- Ron! – szólította meg az éppen lefeküdni készülő férjét Hermione enyhe csípőséggel a hangjában. – Hogy tudsz most aludni?
- Miért ne tudnék? – kérdezett vissza értetlenül.
- Harry elrohant, Ginny nem beszél vele. A felesége meg a másik szobában dühöng, mert nem engedjük ki!
- És most mit csináljak?
- Hát…
- Harry már felnőtt ember, és meg tudja oldani a saját problémáit. Ginny szerelmes belé, és már csak arra várt, hogy valakitől kapjon egy alapos fejmosást, hogy valaki elmagyarázzon neki mindent.
Mint mesélted ez a valaki te voltál. Harmadrészt meg Juliette nem nagyon érdekel. Mert megfenyegette a húgomat, a lányát, és hazudott a legjobb barátomnak. Ráadásul, lassan három napja nem aludtam. Úgyhogy így tudok! – fejezte be Ron.
- De…
- Nincs semmi de, Hermione! Gyere, mert rád is rád férne egy alvás. Ma úgyse tehetünk semmit. Ha jól sejtem, akkor Harry bent van az ispotályban. Holnap reggel vagy temetésre, vagy esküvőre megyünk.
- Ronald Weasley! Ne is gondolj ilyenre! – torkolta le a felesége.
- Hidd el, szívem! Én együtt éltem a húgommal, tudom milyen, mikor nem akar megbocsátani valakinek. Reméljük, Harrynél nem ez a helyzet.
- Igen.
- Na gyere már! – kérlelte Ron Hermionét, és a mellette lévő üres helyre mutatott az ágyon.
- Nem bánom! – engedett, aztán gyorsan levetkőzött, majd bemászott a takaró alá, kényelmesen elhelyezkedett a mellette fekvő férfi karjaiban, és hamar el is nyomta az álom.


- Harry! - szólt csendesen Ginny, miután sikerült elválniuk egymástól. – Mi lesz most velünk?
- Hát, gondolom, visszajössz Londonba és összeházasodunk. Mit szólsz?
- Mi lenne, ha te költöznél Lyonba? – kíváncsiskodott.
- Ginny… - kezdte volna.
- Nyugi, Harry! Nem mondtam komolyan! – mosolygott. – Tudom, hogy nem tudnád ott hagyni Londont. Ráadásul az összes barátod, rokonod ott van...
- De, ha belegondolok, te itt vagy! – vágott közbe.
- Az igazság az, hogy már én is nagyon vágyom vissza Angliába. Nagyon hiányzik az Odú, meg anya főztje. Giselle néni is nagyon jól főz, de anya más tészta. A mama főztje! – kuncogta.
- És mi lesz az itteni barátaiddal?
- Szeretném még itt befejezni az iskolát. – Harry bólintott. – Egy hónap múlva lesznek a vizsgáim, aztán elkezdhetek praktizálni, azt meg bárhol csinálhatom. Giselle néni odaköltözhetne Londonba. Nagyon hiányozna, ha nem lenne velem, meg Sophie is nagyon szereti. Lotte és Claire, hát velük nem tudom, mi legyen. Nagyon hiányoznának, az biztos, de miattuk nem maradhatok. Majd meglátjuk! És te?
- Én? – értetlenkedett.
- Te. Mi lesz a feleségeddel? – Ginnynek nagyon nehezére esett kimondani az utolsó szót.
- Elválunk. Ha Hermionénak igaza van, márpedig mindig igaza van, akkor a gyerek nem tőlem van. Én sosem szerettem úgy, mint egy nőt, nagyon jó barát volt, de ennyi.
- Volt? – csodálkozott a vörös hajú nő.
- Ginny! Ugye te sem képzeled, hogy azok után, amit veled és Sophie-val akart tenni, még megmaradhat a jó viszony köztünk?
- Nem, tényleg nem. De Harry ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit!
