- Harry! Veled akarok menni! – toporzékolt Ginny.
- Nem érted, hogy nem lehet?! Túlságosan nagy veszélyben lennél! – érvelt fáradtan Harry. Mióta Dumbledore halála után egy hónappal visszaérkezett a Black-kúriába, ami újra a Rend főhadiszállása lett, azóta Ginny állandóan azzal nyaggatta, hogy vigyék magukkal.
Harry belátta, hogy nem tud Ginny nélkül élni, és az még rosszabb, ha úgy tesznek, mintha nem lenne köztük semmi. Épp ezért kibékült a lánnyal, de az útra nem viheti magával.
- Harry! Nem vagyok már kis pisis! Azt megértem, hogy nem mondod el, hogy minek kell elmennetek, de nem hagyhatsz itt!
- De igen! – emelte fel a hangját a férfi.
- Harry! – mondta halkan, és leült vele szemben. – Nem így akartam, hogy megtudd!
- Mit?! – kapta fel a fejét.
- Nem maradhatok itt!
- Ginny! Ezerszer mondt…
- Harry! Nem erről van szó! Itt sokkal nagyobb veszélyben lennék, mint veled!
- Nem, Ginny! A szüleid vigyáznak rád!
- De így még ők sem tudnak!
- Miért?!
- Harry! Én…
- Nyögd már ki!
- Sajnálom! Nagyon nagy hibát csináltunk!
- Mi?! Mit csináltunk, mi?
- Gyereket, Harry! Én terhes vagyok! – mondta halkan Ginny, majd a szeme sarkából figyelte Harryt, amint épp az ablakhoz lép.
- Harry! Nem örülsz neki? – kérdezte félszegen.
- Nem, Ginny! Ami azt illeti, egyáltalán nem örülök neki! – mondta szomorú hanggal. Érezni lehetett, hogy hangja tele van csalódottsággal.
- Mi?! – kérdezte könnyes szemmel a lány.
- Én nem akartam gyereket, Ginny!
- De hát, Harry…
- Nem, Ginny! Ha én felvállalnám ezt a gyereket, akkor ti még nagyobb veszélybe kerülnétek!
- Harry Potter! Hogy lehetsz ilyen gyáva?! – kelt ki magából Ginny. Teljesen másra számított Harrytől, azt hitte, szereti.
- Ginny! Nem vagyok gyáva, de én nem akarok gyereket! Ennyi! Csak játék voltál nekem! – mondta fájdalmas hangon a férfi még mindig az ablaknál állva, háttal Ginnynek.
- Mi?! Harry! Nem teheted ezt velem! Én szeretlek!
- De én nem! És nekem nem kell a gyereked! – mondta halkan.
- Harry! Ez nem te vagy! – mondta döbbenten a lány, már nem is próbálta meg visszafojtani az érzéseit és könnyeit.
- De. Pontosan ez vagyok én! Egy érzéketlen tuskó, aki nem gondol más érzéseire! Ginny, jobb lesz, ha mi nem is találkozunk soha többet! – szólt Harry, és kicsordult szeméből egy könnycsepp.
Neki is pont annyira fájt ezeket kimondania, mint Ginnynek hallgatnia. De ezt kellett tennie.
- Hát, jó! Akkor menj! Én nem tartalak fel!
- Nem, Ginny! Nem értesz! Rám itt szükség van, neked kell elmenned!
- Mi?! Elküldesz az otthonomból.
- Ginny, ez az én házam! – mondta, és igaza is volt. Hiába lakott mindenki a Grimmauld téren, az attól még a Harry háza volt.
- És mégis hova menjek?!
- Mit tudom én! Franciaországban lakik valami rokonotok, nem?! Menj oda hozzá!
- Harry, de hát ez a te gyereked is!
- Nem! Nekem nincs gyerekem, és nem is lesz!
- Harry! – sápadt el Ginny.
- Menj már Ginny! Nem bírlak már látni!
- Rendben van, Harry Potter! Elmegyek! Örökre! De ne is keress, soha többé! Én meghaltam a számodra! És a gyerekedet is felejtsd el!

