|
Huszonhatodik fejezet: Volt-nincs ikrek
Harry döbbent arccal szorította magához újdonsült nejét. Juliette?! Az a Juliette tette volna ezt, aki lassan fél éve nagyon jó barátságot ápol mind vele, mind Ginnyvel? Ő vitte volna el az ikreket? De hát mi oka lenne rá, hiszen hamarosan az ő babája is megszületik… És annyiszor mondta már, hogy sajnálja, ami a tavasszal történt. Ráadásul karácsonykor az esküvője is megrendezésre kerül Kevinnel.
- Ginny, hol van Kevin? – tartotta el magától a zokogó nőt Harry, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem tudom – rázta a fejét, majd újra Harrybe kapaszkodott. – De kérlek, találd meg őket! – zokogott.
- Ígérem – csókolta meg a feje búbját, majd szorosan behunyta a szemét, és erősen gondolkodott, mi történhetett. Kell, hogy legyen erre valami értelmes magyarázat.
Hermione kacarászva nyitott be az ajtón, mögötte az ugyancsak vidám hangulatú Ronnal, de arcukról hamarosan lehervadt a mosoly, mihelyst meglátták az ifjú párt, szomorúan, egymást átölelve.
- Mi baj? – kérdezte Hermione.
Harry elengedte Ginnyt, ő pedig leült az ágyra és kétségbeesett tekintettel nézett bátyjára. Harry odaadta a kapott cédulát a barna hajú nőnek. Miután Hermione gyorsan átfutotta, átadta férjének, ő pedig töprengő kifejezéssel nézett sógorára.
- Erre biztos van valami magyarázat…
- Milyen magyarázat? – pattant fel a vörös hajú. – Ez neked nem elég magyarázat? – lengette meg a Ron kezéből kikapott üzenetet. – Mit akarsz még?
- Ginny – csitította a fekete hajú mágus. – Nyugodj meg! Ne idegesítsd fel magad! Biztosan megtaláljuk…
- És mégis hogy?! – kelt ki magából a nő. – Itt állva, és az ő pártját fogva?!
- Ginny…
- Legalább te, Ron, állj mellém! Régen is mindig ez volt! – kiabált Hermionéval és Harryvel. – Mindig ezt csináltátok! Sose hittetek el semmit! De ez nem érdekel! Csak azt akarom, hogy hozzátok vissza a gyerekeim!
Ginny – lépett hozzá közelebb bátyja.
- Merlin szerelmére! – dobbantott egyet mérgében. – Aurorok vagytok! Csináljatok már valamit! Mit tanultatok hat éven keresztül?
- Mi ez a kiabálás? – lépett be szintén mosolyogva az idős Weasley-pár.
– Mi történt? – sápadt el Molly, meglátva lánya arcát.
- Mi történt?! – hisztizett a lány. – Mi történt?! Ez történt! – vágta szüleihez a Juliette által írt papírdarabot. – Mindenki úgy istenítette! Juliette így! Juliette úgy! Juliette olyan aranyos a nagy pocakjával! A ti Juliette-tek most elvitte a két gyerekemet! A ti unokáitokat! A te gyerekeidet! – fordult most oda Harryhez, szemei szikráztak a dühtől. – És mit csináltok? Semmit! Itt álltok, és hápogtok! Majd én megkeresem! – lendületesen elindult az ajtó felé, félrelökve mindenkit, aki az útjába állt.
- Ginny! – kapta el a karját férje, és szorosan magához ölelte.
- Engedj el! – püfölte a férfi mellkasát. – Meg kell őket találnom! – zokogott. – Kérlek, engedj el! – hangja egyre jobban csöndesedett, végül elnyomta a feltörő zokogás. Arcát a férfi vállába temette, és hangosan felzokogott.
- Sss –simogatta a hátát. – Ron, kérlek, intézkedj! – intett sógorának, mire az bólintva apjával kiment a szobából.
- Hozok egy kis teát – tátogta vejének Molly, majd ő is otthagyta őket.
- Én pedig megkeresem Sophie-t – követte menye is.
- Hol) van Sophie? – nézett fel vöröslő szemmel Harryre a felesége.
- Kiment, mikor bejöttek Mioék. Semmi gond, ő biztonságban van – nyugtatta meg. – Gyere, ülj le egy kicsit! – húzta az ágy felé, majd először Harry, majd az ő ölébe ült kedvese.
- Harry, én…
- Sss! – szorította szelíden ajkára mutató ujját. - Nem lesz semmi baj, meglesznek! Érzem.
