|
Harmincötödik fejezet: Piton küzdelme
Harry nem is teketóriázott, már szaladt is a kastély felé a két lánnyal a nyomában.
- Mi történt? – kérdezett rá útközben.
- Pitonnal… van valami – próbált felelni Hermione. – Szörnyen néz ki… nem sokkal azután, hogy elmentetek, robbant be vele Dumbledore. Madam Pomfrey megpróbálta megoldani, de mikor nem boldogult, az igazgató azonnal téged keresett.
Harry egy ideig nem felelt, de ahogy fejében kezdett körvonalazódni egy nyugtalanító gondolat, még jobban megszaporázta lépteit. Ginnyék már alig tudták tartani az iramot.
- Egyetlen magyarázatot tudok rá elképzelni.
A két lány ijedten összenézett, és csaknem egyszerre suttogták a fiú szavaival.
- A horcrux.
Harry bólintott, és rohant tovább a lépcsőkön.
- Valami félresikerülhetett…
*******************************************************
Ahogy beléptek a gyengélkedőbe, Dumbledore máris feléjük kapta a fejét. Arcán jól látható volt az aggodalom, és tehetetlenség eddig ismeretlen érzése. Sosem volt még ennyire kutyaszorítóban. Harry elcsodálkozott, mennyire érzékeli mindezt a jól ismert idős arcon.
A fiú Pitont még nem látta, ellenben jól látta Ron halálra vált arcát, amint pár ággyal odébb állva figyelte az eseményeket.
Madam Pomfrey idegesen járkált fel-alá, de láthatóan minden próbálkozásával kudarcot vallott.
Ahogy az igazgató átható tekintete találkozott a belépő fiúéval, azonnal megszólította.
- Harry, gyere gyorsan – intette magához.
A szólított egy rövid biccentést követően már indult is Dumbledore felé, ám amikor nagyjából félúton járt, mintha csak falba ütközött volna, megtorpant.
- Úristen – motyogta, pedig Piton alakjából csupán a fekete köpenyt látta. Na de nem is a férfi állapota miatt torpant meg.
Zöld szemeit az igazgatóra emelte, aki fürkészően figyelte.
- Hát te is érzed – mondta csendesen.
Harry hitetlenkedve bámult rá.
- Még szép, hiszen szinte tapintható. Bárhol felismerném – nézett el az ágyon fekvő alak felé. – Ez a sötét mágia egyetlen embertől származhat.
Dumbledore bólintott.
- Tudom, hogy mindenki másnál érzékenyebb vagy rá, de szükségem van a segítségedre.
Ginny erre aggódva közbeszólt, valahonnan Harry háta mögül, az eseményeket tekintve ugyanis nem sok kedvük volt Hermionéval közelebb lépni. Sőt, inkább Ron is csatlakozott hozzájuk, így az ágynál csupán két ember volt. A végében ülő igazgató, és az alig két méterre álló fekete hajú fiú.
- Ugye nem eshet baja? – kérdezte.
Dumbledore nem felelt, bár azt nem lehetett tudni, hogy a kérdésben felvetülő lehetséges igazság miatt hagyta-e figyelmen kívül a közbeszólást.
Mindenesetre továbbra is Harryt figyelte. A fiú csendben közelebb lépett, és úgy tűnt, mintha közben megremegett volna. Cseppet sem félelmében, hanem a sötét mágia meglehetősen sűrű határát átlépve akaratlanul is bekövetkező emlékek és fájdalom miatt.
- Nem tudom, mit tehetnék, igazgató úr – mondta lassan, majd megállt az ágy és az idős mágus mellett, s onnan nézett a legrosszabbra számítva Pitonra.
A férfi arcán egy cseppnyi szín sem volt.
Arckifejezése félelmetes kínokról mesélt, tagjai folyamatosan remegtek az időről-időre összehúzódó izmai miatt. Kétség kívül nem volt magánál – és Harry nem tudta eldönteni, hogy ez most jó-e a számára, vagy éppen ezzel járt rosszul. Olykor felnyögött, szemgolyója körözött lezárt szemhéja mögött. A legfélelmetesebb mégis az volt, mikor néha-néha kinyitotta egy pillanatra, és nem láttak alatta semmit, csak a szeme fehérét.
