Miután az egymásra talált pár távozott a kórteremből, Harry visszatuszkolta Ginnyt az ágyba.
- Tessék lefeküdni! – adta ki az utasítást.
- De hát egyáltalán nem vagyok álmos! – dacoskodott, és toppantott egyet a lábával.
- Ne csináld már, Gin!
- Hú! – nézett mélyen Harry smaragdzöld szemeibe.
- Mi van? – kérdezte.
- Nem is tudom, mióta nem szólított senki sem Ginnek. Talán te voltál az egyetlen – mosolygott.
- Na akkor, Gin – hangsúlyozta ki az utolsó szót. – Ideje lefeküdni!
- Jól van apuci, és altatódalt is énekelsz nekem? – gúnyolódott.
- Ha most rögtön nem fekszel le, akkor igen. És ne akard megtudni, milyen, amikor én éneklek! – próbálta szigorú arccal végigmondani, de szemében ott csillogott a boldogság.
- Jól van, ne lökdöss! – indult meg az ágy felé. – De azért itt maradsz, ugye?
- Naná! – bólogatott hevesen a hollófekete hajú férfi. – Nem kockáztatom meg megint, hogy faképnél hagyj! – mosolygott, bár most szemében nem csillogott az öröm.
- Sajnálom – hajtotta le a vörös hajú nő bánatosan a fejét.
- Gin! – fogta meg az állát, és felemelte annyira, hogy egymás szemeibe tudjanak nézni. – Sose sajnáld, ami már megtörtént! Azon már úgysem lehet változtatni! Inkább arra gondolj, hogy milyen lesz a jövő!
- Veled – mosolygott.
- Na meg egy rakás gyerekkel! – helyeselt.
- Szeretlek! – suttogta.
- Én is téged – majd megcsókolta.
Néhány perc múlva Harry szakította meg a kellemes elfoglaltságot, mire Ginny keservesen sóhajtott.
- Ne hagyd abba – kérlelte, mire Harry szájára egy nagy vigyor telepedett.
- Jó éjszakát – mondta kegyetlenül, majd alaposan betakargatta, és megpuszilta a homlokát.
- Harryyyy… - nyafogott.
- Na jó – adta be a derekát „hosszas” megfontolás után. És újra megcsókolta.
Nem sokkal később, mikor már Ginny egyenletesen szuszogott, Harry megsimogatta a hasát, majd fejét az ágy szélére hajtva, ő is elaludt.
Másnap reggel Harry arra ébredt, hogy valaki finoman simogatja a fejét. Mikor megpróbált felegyenesedni, szúró fájdalmat érzett a nyakába, és hangosan felnyögött.
Ginny erre elnevette magát, majd az ágy melletti asztalon pihenő pálcájáért nyúlt. Harryre mutatott vele, majd egyszer meglengette, mire Harry egy kellemesen bizsergető érzést érzett a fájdalmas pont körül.
Mikor újra fel akart ülni, már minden nehézség nélkül fel sikerült neki.
- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, aztán megmasszírozta a nyakát. – Mit csináltál?
- Harry! Ez az ötödik évem a gyógyítóképzőben! – játszotta a felháborodottat. – Gondolod, hogy nem tanultam meg, hogyan tüntessek el egy egyszerű nyakfájást!
- Jól van na, nem azért mondtam! – mentegetőzött. – Csak... én… izé – hebegett, de mihelyst meghallotta Ginny gyöngyöző nevetését, ő is elmosolyodott. – Ginny! – húzta össze a szemöldökét.
- Ne haragudj! – nevetett még mindig, de próbálta abbahagyni. – Csak nem hagyhattam ki! – kuncogta.
- Ginny! – dorgálta meg. És békülésképpen megajándékozta egy reggeli csókkal. – Sajnálom, de mennem kell – mondta, miután szétváltak.
- Hova? – kérdezte bociszemekkel.
- Emlékszel? Megbeszéltem Juliette-tel, hogy kilenckor találkozunk a minisztérium előcsarnokában. Tudod, el kell intéznem az érvénytelenítést! – mosolygott erőtlenül.
- Jó rendben! Elengedlek! – somolygott. – De utána rögtön gyere vissza hozzám, mert ha nem… - fenyegetőzött.
