csavart pucér teste köré, és az ajtóhoz sétált. – Potter – fintorgott a látogató láttán.
- Min’jáhrt visszajövök – szólt Gabrielle. Felkapta a szétdobált ruháit, és eltűnt a szomszédos szobában. Draco kicsit megkönnyebbült, hogy a lány elhagyta a nappalit: így legalább Potter nem fogja őt egy szál takaróban látni.
Az ifjú Malfoy beengedte a vendéget, aki ugyanolyan ázott volt, mint korábban Draco.
- Remélem, nem zavarok – szólt Harry.
Draco nagy kísértést érzett, hogy azt mondja, „igenis zavarsz, Potter”, de tekintve, hogy mi mindenen ment át mostanában Harry, inkább visszafogta magát.
- Nem, nem zavarsz. Remélem, nem bánod, hogy takaróban fogadlak – felelt Draco. – Ahogy elnézem, rád is rád férne egy szárító varázs…
- Aha – szólt Harry, és elvégezte magán a szárító bűbájt, majd lerogyott a kanapéra. – Szóval azért jöttem, mert…
- Hadd találjam ki: Norbert?
- Igen – bólintott Harry.
- Ide figyelj, Potter – szólt Draco, mielőtt Harry belekezdhetett volna egy hosszas monológba –, tudom, hogy talán nem kellett volna…
- Mit nem kellett volna?
- Megölnöm őt… Tudom, hogy elég lett volna hátulról elkábítani, de a csudába is, annyira feldühített! Annyi szörnyűséget művelt a családoddal, az én családommal, és még engem is meg akart büntetni… amikor elkezdte átráncigálni a lányodat a kamrán, valahogy bekattantam, és muszáj volt cselekednem. Muszáj volt… megölnöm.
- Örülök, hogy megtetted – jött a csendes felelet.
Malfoy hitetlenkedő arckifejezéssel nézett a másik férfira.
- Örülök, hogy megtetted – ismételte meg Harry. – Különben nekem kellett volna megtennem… Én segítettem neki, hogy visszatérjen, nekem is kellett volna végeznem vele… De nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna tenni. – Mély levegőt vett, és a lángokra meredt. – Talán nem is lettem volna képes rá. Hiszen… hiszen…
- A fiad volt.
- Igen – hajtotta le a fejét Harry. – Hálás vagyok neked, Malfoy. Megmentetted a lányomat és mindnyájunkat.
- Nem nekem kell hálálkodnod… Dumbledore ötlete volt, hogy vegyem kölcsön a köpenyedet az irodádból, és Norbert tudta nélkül jussak be a kamrába… Dumbledore-nak köszönd.
Szomorkás mosoly jelent meg Harry arcán. – A régi Draco nem beszélne így… nem engedné át másoknak a dicsőséget… mi történt veled?
- Hogyhogy? – a bankár meglepődött a kérdéstől. – Nos… azt hiszem, csak felnőttem.
- Felnőttél? – Harry felhúzta a szemöldökét. – Szerintem egy felnőtt nem kezdi levagdosni a szomszédja bokrait, csak hogy bosszantsa…
- Jaj, hagyd már, Potter! – legyintett Malfoy. – Az már régen volt. Azóta sok minden történt…
- Ööö, Dhraco? – szólalt meg egy hang.
Mindkét férfi a hang irányába fordult.
- Ah, szia, ’Arry – szólt Gabrielle, aki pironkodva állt a szomszédos szobába vezető ajtóban.
- Szia, Gabie. Mit csinálsz te itt? – kérdezte a mit sem sejtő bűbájtan professzor.
- Hát, izé… szóval ’sak…
- Ő itt itthon van – válaszolt gondolkodás nélkül Draco, különös arckifejezéssel. Harry nem tudott rájönni, hogy mikor látott már ilyen arckifejezést Malfoy arcán, de biztos volt benne, hogy látott már egyszer hasonlót.
Draco megjegyzésétől a lány még inkább elpirult. – ’Sak meg akahrtam kérdeszni, ’ogy akartok-e fohró ’sokoládét vagy téát…
- Aha, szóval már a konyhában is kiismered magad? – mosolygott a ház ura.
- Nem éppen ne’éz – vont vállat a lány. – Natyon takahros kis kony’a…
- Örülök, hogy tetszik – válaszolt Draco, egészen megfeledkezve a vendégéről. Harrynek ekkor esett le, hogy mikor látta már azt a bizonyos arckifejezést Draco arcán: évekkel korábban Ginnyre nézett ugyanígy.
- Nem, köszönöm, Gabie, nem maradhatok teázni – szólt Harry, és felállt. – Mennem kell. Kösz a beszélgetést, Malfoy. Most már legalább értem, hogy mi változtatta meg az életed – tette hozzá egy sokatmondó pillantással, majd az ajtóhoz sietett.
Daniel késő délután ébredt fel. Varázserejének túlzott igénybe vétele és az elrablás okozta sokk annyira kimerítette, hogy két teljes napig eszméletlen volt.
Amikor utoljára a gyengélkedőn járt, az első, akit ébredéskor meglátott, Piton volt. Most azonban valaki más ült az ágya mellett – olyasvalaki, akinek sokkal jobban örült, mint Pitonnak.
- Jó reggelt, álomszuszék – suttogta Gilda mosolyogva. – Remélem, kipihented magad.
- Asszem – motyogta a fiú. – Mit csinálsz itt?
- Ülök, és veled beszélgetek – válaszolt a lány.
- Nem úgy értettem… mióta vagy itt?
- Csak pár órája. Akkor jöttem, amikor anyukád elment.
- Anyukám? – kapott levegőért Dan, és hirtelen felült. – Életben van? És apa?
- Nyugodj le, Dan, mindketten jól vannak.
- Ó, hála az égnek – sóhajtott a fiú. – És… Norbert?