- Szörnyű ezt mondanom, de alighanem ebben az esetben csak rád számíthatok, fiam – felelte Dumbledore. – Bár a tudásod még nem teljes, kétségkívül kettőnket – bökött itt Pitonra - leszámítva te vagy a legerősebb varázsló az iskolában.
Ronék összenéztek. Sosem hallották még, hogy az igazgató ezt így kijelentette volna – ráadásul, ha az iskoláról beszélt, az az egész varázslótársadalmat is jelenti, hiszen ő maga volt a legerősebb világos varázsló, és mind tudták, hogy ideje nagy részében az épületben tartózkodik – nyílván Harry sem, mert ellenkezni kezdett.
- Az lehetetlen – mondta, majd megrázta a fejét, és visszatért az eredeti témához. Segíteni szeretett volna Pitonon. – Azt viszont aláírom, hogy mivel Voldemorttal kapcsolatos, lehetnek ötleteim.
Azzal ismét szenvedő tanárára nézett.
- Ugye nem szállta meg az elszabaduló lélekdarab? – tette fel a legaggasztóbb kérdést.
Abban az esetben ugyanis elég nagy bajban lennének. Minden attól függne, Piton elméje és ő maga meddig tart ki. Erről Harry is épp eleget mesélhetne, és nagyon jól tudta, hogy ez milyen nehéz feladat. Szenvedés, fájdalom, sötétség, félelem.
Dumbledore felállt mellé, és úgy válaszolt.
- Nem. A horcruxot és a benne lévő lélekdarabot sikeresen elpusztítottuk – nyugtatta meg az ősz mágus.
Harry értetlenül nézett fel rá. Akkor meg?
Az igazgató folytatta.
- A baj ott kezdődött, mikor a felszabaduló ládikába néztünk. Perselus, akárcsak te korábban a barlangban, nem szerette volna, ha én vállalom az esetleges veszélyt.
Harry biccentett, hogy most már éti.
- Tom úgy gondolhatta, elég nagy szemtelenség megfosztani őt a halhatatlansága egyik zálogától, így elhelyezett egy apró, ám annál erősebb átokkal sújtott tárgyat az ékszeres dobozban – szólt az igazgató.
Harry elhúzta a száját.
- Jellemző rá. Utólagos megtorlásként – morogta, aztán hirtelen Pitonra nézett. – De akkor ez a kínzás mellett halálos lehet.
Dumbledore komoran bólintott, és ő is a kollégájára tekintett.
- Én is ettől tartok. Harry – nézett mélyen a smaragdokba -, bármily fiatal is legyél, Perseluson kívül neked van a legtöbb tapasztalatod Tom mesterkedéseivel szemben. Sajnálatos módon ebből az egyikőtök nincs olyan állapotban, hogy segíthessen.
- Én nem tudom, hogy… - bizonytalankodott a fiú.
Mégis mit tegyen ő, ha maga Dumbledore sem boldogul?
- Csak gondolkodj, Harry. Gyors az észjárásod, és megvan minden érzéked hozzá, hogy rájöjj, mivel küzd Perselus.
Harry már nyitotta a száját, hogy immár hangosabban adjon nyomatékot annak, hogy ő ehhez kevés, ám gyorsan visszanyelte, mert Dumbledore utolsó szavai szöget ütöttek a fejében.
Barátai időközben közelebb merészkedtek hozzájuk, s most támogatóan és bizakodva pillantottak a fiúra.
Harry hirtelen elhallgatása, s az, hogy zöld szemei elgondolkodva szegeződtek Pitonra, Dumbledore arcára máris egy elégedett, halvány mosolyt csalt.
Harry fejében minduntalan az utolsó gondolat járt: … mivel küzd Perselus… Mivel küzd…
És akkor halványan derengeni kezdett a fejében a megoldás.