- Értettem, Miss Weasley! Vagy hívjalak, Miss Stephensonnak? – kacérkodott vele.
- Hülye! – vágta hozzá az egyik párnáját.
- Na megyek! – búcsúzott. – Te pedig semmit ne csinálj, amit nem engednek! Legjobb lenne, ha csak itt feküdnél, és nem is mozdulnál ki innen!
- Persze, kötözz ide a szülésig! - gúnyolódott.
- Nem is rossz ötlet! – gondolkodott el rajta. – Ne de most tényleg megyek, mert még át is kell öltöznöm! Szia! Nagyon vigyázz magatokra! – köszönt el, majd egy búcsúcsók után elment.
Végigment a már lassan megszokott úton, majd nem sokkal később a Grimmauld téri házában volt. Ránézett a konyhában lévő órára, ami fél kilencet mutatott.
Harry úgy döntött, hogy még vesz egy forró zuhanyt is. Utána pedig felöltözött. És hoppanált a minisztériumba. Mikor odaért, már ott volt a felesége, és idegesen tördelte a kezét, miközben fel-alá járkált a recepciós pult előtt.
- Szia – köszönt oda neki Harry, aztán pedig üdvözlésképpen megpuszilta. Mintha két régi jó barát találkozna.
- Szia!
- Mehetünk? – nézett rá.
- Aha – felelte, enyhe szomorúsággal a hangjában.
- Juliette! Nyugi! – fogta meg a vállát biztatásképp. – Tudod, mintha meg se történt volna!
- Harry! Nem erről van szó! Csak én még az éjjel átgondoltam még egyszer mindent!
- És mire jutottál?
- Hogy csodálkozom rajtad!
- Hogy mit csinálsz?
- Tudod, azért én is ismerlek téged már három éve, és nem úgy ismerlek téged, hogy könnyen megbocsátasz! Akkor most miért viselkedsz így velem mindezek után?
- Mik után? – értetlenkedett a férfi.
- Ugyan! Ginny biztos mesélte, hogy miket mondtam neki akkor, ott a szobában.
- Igen, mondta.
- És te ennek ellenére viselkedsz így velem?
- Hidd el, Juliette – kezdte, miközben beszálltak a liftbe, ahol csak ketten voltak -, hogy nekem is fura, hogy így viselkedem. Én is sokat gondolkodtam, de rá kellett jönnöm, hogy ez a legkevesebb. Mármint mikor megtudtam, tényleg nagyon haragudtam rád, és borzasztóan dühös voltam! De amellett meg annyira boldog voltam, hogy Ginny kibékült velem, hogy mindent elfelejtettem. Most csak az számít, hogy Ginny szeret, és nem soká meg fognak születni az ikrek. Ráadásul ott van még Sophie!
- Ikrek? – kíváncsiskodott.
- Igen – húzta ki magát büszkén. – Azt mondták, hogy egy kislány, és egy kisfiú – újságolta.
- Gratulálok hozzá, Harry! – mosolygott őszintén.
- És te tudod már, hogy milyen lesz?
- Nem – rázta a fejét. – Még nagyon kicsi! Csak öt hetes.
- Azért én is gratulálok hozzá! Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy Kevin jobb apja lesz, mint én! Amúgy ti…
- Még nem tudom! – vágott elibe a kérdésnek. – Nem tudom, mit akarok! Apa még mindig nem tud semmit! És nem elég, hogy egy amerikaiba szerettem bele, de ráadásul az unokájának az apja is. Rettentően ki fog borulni! – sóhajtott gondterhelten.
- Juliette! Megígértem, hogy melletted leszek, nemde?
- Köszönöm – hálálkodott, majd mindketten beléptek abba az irodába, ahol végre megszakíthatták a nem kívánt kötelékeket.
- Jó reggelt! – köszönt Harry, miután Juliette mögött belépett az ajtón.
- Jó reggelt kívánok! Miben segíthetek? – üdvözölte őket egy hatalmas íróasztal mögött ülő hivatalnok. – Ááá! Mr Potter! – kiáltott, miután felismerte a vendégeket.
- Öhm… - jött zavarba.