- Biztos? – nézett reménykedve a smaragd szempárba, ami biztonságot sugárzott.
- Ígérem – bólintott, majd adott a nő homlokára egy csókot.
- Meghoztam a teát – jött be újra Mrs Weasley, majd odaadta Harrynek, aki közben felállt, hogy helyet adjon az éppen lefekvő Ginnynek. Letérdelt az ágy mellé, és onnan adta oda szerelme kezébe a gőzölgő csészét. Ginny nem törődött a forrósággal, szinte egy húzásra kiitta a tartalmat, aztán visszafeküdt. Érezte, hogy egyre laposabbakat pislog, aztán egyszer csak elnyomta az álom.
Harry felállt miután megbizonyosodott róla, hogy alszik, majd Mollyhoz fordult.
- Mi volt benne?
- Csak egy kis nyugtató, és egy csöpp altatót. Nem tenne neki jót, ha most fent kéne lennie. Reméljük, mire felkel, már itt lesznek a kicsik – bizakodott.
- Reméljük - húzta el a száját, majd még egyszer megsimogatta a lány kezét, és anyósával együtt kiment.
Lesétáltak a konyhába, ahol síri csend volt. Kintről pedig behallatszott az ünneplő emberek zajongása.
- Megyek, hazazavarom őket! – állt fel indulatosan Charlie, majd őt követte bátyja is, Bill. Röpke negyed óra múlva a két férfi fáradtan rogyott le az asztalhoz, ahol közben már a Molly által készített kávét szürcsölgették.
- Harry! – érkezett meg Ron egy magas, szigorú arcú férfival, aki valahonnan rettentően ismerősnek tűnt Harrynek, de ebben a helyzetben ő már nem tudott semmit.
- Jó estét, Mr Potter! – rázott vele kezet. – Dawlish vagyok. Én vagyok a parancsnokságon az ügyeletes. Mr Weasley csak annyit mondott, hogy bűncselekmény történt, és hogy majd a részletekről Ön tud pontosan beszámolni.
- Igen – bólintott.
- Akkor elmondaná? – húzta fel a szemöldökét.
- Persze, jöjjön be a nappaliba. Ott nyugodtabban tudunk erről beszélni – intett az említett helyiség felé, majd mikor már mindketten ott voltak, Harry hellyel kínálta az idősödő aurort, aki ezt el is fogadta.
- Szóval – kezdte, majd elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat -, mi történt?
- Nos - ült le vele szemben, a kandalló elé Harry -, eltűntek a gyermekeim – mondta.
- Mikor? – tette fel a következő kérdést kifejezéstelen arccal, ami kicsit zavarta a másik férfit.
- Úgy egy fél órája vettük észre – felelte.
- És miért csak akkor?
- Nem tudom, mert akkor mentünk fel, hogy megnézzük, jól vannak-e még – válaszolta, és az auror nemtörődöm stílusa egyre jobban dühítette. Mind idáig próbálta megőrizni a higgadtságát a többiek érdekéből, de az, hogy ezt az embert nem is érdekli, hogy a két gyereke talán veszélyben van, kezdte igencsak kihozni a sodrából.
- És mikor látta őket utoljára?
- Úgy egy órája jöttem fel megnézni őket, hogy vannak, és akkor még békésen aludtak.
- És akkor nem lehet, hogy csak valahova elkóricáltak? Körülnéztek már?
- Két hét hetes kisbaba?! – esett neki. – Nem hinném!
- Hét hetes?! – lepődött meg.
- Igen – morogta.
- És magukra hagyták?
- Hurcoljuk őket magunkkal folyton?!
- Persze – bólintott, majd szorgosan írogatni kezdett papírjára. – Két hét hetes csecsemő – mormolta. – Apjuk neve?
- Harry James Potter.
- Anyjuk?
- Ginerva Molly Weasley – darálta. – Illetve nem – kapott észbe. – Már Potter – javította ki önmagát, majd halványan elmosolyodott.
- Hogy néznek ki?
- Két fekete hajú, barna szemű gyerek. Gloria és Oliver.
- Rendben van – állt fel, majd zsebre rakta noteszét. – Van esetleges feltételezettjük?
- Nos, a volt feleségem ezt a cetlit hagyta itt – kotorászott dísztalárjának egyik zsebébe, majd a már oly sokak által megnézett papírdarabot átadta a varázslónak is.
