Támadási felület



Harrynek miközben visszafelé tartott a toronyba, folyton azon járt az agya, hogy most vajon milyen lehetőségei maradtak Pitonnak. Egy ilyen ügyet nem tud eltussolni, még ha Lucius Malfoy fiáról is legyen szó. Nyilván beszélhet vele, de nem ajánlhatja fel, hogy van más választása is, mint a Sötét Nagyurat követni, hiszen azzal saját kémként betöltött szerepét veszélyeztetné.
Ő kevés ahhoz, vagy mondjuk úgy, csapdában van a helyzetéből adódóan, hogy ha még lehetséges, segítsen Dracónak elkerülni a jó előre eltervezett sorsát.

De ha Piton tehetetlen, hát ő meg még inkább az. Mekkora esély lenne rá, hogy Malfoy egyáltalán meghallgassa? Feladná-e a családi vagyont és az aranyvérűség mániáját. És ami még fontosabb. Ő maga akarja-e a fáradtságot venni, és tudna-e bízni Dracóban, ha az valóban átállna?
Nem. Ezt elképzelhetetlennek tartotta. Malfoy rosszindulata, az apja által beleoltott gyűlölet, felsőbbrendűség, a hideg gúny, ahogy másokat kezelnek, és az a sok szemétség, amit ellene is elkövetett, egészen odáig, hogy főbenjáró átkot használt… Nem látott esélyt arra, hogy Draco ne sötét jeggyel a karján végezze.

És ha ő erre rájött, akkor nyilván idáig már Piton is eljutott. Minden jel szerint, a Mardekár hamarosan még egy diákját elveszíti.
Mikor a Dáma utat engedett neki, mélyet sóhajtott, mielőtt belépett volna a klubhelyiségbe. Azonnal csend támadt, ahogy meglátták, hiszen sokan jelen voltak távozásakor, vagy éppen találkoztak vele a folyosón, és jól tudták, milyen hangulatban volt.
Az arckifejezése most sem sejtetett semmi jót, de legalább a tömény harag hiányzott róla. Hermione sápadtan nézett rá, Ron inkább komoly volt és kíváncsi, Ginny pedig a tekintetét kereste, de Harry nem nézett a szemébe.

Odasétált barátaihoz, s csendben leült hozzájuk, a szokott helyükre.
Hogy egy kicsit enyhítse a hangulatot, először vörös hajú barátja felé fordult, aki tőle meglehetősen szokatlan dolgot művelt.
- Ron, te olvasol?
- Elméleti rúnaismeret könyv – bökött rá a másik a kötetre kedvetlenül. - Ez olyan, hogy elolvastad az első sort, és már nem értettél tíz dolgot. Találd ki, ki adta a kezembe – tette hozzá morogva.

- Csak hogy lefoglalja magát – vágott vissza Hermione, majd Harry felé fordulva folytatta. - Ugye nem csináltál semmi butaságot? – kérdezte.
Harry ránézett.
- Ginny felelőtlen volt, és hazudott nekem – szólalt meg halkan, és szemei az említettre villantak, aki erre összerezzent -, de kiderítettem ki volt az, aki megtámadta, és azt is, hogy valójában ki állt a dolog hátterében. Mindkettejükkel… hüm… elbeszélgettem – húzta el a száját, egyértelművé téve, hogy nem csupán szavakkal hatott rájuk.

- Jaj ne! – nyögött fel Ginny. – Ugye Michaelt nem bántottad?
Harry megdermedt, a másik kettő pedig csodálkozva és értetlenül nézett rá.
- Már megbocsáss – mordult Ron -, de te véletlenül nem Harryvel jársz?
- Michael? Ő is megtámadott? – kérdezte Hermione.

- Aggódsz érte mi? – kérdezte Harry élesen. – És mégis miért aggódsz? Azért, mert olyan idióta volt, hogy hagyta magát megátkozni? Azért, mert neked esett, és ki tudja mennyi ideje még arra sem volt ereje, hogy jelezze valamelyik barátjának, hogy valami nincs rendben vele? Vagy azt sajnálod, hogy nem jött össze? Vagy talán azt, hogy éppen ő támadott meg, mikor kimentél egyedül, mert úgy gondolod, én csak dísznek vagyok, és nem azért, hogy vigyázzak rád? Vagy talán azért, mert még mindig nem fogtad fel, hogy ha továbbra is így megy, nem fogok kockáztatni, ugyanis Voldemort nem játszik? Vagy talán…