- Ginny, mitől félsz? Megmondtam, hogy az életemnél is jobban szeretlek titeket. Nem engedném, hogy valami bajotok essen!
- Tudom – sütötte le a fejét. – Csak…
- Ginny! Szeretlek! Annyiszor megbántam már azt, amit hat éve mondtam! Miért nem bízol bennem? – kérdezte kicsit vádlón.
- Bízom én, csak…
- Mit tegyek még, hogy higgy nekem?
- Nem tudom, Harry! – felelte megtörten, és egy könnycsepp jelent meg a szeménél. – Tudom, hogy szeretsz, és én sem érzek másképp. Érzem a csókjaidban, látom a szemedben. Csak nagyon félek.
- Mitől?
- Mert hat éve is így éreztem. Még mielőtt elmondtam volna, hogy terhes vagyok. Kerestem a megfelelő pillanatot. Tudtam, hogy nem sokára anya leszek, és akkor is éreztem, hogy szeretsz. Boldog voltam, mikor veled lehettem. Aztán mondtad, amit mondtál, és bennem egy világ dőlt össze. Valahol éreztem, hogy ezt nem magad miatt tetted, de nagyon fájt. Idejöttünk, én pedig teljesen magam alatt voltam. Giselle néni tudta, hogy mi van velem, de a férje, Gerard bácsi nem. Ennek ellenére nagyon sokat segítettek, hogy talpra állhassak. Öt hónappal később a bácsi meghalt, és Giselle is nagyon magába zuhant. Akkor sikerült először nem magamat siratnom, hanem segíteni neki. Azóta mi ketten vagyunk egymás támaszai.
- Ginny, én annyira sajnálom. Mit tegyek, hogy segítsek neked legyőzni ezt a félelmedet? – kérdezte segítőkészen.
- Semmit, Harry! Evvel nekem kell megbirkóznom. Egyedül. Te csak annyit tegyél, hogy soha többé nem hagyj el, és mindig legyél itt mellettem.
- Erre meg is esküszöm – mondta, és esküjét egy csókkal pecsételte meg.
- Már sokkal jobb – mosolyogta Ginny, és visszahúzta magához a férfit.
Sokáig ölelték és becézgették egymást, mígnem Ginny egy kérdéssel szakította félbe az idillikus hangulatot:
- Harry! Mi lesz, ha Juliette nem akar elválni?
- El fog, mert én - vele ellentétben - elolvastam a házassági papír egészét, így tudom, hogy ha az egyik fél mégis meggondolja magát, akkor az aláírástól számítva három napig lehetősége van töröltetni, ha arra nyomós indoka van – felelte készségesen.
- És neked van nyomós indokod? – kérdezte Ginny sokkal vidámabb hangnemben.
- Hát lássuk csak. – Harry látványosan el kezdett gondolkodni. – Vagy te, aztán van Sophie meg az ikrek a hasadban – simogatta meg a nő enyhén domborodó hasát. – Aztán van Juliette, aki megfenyegetett, ráadásul egy másik férfitól vár gyereket. Kell ennél több? – vonta fel a szemöldökét
- Nem, még csak az hiányozna.
- Ginny, ígérem neked, hogy boldogok leszünk!
- Te, én, Sophie és az ikrek - bólogatott. – Tudom.
- És azt tudod, hogy az ikrek mik lesznek? – kérdezte Harry.
- Igen.
- És? – türelmetlenkedett.
- Most mondjam el? – húzta az időt.
- Ginny!
- Tényleg tudni akarod? - kacérkodott.
- Igen, nyögd már ki!
- Jól van, jól van! - adta meg magát. – Egy ilyen, egy olyan.
- Tényleg? – vigyorodott el.
- Igen, egy fiú és egy kislány.
- Annyira boldog vagyok, Ginny! – búgta, majd újra megcsókolta.
- Harry James Potter! – robogott be az ajtón a Mrs. Potter.