Miközben tanárát tanulmányozta, lassan beszélni kezdett.
- Voldemort megtorlásai, csapdáig mindig is a kínzásról szóltak, ez igaz. De ezen belül is leginkább a félelmeinkről, a bűntudatunk előidézéséről, a minket emésztő fájdalomról, nem csupán a fizikai kínról. Meg akar törni, meg akar leckéztetni, mert szembe szálltál vele. Utána természetesen már egyáltalán nem érdekli, meghalsz-e. minden, ami idáig történt, amit bennem felidézett, amikor először mentünk el Pitonnak, és küzdöttem a horcrux ellen, a kudarcaimat, a bűntudatomat hozta elő… Nincs rosszabb a belső démonjainknál, ha erősen akarja, mind kínokkal jár.
Dumbledore figyelmesen hallgatta, akárcsak Ginnyék, akik sápadtak voltak a felidézett események hallatán, és mindazon módszereken elszörnyedve és belegondolva, amit Harrynek már el kellett szenvednie. És mégis, szinte már természetesen beszél róla. Az élete velejárói.
- Márpedig Perselusnak ebből lehet éppen elég – szólt az igazgató csendesen. – Tom sok szörnyűséget várt már el tőle, és miután mellénk állt, nem tudott szabadulni mindezektől.
A szobában lévők mind az ágyban fekvő sápadt alakra néztek, fejükben más-más gondolatokkal.
- Ha segít, uram – kezdte Harry -, akkor úgy érzem, meg tudjuk törni az átkot.
- Ez természetes Harry. Mire gondolsz? – mondta azonnal az idős mágus. Láthatóan nagyon szeretett volna tenni már valamit kollégája érdekében.
A fiú felnézett, és kissé furcsállotta, hogy egy ilyen kiváló elmének hogyhogy nem jutott eszébe a vélhetően megoldást jelentő lehetőség. Bár ahogy visszaemlékezett arra a szörnyű bájitalra Denem barlangjában, máris megértette, hogy Dumbledore sem tudhat mindent, és találhat hatásos védekezést.
- Mielőtt lejöttünk volna a gyengélkedőre, beszélgettem a tanár úrral. Bántotta a helyzete, hogy nem tud segíteni Malfoyon, megmenteni mindattól, amit ő maga is kiállt. De a fiú nem olyan erős, mint Piton. Olyanná fog válni, mint az apja, és ha fel is eszmél, nem lesz bátorsága lépni. A tanár úr ezt nagyon jól tudja, s azzal is tisztában vagyok mennyire rágják a hibái, nem utolsó sorban az, ahogy velem is bánt az apám miatt az elmúlt években.
Dumbledore csillogó szemekkel bólintott. Láthatóan nagyon jól értette, mire akar kilyukadni.
- Tehát te tökéletesen alkalmas vagy rá, hogy kirángasd ebből az állapotból – mondta az igazgató, majd komolyan Harryre nézett. – Ám ennek tudod, mi a feltétele.
Hogyne tudta volna. Alig két óra előadást hallgatott meg belőle éppen Piton szájából. Minden érzelem alapú varázslat, átoktörés, idézés és támadási mód terítékre került. Valamint fájdalmas kipróbálásra – fintorodott el az emlékre.
Végül sóhajtott, majd rövid időre barátaira nézett. Abban biztos volt, hogy Ginny és Hermione érteni fogják. Ron azonban még mindig túl ellenséges volt Pitonnal. Na persze a szíve mélyén meg tudta érteni, és nem csodálkozott ezen. Még ha őt csak közvetve érte is tanára szarkazmusa, Ron egészen más felfogású volt. Nem egykönnyen bocsátott meg valamit, és látta be, ha hibázott.
- Igen, tudom. Valóban meg kell bocsátanom, és ezt elmondanom neki – fordult vissza az igazgatóhoz
Hermione csak gondolataiba merült, Ron pedig nagyot nézett. Harry nyelt egyet. Pontosan erre számított.