- Jól van! – kiáltott fel Ginny könnyes szemmel. – Értem. Hülye voltam oké? Nem Michaelt akartam védeni, hanem téged, mert féltem, hogy bajod esik, vagy ostobaságot csinálsz. Tudtam, hogy Cornerrel valami baj van, és aztán arra is rájöttünk, hogy ki irányította. De szeretlek, az istenért! Annyira féltem, hogy ha megtudod, hogy már ilyen módon is megkísérelnek elvinni, és megtámadni, akkor mit fogsz lépni.
- Nem akarlak elveszíteni semmilyen okból – folytatta a lány. - Sem azért mert védeni próbálsz, sem azért, mert Michaellel voltam, sem azért mert megtámadnak, sem pedig mert nem szóltam neked…

Harry nem hagyta, hogy folytassa. Könnyedén felállt, kézen fogta a lányt, felhúzta magához, és elindult vele szobájuk felé. Úgy gondolta, a klubhelyiségben folytatott kiabálás nem a legjobb módja, hogy megbeszéljék a problémájukat, így inkább kettesben, az ajtajuk mögött folytatná a vitát.
Miután beértek a szobába, leültette Ginnyt az ágyra, s megállt előtte, olyan messze, hogy a lánynak ne kelljen túlságosan felnéznie rá.
- Ginny, látom, még mindig nem érted – kezdte. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de te is tapasztalhatod, hogy az én esetemben a szerelem nem elég. Annyian, és annyi körülmény szól bele az életembe, hogy el sem hinnéd. Ha egy kicsit nem figyelsz oda, máris súlyos árat fizethetsz. Azt mondtad, nem akarsz elveszíteni, hát én se téged, de ez így…

Ginny felállt, s az arca csupa indulat és érzelem volt.
- Ne merészeld azt mondani, hogy meg akarsz védeni azzal, hogy most szakítani próbálsz! – kiáltotta. Harry közbe akart szólni, de lány nem engedte. – Mért kell folyton megküzdenem veled is?! Bizonygatni, hogy számomra te vagy a legfontosabb, és nem érdekel, hányan akarnak ezért megölni, vagy mit tervez ellenem Voldemort. Elismerem, hogy a mai az én hibám. Óvatlan voltam. Michael segítséget kért, és én nem mertem szólni neked – itt egy pillanatra megállt, és sokkal halkabban folytatta. – Tudom, ebben is tévedtem – nézett a zöld szemekbe. – Nem az a fajta fiú vagy, aki kicsinyes féltékenységből hagyná, hogy a DS egyik tagja bajba kerüljön. Te lettél volna az első, aki ugyan úgy segítetted volna, mint Ront vagy Hermionét. Nem… én nem tudom, mért indultam el… Én…

Harry látta, hogy a lány már teljesen kétségbe van esve, nyilvánvalóan azért, mert azt hitte, az előbbi mondanivalójával a szakításukat készítette elő. Sóhajtva lépett közelebb, és vonta magához a kedvesét. Ginny enyhén remegett az idegességtől, ám miután belesimult a felkínált ölelésbe, ez gyorsan múlni kezdett.
- Nyugodj meg. Félreértetted, amit beléptünkkor mondtam. Eszemben sincs elhagyni téged. Ennek nem lenne túl sok értelme. Már akkor is megpróbáltak elvinni, mikor csak a barátom voltál. Mostanra pedig már mindenki tudja, hogy mennyire szeretlek. Remélem te is – húzódott egy kicsit hátrébb, hogy a meleg barna szemekben nézzen.
Ginny megnyugodva elmosolyodott. Innentől már mindegy volt neki, hogy mi következik, hiszen a legfontosabbat megtudta. Harry nem akarja felbontani a kapcsolatukat.

Bólintását látva a fiú folytatta.
- Úgy tudlak a legjobban megvédeni, ha mellettem vagy. De amint mondtam, én sok esetben ehhez kevés vagyok. Nem tudok minden pillanatban melletted lenni, és nyílván neked is szükséged van olykor egyedüllétre, vagy hogy a barátaiddal légy. Ezért sokkal óvatosabbnak kell lenned. Azt kérem, hogy mond el, ha a mostanihoz hasonló dolog történik, ne próbálj védeni senkit, és főként, ne hazudj nekem. Nem fogok elhamarkodottan öldösni, megígérem – mosolyodott el idegesen. - De még inkább örülnék, ha odafigyelnél, és nem kerülnél még véletlenül sem ilyen helyzetbe. Egy dolog ugyanis biztos. Ha valami történne veled, nem bírnék megküzdeni a hiányoddal. Tudom, hogy nem egyszerű, de sajnos… velem ilyen – fejezte be Harry szomorkás, és kissé aggódó hangon. Mintha most ő félne, hogy az a sok nehézség, amivel a kapcsolatuk jár, már kibírhatatlan egy ilyen szép és életvidám lánynak.