- Ő… - Gilda elfordította a tekintetét. – Ő meghalt.
- Ó. Hát… azt hiszem, megérdemelte… azok után, amit tett… Még mindig nem tudom elhinni, hogy egész végig hazudott nekünk… annyira jó barátnak látszott! Annyira kedveltem… - a fiú hangja elhalt. – Nem… Nem is kedveltem, hanem… azt hiszem, szerettem. Mint a testvéremet.
A lány megszorította a kezét. – De hát nem is volt a testvéred, Dan.
- Tévedsz.
- Hogyhogy? – kérdezte a lány.
- Szóval nem tudod? – ráncolta a szemöldökét Daniel. – Pontosan mi az, amit tudsz?
- Hát, azt, amit az újságok írtak… hogy Norbert az újjászületett Sötét Nagyúr volt, és a bátyja Draco Malfoy végzett vele…
Daniel meglepetten pislogott. Ezt nem is tudta… még azelőtt elájult, hogy Draco ledobta volna a láthatatlanná tevő köpenyt. Fogalma sem volt róla, hogy Draco ott volt a kamrában.
- Draco Malfoy állítólag a többiekkel ment a kamrába, apukád köpenyét viselve, és akkor ölte meg Norbertet, amikor Norbert túszul ejtette Lilyt – folytatta Gilda.
- Hogy micsoda? – hápogott Daniel. – Hogy merte…? Hogy merte ezt tenni Lilyvel? Ó, a nyavalyás! Annyira gyűlölöm! Még az emlékét is gyűlölöm! – Dühösen belebokszolt a párnájába. – El sem tudom hinni, hogy ez a szörnyeteg a rokonom…
- A rokonod?
- Ja persze, ezt nem tudod… Hogy is tudhatnád… - sóhajtott Daniel. - Apáék és Dumbledore biztosan egy szót sem szóltak róla a sajtónak… ilyesmit még Piton sem szivárogtatna ki… de te megérdemled, hogy megtudd. Norbert nemcsak a jó barátom volt… hanem az öcsém.
- Az öcséd? – lehelte Gilda. – De hát… ő Draco Malfoy öccse volt! Nem… nem értem.
- Elmagyarázom. Tizenkét éve apám találkozott valami nővel a Durmstrangban. Az a boszorkány elvarázsolta őt, és arra késztette, hogy… hogy…
- Mire?
- Hogy megdugja – felelete Daniel kelletlenül. – Ne kérdezd az okát, mert én sem tudom. Majd megkérdem apát… A lényeg az, hogy azt a nőt mindenki halottnak hitte, pedig nem halt meg. Lucius Malfoy elvitte őt a kúriájába, és ott tartotta, mert megtudta, hogy a nő apámtól terhes. Miután megszülte a gyereket, Lucius Malfoy megölte őt. Az egyetlen mód arra, hogy Voldemort visszatérhessen, az volt, hogy legnagyobb ellensége gyermekeként kellett újjászületnie. Természetesen a legnagyobb ellensége az apám. Szóval… Norbert a féltestvérem volt. Annyira… annyira nehéz ez, Gil… Tényleg testvéremként szerettem őt, már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy a testvérem! Mindig is éreztem, hogy valami láthatatlan kötelék van kettőnk között. Azt hiszem, ez a vér köteléke lehetett… Gil, ígérd meg, hogy senkinek sem szólsz erről, még a szüleidnek sem! Ha a szüleim senkinek sem mondták el, akkor nyilván titokban akarják tartani.
- Megígérem, Dan – válaszolt a lány. – És köszönöm, hogy megbíztál bennem annyira, hogy elmondd nekem.
- Végül is erről szól a barátság, nem igaz? A bizalomról – felelt a fiú.
- Aha – bólintott mosolyogva Gilda. – Barátság… - A lány mosolya különösképpen szomorúnak tűnt, de Dannek fogalma sem volt, miért. Persze, Gilda biztosan szomorú volt egy barát – vagy állítólagos barát – elvesztés miatt… Daniel azonban nem sejtette, hogy a lány az ő legutóbbi szavai miatt volt szomorú. Azért, mert a fiú még mindig csak barátságként gondolt a kapcsolatukra.
- Hé – törte meg a csendet Dan –, emlékszel arra a kérdésre, amit meg kellett válaszolnod?
- Melyik kérdésre?
- Arra, hogy mi lenne, ha egy híres személlyel találkoznál. Azt mondtad, hogy Voldemorttal szeretnél találkozni. Rádöbbentél már, hogy valójában találkoztál is vele? Hogy találkoztál vele, de sosem tudtad meg, hogy miért is lett gonosz?
- Nem, ez még eszembe sem jutott – rázta meg a fejét a lány. – De igazad van. Találkoztam vele. Összebarátkoztam vele… pedig bárcsak ne is ismertem volna!
Most a fiú szorította meg bátorítólag a lány kezét. – Hé, minden rendben lesz. Mi még itt vagyunk egymásnak.
- Igen. Barátok vagyunk – bólintott Gilda, visszatartva a könnyeit.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért vágattad le a hosszú hajadat?
- Háááát… - a lány elpirult. – Téged kicsaptak, Dan, és én nem akartam másnak… tetszeni. – Elfordult, hogy elrejtse piruló orcáját, de a fiú kinyúlt, és gyengéden megfogta Gilda állát, hogy maga felé fordítsa.
- Pedig nagyon tetszel nekem, tudod-e? Még a hosszú hajad nélkül is.
- Tényleg? – a lány hatalmas kék szeme elkerekedett meglepetésében és örömében.
- Aha… Akarod, hogy megmutassam mennyire?
- Ha akarod… - vont vállat a lány, igyekezve nemtörődömnek és komolynak tűnni, de a komolysága semmivé foszlott, amint Dan a karjába vette, és megcsókolta.
