Ginny sápadtan kapaszkodott a lépcső korlátjába, és szaggatottan vette a levegőt. Giselle néni csak mindentudóan somolygott, de azért ő is aggódott egy kicsit az ikrek korai érkezése miatt. Sophie pedig kíváncsian kapkodta a fejét a lépcsőn éppen lefelé rohanó apja, és az ájulásra készülő anyja között.

- Harry, haladj már! – préselte ki magából a szavakat a vörös hajú nő.
- Itt vagyok! – lihegte Harry, mikor már leért – Mi az, hogy szülsz? – értetlenkedett.
- Szerinted? – forgatta a szemeit, és idegesen maga alá mutatott.
- Öhm…
- Ginnynek elfolyt a magzatvize – magyarázta türelmesen Giselle.
- Hozom a felmosót – szaladt ki a konyhába.
- Harry! – kiabált utána a menyasszonya.
- Jövök már! – futott be újra az előszobába. – De én még mindig nem értem, hogy miért szülnél, mert van itt egy tócsa. Nők…
- Harry James Potter – kelt ki magából a terhes nő –, azonnal hagyd abba ezt a marhaságot, és vigyél be a Mungóba!
- Mi?
- Harry drágám – próbálkozott megértetni a zavaros férfival mindent Giselle -, Ginnynek elfolyt a magzatvize, és hamarosan megszületnek az ikrek. Azért folyt el a magzatvíz…
- Mi? Az ikrek? Úristen! – kapott a fejéhez. – Te jóságos szent Merlin!
- Na végre, hogy felfogtad! – szólalt meg gúnyosan Ginny. – Lennél szíves bevinni a Mungóba? Vagy szeretnéd, ha itt szülném meg a gyerekeidet?
- Mi? Nem. Ne haragudj! Persze, viszlek! – kapta a két kezébe a nőt, és kirohant vele az ajtón.
- Giselle néni, hova viszi apu anyut? – kérdezte őszintén érdeklődve Sophie.
- Nem tudom, kis csillagom – válaszolt derűsen.

Néhány másodperc múlva újra kinyílt az ajtó, és az üvöltöző Ginny - Harry páros futott be, majd irányba vették a kandallót, és újra eltűntek.
Nem sokkal később Ginny már egy tolókocsi kényelmében élvezhette a vajúdást, Harry pedig idegesen markolászta a nő kezét.
Mikor megérkeztek a szülészetre, bevitték egy kedves kis kórterembe, ahol lefektették az ágyra, és otthagyták őket azzal, hogy nemsokára jön a gyógyító.

- Szia, Ginny! – jött be egy feltűnően csinos, fekete hajú, kék szemű, pirospozsgás arcú nő.
- Norah! – nyögte a megszólított, közben pedig a fájdalomtól összegörnyedt, már amennyire tudott.
- Mióta vannak fájások? – fordult Harryhez.
- Öhm… Izé… Azt hiszem, nem olyan régóta – válaszolt még mindig kábán.
- És mikor folyt el a víz? – faggatózott tovább.
- Hát, kábé egy fél órája lehetett.
- Na, mutasd magad, Ginny! – ment oda a vajúdó nőhöz. – Nagyon jó! – mondta, miután megvizsgálta. – Igaz, lenne még másfél hónapod, de ez ikreknél egész jó. Egy óra múlva már a kezedben foghatod a kis lurkókat – mosolygott a nő.
- Egy óra? – nyögött Harry.
- Harry James Potter! Ne merj nekem megijedni! Miattad vagyok most itt! – ordítozott vőlegényével. – Álljak fejre, ha én neked több gyereket szülök!
- Először ezt a kettőt szüld meg, aztán majd beszélünk a többiről – nyerte vissza lélekjelenlétét a férfi.
- Nem lesz több! – sikította egy újabb fájás közben.
- Azt hiszem, megyek, és értesítem a többieket – rettent meg egy kicsit Harry.
- Arra nem lesz szükség – lépett be az ajtón Giselle, és mögötte a kis Sophie. – Én már mindenkinek szóltam, hamarosan itt lesznek. Hogy vagy, drágám? – ment oda unokahúgához.
- Ez rosszabb, mint az első – pityeregte. – Az messze nem fájt ennyire.
- Sss, kincsem. Nyugodj meg! – törölgette az izzadságcseppeket a nő homlokáról. – Nemsokára vége, és gondolj bele, milyen boldog leszel utána – bíztatta.
- A múltkor is ezt mondtad.
- És nem lett igazam? – vonta fel vidáman a szemöldökét.
- Deeeee – görnyedt újra össze.
- Mi a baj, mami? – kérdezte naivan az egyelőre még legfiatalabb Potter.
- Nem sokára megszületnek a kistestvéreid, csillagom – emelte fel Harry. – A maminak ez egy kicsit fáj.
- Egy kicsit? – visított. – Norah! Hol az ördögben vagy már?
- Itt – lépett be újra a nő. – Gyere, elő van készítve a szoba. Harry bejön veled?
- Én? – hökkent meg a férfi.
- Azt hiszem – lépett elő a francia nő -, inkább én megyek be vele. Nem baj, ugye? – fordult Harryhez.
- Hát, nem. Ha Ginnynek nem, akkor kint várnék – egyezett bele.