Ginny csak némán nézett rá, szorosan hozzásimult a testéhez, jobbjával végigcirógatta a haját majd az arcát, és egyre közelebb hajolt a fiúhoz.
- Mindent megígérek – suttogta, mielőtt megcsókolta volna. – És nem érdekel, hogy ezzel jár.
Aztán megízlelte kedvese száját, és Harry hagyta, hogy alakuljon a csók, mélyüljön, hogy elmondjanak vele mindent, ami csak fontos a számukra. Ginny ujjaival a hajába túrt, míg másik kezével az arcát és nyakát simogatta, s valósággal beledőlt mindabba, ami a szerelmet jelentette. Harry pedig most értette csak meg igazán, mit is jelent a lánynak.
Mindkét karjával magához ölelte a törékeny testet, és csak csókolta, nyelvével ajkai közé kíváncsiskodva. Nem akartak többet, csak érezni a másikat.

Pár perccel később Ronék kopogtattak be. Harry még mindig nem volt a legjobb hangulatban, bár Ginny közelsége határozottan jót tett neki.
Barátaik leültek a velük szemben lévő ágyra, és egy rövid ideig csak csendben vizsgálgatták az arcukat, majd Hermione rákezdett.
- Harry, remélem, még véletlenül sem hoztál valami a megmentési kényszereddel összefüggő döntést, hogy ezzel fejtörést okozz mindnyájunknak.
A fiú egy pillanatra elmosolyodott ezen, majd megrázta a fejét válaszul. Aztán Ginnyre nézett, majd vissza barátnőjére.

- De ez lenne a szerelem?! – kérdezte a helyzetükre utalva. – Folyton félni, és védeni?
- Igen – felelte azonnal Hermione. – A szeretet együtt jár a féltéssel. Senki sem akarja elveszíteni azt, aki fontos a számára.
- Normál esetben a szerelem csupán gyönyörű, és csak ritkán viszontagságos – mondta Ginny csendesen. – Viszont a varázsvilágban, amíg Voldemort él, ezt nem sűrűn tapasztalhatják meg a párok.
Erre Harry olyan hangon, akkora keserűséggel nevetett fel, hogy mind összerezzentek.

- Normál esetben? Mikor fog bármi is normálisan történni az életemben?
Hermione ránézett.
- Alighanem soha Harry. Amikor legyőzöd Voldemortot sem lesz nyugtod. Isteníteni fognak.
Harry elmosolyodott. A többiek kissé csodálkozva néztek rá.
- Jól esett, hogy azt mondtad „amikor”, nem pedig „ha” legyőzöm – magyarázta a fiú.
- Mert tudom, hogy így lesz – vágta rá rögtön Hermione.
Ron és Ginny azonnal rábólintottak.

Harry csak mosolygott, és sokkal nyugodtabban dőlt egy kicsit hátrébb, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen.
- Hiába – vigyorodott el. – Nincs jobb gyógyír a számomra, mint a társaságotok. Sokkal jobban érzem magam – simította egyik kezét Ginny tenyerébe.
- Ajánlom is – jegyezte meg Ron. – Mert igazán sokat dolgozunk rajta.
- Én már csak ilyen bonyolult eset vagyok – vont vállat Harry.

- Én inkább úgy mondanám, hogy különleges – egészítette ki Hermione. - Ezért szeretünk – nevetett fel, mikor Ginny erre is hevesen helyeselni kezdett.
Lényegesen jobb hangulatban folytatódott a társalgás. Ron kifejezte aggodalmát, hogy az agya mára már biztosan feladta, és teljes befogadó képességét felhasználta. Ezért eshetett meg, hogy a rúnaismeretből bizony már egyetlen mondatot sem sikerült felfognia.
- Nem kell elkeseredned – nevetett Harry. – Egy zseni elég egy családban. Azt a szerepet pedig, Hermione már magára vállalta. Nekünk nem sok babér jut.

- Na persze. Azért irigykedek rád minden SVK óra és kalandod után – mosolygott Hermione a fiúra.
- Na ne! – nézett rá, és mondta szinte egyszerre Ron és Harry. – Csak azt ne mondd, hogy sajnálod, hogy nem veled történtek a nagy találkozások Voldemorttal és a halálfalókkal – folytatta a fekete hajú fiú.
- Nem – rázta a fejét Hermione. – Én azt irigylem, amilyen módon reagálsz a problémákra. Azonnal megoldást találsz, találékonyan, okosan. Ez az, amire kevesen képesek, mert a félelem lebénít.