Harry a mai napig zavarba jött attól, ha felismerték a régmúltban történt események miatt.
- Izé… - habogott.
- Azért jöttünk – vette át a szót a jelenlegi felesége -, hogy érvénytelenítsük a házasságunkat.
- Biztosak ebben? – döbbent meg a férfi.
- Igen – bólintottak egyszerre.
- Rendben van – folytatta, aztán maga elé mutatott, ahol megjelent két szék. – Foglaljanak helyet!
- Köszönjük! – ültek le.
- Nos, akkor még egyszer, mit is tehetek Önökért?
- Szeretnénk elválni egymástól – válaszolt Harry szemrebbenés nélkül. – Pontosabban csak szeretnénk érvényteleníteni a házasságunkat, tudomásom szerint lehetséges.
- Valóban az, ha még a megfelelő határon belül vannak. Tehát, mikor volt a nász?
- Két napja.
- Épp időben! Persze ennek a procedúrának megvannak a megfelelő formaságai, de nem megoldhatatlan. Ugyanakkor egy ilyen művelet végrehajtásához elég nyomós indokra van szükség. – ismertette.
- Higgye el, van! – bizonygatta a férfi.
- Értem. Szóval, akkor először felvenném az adatokat, és a házassági okiratra is szükség volna. Itt van, ugye?
- Természetesen – húzta elő a retiküljéből a bizonyítványt Juliette.
- Helyes, akkor kezdhetnénk Önnel, hölgyem. Leánykori neve?
- Juliette McKellen.
- Születési ideje és helye? – kérdezte tovább fel sem nézve a papírjából.
- 1981. március 1. Párizs.
- Édesanyja leánykori neve?
- Jacqueline Cheré – felelgetett a kérdésekre.
- És akkor már csak a címére volnék kíváncsi.
- London, Oxford Street 27.
- Köszönöm! Mr Potter, ön jön! Neve? – kuncogta. – Csak a formaságok miatt.
- Harry James Potter.
- Születési helye, ideje?
- 1980. július 31-e, London.
- Édesanyja leánykori neve?
- Lily Evans.
- Címe?
- London, Grimmauld tér 12.
- Köszönöm! És akkor most megkérdezném azt a bizonyos indokot, amit ha megengedik, le is írnám.
- Nyugodtan – engedélyezte a varázsló.
- Tehát, akkor ki kezdi?
- Majd én – fogott bele Harry. – Szóval az a helyzet, hogy van egy lányom. Hú – sóhajtott -, ez elég bonyolult lesz. Szóval, van egy lányom, egy másik nőtől.
- Hány éves?
- Hat.
- És hol lakik, ki az anyja?
- Jelenleg Lyonban, Franciaországban, de terveim szerint a közeljövőben ide fognak költözni. Az édesanyja, pedig Ginevra Weasley, vagy lehet, hogy Virginia Stephenson néven van bejegyezve, ugyanis egy ideje ezen a néven él. Ezen kívül Ginny, mármint Ginevra, vagyis Virginia – zavarodott bele. – A lényeg, hogy nem soká megszületik még két gyermekem ugyancsak ettől a nőtől.
- Emellett – szólt közbe határozottan Juliette – én is terhes vagyok. De nem Harrytől – tette hozzá sietve.
- Hűha! – ámult el a hivatalnok. – De hát akkor miért házasodtak össze?
- Bosszúból!
- Kötelességből – válaszoltak egyszerre.
- Nos, értem. És akkor az eredeti procedúrában itt jönne az, hogy megpróbáljuk a feleket kibékíteni, vagyis meggyőzni arról, hogy próbálják meg még együtt egy kicsit, de nyílván ez itt ki van zárva.
- Igen.
- Tehát… akkor… - olvasta vissza az imént készített jegyzőkönyvet. – Igen, már majdnem készen is vagyunk. Ezeket kérem, olvassák el, és ha egyetértenek, akkor írják alá. Utána készen is lennénk – adott oda mindkettejüknek egy-egy pergament.
Harryék gyorsan végigszaladtak rajta, majd mindketten ráfirkantották a nevüket.
- Rendben, akkor még itt, és itt írják alá – tolt újabb lapokat eléjük. – Készen is vagyunk.