Csak akkor rebbentek szét, amikor valaki megköszörülte a torkát.
- A betegünknek nyugalomra van szüksége, Lockhart kisasszony – szólt Madam Pomfrey csibészesen csillogó szemekkel.
Gilda felpattant, és lángvörös arccal kisietett a gyengélkedőről.
Kevin, David és az ikrek teljesen ledöbbentek, amikor megtudták az igazságot Norbert Devilsmoor-Malfoyról. Lily mindent elmondott nekik, még azt is, hogy a fiú a féltestvére volt, de a lelkükre kötötte, hogy senkinek el ne mondják. Ennek a titoknak a családban kellett maradnia. Lily négy unokatestvére megígérte, hogy megtartják a titkot.
- És képes volt randizni veled? Micsoda egy undorító alak! Az öcséd volt! – David Dursley magán kívül volt a dühtől. Még februárban lemondott Lilyről, mert csókolózni látta Norberttel. Szerencsére azóta sikerült túltennie magát Lily iránti szerelmén, és összejött Circe Diggoryval, de ez az újság még így is megrázta.
- Izé, Dave… - suttogta Vivane –, én mintha emlékeznék egy beszélgetésre közted, Val én én köztem Bálint napon… akkoriban egészen más nézeteid voltak arról, hogy Lilynek szabad-e egy rokonnak randevúznia…
David elpirult, és Lily kíváncsi tekintettel fordult felé. – Miért? Milyen nézeteid voltak?
- Nahát, ott van Circe! Mennem kell! – hadarta David, és elsietett.
- Mi ütött belé? – ráncolta a homlokát Kevin, míg az ikrek vadul vihorásztak.
- Lily! – szólította meg valaki a legidősebb Potter lányt. Lily megfordult, és Christopher Wooddal találta szemben magát. A fiú arcán meglepően szégyenlős vigyor ült.
- Ó, Chris… szia – mosolygott Lily.
- Ó, Chris, sziaaaaa – utánozták az ikrek.
- Beszélhetnék veled… négyszemközt? – kérdezte Christopher.
- Persze – bólintott Lily, és kisétált a fiúval a teremből.
- Szerelem van a levegőben! – kuncogott Val.
- Te csak ne beszélj, „Szerelmes-Vagyok-Pitonba-Kisasszony”! – jegyezte meg az ikertestvére.
- Nem is vagyok szerelmes belé! – toppantott Valentine.
Csodás volt az idő. Az előző nap heves esőzései mintha az egész tájat tisztára mosták volna, és az ég ragyogóbban kéklett, mint bármikor.
Christopher Wood egy szót sem szólt, míg a tóhoz vezette Lilyt.
- Nos? – kérdezte a lány, amikor végre megálltak.
- Szóval… Szakítottam Yvette-tel.
- Tényleg? – kérdezte Lily nemtörődöm hangon, noha a szíve olyan hevesen vert, hogy majd’ kiugrott a mellkasából.
- Igen. Rájöttem, hogy nem ő számomra az igazi… csinos, az igaz, még okos is, de… hozzád képest üresfejű.
- Üresfejű? – vonta össze a szemöldökét Lily.
- Az. Olyan, mint egy jégszobor… gyönyörű, de hideg, és amikor vele vagyok, nem tud felmelegíteni a jelenléte. De… de amikor veled vagyok… hirtelen melegem lesz.
- Meleged lesz? – pislogott a lány. – Pontosan hogy érted ezt?
A fiú felsóhajtott. – Nem könnyíted meg a helyzetemet, igaz?
- Nem – vigyorgott Lily. – Szóval, mit is akartál mondani?
- Én… szóval… megtisztelnél, ha velem járnál, Lil. Nagyon tetszel nekem.
- Tetszem neked?
- Aha… - Christopher zavarában a hajába túrt. – Azt hiszem, hogy nem… nem vagyok kimondottan szerelmes beléd… még. De valószínűleg beléd tudnék szeretni, ha adnál rá esélyt, hogy jobban megismerjelek.
- Ez őszinte beszéd volt – válaszolt a lány. – Norbert sosem volt velem őszinte.
- Jaj, Norbert! – dohogott a fiú. – Csak nem szereted még mindig?
Látva Chris kétségbeesett arckifejezését, Lily nem állta meg kuncogás nélkül. – Nem, dehogy. Bár, kétségtelenül egész jól csókolt… Azt hiszem, nem sok lány mondhatja el magáról, hogy maga Voldemort nagyúr smárolt vele, huh?
- Hát nem – grimaszolt Christopher. – Szerintem sem. De nem hiszem el, hogy annyira jó volt a csókolózásban… lefogadom, hogy én jobb vagyok!
- Hát – vont vállat Lily, csibészesen mosolyogva – azt be is kell ám bizonyítani!
Harry bűbájtant tartott az elsőéves hugrabugosoknak és hollóhátasoknak, de Liu Chang hiányzott az óráról, és Harry aggódni kezdett érte. Szegény kislány csak három napja vesztette el az édesanyját…
Az óra után Harry elhatározta, hogy megkeresi Liut, és volt egy halvány sejtése, hogy hol fogja megtalálni.
Átvágott a parkon, és a kviddicsstadion mellett álló ligetecske felé vette az útját. Annak a szélén állt egy hófehér sírkő, mely szinte ragyogott az erős napsütésben. Ott volt Cho nyughelye. Közel a pályához, ahol mindig boldog volt…
Most egy magányos alak állt a sír mellett.
Az alak nem is fordult meg, amikor meghallotta Harry lépéseit.
- Anya most már boldog – szólt a kislány, rá sem pillantva a férfira.
- Tessék?
- Anya most már boldog – ismételte Liu. – A mennyországban van… Cedric Diggoryval, ugye?