- Hát, azt hiszem, inkább először Miss…
- McKellen. Juliette McKellen – segítette ki.
- Igen, szóval őt kéne először megkeresni.
- Kérem, ha valami fejlemény van, akkor azonnal szóljon! – rázott kezet már az Odú ajtajában vele Harry.
- Ez csak természetes – bólintott, majd megfordult és elment.
Harry fáradtan zuhant vissza a székre a többiek közé az asztalhoz, és tenyerébe temette az arcát.
- Nem hiszem el – mondta mögüle. – Én azt hittem, ilyen nem történhet.
- Harry, nem a te hibád – simított végig a hátán Molly.
- Hiszen alig néhány órája volt, hogy azt ígértem Ginnynek, hogy mindig vigyázni fogok rá, erre tessék! – csapott az asztalra, aztán hirtelen felpattant, magára kanyarította a fogasról az egyik köpenyt, és mire a többiek észbe kaphattak volna, ő már a kertben robogott a kapu felé, hogy hoppanálni tudjon. Mikor már épp átlépett volna a hoppanálásgátlón, Ron kiabált utána.
- Harry! Várj!
- Mi van? – kérdezte mogorván.
- Hová a francba mész? – esett neki barátja is dühösen.
- Nem tudom, de nm ülhetek itt tétlenül. Auror vagyok, és egy csésze kávét kortyolgatva várom, hogy a gyerekeim visszataláljanak?!
- És mit akarsz csinálni?
- Megyek, megkeresem Juliette-t – felelte, majd tett még egy lépést.
- Veled megyek – jelentette ki a vörös hajú férfi. – Hová?
- Juliette lakására – mondta, majd átlépett a határon, és egy pukkanással eltűnt.
***
Már hajnalodott, mikor Ginny már egy köntösben lekóválygott egykori szobájából. Mikor a többiek észrevették, rögtön eléje szaladt édesanyja, majd leültette az egyik székre, és elé tolt egy újabb csésze, gőzölgő teát.
- Anya – kezdte, miután belekortyolt. – Olyan rosszat álmodtam. Azt, hogy Juliette elvitte az ikreket. Ugye milyen vicces?! – nevetett fel. – Amúgy hol van Harry?
- Figyelj, Ginny… - húzta oda mellé székét Mio. – Nagyon sajnálom, de figyelj csak…
- És az ikrek? Azt hittem, itt van veletek. Egyébként is, én miért vagyok itt? Nem most van a nászéjszakám?
- Ginny, ne idegesítsd fel magad – szólt édesapja.
- Ugye nem? Nem, hol vannak? – állt fel, majd zaklatottan az ajtó felé indult.
- Ginny – szaladt utána Charlie. – Gyere vissza! Már mozgósítottunk mindenkit! Juliette-t keresik az aurorok és Harryék is elmentek.
- De én… - ölelte meg szorosan a testvérét, és újra felzokogott.
- Szép jó reggelt mindenkinek! – lépett be az ajtón Kevin, kezében Gloriával, mögötte pedig a kis Olivert tartó Juliette érkezett meg, és mintha mi sem lenne normálisabb, átadták a gyerekeket Hermionénak és Mollynak, és ők is helyet foglaltak az asztalnál. A többiek pedig tátott szájjal figyelték őket.
- Mi a baj? Mindenki olyan sápadt. Hol van Harry? Valami baj történt vele? – nézett körbe érdeklődve és egy kicsit aggodalmasan.
- Még te kérdezed?! Még TE kérdezed?! – közelített felé vöröslő arccal Ginny. – Hogy voltál képes?
- Ginny, ne! – ugrott fel az egyik székről George, és elkapta húgát, még mielőtt az neki esett volna a terhes nőnek.
- Ne, engedj! – kapálózott. – Engedj el! – hisztizett. Közben pedig Juliette is felállt, és a szintén talpon lévő értetlen arcú Kevin mögé állt menedék képpen.
- Ginny! Mi bajod? – kérdezte a férfi.
- Inkább maradjatok csendben! – szólta le Fred az asztaltól.
- Valaki mondja már meg, hogy mi történt! – lépett előrébb, miközben nagy hasát simogatta.
- Képes vagy idejönni és ezt kérdezni? – üvöltött az arcába Ginny, már amennyire George közel engedte hozzá.
- Ginny! – döbbent meg a nő. – Mi baj?
- Hogy voltatok képesek elrabolni őket?
- Kiket?
- Az ikreket – jött a válasz az asztaltól.
- Mi? – hökkentek meg.