- Igaz – értett egyet vigyorogva Ron. – Emlékszel, mikor elsőben az ördöghurok esetében még azt is elfelejtette, hogy boszorkány? – fordult Harry felé. – Úgy kellett rákiabálnom.
Barátja nevetve bólogatott felidézve az emléket. Hermione vöröslő arccal nézte őket.
- Azóta már megedződtem mellettetek. Ma már nem okozna problémát – jelentette ki.
A fiúk nevettek, s végül Hermione sem tudta megállni egy vigyor nélkül. Valóban csinált ostobaságokat. De Harry mellett aztán sosem lehetett unatkozni. Biztos volt benne, hogy a varázslók kilencvenkilenc százaléka még csak hasonlóról sem hallott, nem még hogy megtapasztalta volna mindazt, amiken ők átmentek.

Ginny csak mosolyogva figyelte őket. Hiába került közelebb a trióhoz, még mindig rengeteg dolog volt, amiről nem tudott, és újdonságot jelentett a számára. Szerette őket hallgatni, mikor arról meséltek, és felidézték, mi minden történt velük. Ördöghurkok, trollok, óriás sakktábla, pókok, kentaurok, időutazás és még ki tudja, meddig sorolhatná.
Aztán egy idő után megint csak azon kapta magát, hogy a mostanra vidáman csillogó smaragdzöld szemeket figyeli, a hozzá tartozó arccal, és a - hála Merlinnek - már jól ismert ajkakon játszó mosollyal.
Harry gyorsan észrevette a hallgatását, és kutatóan nézett rá. Nem kellett sok idő, hogy viselkedéséből kikövetkeztessen valamit. Vagy talán a fejében sem jelentett nehézséget olvasnia.

- Szeretnél valamit – jelentette ki Harry, és még mindig csak őt nézte.
Ginny elmosolyodott, de hangja komoly volt, ahogy válaszolt.
- Igen. Téged szeretnélek.
A fiú kicsit elcsodálkozott, majd mosolyra húzta a száját.
- Majd este szívem – suttogta kedvesen, közelebb hajolva Ginnyhez.
- Na ezt most hagyjátok abba – morogta Ron kissé vöröses arcszínnel.

Harry nyugodtan rápillantott.
- Inkább menj, és sugdoss hasonlóakat Hermione fülébe.
Ginny felnevetett, barátnőjével együtt, míg Ron egy csatakiáltást hallatva elindult, hogy megtorolja a szemtelenséget.
Harry vigyorogva figyelte, és várta, majd egy másodperccel később történt valami.
- Ne, várj! – tartotta előre a kezét, és hirtelen elsápadt.
Ron azonnal megtorpant, Hermione felpattant a helyéről, Ginny pedig aggódva érintette meg a vállát.

- Mi a baj? – kérdezte.
Harry előrehajolt, könyökét a combjára támasztva, és tenyerébe hajtva a fejét.
Fájdalmasan felnyögött, és olyan érzések rohanták meg, ami kizárt, hogy a sajátjai voltak. Egyik kezét erősen a sebhelyére szorította, a másikkal pedig megragadta Ginny ujjait, de rémülten ismerte fel, hogy egyik fele nem vigaszt keres benne, hanem bántani akarja.
Ginnynek fájt az erőteljes érintés, de semmi esetre sem húzódott volna el.
Harry azonban attól félt, hogy nem bírja leállítani magát, és talán rátámad a lányra, de belül, mélyen tudta, hogy szüksége van rá, nem akarta elengedni. Csak az számított, hogy érezze őt, hogy vele van.

- Voldemort – nyögött fel, és hangja szörnyen remegett. Lecsúszott az ágyról a földre, és összekuporodva a térdére hajtotta a fejét.
Zihálva vette a levegőt, és érezte, hogy immár mindhárom barátja körülette guggol vagy térdel, és rémülten próbálnak valamilyen segítséget nyújtani.
Hermione fájdalomcsillapító igét mondott rá, és Harry érezte, hogy valamelyest enyhül az elviselhetetlen fájdalom. Nagyon régen volt már, hogy ennyire fájjon a sebhelye. Elméje zsibongott, és minden erejével azon volt, hogy megerősítse védelmét.