Harry egészen ledöbbent. Nem is tudta, hogy Cho mesélt a lányának egykori szerelméről… de hát végül is miért ne mesélt volna Cedricről? Róla, Harryről is mesélt a lányának, akkor miért pont Cedricről ne?
- Igen, azt hiszem, most már boldog – válaszolta Harry, és a pillantása a sírfeliratra esett:
Bár te örökre elmentél,
Emléked bennünk tovább él.
Bennünk élsz, még halljuk nevetésed,
Sohasem feledjük csodás repülésed,
Még látunk téged a seprűn ülni,
Kacagva mókába, játékba merülni,
Látunk, ahogy lelkesen kviddicsezel velünk,
Cho Chang, mi téged sohasem feledünk
- Akkor jó, azt hiszem – szólt a kislány. – Ha anya boldog, akkor… nekem is annak kellene lennem, nem igaz? – Lassan megfordult, és könnyes szemmel Harryre nézett. – De… de… akkor miért nem érzem magam boldognak?
Harry odalépett hozzá, és szorosan magához szorította. Nagy megkönnyebbülésére a kislány nem próbálta ellökni magától.
- Rossz vagyok… - szipogta Liu. – Anya a mennyben van és boldog, és én mégis azt akarom, hogy itt legyen velem, pedig itt sosem volt igazán boldog… olyan önző vagyok!
- Nem, kicsim, nem vagy önző – suttogta Harry, Liu haját simogatva. – Csak hiányzik neked… és ez természetes. Mindnyájunknak hiányzik… de amíg a szívünkben él, amíg emlékszünk rá, addig itt lesz köztünk… És mindig úgy fogunk emlékezni rá, mint egy csodálatos, bátor asszonyra.
- Meg… megmentette az életét, ugye? – kérdezte Liu, ahogy elhúzódott Harrytől, és egy zsebkendővel a szemét törölgette.
- Igen, kicsim – jött a válasz. – Megmentett engem… és meghalt, hogy én élhessek. Azt akarom, hogy tudd, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és megváltoztathatnám a múltat, megtenném… de nincs rá lehetőségem.
- Magát… magát hibáztatja, ugye?
A varázsló komoran bólintott. Semmi értelme nem volt tagadni: a kislány mintha belelátott volna a lelkébe.
- Ne tegye – szólt Liu komolyan. – Büszke vagyok anyukámra, hogy megmentette magát. Cedric után maga volt élete második legnagyobb szerelme. Igazán… igazán szerette magát, ugye tudja?
- Igen, tudom… jobban be sem bizonyíthatta volna – Harry lenyelte a torkában érzett gombócot.
- Akkor ne hibáztassa magát, Potter professzor – mondta Liu. – Én sem hibáztatom önt.
Harry lenézett a kislányra, és elmosolyodott. Valahogy megkönnyebbült, mint akit feloldoztak bűnei alól. – Ne hívj Potter professzornak… legalábbis a tanórákon kívül ne. És tegezz, kérlek.
- Akkor minek hívjam… hívjalak? Harrynek?
- Szólíthatsz Harrynek, ha akarsz... de megtisztelnél, ha apának szólítanál.
- Szóval igaz… az, hogy te és Ginny örökbe fogadtok?
- Az édesanyád kért meg rá, és mi boldogan leszünk a szüleid, ha elfogadsz minket.
Liu nem válaszolt – a figyelmét elterelte valami. Egy tüneményes, aranyszínű kis valami.
- Ez Angyal, ugye? – kérdezte Harrytől.
- Igen – válaszolt a férfi, és lekuporodott, hogy szemmagasságban legyen a csöppnyi egyszarvúval. Angyal sokat nőtt, amióta Kevin és az ikrek rátaláltak a Tiltott Rengetegben, de nemére és korára való tekintet nélkül még mindig kedvelte Harryt.
- Szia, kicsi – Harry gyengéden megpaskolta az állat fejét, ahogy Angyal odabújt hozzá, és szeretetteljes pillantást vetett rá. Különös, hogy a csikó szeme színe mennyire emlékeztetett Hedvigére…
- Azt hiszem, örökbe fogadott téged – szólt Liu mosolyogva.
- Hogyan? – nézett fel Harry. – Hát… nem is tudom… Mondd csak, Angyal, szeretnél velünk élni?
A csikó beleegyezően nyihogott egyet.
- Én nagyon örülnék, ha ott lenne velünk a ház körül – szólt hirtelen Liu. – A testvéreim is biztosan szeretnék… és te is, nem igaz, Apa?
Harry mosolyogva bólintott. Szóval Liu elfogadta őt… és Angyal is. Úgy tűnt, hogy hamarosan három új taggal gyarapodik a Potter család. Harry már alig várta…
Amikor Dan végre kiszabadult a gyengélkedőről és Gildával sétált a folyosón, Albus Dumbledore lépett oda hozzájuk.
- Beszélnem kell veled, fiatalember – szólt az igazgató. Gilda épp azt akarta mondani, hogy akkor ő megy is, de Dumbledore folytatta: - Lockhart kisasszony maradhat, semmi olyasmit nem szeretnék mondani, amit ő nem hallhatna. Kérlek, gyertek az irodámba.
Gilda csak álmélkodni tudott az igazgatói iroda láttán, hiszen sosem járt még ott. McGalagony, Piton, Bimba és Sinistra professzor – a négy ház feje – várt rájuk a kör alakú szobában. Danielnek fogalma sem volt róla, hogy az igazgató miért hívta oda a többieket, de legalább nem volt rossz érzése a dologgal kapcsolatban.
- Nos, Daniel, jó hírem van a számodra – szólt az idős varázsló. – A tanári kar úgy döntött, hogy folytathatod a tanulmányaidat, mert már nem vagy senkire sem veszélyes. Én magam fogom folytatni a Képzelő kiképzésedet. Emellett tudomásunkra jutott, hogy Lucius Malfoy mágikusan befolyásolta a Teszlek Süveget, hogy a Mardekárba osszon be téged. Ezért a tanári kar és jómagam úgy gondoltuk, hogy megérdemelsz még egy esélyt.
