Remekül eltöltötték az időt a mugli kidobós, varázsló használatba való átültetésével. Igaz, hogy valóban feleslegesnek bizonyult ilyen szépen felöltözniük, mert rendkívül mozgalmas játék volt. Sokat nevettek, ugráltak, rájöttek, hogyan lehetne jobban védekezniük, és miként hatékonyabb pajzsot vonniuk, hogy a következő körben tovább jussanak el.
Harry a végén, miközben mindenki kicsit zihálva, vidáman egymásnak dőlve ácsorgott előtte, megosztotta velük a megfigyeléseit, amolyan kisebbfajta értékelés gyanánt.

- Leginkább azok hibáit emelném ki, akik általában bennmaradtak az utolsó ötben, hiszen egyértelmű, hogy a többieknek még nincs meg a kellő felkészültsége – mondta ki nyíltan, de senkin nem látszott a megbántottság. – Ennek érdekében megcsináljuk majd élesben is, gyakorlatként ezt a helyzetet, mintha csak egy csata közepén lennénk, elvégre a nevetgélések közben könnyen lehet, hogy sokan nem adtak bele mindent, nem is általánosítok hát – mosolygott. - Azoknak, akiknek sikerült mindezek ellenére jól szerepelniük, gratulálok. Láthatóan meg tudják osztani a figyelmüket, és koncentrálni, ami nagyon fontos.

Egy pillanatra elgondolkodott, majd végignézett azokon, akik a legjobbnak bizonyultak.
- Nem meglepő módon Hermione Granger és Peter Loyd oldotta meg ismét a legjobban a feladatot. Ezt továbbra is annak a számlájára írom, hogy a többiekénél jóval nagyobb a lexikális tudásuk átkok terén, így felhasználhattak olyat is, ami ellen esetleg társaik nem tudtak védekezni. Ez mindig nagy előny. Ennek ellenére… Peter – fordult a hollóhátas fiú felé – bár hatásosan alkalmazod a varázslatokat, sokszor lassú vagy, és míg gondolkozol, mit is használj a sok közül, amit ismersz, lehetőséget adsz a másiknak, hogy hamarabb reagáljon. Ne vessz el a bőség zavarában, mindig tégy valamit, még ha a jelen helyzetben az nem is a legjobb, de megvéd addig, míg kitalálod, mi legyen. Így könnyű célpont vagy.

A fiú bólintott. Tényleg sok időt vesztett azzal, hogy kiválassza, mivel is támadjon, ami hiába hatásos, ha időközben a másik már rég elindított felé akár három igét is, s így csak védekezni van lehetősége.
- Hermione – nézett most Harry barátja felé. – Felkészült és gyors vagy, viszont ha történik valami, amire nem számítottál, elveszted a fonalat, és képes vagy leblokkolni, hirtelen nem tudva eldönteni, hogy mit tégy. Tudom, hogy a logika a legfőbb erényed, de nem lehetsz képes mindig mindent kiszámítani. Érhetnek váratlan helyzetek, és ha azokat nem tudod lereagálni, ugyan olyan könnyű célponttá válsz majd, mint Peter.

A lány kissé elpirulva nyugtázta az észrevételt. Harrynek igaza volt, ahogy mindig mostanában. Hajlamos a ledermedésre, főleg a lehető legrosszabbkor, mikor veszélyben látja barátait. Már jóval ritkábban fordul elő ugyan, de az aggodalom lebénítja, és a máskor oly gyorsan járó agya cserbenhagyja. Ez az, amiben sosem lesz képes lekörözni Harryt. A fiú a legkétségbeejtőbb helyzetben is látja a megoldást, és megtesz mindent, hogy ne eshessen bajuk, ha kell a saját biztonsága árán is. Mindig is tisztelte ezért Harryt.
- Sajnálom - motyogta gondolatai között.

A többiek értetlenül, csodálkozva néztek rá.
- Mit? – kérdezte Harry. – Hermione, ez egy játék volt, tanulunk a hibáinkból.
- Melletted az esetek kilencven százaléka nem játék. Ha ledermedek, nem hogy nem segítek nektek, de még meg is nehezítem a dolgotokat, és csak problémát jelentek, amit rendszerint mindig neked kell megoldanod - felelte a barna hajú lány.
Ginny, aki mellette állt, most erősen megszorította a kezét, Harry pedig odalépett hozzá, míg a többiek mosolyogva nézték az arcát, ami érdekes látványt nyújtott. Biztosak voltak benne, hogy egyedül Hermione csinálja magának a problémát, és barátai nem így látják.

- Ugye most csak viccelsz? – vonta fel Harry a szemöldökét. – Nem is emlékszem már, Ron segítenél…? - pillantott a vörös fiú felé, aki szintén odalépett. – Ki is oldotta meg számunkra mindig a rejtélyeket, még kővé dermedve is? Ki rágta a fülünket, hogy tanuljunk, és készüljünk, ki ismert minden bűbájt, ami hasznossá vált számunkra, ki volt az, aki tudta, mit tegyünk, és kihez forduljunk? Ki segített felkészülni a Trimágus Tusára, és tanított meg életben maradni?
- Hm… azt hiszem, valamiféle Grangernek hívják az illetőt – gondolkodott vigyorogva Ron.
Hermione könnyes mosollyal nézett rájuk.