- Na, mi van? Most már tagadod? – ordítozott a vörös nő, és az ikrek is rákezdtek a sírásra, így aztán Hermione és Molly felálltak és kivonultak a nappaliba.
- Naná, hogy tagadom! – vált harciassá a másik is. – Hogy rabolhattuk volna el, amikor itt vannak? Ráadásul minek tettük volna?! A napokban megszületik a gyerekünk! – érvelt.
- És akkor minek vittétek el őket? – nyugodott meg egy kicsit.
- Azt mondták, hogy ti nászéjzakáztok, és valakinek vigyázni a kell a gyerekekre. Gondoltam, Mioék vigyáznak Sophie-ra, mi pedig az ikrekre. De hát, hagytam egy üzenetet!
- Én… én… Harry! – rohant el a másik irányba, az ajtó felé, ahol éppen két újabb vendég érkezett, de ők csüggedt arccal. Harry épp hogy körülnézett, már mindenhol vörös hajtincseket látott.
- Ginny, ne haragudj, én…
- Harry! – szakította őket félbe korábbi felesége. – Ugye te nem hiszed, hogy én csináltam valamit, ugye?
- Hol vannak az ikrek? – szegezte neki a kérdést.
- Itt vannak a nappaliban – lépett előrébb Arthur is.
- Hogy gondoltátok, hogy elviszitek őket egy szó nélkül? – faggatózott vádlón a férfi is.
- De hát hagytunk egy cetlit! – kontrázott a nő.
- És ezzel minden meg van oldva? – vonta fel a szemöldökét.
- De hát… - kezdte volna.
- Mégis miért vittétek el? – veszekedett még mindig, miközben karjában tartotta feleségét.
- Mi csak segíteni akartunk, én nem tudtam, hogy így fogjátok fogadni. Ne haragudjatok! – esdekelt a terhes nő.
- Nem haragszunk, csak ne csináljatok ilyet többet – lépett hozzá közelebb Harry.
- Esküszöm – bólogatott sűrűn. – Tényleg annyira sajnálom! Ginny, esküszöm én… Ginny, mi a baj? – kérdezte a másik vigyorgó arcát látva. Ginny válasz helyett csak a padlóra mutatott.
- Úristen! Kevin! – esett majdnem össze, mindez csak szerelme jelenléte miatt nem valósulhatott meg, mivel elkapta, és utána nem is engedte el.
- Nem sokára megszületik a babánk – vigyorgott. Szemmel láthatóan, ő sokkal jobban reagált, mint Harry annak idején. – Használhatnánk a kandallót? – nézett a még mindig döbbent arcot vágó Mr Weasleyre, aki nem válaszolt semmit.
- Apa! – bökte meg őt Fred.
- Mi? Ja, persze! Nyugodtan! – rázta fejét.
- Köszönjük! Gyere, Juliette! – segítette be a nőt a kandallóba. – Lotte – szólította meg a nőt, aki mindeddig csendben ült az egyik sarokban. – Megtennéd, hogy utánunk hozod a holminkat otthonról?
- Persze, sietek! – állt fel, és barátnőjét maga után húzva kivágtattak a házból. Így már csak a szűk családtag volt a konyhában.
- Jól vagy? – fordult Harry szerelméhez.
- Azt hiszem, jobban. Gyere, menjünk – indult el a nappali felé, a két apróság felé. Mikor már ott voltak, kiengedték a gőzt, és Harry ölébe húzta feleségét.
- Ginny, hidd el, hogy én is…
- Tudom, és megértelek! Te mindig is ilyen voltál. Ezen nincs mit változtatni. Én így szeretlek – mosolygott, majd megcsókolta. Csókjukat az egyik baba halk sírása szakította félbe. Ginny mosolyogva kelt fel, és kezébe vette Olivert. Visszaült az egyik fotelba, és etetni kezdte. Nem sokkal később Gloria is felkelt, akit Harry vette ki bölcsőjéből.
- Szia, Kincsem! Nagyon aggódtunk ám érted – fektette térdére a babát, két apró kezecskéjét fogta és mosolyogva beszélt hozzá. Gloriának nyilván nagyon tetszett édesapja játéka, mert szemei vidáman csillogtak, és mintha nevetni is próbált volna.
- Zavarunk? – jött be a Ron-Hermione páros is.
- Dehogy – suttogta a nő. – Gyertek csak be.
Hermione leült egy kényelmesnek tűnő fotelbe, és Ron a karfájára helyezkedett, majd átkarolta.