- Juliette, mit akarsz? – kérdezte fáradtan a férj.
- Még kérded? – háborgott. – Ma már másodjára hagytál magamra, és mind a két alkalommal ennek a nőnek az ágya mellett üldögélve találok rád! – mutatott Ginnyre, aki halványan elsápadt.
- Juliette! – válaszolt Harry türelmesen, annak ellenére, hogy tudta, miket tett volna szerelmével és lányával. – Kérlek, ne kezdjük ezt újra! Mindent tudok, és azt hiszem, beszélnünk kell.
- Miről akarsz te beszélni velem? - kérdezte falfehéren.
- Szerintem, van miről. Rólunk, rólad, rólam, a babáról… - kezdte a felsorolást. – Juliette, mi van veled? – aggodalmaskodott, mert látta, hogy feleségét már az ájulás kerülgette. Végül rá is talált, és összeesett.
- Juliette! – pattant fel Harry. Odarohant feleségéhez, majd kétségbeesetten Ginnyre nézett. – Most mit tegyünk?
- Szerintem ez a terhességének, meg a sokknak, amit szegénynek ma át kellett élnie a következménye. Gyere – kászálódott ki az ágyából -, fektesd le ide!
- Ginny! Nem kéne felkelned, még annyira nem vagy jól! – hüledezett a férfi.
- Nyugi, szívem! Már egy hete ebben a nyavalyás ágyban fekszem. Tedd fel ide, én megkeresem Kevint. Ha jól tudom, ma is ő az ügyeletes.
- Ne, Ginny! – kérlelte. – Majd megyek én!
- Ugyan, Harry! Ne gyerekeskedj! Tudok magamra vigyázni, ráadásul mégiscsak én ismerem ezt a helyet, te sosem érnél vissza!
- Jó, de ha nem érsz vissza öt percen belül, utánad megyek! – szabta a feltételt Harry.
- Jó – kuncogott Ginny, majd miután egy csókot lehelt Harry szájára, kiment.
Egyenesen végig a folyosón, balra, majd megtalálta az ügyeleti szobát, amin épp egy hosszú, barna hajú nő lépett ki.
- Jacqueline! De jó hogy megtaláltalak! Kevin? – kérdezte.
- Szia, Ginny! Mit keresel te itt? Neked ágyban volna a helyed! – szidta meg, aztán halvány mosoly jelent meg a száján. – Hallottam rólad meg Kevinről. Ő bent van – mutatott arra az ajtóra, amelyen az imént lépett ki.
- Köszönöm! – válaszolt, majd belépett az emlegetett ajtón, de még mielőtt becsukta volna, visszaszólt a lánynak. - Amúgy köztünk nincsen semmi!
- Nyugi, mesélte már Kev! – emelte fel a kezeit, majd elsietett a másik irányba.
- Ginny! – szólt rá Kevin, miután meglátta az ajtóban. – Mit csinálsz te itt? Nem megmondtam, hogy az ágyat nem hagyhatod el még három napig!
- Kevin! Végre megvagy! - hagyta figyelmen kívül az előbbieket. – Én meg már megmondtam, hogy semmi bajom nincsen! De nem emiatt jöttem, gyere gyorsan, mert Harry felesége összeesett a szobámban.
- Harry? Milyen Harry? És milyen felesége? Már réges-régen lejárt a látogatási idő! – kontrázott.
- Jaj, gyere már! – türelmetlenkedett, majd megfogta a férfi karját, és húzni kezdte.
Gyorsan visszaértek a kórteremben, ahol Juliette még mindig eszméletlenül feküdt Ginny ágyán, míg Harry fel-alá járkált a szobában.
- Na végre! – bukott ki belőle. – Mi tartott ilyen sokáig?
- Harry! Itt vagyok, nyugodj már meg!
- Harry? – értetlenkedett Kevin.