- Hogy mi?! Azt a hat évet, míg minden alkalmat megragadott, hogy biztosítson róla, mennyire nem tart semmire! – erre Piton halkan felnyögött, mintha hallotta volna a dühös szavakat.
- Ron! – próbált rászólni Hermione, de a fiú nem figyelt oda.
- Hogy napról napra elmondja, milyen ostoba, beképzelt és miegymás vagy! A megalázások és büntetőmunkák…
Dumbledore szomorúan nézett rájuk, ám a vörös fiú nem folytathatta.
- Tudom, Ron! – kiáltott rá Harry. – Gondolod, hogy pont én ne tudnám mindezeket?
Barátja elhallgatott, továbbra is értetlenül nézve Harryre. Aztán mogorván megjegyezte.
- Felőlem biztos, hogy elsüllyedhetne a fájdalmában. Rászolgált.
- Ron, ezt ne mond! – csattant fel Hermione. – Te is csináltál olyat, amiért büntetés jár. A professzor ugyan úgy megérdemli a második esélyt, mint bárki más.
- Egyet értek – voksolt Ginny.
Ron csak morgott, mígnem Harry megszólalt.
- Nos, akkor szerencse, hogy nem a te segítséged kell. Az utóbbi időben rengeteget köszönhetek Pitonnak, elég, ha csak arra gondolok, hogy ma is segített. Nem fogom cserbenhagyni, ha tehetek érte valamit.
Dumbledore, aki eddig némán figyelte őket, most áthatóan Harryre pillantott.
- Biztos vagy benne, hogy megbocsátottál? Hogy áthidaltatok minden köztetek lévő félreértést és ellentétet? Mert ha nem így lenne, nem sodorhatlak téged is veszélybe.
Harry egy ideig hallgatott, majd lassan bólintott.
- Menni fog. Nemhiába vetettem fel a lehetőséget.
- Akkor rajta – hajolt közelebb Dumbledore. – Perselusnak már így is sokáig kellett kitartania.
Aztán valami mégis megtorpanásra késztette.
- Harry, nagyon erősnek kell lenned, te is tudod, hogy fennáll a lehetősége, hogy a varázslat téged is a hatalma alá kerít, és mind tudjuk, hogy neked is legalább annyi szörnyű emléked van, mint Perselusnak. Azt pedig a legkevésbé sem szeretném, ha a végén mindketten elmerülnétek.
Harry felnézett az idős arcra, és a kék szemekben aggodalmat látott. Méghozzá sosem látott féltést. Különös volt. Ha később megkérdezték volna, azt mondta volna, hogy Dumbledore szemeiben a számára két legfontosabb ember iránt érzett aggodalmát fedezte fel.
- Hát majd erős leszek. Csak… ne engedjen el, jó? – kérte bizonytalanul.
Dumbledore elmosolyodott.
- Eszemben sincs. Végig tartani foglak, és figyelek.
Harry bólintott, és vett egy nagy levegőt.
Az igazgató átfogta a vállait, majd mormogni kezdte a szükséges varázsigét. Harrynek kapcsolatba kellett lépnie mind Pitonnal, mind a Voldemort által megteremtett varázslattal. És nyilvánvalóan az volt a veszélyesebb.
Még érzékelte, hogy barátai aggódó arccal és mindenre készen közelebb sorakoztak hozzá, aztán már csak a hirtelen szédülést érezte, és hogy erős karok megtartják. Tudta, hogy nem szabad lefeküdnie. Meg kell tartania magát, hogy érzékelje a valóságot. Minden erejét összeszedve állva maradt, és kiterjesztette a mágiáját.
A következő pillanatban összetalálkozott Pitonéval, és azzal a sötét erővel, amit semmivel sem tudna összetéveszteni. Megrázkódott, de próbálta figyelmen kívül hagyni a kellemetlen élményt. Pitonhoz menekült, az ő emlékeibe. Biztosan tudta, hogy az elméjébe nem hatolhat be. Nem is az volt a célja. Valamiféle különös keverékébe csöppent a férfi emlékeinek, és fájdalmának. Megrendülve tapasztalta, hogy Dumbledore ebben sem tévedett a bájitalmesterrel kapcsolatban - rengeteg borzalom suhant át rajta az átok hatására.