Ginny már nem tudott válaszolni, csak két kiabálás között intett egyet a kezével, hogy ő nem bánja, Harry pedig izgatottan és idegesen nézett távolodó menyasszonya után.
Közben pedig befutottak a Weasley-család tagjai; Molly, Arthur, Ron és Hermione.

- Mi történt? – esett neki leendő anyósa rögtön.
- Hát – kezdte -, Ginnynek elfolyt a magzatvize, és most már bent van a szülőszobában.
- És te nem mentél be?!
- Hát ez inkább olyan női dolog, de bent van vele Giselle.
- Miért pont ő? – háborodott fel. – Ha már nem te, akkor miért pont ő?
- Hát, ő volt itt… és… - felelte zavartan.
- De hát én vagyok az anyja! Bemegyek! – indult el határozottan az ajtó felé.
- Molly! – fogta meg feleségét Arthur. – Hagyd!
- De hát… - ellenkezett. – Lemaradtam egyetlen lányom első gyerekének születéséről, nem akarom ezt még egyszer elmulasztani!
- Tudom, de most akkor sem mehetsz be!
- Olyan, mintha már nem is én, hanem Giselle lenne az anyja!
- Molly! – ölelte meg Hermione. – Csak arról van szó, hogy Ginny egyedül élt Giselle-lel hét éven keresztül. Természetes, hogy hozzá kötődik legjobban. Ginny csalódott bennünk, és noha azt mondja, hogy már megbocsátott, azért még tart még tőlünk. Nem bírna ki egy újabb csalódást.
- Ezt ő mondta? – kérdezte meglepődötten Harry.
- Nem szó szerint, de mikor beszéltem vele, akkor valami ilyesmit volt a lényeg.
- Nem bízik bennünk? – sápadt el Mrs. Weasley.
- Nem erről van szó! – mentegetőzött a legfiatalabb Mrs. Weasley. – Csupán annyi, hogy ez még mindig természetes, Giselle-ben bízik meg a legjobban, hiszen ő akkor is ott volt mellette, amikor mindenki más elhagyta.
- De hát én nem hagytam el, csak féltettem! – sipákolt a vörös hajú nő.
- Tudom, és ő is tudja. Próbálja elfelejteni, de ez neki sem megy ennyire egyszerűen – magyarázta.
- Honnan tudsz te ennyi mindent róla? – ölelte át hátulról férje, Ron.
- Ron! Pszichológus vagyok! Ez a munkám! – fortyant fel, majd durcásan kiment a mosdóba.
- Most mi rosszat mondtam? – tárta szét a karjait értetlenül a férje.
- Semmit, de te is tudod, hogy Hermione hormonkezelés alatt áll, ebből fakadóan pedig elég nehéz a természete – mosolygott együtt érzően az anyja.
- Hormonkezelés? – hökkent meg Harry.
- Hát, igen – sóhajtott a legjobb barátja. – Nekünk nem jön össze annyira egyszerűen egy gyerek – hajtotta le szomorúan fejét.
- Ne aggódj, szerintem hamarosan annak is eljön az ideje – veregette hátba vigasztalásképpen volt szobatársa.