- Ennyi? – csodálkozott Harry. – Most már megint agglegény vagyok?
- Hát, most még az indítványt beadjuk egy bizottsághoz, és ha ők jóváhagyják, akkor igen. De szerintem ennek semmi kétsége nincsen.
- És az mennyi idő? – keseredett el Harry. A ma estére tervezte, hogy megkéri Ginny kezét.
- Hát körülbelül egy hét lehet. A papírokat bagolypostával jutatjuk el Önökhöz.
- Köszönjük – állt fel először Juliette, majd Harry is követte. – Viszontlátásra! – majd kimentek, és ugyanazon az úton, mint amelyiken jöttek visszamentek az előcsarnokba.
- Akkor irány apa? – kérdezte félszegen.
- Ha kész vagy rá – bólintott együtt érzően Harry.
- Erre nem lehet felkészülni – sóhajtott lemondóan.
- Juliette! Nyugi! Az apád, és elsősorban téged szeret, és nem a férjedet. Felnőtt nő vagy, bele kell törődnie, hogy saját döntéseid vannak. Ráadásul ez a baba mindent megváltoztat. Biztosan meg fogja kedvelni Kevint! – bíztatta.
- Remélem!
- Na menjünk, essünk túl rajta! – indítványozta, majd mindketten beálltak egy-egy kandallóba és elkiáltották az úti céljukat, és elnyelte őket a smaragd lángok.
Ugyanakkor abban a ház nappalijában találták magukat, amiről Harrynek sosem jutott eszébe jó érzések. Sosem kedvelte az angol férfit.. Az angol sznobsága, a muglik lenézése miatt. Ezekben Juliette biztosan az anyjára ütött.
- Á, kicsim! – jött be a férfi. – Harry! – mosolygott vejére.
- Apa! – ölelte meg a lánya.
- Mr McKellen! – biccentett üdvözlésképp.
- Mondtam már, drága fiam, hogy nyugodtan hívj Jacknek – vette fel a bájvigyorát. Harry nem értette, mi ez a pálfordulás az apósánál.
- Apa – szólt közbe Juliette. – Pont erről akarunk beszélni veled. Pontosabban csak én akarok veled, és Harry csak elkísért.
- Mi történt? – nézett a lányára, aki idegesen tördelte a kezét, mire Harry bátorítóan hátba simította.
- Apa, én... Figyelj, légy szíves ne légy dühös!
- Mi a baj?
- Én, szóval… - dadogta. – Emlékszel még Kevinre?
- Sandler? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen – bólintott.
- Mi van vele?
- Terhes vagyok! – nyögte ki végül.
- Ez nagyszerű hír! – ragyogott fel a szeme. – Hát, Harry fiam! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon nagyapa leszek! Most már tényleg a családhoz tartozol! – ölelte magához a hebegő férfit.
- Mr McKellen!
- Jack – szólt rá, miközben még mindig a bordáit ropogtatva.
- Jack, én… nem… izé…
- Nem Harrytől! – szólt közbe Juliette.
- Micsoda? – lökte el magától vejét, és felháborodottan nézett a lányára. – Hogyhogy nem Harrytől?
- Apa, kérlek, hallgass végig!
- Harry, te képes vagy ilyen nyugodtan itt állni, miközben tudod, hogy a feleséged nem tőled terhes? Ezt a szégyent! Juliette! Ha anyád most látna…
- Akkor valószínűleg büszke lenne rám! – állt a sarkára.
- Hogy mered? – kiáltott dühösen. – Harry, szólj már valamit! Mégis csak a feleségedről van szó!
- Apa – emelte fel a nő is a hangját, hogy túlharsogja dühöngő apját. – Harryvel elváltunk!
- Hogy mi? Jól hallottam? Egy McKellen? Egy angol aranyvérű nő a válásra vetemedett? Ráadásul terhes vagy!
- Mr McKellen! – szólalt meg újra sok hallgatózás után Harry. – Kérem, hallgasson minket végig! Mindent elmagyarázunk, csak engedje, hogy végig mondjuk.
- Mégis mit? – dühöngött. – Hogy a lányomból egy vamp lett?
- Apa, kérlek! – könnyezett.