Különös érzés volt ez a finom érintkezés. Remélte, hogy sikerül majd szavak nélkül is megérteniük egymást, mert nem tartotta magát képesnek akkora erőkifejtésre, hogy az átok őt magát is rohamozó hatalmával és Piton kétségbeesetten felhúzott védelmével is megküzdjön. Annyit akart, hogy a férfi tudjon róla, és rá figyeljen a fájdalma helyett.
Rövid kutatás után megtalálta furcsa mód összekuporodva valahol nagyon hátul, egy alig látható, szinte hozzáférhetetlen részen a bájitalmester sötét alakját. Kimeredt szemmel nézte az előtte felvillanó eseményeket, olykor felnyögött, mikor meglátta mit is temetett el magában, és milyen kegyetlenséggel húzza mindazt elő Voldemort varázslata.
Olyan kegyetlenséggel, amilyen ő maga is volt. A bűntudat és fájdalom körüllengte, és Harryt semmi sem erősíthette volna meg jobban ennél abban, hogy valóban megtegyen mindent, hogy segítsen neki. Bele se mert gondolni, milyen érzés lenne számára is egy ilyen vízióba bezárva. Túl sok fájdalmas emléket őrzött, túl sok kínt és sötétséget.
Igyekezett nem figyelni az őket körülvevő sokaságra, zsibongásra, kiáltásokra, és borzalmas eseményekre.
Az átok azonban felismerte őt. Már nem volt neki elég a csaknem megtört Piton. Harrynek egyre erősebben tolakodtak az agyába a saját emlékei, minden fájdalma a szerettei elvesztése miatt, ezért sietve próbált mind jobban tanárára koncentrálni, aki immár őt figyelte átható tekintetével.
Harry belenézett a szemébe, és megnyitotta előtte mindazt, amit szerette volna, ha a férfi megért. Piton arcán döbbenet futott végig, majd lassan felállt. Már nem törődött mindazzal, ami pár perccel korábban rémítette, és közel taszította a józan esze elvesztéséhez a vele járó kínok miatt. Kizárólag a megjelenő fiúra figyelt.
Nem volt benne biztos, hogy Harry miért jött. Azért, hogy segítsen neki megkönnyíteni a helyzetét, vagy esélyt adni a fájdalmáról elterelve a figyelmét a szabadulásra. Aztán mind jobban hagyta olvasni magát, és érezte a fiú nyitottságát is, rájött, hogy sokkal többről van szó. Harry egyenesen az átok megtörésére ösztökéli, nem is akármilyen módon.
Sosem hasított még bele ilyen intenzitással a felismerés, hogy Albusnak mindenben igaza volt ezzel a fiúval kapcsolatban, és ő olyannyira vak volt, ami már az ostobaság határát súrolta. Látta, érezte, mit közöl Harry, és alig akarta elhinni.
A körülöttük lévő hangok és képsorok kezdtek elcsitulni. Már nem görnyedt a fájdalomtól. Csak nézte azokat a zöld szemeket, és érezte, ahogy a lelkének egy része kezd megnyugodni. Hálát látott, megbocsátást, támogatást, még arra is gondolt a fiú, hogy közölje vele Albus aggodalmát, hogy tudja, számít valakinek.
Erősen összekapcsolódott a mágiájuk. Érezte azt a hatalmas erőt, ami valóban egyenrangúvá teheti Harryt a Nagyúrral, és segített, valóban megtette.
Aztán néma csend támadt. Szinte fülsiketítő az előbbi viszonyokhoz képest.
- Hát már jól van, tanár úr – szólalt meg Harry halkan, egész lényéből sütött a kimerültség.
Piton bólintott.