Magában érezte a sötét mágust. Az indulatai, a gyűlölet és mérhetetlen harag nem a sajátja volt, mégis érezte, hogy egyre kevésbé tud rajta uralkodni.
- Ron, vidd arrébb a lányokat – suttogta halkan, s maga is megrémült, milyen messziről jön a hangja. Már nem tudott pusztán az irántuk érzett szeretetre koncentrálni. Félt, hogy bántaná őket.
- Itt maradok, Harry – mondta Ginny azonnal.
A fiú felkapta a fejét, és rákiáltott barátjára.
- Ron, vidd innen őket!

A három fiatal rémülten látta, hogy Harry arca borzasztóan sápadt, és valami emberfeletti gyűlölet sugárzik róla.
- Úristen – nyögte Hermione, majd kis idő múlva: – Dumbledore – suttogta, aztán gyorsan felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, rohant le a lépcsőkön, hogy szóljon az igazgatónak. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy óriási baj van. Az idős mágus az egyetlen, aki segíthet, és ért mind az okklumenciához, mind Voldemorthoz.
Ron csak egy pillanatra nézett barátnője után, majd felrántotta Ginnyt a földről, Harry mellől, és nem törődve az ellenkezésével, arrébb húzta.

Ekkor Harry felkiáltott fájdalmában, és a hajába markolt. Szerelme könnyes szemmel figyelte szenvedését.
- Valahogy segítenünk kell neki, Ron! – tört ki, de bátyja nem engedte el.
- Mégis hogy! Elárulnád?! Azt hiszed, nem tenném meg, bármi is legyen a megoldás?! – vágott vissza dühösen a vörös fiú.
- A francba! Az az átkozott szemétláda! – sírta Ginny tehetetlenül.

A következő pillanatban Harry felemelte a fejét, és hidegen rájuk nézett. A tekintetében nem volt élet, csak düh és megvetés. A másik kettő megdermedt a látványtól.
A fekete hajú fiú lassan kiegyenesedett ültében. Furcsák voltak a mozdulatai. Mintha valamennyiért meg kellett volna küzdenie. Mire Ronék észbe kaptak, már a kezében volt a pálcája.
- Jaj ne! – mondta Ginny kétségbeesve.
Ekkor kivágódott az ajtó, és Hermione rohant be rajta, nyomában a korához képest meglepően fürgén mozgó Dumbledore-ral, és ki mással, mint Piton professzorral.
- Hogy ez mindenhol ott van – morogta halkan Ron, de aztán Harry fájdalmas nyögése azonnal elfelejtette vele, mi baja is van a bájitaltanárral.

A zöld szemek az érkezőkre fordultak, és azon belül is rögtön megtalálta az igazgatót. Az ősz mágus rendületlenül nézett a fiú szemébe, miközben minden nemű teketóriázás nélkül közelebb sétált hozzá.
- Dumbledore – mondta jegesen Harry, majd mintha csak önkéntelenül tenné, megrázta a fejét, és ugyan olyan hangon, de mégis máshogy folytatta. – Uram, muszáj távol tartanom az elmémtől, mert… - itt felnyögött. – De így a mozdulataimat már nem tudom úgy uralni… - préselte ki magából, majd fájdalmasan felkiáltott, és szorosan összezárt szemmel hátravetette a fejét az ágy matracára. – Jézusom – nyögte rekedten.

Barátai szörnyen sápadtak voltak, ahogy a fiú küzdelmét nézték. Ginny és Hermione nem is próbálta rejteni könnyeit, Piton arca különös érzelmeket tükrözött, míg Dumbledore dühösnek tűnt.
- Nem tudod őt legyőzni, Tom – jelentette ki, és leguggolt Harry elé, kartávolságon kívül. – Erre már te is rájöhettél. Nem uralhatod. Még ha minden erődet is beveted, csupán részlegesen irányíthatod és érheted el. Erősebb, mint te, Tom!
Hermione felnyögött.
- Biztos, hogy jó ötlet ennél is jobban feldühíteni? – cincogta, mikor látta, hogy Harry fájdalmasan a lehúzott takaróba markol.

A következő pillanatban azonban a fiú ismét felkapta a fejét, és arcán iszonyú indulat uralkodott, ahogy az igazgatóra nézett.
- Fogja be a száját! – sziszegte parázsló hangon.
- Uram! – kiáltott fel rémülten Ron, aki elsőként vette észre, hogy Harry jobb keze megmarkolta pálcáját, és felemelte.
Dumbledore kék szemei megvillantak, ám Harry ahelyett, hogy az idős mágusra fogta volna fegyverét, magára irányította.