- Még egy esélyt, uram?
- Pontosan, Daniel. Ezért is kérettem ide a négy ház fejét: hogy jelen legyenek, amikor a süveg meghozza döntését. Úgy gondolom, a tisztesség megköveteli, hogy egy olyan beosztásban vehess részt, amikor a valós tulajdonságaid, és nem egy aljas átok alapján oszt be a süveg. Nos, akkor légy oly szíves, és tedd ezt föl – mutatott az igazgató a háromlábú széken álló, rojtosra szakadt süvegre.
Daniel remegő lábakkal a székhez botorkált, és a keze is remegett, amikor felemelte a süveget. Gildára pillantott, és látta, hogy a lány arca egyszerre tükröz izgalmat és aggodalmat. Sőt, szomorúságot is észrevett a vonásain.
Csak Dumbledore kapta el Dannek Gildára vetett pillantását, és széles vigyorra húzódott a szája.
A Teszlek Süveg egészen a fiú orráig lecsúszott, és eltakarta a szemét.
- Á, szóval megint te vagy az!
- Hát, igen – gondolta Dan. – Az igazgató szerint újra be kell osztanod valamelyik házba.
- Igen, tudom, megbűvöltek engem, hogy a Mardekárba tegyelek – felelt a süveg. – És oda is tettelek, nem igaz?
- Igen, oda.
- Hm… nehéz a döntés… Mardekár, Mardekár… Nem vagyok ám biztos benne, hogy a Mardekárba küldtelek volna, ha nem lettem volna a varázs hatása alatt. Talán inkább a Griffendélbe. Igen, azt hiszem, inkább oda tartozol, mint a Mardekárba...
Noha Daniel semmit sem látott az orráig lecsúszott süvegtől, Gilda szomorú arca jelent meg az elméjében. - Mondd csak, Süveg, muszáj a Griffendélbe osztanod?
- Miért? Tán nem szeretnél oda tartozni? – csodálkozott a süveg.
- Muszáj vagy nem muszáj? – kötötte az ebet a karóhoz Dan.
- Nos… nem is tudom. Azt hiszem, a Griffendélbe jobban illenél, mint a Mardekárba, de…
- De maradhatnék a Mardekárban, ha szeretnék?
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Egy Potter a Mardekárban? Elég különös ötlet!
- Tudom. Fogalmad sincs róla, hogy hónapokon keresztül mennyire vágytam rá, hogy a Griffendélben legyek…
- Már hogyne lenne fogalmam róla! Belelátok a fejedbe, kisöreg, emlékszel? Ezért is vagyok meglepve, hogy a jelenlegi házadban akarsz maradni.
- Talán nem látsz bele teljesen a fejembe – vigyorgott Daniel. – Ha teljesen belelátnál, akkor azt is látnod kellene, hogy miért szeretnék a Mardekárban maradni.
- Óóóó! Amiatt a lány miatt?
- Igen, miatta. Gilda miatt. Ő a legjobb barátom… és több is annál. Nem akarom elhagyni őt.
- Ez az utolsó szavad?
- Igen, az.
- Rendben. Legyen akkor… MARDEKÁR!
Daniel megkönnyebbült mosollyal vette le a süveget. McGalagony professzor meg volt rökönyödve, Piton viszont különösképpen elégedettnek tűnt. Albus Dumbledore szeme vidáman csillogott, és a tekintete azt sugározta: „tudom én, miért történtek így a dolgok”.
Gilda Lockhart sugárzott a boldogságtól.
- El sem merem hinni, Dan! – mondta lelkesen, miután eléggé messze kerültek az igazgatói irodától. – Teljesen biztos voltam benne, hogy a Griffendélbe kerülsz!
- Hát, pedig nem oda kerültem, mint látod. A süveg szerint jól elleszek a Mardekárban – válaszolt Dan, átkarolva a lány vállát. – Egyébként tényleg jól érzem magam itt. És ki tudja? Az én rémes hármasikertesóim is roxfortos diákok lesznek szeptembertől, és őket ismerve lehet, hogy ők is a Mardekárban kötnek ki.
- Tudod… igazán örülök neki, hogy nem mentél el – suttogta Gilda.
- Pontosan mennyire is örülsz? – mosolygott a fiú.
- Ennyire – viszonozta Gilda a mosolyt, és az ajkát Danére tapasztotta. Percekig csókolóztak, amikor Gilderoy Lockhart hangját hallva végül szétrebbentek.
- De komolyan, Perselus, nem értelek! – szólt Gilderoy valahol a közelben. – Miért titkolod el? Nem lehetsz annyira önző, hogy ne engedd, hogy másoknak is olyan csillogó legyen a fogsora, mint neked! – a tornatanár hangja egyre erősebb lett, tehát valószínűleg közeledett.
- Gyere! – súgta Gilda Dannek, és lerohantak a lépcsőn, hogy minél messzebb legyenek a lány apjától. Egyikük sem gondolta, hogy Gilderoy szívesen látná a lányát a folyosón csókolózni egy fiúval.
Nem is figyelték, meddig szaladnak, és csak akkor álltak meg, amikor már mindketten kimerültek. Nevetve, Daniel a falhoz nyomta Gildát, hogy megint megcsókolja.
- Hééé, még megfulladok a végén! – lökte vissza Gilda.
- Miért vagy úgy oda? Hát nem gyönyörű halál az, ha az embert halálra csókolják?
- Jaj, de lökött vagy – kacagott Gilda, amikor hirtelen megint megszólalt Lockhart professzor hangja:
- Szörnyen önző alak vagy, Perselus Piton! Nem is érdekel, tartsd csak meg a nyavalyás titkodat!