- Mindaz amit… köszönöm – erőltette ki magából.
- Jöjjön! Nem tudom, meddig vagyok képes még itt maradni – érkezett a felelet, csupán egy átsuhanó mosollyal fogadva az iménti szavakat.
Piton lépett egyet, és látszott, hogy még mondana valamit, de aztán a fiú eltűnt előle, és ő maga is érezte, hogy valami felfelé húzza.
Harry azon kapta magát, hogy legalább ketten biztosan tartják, majd leültetik egy ágy szélére, ahol mozgolódás támadt. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és meglátta Ginny arcát, amint aggódva nézi, Madam Pomfrey igyekszik arrébb vinni a lányt, hogy hozzáférhessen a betegéhez, Ron pedig még mindig tartotta, nehogy leszédüljön a matracról.
Remek - gondolta Harry, nagyon úgy tűnik, hogy újabb napot biztosított be magának a gyengélkedőn.
Dumbledore látva, hogy a javasasszony a pártfogásába vette, a fiú háta mögött éledező tanár felé fordult.
- Perselus, jól érzed magad?
A férfi nagy nehezen felült, Harry pedig nem törődve Madam Pomfrey sápítozásával (Mr. Potter, a mai nap már kapott egy erősítő főzetet, és nagyon úgy nézem, hogy ez most is esedékes lenne. Mégis mit művel magával?), arrébb csusszant, és óvatosan Piton felé fordult. Ott ült az ágya szélén, míg azok a sötét szemek egyenesen rá bámultak. Mindenki hallgatott. Nem tudhatták, mi történt köztük, míg Harry igyekezett – látható sikerrel – segíteni a tanárnak.
- Harry, szeretném, ha… - kezdte Piton, de a fiú nem hagyta, hogy a láthatóan nehezen a szájára jövő kérést befejezze, annál is inkább, mert tökéletesen értette, mit szeretne tőle a bájitalmester.
- Senki nem fog tudni arról, amit láttam, és tapasztaltam – biztosította róla férfit.
Az csak lassan biccentett, majd a javasasszony újra Harryhez fordult.
- Elég volt, Mr. Potter. Ha látná milyen sápadt, nem ugrálna folyton. Nyomás a szomszédos ágyba! Ms. Weasley – vette elő a fehér arccal álló Ginnyt is -, ha lenne szíves segíteni, lenne pár bájital, amit bele kell erőltetnünk ebbe a makacs fiatalemberbe.
Harry erre már odakapta a fejét.
- Ne tegye ezt velem, Madam Pomfrey. Itt vannak a tanúim, hogy ezúttal nagyon is nyugton voltam – mutatott a barátaira.
Dumbledore időközben felegyenesedett, és egyik kezét Piton, a másikat Harry vállára helyezte.
- Úgy gondolom, mindkért betegünkre ráfér a pihenés. Ezúttal a gyengélkedő vendégszeretetét élvezve – tette hozzá határozottan, mikor látta, hogy nem csak Harry, de kollégája is közbe szeretne szólni.
Ginny odalépett Harryhez, és csendesen megszólalt.
- Harry, ma már két nagyon megerőltető küzdelmen is átmentél. Láttuk az arcodat, míg a tanár úrnak segítettél – egészítette ki, hogy a fiú csodálkozó és kérdő pillantását megválaszolja. – Nem vagyok bolond, tudom, hogy egyik sem volt kellemes. Kérlek, most az egyszer hallgass ránk.
Harry sóhajtott, és megsimogatta a lány arcát, majd nem túl lelkesen, de beleegyezően a javasasszonyhoz fordult.
- Állok elébe, Madam Pomfrey.
Ginny elmosolyodott, aztán Ronnal és Hermionéval egyetemben segédkeztek mindenben barátjuk körül, a gyógyító elemében volt, most hogy nyugodtan végezhette a munkáját, míg Dumbledore a hátuk mögött beszélgetett halkan Pitonnal, akinek sötét szemei Harry szinte minden mozdulatát nyomon követték.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