- Mr McKellen! Szó sincs arról, hogy Juliette lenne a bűnös. Mindenről én tehetek! – próbálta menteni a menthetőt.
- Persze, hogy te tehetsz! Te vagy a felelős, hogy a lányom eljárt mellőled, és más férfiaknál kereste a vigaszt! Neked kellett volna rá vigyáznod! Miféle férfi vagy te? – sértegette.
- Apa, elég!
- Te csak ne szólj hozzám! Nem vagy többé a lányom! Hogy mersz még az apádnak nevezni? – kelt ki magából.
- Petrificus Totalus! – szórta rá a férfira a bűbájt, amitől rögtön szoborrá változott.
- Köszönöm, Harry! – hálálkodott a nő.
- Nincs mit! Már engem is rettentően idegesített! Szóval, Mr McKellen! Gondolom, ez után nem zavarja, ha nem tegezem! – fordult a férfihoz, aki dühösen kapkodta a szemét. – Most pedig szépen mindent végig fog hallgatni! Juliette, mondhatod!
- Apa! Én annyira sajnálom! Nem gondoltam volna, hogy így fogadod! Most elmondok mindent, aztán majd utálhatsz! Szóval, igen, terhes vagyok, méghozzá Kevintől. Szeretem Kevint. És mindig is szerettem. Mikor kikerültem a suliból, össze akartunk házasodni, de akkor meghalt anyu, épp ezért csak halasztgattuk a bejelentést. Tudtam, hogy nem fogadnád jól, de mikor elmondtad, hogy visszaköltözünk Londonba, és hogy már ki is néztél nekem egy remek férjet, nagyon megijedtem. Szeretlek téged, és épp ezért szakítottam akkor Kevinnel. Nem akartam összeveszni veled. De tudom, hogy hiba volt. Akkor a sarkamra kellett volna állnom, de nem tettem. Aztán összeismertettél Harryvel, és addigra már lemondtam Kevinről. Beletörődtem, hogy ahhoz kell férjhez mennem, akit te szánsz nekem. Aztán mikor Harry megkért – darálta idegesen, miközben egyszer sem nézett apja tengerkék szemeibe, ami csupa meglepettséget, és dühöt sugároztak -, nagyon boldog voltam. De nem azért, mert örültem, hogy a felesége lehetek. Örültem, hogy végre nem nyaggatsz azzal, hogy nyerjem meg magamnak. Tudtam, az esküvő után te már nagyon boldog leszel. Aztán nem is olyan régen, mikor elmentem anyához a temetőbe, találkoztam vele, mármint Kevinnel. És akkor elkövetünk egy hibát. Ami csak a te szemedben hiba. Terhes lettem. De nem bánom! Tudtam, mikor hozzámentem Harryhez. Sajnálom! - nézett a másik férfira, aki nyugodtan hallgatta a történetet.
- Semmi baj, Juliette! Kvittek vagyunk! – mosolygott.
- Aztán mikor Harry elrohant a lagzi kellős közepén. Csak később mesélte el, hogy hova.
- Innentől egy ideig átveszem! – lépett előrébb a férfi. – Szóval, uram. Az én történetem is hasonló, csak én nem félelemből mondtam le a szerelemről. Pontosabban amiatt. Szóval Ron húgába voltam tizenhat éves koromtól kezdve szerelmes. És mi is elkövettünk egy fiatalkori hibát. Ginny terhes lett tőlem, de nem maradhatott mellettem. Megutált, és ott hagyott, magával vitte a lányomat is. Hat évig nem láttam, aztán mikor februárban síelni voltam, újra találkoztunk. És ő újra terhes lett, bár én úgy tudtam, hogy nem tőlem. Juliette kezét csak azért kértem meg, hogy gyerekes módon bosszút álljak rajta. Aztán újra találkoztam Ginnyvel, de most már kibékültünk. És nem soká meg fognak születni az ikrek.