Közben hatalmas sikoly hangzott abból a szobából, ami előtt hatan várakoztak. Harrynek egy pillanatra ki is ment a fejéből éppen szülő szerelme. De csak egy pillanatig! Most újra idegesen kezdett fel - alá járkálni a folyosón.

- Harry! Nyugodj meg! Minden rendben lesz! – nyugtatgatta leendő anyósa.
- Hogy lenne minden rendben? – tört ki a férfi. – Azt hittük, csak később jönnek! Még neveket sem választottunk nekik! Úgy meg még sem hívhatjuk őket, hogy baba egy és baba kettő! És még a gyerekszobák sincsenek készen! Sőt, még azt sem döntöttük el, hogy akkor most külön, vagy együtt legyenek. Elvégre mégis csak ikrek, de azt kétlem, hogy ha majd idősebbek lesznek, szívesen osztanák meg egymással a szobájukat. Elvégre az egyik mégis csak fiú és a másik meg lány lesz! És mi lesz velünk, amikor elmennek a Roxfortba? És ha majd a lánynak fiúja lesz? És ha majd az a fiú pont ugyanolyan gyáván fog viselkedni, mint én? Én nem vagyok apának való!
- Harry! Nyugalom! – csitította a visszatért Hermione. – Nézd csak! – mutatott a háta mögé.

Harry a másodperc töredéke alatt fordult meg, ahol a mosolygó Giselle állt, egy kis rózsaszín csomaggal a kezében.

- Gratulálok, Harry! Van még egy gyönyörű kislányod! Egy 2500 grammos fantasztikusan szép baba! – újságolta a hírt, majd közelebb ment az ifjú apukához, és finoman a kezébe adta a kislányt.
- Köszönöm – mondta elcsukló hangon.

Miközben második lányát tartotta remegő kezében, elcsodálkozott, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű. A babának hatalmas kék szemei voltak, és fekete haja, mint az apjának. Csodálkozva szemlélte a világot, és közben mintha halványan apjára mosolygott volna.

- A szeme... - nézett fel értetlenül.
- Mi van vele?
- Hát kék - bökte ki. - Senkinek nincs kék szemei.
- Jajj, te! - nevetett Hermione.
- Mi van?
- Minden kisbabának kék szemei vannak születésekor! - magyarázta. - Csak később változik meg, már ha megváltozik!
- Már miért ne áltozna meg?! - háborodott fel. - Senkinek nincsenek kék szemei!
- A lényeg, hogy gyönyörűek! - mosolygott a nő.
- Harry! – ámuldozott a nagymama is. – Gyönyörű kislány. Gratulálok! – könnyezte.
- Papa! – rángatta meg az új jövevény nővére apja ingjét. – Muti!
- Nézd, szívem! Ő a húgod! – hajolt le hozzá.
- És mi a neve? – kíváncsiskodott.
- Öhm…
- Ginny azt üzeni, hogy van egy ötlete, és majd azt szeretné neked is elmondani!
- Ő hogy van? – egyenesedett fel újra Harry.
- Fáradt és boldog egyben, de még egy hátra van! - válaszolt. – Most vissza kell vinnem! Még meg kell vizsgálni, hiszen koraszülött!
- De jól van, ugye? – ijedt meg.
- Persze, csak meg kell vizsgálni!
- Giseeeeeelle! – hallatszott Ginny sikoltása az ajtó mögül.
- Azt hiszem, jön az újabb baba! – mosolygott, majd visszavette Harrytől a kislányt, és újra eltűnt.

Harry úszott a boldogságban. Sosem tarthatta a kezében saját gyermekét, noha volt már egy hat éves kislánya, akit mindössze több, mint fél éve ismert. Imádta Sophie-t, de a baba miatt örömmámorban úszott.