- Hát ezektől nem tud megszabadulni az ember? – morgott Dan, és lenyomta a kilincset az ajtón, amelynek Gilda támaszkodott. Az ajtó azonban nem nyílt. – Alohomora!
Az ajtó végre engedelmesen feltárult, és a két gyerek belépett, majd csendesen becsukták maguk mögött. – Legalább egy hasznos dolgot megtanultam Norberttől – jegyezte meg Dan, de Gilda nem is figyelt oda rá: figyelmét egy hatalmas tükör kötötte le, amely a sarokban állt.
- Ó, már megint Edevis? Nem is figyeltem oda, hogy milyen terembe jövünk be – mondta Dan.
- Edevis? – kérdezte Gilda.
- Szívedé, fordítva olvasva. Ha ez elé a tükör elé állsz, szíved legnagyobb vágyát fogod látni benne.
A lány gondolkodás nélkül a tükör elé állt, és belenézett. Egy ideig szótlanul bámulta, majd megfordult. – Ez a tükör meghibásodott.
- Ezt meg hogy érted?
- Semmi különöset nem mutat… csak engem.
- Állj csak odébb, hadd nézzek én is bele! – szólt Dan, és Gilda arrébb állt, hogy a fiúnak legyen helye. – Azt hiszem, igazad van. Tényleg meghibásodott. Csak engem mutat… pont úgy, ahogy vagyok.
A lány körülnézett. – Az az a híres Roxforti Nyilvántartó Könyv?
- Az – bólintott a fiú. – De tudod mit? Engem nem érdekelnek tükrök meg könyvek, amikor egyedül vagyok veled egy üres teremben…
- És mégis, mit forgatsz a fejedben? – kérdezte ártatlan pillantással Gilda.
Dan egy szó nélkül magához húzta őt, és megcsókolta. Egyiküknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, hogy mit jelentett a tükör „meghibásodása”: azt, hogy boldogok voltak. Azt, hogy ennél már nem is lehettek volna boldogabbak.
Az év végi ünnepség előtt néhány órával Harry az irodájában tartózkodott, és azokat a dolgait pakolta össze, amelyekre a nyáron is szüksége lesz. Láthatatlanná tevő köpenyét egy sóhajjal a ládájába dobta. Ha Draco Malfoy nem vette volna „kölcsön” tőle a köpenyt, akkor lehet, hogy Lily már nem is élne, sőt, talán mindnyájan meghaltak volna.
Az élet szörnyen ironikus tud lenni, gondolta az ifjú varázsló. Miért történnek vele mindig ilyen dolgok? Persze, Trelawney előre megmondta szeptemberben, nem? Harry azonban sosem vallaná be magának, hogy az öreg csalónak most az egyszer igaza volt.
Ajka vigyorra húzódott, ahogy felidézte a halloweeni partit, amikor Petunia néni benézett „Sybill Szögletébe”, majd kitört rajta a hisztériás roham… Épp egy hete érkezett egy levél Petuniától – méghozzá egy meglehetősen vidám hangvételű levelet. A nagynénje elmesélte, hogy megszületett a második (harmadik) unokája – ez utóbbi csak nézőpont kérdése: ha az ember Davidet Petunia fiának számítja, akkor Dudley és Millicent második lánya, Dee Dee, Petunia második unokája, ha azonban Dave-et Petunia unokájának vesszük, akkor Dee Dee már a harmadik unoka. Úgy látszott, hogy mind Daisy mind Dee Dee Dursley boszorkány lesz, de Petunia már nem is nagyon bánta. Vernon még mindig elég sokat morgolódott a dolog miatt, de hát mit tehetett ellene?
Petunia azt is megírta Harrynek, hogy Marge teljesen ledöbbent, amikor meglátta a beszélő festményt, melyet unokaöccsétől kapott karácsonyra. Harry vad vigyorgásba tört ki, ahogy elképzelte, amint Marge néni vaskos ujjával a festményre mutogat, miközben a szeme majd’ kiesik a meglepetéstől. Valamiért Harry már nem is tudta máshogy elképzelni Marge-ot, mint egy felfújt lufiként.
Az ifjú bűbájtan professzor épp befejezte a csomagolást, amikor valaki kopogott az ajtón.
- Szabad! – kiáltott Harry, és legnagyobb meglepetésére Remus Lupin lépett be.
- Ö… remélem, nem zavarok – szólt az idősebb férfi.
- Nem zavarsz – vont vállat Harry. – Szükséged van valamelyik könyvre a szünet idejére? Nyugodtan vedd kölcsön bármelyiket.
- Nem… nem azért jöttem, hogy valamit kérjek tőled… azaz… talán mégis. – Remus nagyot sóhajtott. – A bocsánatodat kérem, Harry.
Potter professzor összehúzta a szemöldökét. – De hát miért?
- Mindenért – hajtotta le a fejét Remus. – Meg… megtudtam az igazat.
- Az igazat? Mégis, miről?
- A kívánságodról – nézett fel Lupin bűnbánó arccal.
- Ó! Nem akartam, hogy megtudd – válaszolt Harry, és lehajolt, hogy bezárja a ládáját.
- De mégis megtudtam… ne kérdezd, hogyan, nem fontos… csak az a lényeg, hogy most szörnyen szégyellem magam. Akkora egy idióta voltam… hazugságokat vágtam a fejedhez…
- Ne szabadkozz! Én is szörnyű dolgokat mondtam neked – szólt Harry. – És nagyon sajnálom.
- Én is sajnálom, Harry. Igazságtalan voltam veled. Jobb barátokat érdemelsz nálam… szóval megértem, ha már nem akarsz a barátom lenni… de legalább bocsáss meg nekem, kérlek.
- Már régen megbocsátottam.
- Tényleg? – pislogott meglepetten Remus.
- Igen. De igazad van… tényleg idióta vagy… Idióta vagy, ha azt hiszed, hogy már nem akarom, hogy a barátom légy.