- Szóval, Harry Ginnyt, én pedig Kevint szeretem. A házasságunknak semmi értelme. Én csak azért mentem hozzá, hogy téged boldognak lássalak, de sajnálom, én ezt nem bírom. Ha anya most itt lenne, akkor ő is biztos megértene. Ő mindig azt mondta nekem, hogy csak is a szívemet kövessem. És a szívem Kevinhez húz. Sajnálom. Reggel beadtuk a minisztériumban az érvénytelenítő nyilatkozatot. Itt már nincs mit tenni, apa! Bocsáss meg! – kérlelte, mire Harry újra intett a pálcájával, és az idősebb férfi ismét tudott mozogni.
- Értem – bólintott szomorúan, de szemében egyáltalán nem ez látszott.
- Apa, meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte könnyes szemmel.
- Ne hívj az apádnak. Én egy ilyen nőnek nem vagyok az apja! Az én lányom szófogadó, és tiszteli az apját! Az én kicsi Juliette-em akkor meghalt, mikor összeállt avval az amerikaival! – suttogta hidegen.
- Apa, kérlek! – zokogta.
- Mondtam már! Nekem nincs lányom! – ordította. – Takarodjatok innen! – mutatott a kandallóhoz.
- Mr McKellen, erre nincs semmi szükség! – jött közelebb Harry.
- Na te aztán még ne merj hozzám szólni! Mindketten ostobák vagytok! Takarodjatok a házamból, és többet ne is lássalak!
- Sajnálom, apa! – nézett rá beletörődően, majd belépett a kandallóba és eltűnt.
- Higgye el, Mr McKellen, ezt még nagyon fogja sajnálni! Viszlát! – búcsúzkodott, majd Harryt is elnyelték a lángok.
Harry ugyanazt az úti célt mondta, mint korábban a felesége. És mikor már odaért, a nő az egyik konyhaszéken ült és keservesen zokogott.
- Juliette – ment oda hozzá Harry, és magához ölelte. – Ne sírj! Nincs semmi baj! – vigasztalta.
Körülbelül egy fél órát zokoghatott még, mire valahogy megnyugodott.
- Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Harry, miközben odaadott neki egy csésze, gőzölgő teát.
- Visszaköltözök Franciaországba. Nem nekem való Anglia. Ott sokkal boldogabb voltam, mint itt valaha is leszek. Anya is közelebb lesz, és azt még nem is meséltem, hogy tegnap este Kevin megkérte a kezemet. Persze nem gyűrűvel, de nekem ez is éppen elég.
- Gratulálok hozzá! – mosolygott Harry.
- És te? – terelte a szót.
- Én? – hökkent meg.
- Igen-igen. Te és Ginny? Veletek mi lesz?
- Hát, majd előbb-utóbb megkérem Ginny kezét. Remélem, igent mond. Szeretném, ha visszaköltöznének ide.
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy visszajön veled!
- Miből gondolod? – kérdezte félve.
- Láttam, a szeméből. Tudod, a nők sokkal több mindent észre vesznek! És Ginnyről süt a szerelem. Szerintem a világ végéig is elmenne veled!
- Nagyon remélem, hogy így van – sóhajtott.
- Nem megyünk vissza? – indítványozta a nő.
- Hova?
- Lyonba. Látom, hogy mennyire hiányzik, és bevallom nekem is Kevin.
- Akkor indulás! – állt fel Harry. Ám indulás előtt még megpakolt egy bőröndnyi cuccot, remélve, hogy egy ideig még a franciák vendégszeretetét fogja élvezni.
Utána újra végigmentek a szokásos úton, amit már lassan kívülről fújtak. A Szent Frigyes előcsarnokában aztán elbúcsúztak egymástól. Juliette tovább ment Kevinhez, Harry pedig Ginnyhez fel a szokásos kórterembe.
- Apa – ugrott egy kislány a nyakába, miután felért, és benyitott.
- Szia, Sophie! – köszönt, miután letette. – Szia, Ginny!
- Szia! Na hogy ment? – érdeklődött.
- Borzalmasan – felelte.
- Micsoda? – ült fel riadtan. – Nem engedték?
- Mi? – kapott észbe. - Dehogyisnem! Azzal nincs baj! Pár nap, és újra szabad leszek! – vigyorgott. – Utána elkísértem Juliette-et az apjához. Na az volt borzasztó!
- Mit csinált?
- Kitagadta a lányát. Én nem is érthetem, hogy egy apa hogy tehet ilyet a saját lányával! – zsörtölődött.