- Harry! – ölelte meg legjobb barátja. – Gratulálok, gyönyörű baba! Annyira szerencsés vagy!
- Köszönöm! És magad miatt pedig ne aggódj! Hamarosan neked is lesz egy kisbabád! – kacsintott.
- Apa! Mostantól ez a baba is velünk fog élni?
- Igen, kicsim! – emelte fel. – Ő a kishúgod. Neked kell majd rá vigyáznod.
- Nekem? – lepődött meg.
- Hát… - mosolygott.
- Na jó! – egyezett bele nagy vidáman. – Giselle néni! – kiáltotta el magát.
- Harry! Tíz pici ujj a két kicsi kézen, és tíz még kisebb ujj a két apró lábacskáin, 2300 grammos gyönyörű kisfiú.

Harry most egy csodálatos, kék szemű, hollófekete hajú kisfiút tarthatott a kezében.

- Be lehet hozzá menni? – nézett reménykedve a nőre.
- Be – bólintott -, de vigyázz rá, még nagyon fáradt.
- Köszönöm! – mosolygott hálásan, majd még mielőtt a rokonok elkezdték volna csodálni az apró csöppséget, bement a kórterembe, ahol az egyetlen ágyon Ginny feküdt sápadtan, de messziről sugárzott róla a boldogság, ahogy a kislányt tartotta a kezében.
- Ginny!
- Mit szólnál, ha a neve Gloria Lily Potter lenne? – nézett rá csillogó szemmel.
- Fantasztikus – vigyorgott. – Komolyan az édesanyámról neveznéd el?
- És ha a fiú Oliver James Potter lenne?
- Azt, hogy annyira szeretlek! – mondta, miközben egy szem fiát átadta anyjának, és odahúzott magának egy széket, amire leült.
- Én is nagyon szeretlek, Harry! – búgta könnyes szemmel. – És amit korábban mondtam…
- Sss – tette a mutató ujját a nő szájára. – Egyelőre velük foglalkozzunk, a többin ráérünk még gondolkodni – mosolygott. – Hogy vagy?
- Nagyon fáradt vagyok, de annyira boldog – mondta.
- És mikor… Mikor Sophie született? – kérdezte egy kicsit félve.
- Sophie nem jött korábban, hanem nyolc nappal később, mint mondták, de megérte rá várni, annyira gyönyörű volt. Csak nagyon sajnáltam, hogy te nem lehettél ott velünk.
- Rémes lehetett. Annyira sajnálom, Ginny! – simított végig a babákon. – Mikor küldtél egy képet róla, annyira rosszul éreztem magam. És tudod, mi a szép benne? Hogy értetek harcoltam. Ti adtatok nekem erőt minden naphoz. Nagyon szeretlek benneteket! – mondta újra, majd megcsókolta a nőt.
- Bocsánat, ha zavarok – jött vissza Norah -, de Ginnynek és a babáknak is pihenniük kéne.
- Hová viszed őket? – kérdezte ijedten Harry, mikor a nő elvette menyasszonyától a két csöppséget.
- Ne aggódj, Harry! – mosolygott kedvesen. – Koraszülöttek, ezért egy ideig megfigyelés alatt tartjuk őket, de ha minden rendben, hamarosan hazavihetitek őket.
- Holnap? - kérdezte reménykedve.
- Azért annyira hamarosan nem – kacarászta. – Alfred! – szólt oda az egyik inasnak. – Kérlek, told át Mrs Pottert…
- Miss. Weasley – javította ki automatikusan Ginny.
- De nem sokáig – szólt közbe Harry.
- Persze! Szóval, Alfred! Kérlek, vidd át Miss. Weasleyt – hangsúlyozva ki a nevét – az egyik szobába, ahol nyugodtan tud pihenni.
- Viszem, Miss. Bloom! – engedelmeskedett, majd kiterelte Harryt a szobából.
- De én nem akarok menni – ellenkezett a férfi.
- Megértem, Mr. Potter, de nyugodjon meg! Hamarosan a feleségével lehet – nyitotta ki az ajtót.
- De ő… - mondta volna tovább, de addigra már csak egy zárt ajtónak beszélt.
- Mi történt, Harry? - esett neki Molly. – Valami baj van?
- Nem dehogy!
- Harry! – hangzott egy nő hangja a folyosó végéről.
- Norah! Mi baj? – rohant oda hozzá.
- Semmi, csak elfelejtettem megkérdezni a nevüket – mosolygott zavartan.
- Ööö… a lány Gloria Lily Potter – válaszolt készségesen. – A fiú pedig Oliver James Potter.
- Nagyon szép nevek – szólt elismerően. – Újfent csak gratulálni tudok.
- Köszönöm.