Ginny előrébb ugrott.
- Harry ne!
Dumbledore alig észrevehetően Piton felé pillantott, aki láthatóan értette, mert azon nyomban megmozdult, és sebesen, ügyelve rá, hogy ne kerüljön a fiú látóterébe, mögé osont. Feltérdelt az ágyra, és pálcáját Harry fejére fogva motyogni kezdett.
- Tedd el azt. Még a végén kárt teszel magadban – szólalt meg ekkor Dumbledore nyugodt hangon, míg Ronék rémülten figyelték, hogy Piton mit művel. Féltek, hogy kárt tesz Harryben, arról nem is beszélve, hogy látták, barátjuknak vélhetően a bájital mester igéjének köszönhetően egyre nagyobb fájdalmai vannak.

- Épp azért kell! – felelte Harry remegő hangon. – Nem tudhatja meg… és már nem bírom tovább…
Ekkor zihálva nyöszörögni, majd kiabálni kezdett a kíntól és Piton a háta mögött egyre hangosabban kántált.
- Hagyja abba! – kiáltott rá Ginny rémülten a tanárra, de az ügyet sem vetett rá. Ron és Hermione dermedten figyelte a jelenetet.
Dumbledore hirtelen előredőlt, és kezeit Harry halántékához érintve lehunyta a szemét, és ő is koncentrálni kezdett. Alig egy perc múlva a zöld szemek lecsukódtak, és a fiú elhallgatott.

Ernyedten dőlt oldalra, de Piton elkapta a vállát, és szemből az igazgató is megtartotta. Barátai is azonnal odaszaladtak, és Ginny máris levetette magát mellé, hogy erősen megfogja a kezét.
- Harry!
A fiú lassan kinyitotta a szemét, és felnézett a körülötte lévő emberekre.
- Hála istennek – motyogta, mikor megnyugodva tapasztalta, hogy Voldemortnak többé nyoma sincs benne, és nem tett kárt barátaiban.

Fáradtan nekivetette a hátát az ágy oldalának, és látta, hogy Piton lekászálódik a matracról, és az igazgató mellé lép. Ránézett a két férfire.
- Köszönöm. Mindent köszönök.
A bájitalmester biccentett, Dumbledore pedig bátorítóan rámosolygott.
Harry megdörzsölte a homlokát, és a halántékát, majd leengedte a kezét maga mellé. Dühös volt magára. Hogy engedhette ezt meg? Nem sok híja volt, hogy a számára olyannyira fontos barátait is bántsa, Voldemort uralma alatt. Sóhajtva megrázta a fejét.

- Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Harry, jobban kitartottál, mint arra bárki is számított volna. Nem volt képes legyőzni téged – válaszolt azonnal az igazgató.
A zöld szemek ránéztek, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Ginny szólalt meg mellette.
- Harry, jól vagy?
- Nem – vágta rá morcosan. – És nem is tervezem, hogy a közeljövőben jól leszek.

Barátai összenéztek, majd Hermione megszólalt.
- Hallgatunk. Hogy akarod még ezért is saját magadat hibáztatni? – kérdezte élesen.
A gúnyos megjegyzésre Piton fekete szemei a lányra tévedtek. Harry mikor ezt észrevette, ingerültsége ellenére elmosolyodott magában. Nocsak, a professzor is elismeréssel tekint egy kellően rá jellemző, mégsem általa kimondott megjegyzés hallatán eminens diákjára.
Végül a fiú Hermionéra nézett, de egy idegi csak hallgatott.

- Nem akartam nektek elmondani, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy nem tettem bennetek kárt, de talán jobb lesz, ha mégis tudjátok, hogy ha lesz legközelebb, felkészülhessetek, és tudjátok, mire számítsatok. Ha egy kicsit gyengébb az okklumencia tudásom, vagy nem reagálok elég gyorsan, akkor… - nem fejezte be. Lehajtotta a fejét, és láthatóan valamin gondolkodott, majd mikor ismét felnézett, már Dumbledore-nak beszélt.
- Faggatott. Azt akarta, hogy áruljak el neki dolgokat…. – kerülte ki, hogy konkrét eseményeket említsen.
- És? – kérdezte élesen Piton.

Harry egyenesen a fekete szemekbe nézett.
- Ezt komolyan kérdezi? Sosem árulnék el neki semmit. Főleg nem olyat, amivel tudom, hogy árthatna valakinek. Mit gondol, mi a francra koncentráltam annyira?! – kérdezte dühösen. Hihetetlen, hogy ez a férfi még most is azt feltételezi, hogy vélt gyengeségével elárulja őket. – Megjegyzem, az egyik, amire kíváncsi volt, épp maga.
Piton tűnődve nézte őt, de látszott, hogy kissé elsápadt. Talán nem olyan biztos a helyzete, mint kém, a Nagyúr szolgálatában.
- Mi történt, Harry? – szólt közbe Dumbledore. - El tudod mondani?