- Igen, Harry Potter, már találkoztunk korábban – mutatkozott be, majd erőt véve magán kinyújtotta jobb kezét a másik férfi irányába.
- Ginny gyerekeinek az apja? Ja igen, már emlékszem. Sajnálom, csak tudja, hajnali kettőkor nem fog rendesen az agyam.
- Pontosan, szóval – válaszolt a vörös hajú lány. –, mi lenne, ha most nem vele, hanem a feleségével törődnél?
- Jól van! Mi történt? – ment az ágy felé. – Szent Cikesz! Juliette! – kiáltott fel meglepettségében. – Ő a feleséged? – kérdezte, mire Harry csak egy aprót bólintott. – Mióta?
- Kábé két napja, de miért olyan fontos ez? – tette fel a kérdést gyanakodva. – Ja, majdnem el is felejtettem, terhes, ha ez valamit befolyásol…
- Micsoda? Terhes? Gratulálok – mondta elhaló hangon.
- Ööö… igazából nem tőlem van, vagyis remélem…
- Ó!
- Kevin! Nem mindegy, hogy kitől van! Csinálj már vele valamit! – szakította félbe a két férfi csevelyét Ginny.
- Ja, persze! Máris! Lennétek szívesek kimenni! – kérte, mire a pár elhagyta a termet.
Kint Harry leült az egyik székbe, Ginny pedig leereszkedett az ölébe.
- Harry! – törte meg a csendet a nő halkan. – Honnan ismerte Kevin Juliette-et?
- Ha jól tudom, akkor együtt jártak a Beauxbatonsba, vagy valami ilyesmit mondtak.
- Én úgy tudtam, hogy Kev Amerikában tanult.
- Nem mindegy?
- De, tényleg az. Mit fogsz tenni, ha magához tér? – váltott témát.
- Hát, Ginny, azt hiszem, egy kicsit elvonulunk.
- Mi? – döbbent meg a nő.
- Nyugi! – mosolyodott el a férfi. – Csak jó lenne ezt a helyzetet négyszemközt megbeszélni. Mire gondoltál? – kérdezte tettet felháborodottsággal.
- Ne haragudj, semmire – pirult el a lány, mire Harry szenvedélyesen megcsókolta.
- Ööö… - szakította félbe az éppen kilépő Kevin a gerlepárt. – Be tudnátok jönni?
- Persze – felelte Ginny, majd fürgén felpattant Harry öléből, és szerelmét magával húzva visszamentek.
Az ágyon most már ébren ült, halálra sápadt arccal Juliette. Kevin idegesen topogott az egyik asztal mellett, míg a most érkező pár kézen fogva állt az ajtó előtt.
- Nos? – szakította meg a kínos csendet végül Harry.
- Hát, szóval…- dadogott Kevin. – Azt hiszem, ideje lenne néhány dolgot tisztázni.
- Ebben én is egyetértek – rázta a fejét helyeslően Ginny.
- Akkor, izé… hát…
- Elnézést! – jött be az ajtón az a nő, akivel Harry korábban beszélt Ginny állapotáról egy másik férfi társaságában. – Ó, Ginny, látom, felébredtél! Ennek nagyon örülök! De Önök? – nézett a további három emberre. – Még Önt, Harry Potter megértem, de Kevin? És szabad tudnom a hölgy nevét?
- Ööö… Claudia… hát izé… - magyarázkodott a férfi.
- Az az igazság, Claudia, hogy most épp egy nagyon fontos beszélgetést zavartatok meg – válaszolt helyette Ginny. – Ő – mutatott Juliette-re -, Harry felesége, Juliette… öh…
- Juliette McKellen vagyok, vagyis Potter – segítette ki.
- Igen, köszönöm. Szóval Juliette elájult, mikor bejött hozzám. Nálam volt Harry, ő itt maradt vele, én meg elmentem megkeresni Kevint. Aztán mikor megvizsgálta, behívott minket, és most itt tartunk.