A gyógyító pedig már tovább is ment, otthagyva a boldogságban úszó Harryt.

- Apa! – huzigálta meg az inge ujját Sophie.
- Tessék kicsim? – guggolt le hozzá.
- Hol van a mami?
- Nem tudom, de gyere, megkeressük! – egyenesedett fel, majd megfogta a lánya kezét és kutató útra indultak.
Minden ajtón lévő táblát megnéztek, de egyik sem az volt, amit kerestek. Mikor visszatértek a többiekhez, akik már jócskán megtöbbszöröződtek, azok egyből elkezdték faggatni.

- Hogy van? – kérdezte izgatottan Hermione.
- Kimerült.
- És hogy hívják őket?
- Gloria Lily és Oliver James Potter.
- Jaj, de szép – ámuldozott a most érkezett Fleur. – És hogy néznek ki? Mi lemaradtunk róla – mutatott magukra: Billre, az ikrekre és Charlie-ra.
- Nézzétek meg magatok! Ha tovább mentek a folyosón, a végén lesznek.
Mire ezt elmondta, a társaság negyede már el is tűnt.

- Apa! Hol van anya?
- Megyünk!
Még megnéztek néhány kiírást, aztán az egyik ajtón felismerték a nevet: „Ginevra Weasley”
Harrynek egy kicsit összeszorult a szíve, de próbálta nem mutatni, ám Hermione még így is észrevette.

- Nyugi, Harry! Nem fog megszökni! – simogatta meg a karját biztatásképpen, majd benyitottak, ahol Ginny már sokkal emberibb színben feküdt az ágyán.
- Anya! – szaladt oda Sophie.
- Kincsem – ölelte magához a régi-új anyuka. – Jó voltál?
- Én mindig jó vagyok! Láttam a babákat! Apa azt mondta, hogy nekem kell rájuk vigyáznom. És nem azért, egyre szívesen vigyázok, na de kettőre! Szerintem hagyjuk itt az egyiket, majd később visszajövünk érte! – magyarázta lelkesen.
Erre mindenkiből kitört a nevetés, és bár Ginnyt még eléggé megviselte az effajta mozgás, ő is elmosolyodott.

- Drágám! Ők a testvéreid, nem hagyhatjuk csak úgy itt az egyiket! És majd mi is segítünk neked,
- Akkor jó, mert nem tudtam volna választani, hogy melyiket hagyjuk itt – mondta nagy komolyan. – Mami! Te nem vagy éhes?
- Nem, te igen?
- Hát…
- Gyere, Sophie! – fogta meg a kislány kezét Giselle. – Veszünk valamit enni – majd kimentek a teremből.
- Grat, hugi! – ölelte meg a bátyja. – Nagyon aranyos kisbabák!
- De még milyen aranyosak – léptek be az ikrek. – Ugye, Fred?
- Bizony, George! Sok dolgunk lesz, de majd csak megbirkózunk velük! – kacsintott.
- Ha hozzá mertek nyúlni a gyerekeimhez, kitekerem a nyakatokat! – fenyegetőzött Ginny.
- Nem bántjuk mi őket, de valakinek mégis csak át kell adni a hagyományokat!
- Akkor legyenek saját gyerekeitek! Az enyéimet meg ne rontsátok el!
- Hallod ezt, George?! Legyenek saját gyerekeink? Kizárt! – nevetett Fred.
- Nincs az az isten, amiért mi bevállalnánk akár egy gyereket is. Erre vagytok ti!
- Hacsak egy ujjal is…
- Ne izgasd fel magad, hugi! – hűtötte le Fred. – Először tanuljanak meg beszélni, aztán majd hallgatni fognak az imádnivaló két nagybácsira!
- Még szerencse, hogy van négy normális nagybácsijuk is – lépett be Bill.
- Inkább mondjunk hármat – szólt epésen Ron. – Tényleg, Percynek szólt már valaki?
- Én beszéltem vele – válaszolt Bill. - Azt mondta, megír még valami jelentést, aztán beugrik.
- Jellemző – húzta el a száját George.
- Jaj, Ginny! – jött be Fleur, akinek francia akcentusa teljesen eltűnt. – Annyira gyönyörűek – álmodozott.
- Köszönöm – mosolygott elégedetten a nő. Még mindig nem tudott hozzászokni a francia lány stílusához. És néha még a Francica szó is kicsúszott a száján, főleg egy-egy társalgásuk után.