A fiú nyögött egyet.
- Igen. Nekem…öhm… túl intenzívek, és kellemesek voltak az érzelmeim, míg Ronékkal, és legfőképpen, mikor Ginnyvel beszélgettünk. Az a szemétláda megérezte, és úgy gondolta, ne érezzem már ilyen jól magam… Ő maga nagyon dühös volt. Valami fontos dolgot elszúrtak neki, és úgy tűnik, nem volt senki a közelében, akin levezethette volna a haragját, ezért felém fordult. Éreztem, ahogy először áttöri a védelmem, és… iszonyatosan fájt – Ginny felnyögött mellette.
Erre azonban Piton ránézett a lányra, mintha csak most vette volna őt észre, és megmozdult.

- Igazgató úr, talán jobb lenne, ha a jelenlévők nem tudnának meg többet a történtekről.
Dumbledore felnézett a fiatalokra, majd vissza az előtte kuporgó fiúra.
- Harry?
- Ronék már így is tudnak mindent. Megbízom bennük, és Ön is javasolta, hogy avassam be őket az eseményekbe, mert segíthetnek.
Az igazgató bólintott, és kék szemei Ginnyre fordultak, jelezve Harrnyek, hogy akkor már csak egy kérdés maradt.

A fiú is szerelmére nézett, és hirtelen nem tudta, mi lenne a jó megoldás. Abban biztos volt, hogy tökéletesen bízik Ginnyben, hiszen a lány eddig számára nem is tapasztalt módon szerette őt. És ezt a legkisebb mértékben sem volt hajlandó elrejteni, minden nehézség ellenére, és Harry féltését félretéve, felvállalta a többiek előtt a kapcsolatukat. Sőt, minden körülmény ellenére boldog volt tőle, hogy vele lehet. Viszont ezen információkkal nem sodorná-e még nagyobb veszélybe?
A hosszú csöndet hallva Ginny kicsit bizonytalanul fúrta a fiú szemébe a tekintetét, de Harry csupán nyugodt hangon ennyit mondott.

- Tökéletesen megbízom Ginnyben – és ezt teljes mértékben így is érezte.
Ginny arca boldogan felragyogott. Tudta, hogy Harry szereti őt, de ha a háborúról volt szó, hajlamos volt titkolózni. Bár persze tudta, hogy ezzel őt védi, és azt hogy ne tudhasson semmi olyat, amiért érdemes lenne Voldemortnak megkínoznia. Bár gyanította, hogy pusztán az, hogy teljes szívével szerette Harryt, elegendő lenne a mágusnak.
- Akkor hallgatunk – bólintott rá Dumbledore, Harry pedig folytatta.

- Igyekeztem minden erőmmel védeni az emlékeimet és mindazt, amit tudok. Elsősorban természetesen azt, hogy ismerem a horcruxokat. Egyértelműen kínozni akart. Nem csupán az információkra volt szüksége. Aztán mikor nem járt sikerrel, és maga is megjelent, még dühösebb lett, és tudtam, hogy már nem bírom sokáig. De szerencsére az Ön iránti gyűlölete lefoglalta, így mikor éreztem, hogy Piton professzor is segít megerősíteni a védelmemet, minden erőmet beleadtam. Nagyon kapaszkodott, de sikerült…
- Tudod, hogy mi után kutatott? – kérdezte Dumbledore.
Harry elgondolkodott.

- Tudja, hogy közel állok magához, és hogy ismerhetem a terveit, mert ezt folyamatosan kérdezte. Érdekelte, hogy mit gondolok Pitonról, hogy gyűlölöm-e még, vagy csak tettetjük, mert nem egészen hozzá hűséges, vagy esetleg kettős szerepet tölt be. De… ezzel kapcsolatban nem éreztem igazán gyanút, csak úgy tűnt, hogy le akarja ellenőrizni. Elvégre már hosszú ideje a Roxfortban „kémkedik” – nézett fel Piton fekete szemeibe. – Ezen felül a Rend tagok érdekelték, a főhadiszállás… - folytatta Harry, majd sokáig hallgatott. – Azt hiszem, ennyi – tekintett az igazgató arcába. – Ezek után eszeveszetten kutatott, és kínzott, mert nem válaszoltam neki, miután ő maga nem találta.