-Értem – bólogatott. – Én pedig hadd mutassam be dr. Cserháti Imrét, Magyarországról. Európában az egyik legjobb pszichológus. Pont hozzád jött, Ginny!
- Claudia, semmi bajom! – mondta kicsit csípősen Ginny.
- És be is vállalja mindenki előtt? – szólalt meg először az idegen.
- Mint mondtam, semmi bajom! – Ginnyben kezdett felmenni a pumpa. – És ha most megbocsátanátok, ez egy fontos beszélgetés lenne!
- Én megyek máris! – sietett a válasszal Claudia, aki már elég rég óta ismerte Ginnyt ahhoz, hogy tudja, nem jó ilyenkor dühíteni.
- Én viszont maradnék – ellenkezett dr. Cserháti.
- Imre, ez nem hiszem, hogy a legjobb időpont a megfigyelésre - ellenkezett Claudia.
- Én pontosan úgy gondolom, ez megfelelő pillanat. Ugye nem zavarok? – nézett Ginnyre úgy, mint aki komolyan gondolja, amit mond.
- De nagyon is zavarna minket! – hisztizett, és a vérnyomása már a plafonon volt.
- Ginny, szerelmem – ölelte át hátulról Harry. – Ne idegesítsd fel magad, az se neked, se a babáknak nem tesz jót!
- Áh! – kapott az alkalmon az agyturkász. – A hölgy terhes?
- Igen, úgyhogy inkább jó lenne, ha elmenne! – toporzékolt.
- Ginny! – nyugtatgatta a kedvese. – Lehet, hogy jobb lenne, ha mégis itt maradna, ha elfajulnának a dolgok...
- Rendben van – engedett. – Üljön le, de ha közbe mer szólni, megátkozom.
- Kisasszony, eljöhetne néha a csoportomba. Ön elfojtja a vágyait, és ez nem jó! – analizálta szemrebbenés nélkül.
- Kifelé! – üvöltötte, ahogy csak a torkából kifért.
- Ööö… dr. Izé… - kezdte Harry, miközben erősen tartotta gyermekei anyját, mert élt a gyanúval, hogyha elengedné, akkor széttépné a férfit.
- Dr. Cserháti. Nem emlékszik a nevemre, vagy nem is akart figyelni, amikor bemutattak?
- Na jó! – Már Harryt is kezdte idegesíteni a férfi stílusa. – Azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha kimenne! – Miután megbizonyosodott, hogy Ginny nem fog senkinek sem neki esni, elengedte, és enyhe erőszakkal a férfit kezdte kituszkolni a szobából.
- Jól van, megyek már, de hadd adjak egy névjegykártyát, mert mint észrevettem Önnek problémái lehetnek a türelmével, és hamar ideges lesz. Van erre egy kitűnő módszerem – erősködött, de mire végig mondta volna, már becsapták előtte az ajtót.
Miután mind a négyen, akik bent maradtak, megnyugodtak, Harry törte meg a csendet.
- Szóval. Hol is tartottunk?
- Ott, hogy meg kéne beszélnünk néhány dolgot – szólalt meg egy ideje először Juliette.
- Igen, tényleg. Akkor, ha nem bánjátok, kezdem én – jelentette ki Harry. – Szóval, Juliette. Én tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen dolgokon kellett végig menned, csak mert mi nem jöttünk ki túl jól Ginnyvel. Viszont azt is tudom, hogy mit mondtál neki, de ettől most eltekintek a terhességed miatt. Apropó, a baba! Tudom, hogy nem az enyém. Legalábbis Hermione ezt mondta. Azt gondolom, az lenne a legjobb, hogyha békével válnánk el.