- Velem történt egy hasonló dolog – húzta el a száját a nő.
- Ginny, az nem ugyanaz! – ült le az ágy szélére, Sophie-val az ölében. – Én azért tettem, mert féltettelek benneteket, nem azért mert a lányom egy amerikaiba szerelmes!
- Jó, ne haragudj! – sütötte le a szemét.
- Elnézést! – jött be egy fehérköpenyes férfi az ajtón. – Meghoztam a leleteket.
- Remek! – lelkesült fel Ginny. – Remélem, csak jók!
- Azok – bólintott a férfi. – Annyira, hogy még ma délután elmehetsz!
- Jaj, de jó! – lelkesült fel.
- Ha összepakoltál, akkor még gyere be hozzám, és ha ott mindent lerendezünk, akkor már otthon is lábadozhatsz!
- Sietek! – pattant ki az ágyból.
- Azért csak óvatosan! – szólt rá utoljára, aztán kiment.
- Segítek – ajánlotta fel Harry. Ketten kábé tíz perc alatt elkészültek. Ginny is gyorsan felöltözött egy paraván mögött.
Amíg átvette a zárójelentést, Harry vigyázott Sophie-ra, aztán Harry hazakísérte őket Giselle nénihez, ahol mindent részletesen elmesélt a ma délelőttről.
Már elég késő volt.
- Na én lassan megyek is – állt fel a fotelből, ahol eddig ült. Giselle már rég lefeküdt aludni, és már Sophie-t is ágyba küldték, és ezúttal Harry volt az, aki mesélt.
Utána még egy üveg bor kíséretében a kandalló előtt beszélgettek az eltelt hat évről.
- Hova? – lepődött meg a nő.
- Hát lassan nekem se ártana egy kicsit aludni. Tudod, nem is tudom, mikor aludtam ki magam olyan igazán – magyarázta.
- Én értem, de minek ehhez elmenni?
- Szerinted hol aludjak?
- Hát itt! Van egy csomó vendégszobánk! És biztos vagyok benne, hogy Giselle néni se fog érte haragudni!
- Biztos vagy benne? – bizonytalankodott.
- Teljes mértékben – bólogatott hevesen. – És még a bácsinak a ruháit is biztosan felveheted, amíg…
- Arra semmi szükség – nyúlt a zsebébe, majd előhúzott egy miniatűr bőröndöt. – Hoztam magammal ruhát!
- Akkor megmutatom, hol aludhatsz! – állt fel Ginny is. – Gyere!
Miután kiutalták neki a Ginny szobája mellett lévő vendégszobát, egy gyors zuhanyzás után el is aludt.
Az elkövetkezendő hét így telt el. Ginny néha bejárt órákra, ha pedig otthon volt, tanult. Addig Harry vigyázott a lányára.
Közben néha Harry eltűnt, amikre nem mindig adott kielégítő választ, de Ginny nem nagyon faggatózott.
A hét második felében végre megérkezett az a levél, ami hivatalosan is kimondta, hogy neki ma már semmilyen köze nincs Juliette-hez.
Aztán egyik este Harry ennek megünneplése képpen, elvitte Ginnyt vacsorázni egy különleges helyre. A Rhöne egyik csendes partján állított fel egy pavilont, abban egy kerek asztalon két személyre megterítve.
- Harry, ez gyönyörű! – ámult el.
- Köszönöm! Gyere, foglalj helyet! – húzta ki az egyik széket, majd mikor leült, ő is helyet foglalt vele szemben.
- És végre elárulod, hogy miért vagyunk itt? – kíváncsiskodott.
- Majd később – mosolygott sejtelmesen, közben valamit megfogott a zakójának jobb zsebében. – Ehetünk?
- Naná! Farkaséhes vagyok!
Hamar megették az első, aztán a második fogást is. Aztán még mielőtt megérkezett volna desszert, Harry felállt, majd letérdelt Ginny elé, és előhúzott a zsebéből egy nagyon szolid, mégis meseszép gyűrűt. Ginny mindent megértett.
- Harry – kezdte elfátyolosodott tekintettel.
- Ginevra Molly Weasley, megtisztelnél vele, hogy leszel életem egyetlen nője?
- Nem.