Széles vigyor jelent meg Lupin arcán. – Kösz, Harry.
- Nincs mit – mosolygott vissza az ifjabb varázsló. – Mi másra valók a barátok, mint hogy megértsék egymást és megbocsássanak egymásnak?
- Milyen igaz – bólintott Remus. – Ezt észben tartom a jövőben.
A diákok vidáman és izgatottan csevegve léptek be a Nagyterembe az év végi lakomára. Kevin az ajtóban megállította Danielt.
- Hé, csak vissza akartam ezt adni neked. – Ezzel kihúzta a Tekergők Térképét a zsebéből. Még Daniel kérte meg Gildát, hogy adja oda a térképet Kevinnek, miután őt „kicsapták”.
- Tartsd csak meg – mosolygott az ifjú Potter. – Neked és az ikreknek nagyobb szükségetek van rá, mint nekem.
Ez még igaz is volt, hiszen Daniel, Képzelő lévén, rendkívüli képességekkel rendelkezett. Ha bajba került, könnyedén meglóghatott egy tanár elől még a térkép segítsége nélkül is.
- Hűha, kösz – derült fel Kevin arca. – Viv és Val odáig lesznek!
- Az biztos – bólintott Dan. – Na szia, mennem kell az asztalomhoz.
Még mielőtt a vacsora megjelenhetett volna az arany tányérokon, Albus Dumbledore felállt, hogy elmondja szokásos év végi beszédét.
- Újabb év telt el. Remélem, hogy mindnyájan sokat tanultatok, és jól éreztétek magatokat a tanév során. Sok minden történt, jó és rossz dolgok egyaránt, de nyugodtan állíthatjuk, hogy legalább nem unatkoztunk – szólt az idős varázsló vidám csillogó szemekkel. – Mielőtt bejelenteném, hogy melyik ház nyerte el idén a házkupát, hadd tegyek egy másik bejelentést is. Először is, meg kell tudnotok valamit a gondnokunkról, Bradley úrról – Dumbledore Beryl felé mutatott. A nő szégyenlősen mosolygott. – Szeretném, ha tudnátok, hogy a valódi neve Beryl Bradley, és nem férfi, hanem nő.
Hangos moraj töltötte be a termet, ahogy minden diák szeme Berylre szegeződött.
- Bradley kisasszony azért keresett állást a Roxfortban, hogy volt férje, egy szökött mugli fegyenc elől meneküljön. Én beleegyeztem, hogy itt dolgozhasson, de mivel a Roxfortban még sosem volt női gondnok, az volt a kikötésem, hogy férfinek kell álcáznia magát. Elég jól sikerült az álcázás, nem igaz? – vigyorgott Albus, és a diákok lelkesen bólogattak. – Szerencsére Bradley kisasszony volt férjét néhány napja kézre kerítette a rendőrség, így ő megint szabad. Az első lépés, melyet élete újjáépítése érdekében tesz, az, hogy családot alapít… feleségül megy kiváló bájitaltan tanárunkhoz, Piton professzorhoz.
A teremben még hangosabb lett a moraj. Néhány diák levegőért kapott, mások hahotáztak, megint mások hangosan sajnálták Berylt. Piton arca mintha egy kicsit rózsaszínűbb lett volna, mint egyébként, és merően a tányérját bámulta.
Valentine Weasley könnyekben tört ki.
- Szóval nem is vagy belé szerelmes, mi? – ugratta az ikertestvére.
- És most, térjünk rá a pontok ügyére – szólt az igazgató. – A pontok a következők: negyedik helyen a Griffendél áll 297 ponttal. – A diákok illedelmesen tapsoltak. – Harmadik helyezett a Hollóhát, 331 ponttal. Második a Mardekár, 409 ponttal. – Mardekár nyerte el ugyan a kviddicskupát, de ez a győzelem sem volt elég ahhoz, hogy a házak közötti versenyben megszerezze az első helyet. – A győztes pedig a Hubgrabug, 482 ponttal!
Néhány mardekáros kivételével mindenki tapsolni kezdett, de természetesen leglelkesebben a hugrabugosok éljeneztek. David Dursley volt közülük a leghangosabb, és még a kis Julie Dumbledore is kitett magáért. A Hugrabug már több mint száz éve nem nyerte el a házkupát, de ebben az évben, különösen a halloweeni bónuszpontoknak köszönhetően, végre győztek.
- Már igazán ideje volt – suttogta Harry Hermionénak, aki rábólintott.
- Megérdemelték – mondta a nő. – De tudod… Piton házassága egy kicsit… ööö…
- Vicces? – segítette ki Harry.
- Az.
- Fogalmam sem volt, hogy ez a Bradley egy nő… és most ráadásul hozzámegy Pitonhoz – somolygott Harry, ahogy kézbe vette a kanalát.
- Szerintem nemcsak simán hozzámegy Pitonhoz – tette hozzá Hermione.
- Hogy érted?
- Nézz csak rá! Bő talárt visel, de még abban is látszik, hogy… egy kicsit meghízott… közép tájt.
Harry majdnem kiköpte a kanálnyi levest, amit épp a szájába vett. – Csak nem azt akarod mondani, hogy…?
- Miért ne? – vigyorgott Hermione.
- Jaj… az a szegény gyerek – sóhajtott Harry. Még emlékezett rá, hogy mit mondott Ginny Minerva és Aberforth esküvőjének éjjelén, amikor arról viccelődtek, hogy mi lenne, ha Piton megnősülne, és gyerekei lennének: ”Képzeld el a gyerekeit: görbe orr, zsíros haj és bájital-mánia”. Harry akkor roppant mulatságosnak találta ezt a megjegyzést. És most… nem tehetett róla, még mindig mulatságosnak találta.