Ginnynek hirtelen pattantak fel a szemei. Szíve vadul zakatolt, arca verejtékezett, és nagyon szaporán vette a levegőt. Körülnézett, hogy hol is van, de miután tudatosult benne, hogy a hálószobájukban, kezdett megnyugodni. Ivott egy kortyot az éjjeli szekrényen lévő pohár tartalmából, aztán visszadőlt a párnájára. Harry mocorogni kezdett mellette, de csak a másik oldalára fordult. Így Ginny láthatta az arcát is, és nem csak a hátát. A lány elmosolyodott, majd férjéhez bújt, aki pedig anélkül, hogy felébredt volna, szorosan magához szorította, és így aludt tovább. Viszont ő még nem bírt elaludni, folyton csak ezen az álmon illetve emléken járt az agya. Kérdések ezrei merültek fel benne. Mi lett volna, ha Ginny akkor ott marad? Vagy ha teherbe sem esik? Vagy, ha nem borul ki annyira, mikor megtudta, hogy Giselle levelezget Hermionéval, és ő nem megy el síelni? Találkoztak volna akkor valaha?
Akkor, mikor meglátta a szállodában, már tudta, hogy az addigi nyugodt élete, ami miatt hat éve keményen dolgozott, újra örökre megváltozott. Hát még akkor, mikor megtudta, hogy terhes. Mi lett volna akkor, ha egyedül kellett volna megszülnie az ikreket? Az élet csupa-csupa meglepetés. Legalábbis Giselle szerint. A sors meg van írva…

Ginny elhessegette ezeket a kérdéseket, hisz ezek már csak feltételezések. Ő megbocsátott, és az ikrek már egy boldog családba érkeztek. És azóta is hihetetlenül boldogok. Harry remek apának, és még jobb férjnek bizonyult. És noha szokták mondani, hogy a szerelem egy idő után szeretetbe fordul át, Ginny arra jött rá, hogy az ő szerelmük olyan erős, hogy erre még sokat kell várniuk. De hisz előttük az élet. És mögöttük van öt boldog év, ami alatt megtapasztalhatta, hogy élete végégig így akar élni. Minden reggel úgy ébredni, hogy szerelme karjai közt fekszik. Hogy nevetgélő gyerekek veszik körül. A tökéletes boldogság. Ginny elmosolyodott és még jobban befészkelte magát kedvese karjai közé, majd hallgatva a férfi egyenletes légzését, újra elaludt. Nem tudta, meddig szunyókálhatott. De arra ébredt, hogy valaki halkan a nevét mondogatja. Megfordult, és Gloria topogott az ágy mellett, kétségbeesett tekintettel nézett édesanyjára.

- Kicsim! – ült fel a nő, majd ölébe vette a kislányát, és hosszú fekete haját simogatni kezdte nyugtatásképp. – Mi baj? – kérdezte suttogva, hogy a még alvó Harryt fel ne riasszák.
- Mami – pityeregte Gloria -, olyan rosszat álmodtam. A papa nem volt velünk, te meg mindig csak sírtál – mesélte könnyes szemmel.
- Jajj, drágám… - Ginny szomorkásan elmosolyodott, majd magához ölelte lányát. – Emiatt nem kell aggódnod. A papa sosem fog minket elhagyni. Mindig velünk fog maradni – bizonygatta kedvesen.
- Ez biztos? – nézett bizakodóan anyja meleg, barna szemeibe.
- Ígérem – szólalt meg Harry. Ginny kicsit ijedten nézett rá, mikor meghallotta a hangját. Aztán Harry felült, és mindkettejüket átölelte. Felesége boldogan bújt megint szerelméhez.
- Én iiiiiiiis – szaladt be Oliver hamarosan, majd beugrott az ágyba szülei közé, és jól betakarta magát.
A most négytagú család visszafeküdt, és mivel még mindig csak fél hat volt, újra elszenderültek. Őket most Norah zavarta fel álmukból, aki a szülői hálószoba mellett kapott szállást immáron másfél éve. Ginny fáradtan nyögött egyet, és megpróbált kikászálódni az ágyból, de Harry rátette kezét az övére, és halkan odasúgta neki, hogy ne ébressze fel a mélyen alvó ikreket.

- Hagyd! – kelt most fel Harry. Magára kanyarította a fürdőköpenyét, majd átment a másik szobába. Körülbelül két perccel később, kezében egy vörös hajú kislánnyal tért vissza.
- Sss! Norah! Ne sírj! – ringatta a gyereket, majd visszafeküdt a hatalmas franciaágyba. Mellkasára fektette a csöpp kislányt, aki még egy ideig szemlélte őt hatalmas smaragd szemeivel, majd ő is újra elaludt. Úgy két óráig aludhattak immáron ötösben, amikor hatalmas robajjal jött be a szobába legidősebb lányuk…
- Anya! Keljetek fel! El fogunk késni! – rázta meg Ginnyt Sophie.
- Soph! Mi baj? – dünnyögte az anyja, és álmosan nyitogatta szemeit.
- Anya! – ébresztgette kitartóan. – Gyerünk, ébredj fel! Ma megyek a Roxfortba! Nem késhetek!
Veszekedett még egy sort, aztán duzzogva kivágtatott a szobából. Ginny úgy tíz perccel később lépett be a konyhába, kezében legkisebb lányával, akit leültetett a gyerekszékbe, aztán öntött magának egy csésze kávét, és az asztalnál kortyolgatni kezdte.