Dumbledore sóhajtott.
- Rendben. Bizonyára sokáig nem kockáztatja majd meg újra, az elmédbe hatolást. Mikor Perselus segített téged - mielőtt végleg elűzted volna -, én is közbeléptem, nem tudom, érezted-e a jelenlétemet – nézett kérdőn a zöld szemekbe, amik igent intettek. - Elvégeztem egy gyors védelmi bűbájt, ami közvetlen a kilépése után sokkal hatásosabban töltheti be a szerepét. A te okklumencia teljesítményed mellett, igencsak hosszan és nagy erőfeszítéseket kellene tennie, mire újra sikerülhet áttörnie.

Harry némileg megnyugodva sóhajtott fel.
- Az jó lesz. Kihagynám, hogy hetente hasonló csatákat kelljen vele vívnom. Nem túl kellemes – fintorodott el.
Dumbledore a vállára tette a kezét.
- Nap, mint nap elcsodálkozom az erődön és kitartásodon fiam – mosolygott Harryre. – Remekül csináltad, szeretném, ha ezt tudnád.

Harry viszonozta a gesztust.
- Köszönöm.
Dumbledore még egyszer megszorította a vállát, majd felállt.
- Sajnos mára még van egy pár kötelezettségem, de holnap feltétlen várlak az irodámban, Harry.
- Persze uram.
Az idős mágus elmosolyodott, majd Ginnyékre nézett, és kicsit halkabban azt mondta.

- Vigyék le Mr. Pottert a gyengélkedőre, hogy Madam Pomfrey megvizsgálhassa, akármennyire is ellenkezne. Legalább egy erősítő és elmenyugtató főzetért. Nem szeretném, ha az éjszaka folyamán fájdalmai lennének, vagy túlzott kimerültség miatt napokig problémája akadna a koncentrációval.
- Természetesen igazgatóúr, figyelni fogunk rá – ígérte Hermione komolyan.
- Nem fogja megúszni – tette hozzá Ginny is.

Harry rájuk fintorgott, de nem ellenkezett egyetlen szóval sem. Vagy talán csak kivárja, amíg Dumbledore el nem hagyja a szobát.
- Helyes – csillogtak vidáman a kék szemek, majd egy gyors búcsú után az igazgató elhagyta a szobát.
Piton azonban még maradt, és most a hármasra nézett, míg Harry végre erőt vett magán, és az ágyra támaszkodva felkászálódott a földről, és a matracra ült.
- Szeretnék pár szót váltani, Mr. Potterrel, négyszemközt – intett fekete szemeivel jelentőségteljesen az ajtó felé.

Ginny Harryre nézett, és látszott rajta, hogy csak jobb meggyőződése ellenére engedelmeskedik a tanárának, mert legszívesebben szerelme mellett maradna. Ron morgott valamit az orra alatt, de végül mindhárman kisomfordáltak a helyiségből.
Piton némító bűbájt szórt az ajtóra, majd Harry felé fordult.
- Azért remélem, hogy felhívod rá a figyelmüket, főleg Ms. Weasleyét, aki még újnak számít a körülötted elvárt titoktartásban, hogy ne nagyon hozzák nyilvánosságra az itt elhangzottakat. Nem örülnék, ha bármelyik részletre is fény derülne, mert egy traccsparti során nem tudják tartani a szájukat.

- Tudják, hogy mi a tét. Nem szólják csak úgy el magukat – nézett rá a fiú.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét a bájitalmester.
- Ahhoz teljesen sötétnek kéne lenniük – morogta Harry.
Piton gonoszan ránézett.
- Weasley agya évek óta nem látott napfényt.
Harry először ingerülten rábámult, majd be kellett látnia, hogy bármilyen rosszindulatú megjegyzés is ez Ronra, mégis a tanártól megszokott fekete humorral átszőve.

Elmosolyodott hát, és azt mondta.
- Ne aggódjon. Ők a barátaim, nem tennének olyat, amivel bajba sodornának. Tudom, hogy maga nem bízik senkiben magán kívül, de én számíthatok rájuk.
- Rendben van, Harry – bólintott rá a férfi. – De ajánlom, hogy óvatosak legyetek.
A griffendéles sóhajtott.
- Azok leszünk.

Piton ismét csak biccentet, majd a tőle megszokott vesébe látó pillantással végigmérte a fiút.
- A másik, amiről szót kell váltanunk, Mr. Malfoy esete. Holnap kerül Dumbledore elé, ahol neked és nekem is meg kell majd jelennünk. Sőt, az elbíráláson Cornernek, és Ms. Weasleynek is részt kell vennie.
Harry bólintott.
- Mit akar hallani?