Ez volt az első éjszaka, amelyet Harry és Ginny a kamrában történt végzetes események óta együtt töltött. Csodás, meleg nyáréjszaka volt, és a csillagok úgy ragyogtak odafönn, mint ezernyi apró gyémánt. A Potter házaspár az ablaknál állt, és csendben kinézett a kertre. Harry szorosan átölelte Ginny derekát.
Eddig nem volt éppen könnyű életük, de a jövő talán kegyesebb lesz hozzájuk, mint a múlt volt… és Voldemort immár a múlt része. Sosem tér vissza.
Harry és Ginny meglepődött, amikor egy nap Lily és Daniel odament hozzájuk, és megkérte őket, hogy részletesen mondják el nekik Tatyana történetét. Harry nem lelkesedett az ötletért, de úgy érezte, hogy a gyerekei megérdemlik, hogy megtudják az igazat, különösen azok után, amin keresztülmentek. És a két gyerek megértette őt. Azt mondták az apjuknak, hogy nem szabad magát hibáztatnia a történtekért, mert nem ő tehet róla. Harry fel sem fogta, hogy nőhetett fel ilyen hirtelen két legidősebb gyereke, de rájött, hogy Lilyt és Dant a sokk és a megpróbáltatások tették felnőttebbé valódi koruknál.
Harry örült, hogy végre egy megfelelő udvarlóval látja a lányát: Christopher Wood nagy kedvesnek látszott, és roppant udvariasan bánt Lilyvel. Ami pedig Danielt illeti… egyre gyakrabban tünedezett el, és Harrynek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a fia egy bizonyos Lockhart kisasszonnyal látogatja az üres tantermeket. Arról sejtelme sem volt, hogy Gilderoy mit szólna gyermekeik kapcsolatához, de biztosra vette, hogy „Fürtöske” még csak nem is gyanítja a dolgot.
- Úgy látszik, végül minden rendbe jön – szólt Ginny csendesen, fejét férje vállára hajtva. – Liu jól érzi magát velünk. Tudom, hogy nagyon hiányzik neki az édesanyja, de amikor ránézek, már nem látok szomorúságot a szemében. Megszeretett minket, különösen Leát. Azt mondta, mindig is szeretett volna egy ilyen kistestvért.
- Helyes – suttogta Harry mély levegőt véve, beszívva a bodza édes illatát. – Gin…
- Igen?
- Szeretnék kérdezni valamit.
- Tessék.
- Miért… miért teleportáltad magad a kamrába… amikor tudta, hogy a hoppanáláshoz hasonló dolgok veszélyesek lehetnek a babára?
- Jaj, te kis buta… - Ginny kibontakozott férje öleléséből, hogy teljesen szembefordulhasson vele. – Szeretlek, és nagyon fontos vagy nekem… fontosabb, mint egy meg nem született gyerek. Ha elvesztettem volna őt, még mindig lehetett volna egy másik… de ha téged vesztettelek volna el, én… én nem is tudom, mihez kezdtem volna… annyira szeretlek, Harry.
- Én is téged – hajolt le a férfi, hogy megcsókolja feleségét. A nő a karjába olvadt, és pillanatról pillanatra hevesebben csókolta. Elkezdte leráncigálni férje talárját, és Harry Ginny gombjaival kezdett matatni, amikor Ginny hirtelen visszahúzódott, levegő után kapkodva.
- Mi történt? – kérdezte homlokráncolva a férfi.
- Emlékszel… emlékszel, hogy mit mondott Voldemort? – szólt Ginny idegesen. – Hogy… hogy a halottak mindent látnak… mindent, amit mi itt fenn művelünk…
- Emlékszem, és őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel – válaszolt Harry. – Hadd lásson minket Voldemort, és pukkadjon meg dühében, látva, hogy mennyire boldogok vagyunk!
Ginny felkacagott. – Igazad van. Szóval, akkor most mit csinálunk, Potter úr?
- Először is becsukjuk az ablakot… aztán elvégzünk egy Silentio bűbájt, aztán…
- Azt hiszem, a többit már ki tudom találni – felelte az asszony.
Silentio bűbáj ide vagy oda, kora reggel hangos puffanásra ébredtek. Harry ásított egyet, feltette a szemüvegét, és felhúzta az alsónadrágját, majd az ablakhoz sietett.
- Mi az? – kérdezte Ginny a takaró alól.
- Úgy néz ki, hogy Gabrielle költözködik.
- Hogyhogy?
- Gyere, és nézd meg magad – invitálta a férje. Ginny kikelt az ágyból, és az ablakhoz ment. Egy rakás bútor – szekrények, székek, asztalok és szőnyegek – lebegtek át Potterék kertje fölött, ki Gabrielle házából, és be Malfoyéba. Az egyik szekrény beesett a Potter kertbe – bizonyára az okozta a puffanást, amely felverte őket legszebb álmukból.
Harry elmesélte Ginnynek a Dracónál tett látogatását, és annak a véleményének adott hangot, hogy Draco és Gabie egy ideje már együtt lehettek.
A Potter házaspár még reggeli előtt úgy döntött, hogy lemennek a kertbe, és megkérdezik Delacour kisasszonyt, hogy meddig fog tartani a költözködés és az azzal járó felfordulás.
Gabrielle a háza kapujában állt, és onnan ellenőrizte a költöztető varázslók munkáját. Látszott rajta, hogy bosszantja a leesett szekrény esete.
- Jó reggelt, Gabie! – köszöntötte őt Harry. – Költözöl?
- Igen – pirult el a lány. – Dhraco és én úgy döntöttünk, ’ogy együtt fogun’ élni, és eladtam a ’ázamat.
- Eladtad? – kérdezte Ginny. – És megtudhatnám, ki vette meg?
- Nos – vont vállat Gabrielle – nem igaszán ismehrem őt… valami Piton nevű bájitaltan phrofesszohr vagy kisoda…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