Sophie, már talárban vonszolta ki a ládáját saját szobájából, amit aztán ledobott az előszoba közepére, és bement anyjához a konyhába.
- Miért nem keltek már fel a többiek? – zsörtölődött, és pufogva leült húgával szemben.
- Mert még csak nyolc óra – felelte mosolyogva a nő.
- De mire mindenki elkészül… El fogok késni! – borult a konyhaasztalra.
- Dehogy fogsz! Idejében ott leszünk! – nyugtatgatta lányát, és neki is öntött egy pohár kakaót.
- Anya – nézett fel.
- Hm?
- Mikor te mentél először, nem izgultál? – kérdezte félve.

- Jajj, már hogyne izgultam volna – idézte fel tizenegy éves önmagát. – Izgultam, mert akkor már biztos volt, hogy egy évig apáddal egy iskolába fogok járni – mosolyodott el nosztalgikusan.
- Jajj, anya! – dörrent rá finnyásan. – Fúúúj!
- Most miért? – kérdezte felháborodottan. – Majd te is meglátod…
- Én még senkit sem ismerek – szomorodott el.
- Jajj, drágám! Ne izgulj. Biztos nagyon sok barátod lesz!
- De én…
- Sophie! – lépett be apja is, majd szintén egy gőzölgő kávé kíséretében helyet foglalt kedvese mellett. – Hidd el, minden rendben lesz. Most képzeld el, hogy én ennyi idősen tudtam meg, hogy van olyan, hogy mugli és varázsló. Nem kell ám izgulni. Jó lesz! – biztatta.

A 11 éves lány hálásan elmosolyodott, egy húzásra kiitta a bögréje tartalmát, aztán otthagyta szüleit, és elrohant a szobájába.
Tíz órakor Sophie már menetre kész volt. Az ajtóban topogott, miközben Ginny még Norah-t öltöztette. Aztán negyed órával később, amikor a fekete hajú lány már teljesen ki volt akadva, hogy még mindig nem indultak el, Harry bepakolt a kocsijuk csomagtartójába, és további tízperces várakozás után végre elindulhattak.
Háromnegyed tizenegykor futottak be a King’s Crossra, ahol már idegeskedve várta őket Hermione, Ron, kislányuk, Hailey és egy ezüstös szőke hajú, karcsú lány.

- Jajj, már azt hittük, el fogtok késni! – ölelte meg sógornőjét Hermione.
- Jajj, Mio! – nevetett Harry. – Pont olyan vagy, mint Sophie. Hova ez a nagy sietség? – kacsintott, majd megfogta lánya poggyászát, és elindultak, hogy közösen megkeressék a 9 és ¾ vágányt. Mikor már a fehér gőzt pöfékelő Roxfort Expressz mellett ácsorogtak, és épp búcsúzkodtak.
- Hogyhogy ti hoztátok ki Victoire-t? – kérdezte kíváncsi Harry.
- Nem is mondtam – kapott a homlokához Hermione. – Fleurnél megindult a szülés.
- Ez nagyon jó hír – csapta össze vidáman a tenyereit Ginny. – Akkor délután be is megyünk hozzá látogatóba.

Harry segített átmenni Sophie-nak a peronon, aztán bevárták a többieket. Victoire rögtön el is búcsúzott tőlük, és megkereste a barátnőit, majd el is tűnt a tejfehér ködben. Sophie pedig egyre csak aggódva nézett maga köré. Mindenhol izgatottan váró elsősök, vagy zsibongó nagyobb évesek. Ginny adott neki egy puszit, majd elkezdte sorolni a jó tanácsait.
- Ígérem, jó leszek! – bólogatott hevesen a fekete hajú lány, majd szorosan megölelte apját is. Adott testvéreinek két puszit, aztán felszaladt a vonatra, és az egyik kabin ablakából integetett szüleinek, mikor a vonat már elindult…
Harry keserű mosollyal integetett lassan egy jó öt perce, noha tudta, hogy Sophie már rég nem látja.
- Mi baj? – bújt hozzá Ginny.

- Csak öt éve kaptam vissza – válaszolt halkan, hangjában mégis érezhette az enyhe keserűséget.
- Ugyan! – puszilta meg a frissen borotvált arcot. – Karácsonykor hazajön! Ráadásul te is tudod, hogy milyen jó lesz neki! Neked nem volt jó?
- Dehogynem! Az volt az otthonom! – ölelte át a derekát a vörös hajú nőnek.
- Ráadásul milyen boldogok voltunk mi is ott? – kacsintott egy huncut mosoly keretében.
- Jajj – nyögött fel a férfi. – Remélem, nem!
- Harry! Még csak tizenegy éves! – dorgálta meg nevetve felesége.
- Most még! És mi lesz öt év múlva?!
- Remélem, neki is egy olyan Harryje, mint nekem! – mondta, majd hosszan megcsókolta.