- Igen, bevallom, nem tőled vagyok terhes, Harry – vette át a szót a félig francia nő. – És nagyon sajnálom, Ginny, amiket mondtam. Elvesztettem a fejem. Az az igazság, hogy apám gyerekkorom óta azt mondta, egy híres emberhez kell feleségül mennem, ráadásul, ha elváltunk volna, az az ő szemében teljes szégyent jelentett volna. Nem akartam szembeszállni vele, de most már belátom, hogy ez az én életem, és nem az apámé. Mihelyst visszamentem Londonba, beszélek vele. És Harry! Én úgy gondolom, hogy barátok attól még lehetnénk. Nem?
- Azt még meglátjuk, de nem zárkózom el előle – mosolygott a kérdezett.
- Akkor most én jövök – kezdte Ginny. – Először is, Kevin. Bocsánatot kérek amiatt a csók miatt. Nem akartalak összezavarni. Csak azért volt, hogy Harryvel elhitessem, nem szeretem. Sajnálom.
- Semmi gond, Gin! Tudtam én! Elfelejtve! – bólintott.
- És te pedig, Juliette! Megértelek! Nehéz lehet egy ilyen apával. Mintha meg sem történt volna. Mit gondolsz, lehetünk egyszer barátok?
- Ezt most komolyan kérdezed? – lepődött meg a nő Ginny kérdésén.
- Teljes mértékben! Elvégre mégis csak te vagy Harry felesége – kuncogott.
- Na, most hogy mindent megoldottunk…
- Várj, Harry! – szakította félbe neje.
- Mire?
- Hát nekünk még van egy bejelentésünk – válaszolt egy kicsit feszengve a gyógyító.
- Igen? – érdeklődött Ginny.
- Hát szóval – kezdte Kevin. – Mint azt gondolom, tudjátok, mi ismerjük egymást – mondta, mire egy apró bólintás volt a válasz.
- Én a Beauxbatonsba jártam, Kevin meg Amerikába – vette át a szót a nő.
- Igen, és ezért nem is értem, hogy ismeritek egymást? – kérdezte Ginny.
- Hát az úgy volt, hogy Kevin egy évig nálunk volt cserediákként. Így találkoztunk. Aztán egy fél évig jártunk is, de utána vissza kellet menni.
- Miután befejeztem a sulit, ide jöttem. Juliette után – folytatta az amerikai. - De ő addigra már nem volt itt. Elköltözött Londonba. Aztán, mikor látogatóba jött a nagyszüleihez, néha találkoztunk. Én mindvégig szerelmes voltam belé, de ő mindig csak elutasított. Aztán úgy kábé két hete ismét idejött, hogy…
- Meglátogassa az anyukája sírját – fejezte be Harry. Ő már értette, mit akarnak mondani.
- Igen, és akkor véletlen összefutottunk, és hát… De hidd el Harry, ha tudom, hogy akkor készül az esküvőjére… - mondta a másik férfi.
- Tudom, Kevin! Nem haragszom!
- Mi van? – szólt közbe Ginny.
- Az van, szerelmem, hogy Juliette babájának Kevin az apja – válaszolt készségesen.
- Micsoda? Ez igaz? – nézett kérdőn tanárjára.
- Azt hiszem, az.
- Juliette? - nézett Harry is feleségére, mire az igenlően bólintott.
- Érdekes helyzet – nézett körbe Ginny.
- Az bizony! – helyeselt Harry. – Juliette, mit szólnál ahhoz, hogyha holnap visszamennénk Londonba és érvénytelenítenénk a házasságunkat, és evvel véget vetnénk ennek az egésznek. Persze csak, ha engeded, Kevin.
- Juliette teljesen rendben van, csak a sokk. Már haza is mehet – ismertette a diagnózist.
- Akkor?
- Mehetünk. Így lesz jó mindenkinek – hajtotta le a fejét.
- És ne aggódj az apád miatt! Majd megyek veled, és együtt elmondunk neki mindent. Jó lesz így?
- Megtennéd? – nézett csodálkozva a férjére.
- Mégis csak a férjed vagyok. Jóban, rosszban – nevette, és ehhez a többiek is kapcsolódtak.