A nap hátralévő részén még sok régi kedves ismerős jött látogatóba, hogy megcsodálhassák a kicsiket, és átadják jókívánságaikat az ifjú anyukának.
Estefelé Juliette is befutott Kevinnel az oldalán.

- Sziasztok! – köszönt vidáman. – Jaj, ne haragudjatok! De csak most kaptuk meg a levelet Giselle-től. Épp elkerültük egymást, pont apámtól jövünk. Elhoztam a cuccaimat – mesélte szomorúan.
- Nem fog megbocsátani? – könyökölt fel Ginny, de utána egy fájdalmas nyögés kíséretében vissza is esett a párnákra.
- Ginny! – dorgálta meg Harry. – Most szültél meg két gyereket, maradj már egy kicsit nyugton!
- Nem hinném! – válaszolt az imént feltett kérdésre az előző Mrs. Potter. – Túlságosan meg van sértődve, de már az az igazság, hogy nem is érdekel. Képzeljétek, eljegyeztek! – emelte fel a jobb kezét, amelyen egy nagyon csinos kis karikagyűrű díszelgett.
- De hisz ez csodálatos! – örvendezett Ginny. – És mikor lesz a nagy nap?
- Majd csak jövőre, ha a baba megszületett – simogatta meg már kerek pocakját.
- Tényleg! – kapott a szón Harry. – Mikor fog megszületni?
- December 24-re van kiírva Michelle.
- Michelle?
- Igen, ez lesz a neve – mondta boldogan. – De miért rólam beszélünk?! Hisz te szültél ma, nem én! Hogy bírtad?

Ginny és Juliette az utóbbi időben nagyon jó barátságban lettek. Néha még Hermione is irigykedett erre a kapcsolatra, hiszen Ginny és Juliette fő témája a terhesség volt, ami kimeríthetetlen volt, neki pedig mindeddig nem sikerült teherbe esnie.
- Szerencsére egész gyorsan túl lettem rajta. Bár egy kicsit megijedtem, hogy ilyen korán jönnek, de az ikreknél, azt mondják, ez normális.
- És hol vannak?
- Ma még megfigyelés alatt tartják őket, aztán holnap, ha minden rendben van, akkor már én etethetem őket.
- Esetleg megnézhetném őket? – kíváncsiskodott.
- Persze, gyertek, megmutatom – ajánlkozott fel Harry, majd kimentek az ajtón. – Kevin, te nem jössz?
- Majd később – intett.
- Oké – bólintott a férfi, de továbbra is furcsán méregette, végül kiment.
- Harry még mindig nem bízik bennem – csóválta a fejét.
- Csodálkozol?
- Nem, Ginny! Teljesen megértem. És én is csak azért nem vagyok féltékeny most rá, amiért Juliette-tel kettesben vannak, mert pont a gyerekeidet nézik meg. Egyébként minden rendben? Elég rég nem beszélgettünk már.
- Nem ülsz le? – mutatott arra a székre, ahol az előbb még Harry ült.
- Kösz. Szóval? Hogy viseled ezt a nagy környezetváltozást?
- Egész jól, bár néha elég idegesítőek anyáék, de Harry mindenért kárpótol.
- Képzelem – válaszolt egy huncut mosoly kíséretében.
- Hülye! – forgatta meg a szemeit. – De nagyon hiányzik Lyon, meg a lányok! Mi van velük? Szólt nekik valaki?
- Én írtam nekik. Holnap biztos bejönnek – biztosította.
- Remélem.
- Ginny! – jött be újfent Juliette, mögötte pedig Harry. – Annyira gyönyörűek! Remélem, Michelle is ilyen gyönyörű lesz.