- Tudjuk, hogy ez nem a megfelelő pillanat, és nem is most akartuk ezt bejelenteni, de ha már úgy is itt vagyunk – kezdte vigyorogva Ron. – Szóval, valamit be kell jelentenünk!
- Na, nyögjétek már ki! – somolygott Harry, mintha már előre tudta volna a választ.
- Lesz egy kisbabánk! – kurjantotta el magát, aztán szája elé kapva a sűrűn bocsánatot kért, de az ikrek nem reagáltak a hangos beszédre.
- De jó! – nevettek. - Gratulálok! Itt volt már az ideje!
- Azért így visszatekintve, én élveztem – kacsintott feleségére Ron.
- Malac! – bökte oldalba a piruló Hermione, majd férje magához húzta, és forrón megcsókolta.
- Na de kérem, itt kiskorúak is vannak! – tettette a felháborodást Ginny. – És fiú, vagy lány? – kérdezte, miután a szerelmesek elváltak.
- Nem tudjuk, hisz még csak egy hónapos – mesélte büszkén a kismama, miközben végig simított a még lapos hasán.
Még sokáig beszélgettek, és tervezték a most már szinte biztos boldog jövőt. Aztán Molly előpakolta a tegnapi fogásból maradt ételeket, és az ott maradt családtagok jóízűen megebédeltek, aztán pedig szép lassan kiürült a ház. Csak Harryék, Ronék és a Weasley-szülők ücsörögtek a nappaliban, és ott voltak velük a gyerekek is.
- Drágáim – fordult Molly a lánya felé. – nem kéne nektek lassan elmennetek? – kérdezte egy huncut mosollyal.
- Hát, nem tudom – kezdte bizonytalankodva. – Nem szívesen hagynám itt a kicsiket.
- Ugyan – legyintett Mio. – Nagyon jól megleszünk! És tudod… - kacsintott sejtelmesen.
- Én nem… - folytatta aggodalmait.
- Ugyan már! Ginny! Ez a nászéjszakád! Egy ilyen esemény után rátok fog férni a pihenés, már ha jut rá idő – vigyorgott barátnője.
- Biztos? – kérdezte kétkedve.
- Hát persze! Szóval, menjetek csak! – lökdöste őket a kandalló felé Ron. – Bízzatok bennünk egy kicsit! És érezzétek jól magatokat!
- Várj, hagy búcsúzzam el a gyerekektől – fordult vissza a nő, majd átölelte Sophie-t és még egyszer megsimogatta az ikrek piros pozsgás pofikáját, akik most édesdeden szunyókáltak ágyukban. – Sziasztok! – búcsúzkodtak, majd elnyelte őket a smaragd színű lángok.
Az ifjú pár a Grimmauld téri ház nappalijába érkeztek. Harry levette a kandalló párkányáról, a már előre odakészített selyemkendőt, és finoman kedvese szeme elé kötözte.
- Hé, mit csinálsz? – lepődött meg nevetve.
- Sss – suttogta a fülébe, miközben ajkai néha megérintették a nő fülét. Ginny pedig megborzongott az érintés nyomán. – Ez az én meglepetésem.
Majd elindultak a lépcsőn felfelé Harry vezetésével. Ginnynek volt egy olyan érzése, hogy a hálószobában fognak kikötni, de nem akarta keresztül húzni férje terveit, azzal, hogy közbekérdez.
Mikor végre megálltak, Harry adott a nő arcára egy puszit aztán otthagyta.
- Harry, mit csinálsz?
- Várj egy kicsit! Mindjárt kész vagyok!
Alig egy perccel később Harry szerelme mögött állt, hátulról átkarolta, és elkezdte csókolgatni a nyakát. Majd picit később lekerült a szeméről a kendő, és hirtelen nem jutott szóhoz. A szobában fél homály volt. Kintről nem szűrődött be semmilyen fény csak gyertyák pislákoltak szerteszét, romantikus fénybe vonva az egész szobát. Az ágyon rózsaszirmok voltak elszórva.
- Harry, ez gyönyörű! – ámult el a lány.
- És ez még csak a kezdet – suttogta, miközben tovább csókolgatta, s szép lassan lehúzta (a) jobb válláról a ruha pántját.
- Harry! – fordult vele hirtelen szembe, és nagyon komolyan az elsötétült smaragdokba fúrta tekintetét. – Annyira szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek, Ginny! – suttogta, majd forrón megcsókolta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