- Ha ez az a probléma, amit jelentesz, azt hiszem, könnyen el tudom viselni – mondta Harry is jókedvűen. – Megtanulod leküzdeni, van még időnk, hiszen éppen azért vagyunk itt mindnyájan, hogy javítsunk a tudásunkon.
Ginny barna szemei furcsán csillogtak, ahogy ezt a három jó barátot nézte, majd ismét kedvese arcára tévedt tekintete, és megint csak holt biztossá vált, hogy sosem tudná mással elképzelni az életét. Ez a különleges, borzasztóan szerethető, és szerető fiatal férfi arra született, hogy megóvja az egész varázsló társadalmat, és közben észre sem veszi, mekkora hatással van az emberekre. Biztosra vette, hogyha itt lesz az idő, Harry Potter óriási csodálkozására rengetegen lesznek, akik követni fogják.

Hermione nem válaszolt, csak két karjával igyekezett a lehető legjobban magához ölelni a két mellette álló fiút, akik nevetve hagyták, és közrefogták, majd nyugtatgatták egy kicsit a kitörő könnyeivel küszködő lányt.
- Életem legjobb döntése volt, mikor elsőben magamra vállaltam a trollal való találkozás felelősségét - suttogta.
Harry és Ron tudták miért. Azzal indult hármójukkal minden.
A zöld szemek végül csak mosolyogva feltekintettek, Hermione válla fölött.

- Mindenkinek köszönöm a részvételt, értesítést kaptok mikor lesz legközelebb immár rendtartó edzés. Mi még láthatóan elleszünk itt egy ideig – veregette meg Hermione hátát.
A DS tagok csak bólogattak, majd vidáman elköszöntek Harryéktől, mindenki kipirultan, elégedetten és élmény gazdagon. Sokan nevettek rájuk, vagy mosolyodtak el mellettük elhaladva, ahogy hangos beszélgetéssel elindultak, hogy visszatérjenek klubhelyiségükbe. Ginny pedig hasonló állapotban állt, türelmesen várva rájuk. Tisztában volt vele, hogy Hermionénak erre most nagy szüksége van.

- Jól van fiúk – törölgette a szemét Hermione egy kis idő után. – Azt hiszem most már rendben vagyok.
- Helyes – biccentett Harry, és arrébb lépett, míg Ron kedvesen megcsókolta szerelemét. – Itt hagyjunk titeket egy kicsit? – kérdezte a fekete hajú fiú.
Barátai elvörösödtek.
- Nem, nem kell – motyogta Hermione, majd sugárzóan elmosolyodott. – Ez egy remek nap volt.
Ginny nevetett.

- De az ám! Akkor menjünk, a klubhelyiségben majd beszélgethetünk egy kicsit. Holnaptól szerintem úgyis felkészülhetünk egy kisebb Mardekáros rohamra Malfoy miatt. Nem fognak nekünk örülni.
- Igaz – mondta Harry, mikor már a folyosóra léptek, és a Szükség szobájának ajtaja bezáródott mögöttük, majd ismét tömör falrésszé vált a korábbi helye. – Újabb meghatározó személyiséggel csökkent a létszámuk. Bár… vajon ez nem elég figyelmeztetés nekik?
Ron elhúzta a száját.
- Nem hiszem, hogy lenne annyi eszük.

- Vagy csak félnek Voldemorttól, és nincs választásuk – vetette közbe Hermione.
Harry inkább vele értett egyet. Nem lehet könnyű, ha a világ legerősebb sötét varázslója ül az ember nyakán a parancsaival és annak nem teljesítése esetén a fenyegetéseivel.
Ahogy azonban elindultak a folyosón, ahol még meglehetősen sokan sétáltak, vagy épp csoportokba verődve beszélgettek, egy hang máris megállította őket.
- Mr. Potter!
A négy griffendéles megfordult, és szembe találta magát Perselus Pitonnal.

Harry egy pillanatra elcsodálkozott rajta, hogy honnan tudhatott a férfi az ittlétéről, de aztán rájött, hogy mégiscsak Pitonról volt szó, ezért nem törte rajta a fejét. A tanár bizonyára már idekint várt rájuk.
- Válthatnánk pár szót? – kérdezte a bájitalmester.
- Öhm… természetesen uram – bólintott Harry, majd barátaira nézett. – Menjetek csak.
- Néhány folyosóval arrébb bevárunk – mondta gyorsan Hermione. - Úgyis beszélni akartam Flitwickel, a többiek pedig, biztosan szívesen elkísérnek – vigyorodott el kissé.

Ron halkan felhorkant, mondván jobb dolga is lenne a stréber barátnőjét tanárokhoz kísérgetni, és hallgatni, hogy a legutóbbi tesztje csak százharminc százalékos lett, de inkább nem szólt, Ginnyt pedig sokkal jobban érdekelte az, hogy vajon mi történhetett. Nem szerette volna, ha Harrynek megint valamiféle veszélyes küldetésre kell indulnia.
Harry csak beleegyezően intett nekik, aztán követte Pitont, aki most behúzódott a folyosó egy távolabbi zugába, sötét tekintettel figyelve a járkáló diákokat.
- Történt valami, uram? – szólította meg Harry, mikor mellé lépett.

A férfi ránézett, és körbevéve magukat egy hangszigetelő bűbájjal, szembe fordult vele.
- Mit tapasztaltál pontosan, mikor összeköttetésbe kerültél velem?
Harry meghökkent.
- Hogyan?
- Nem azt kérdezem, mit láttál, mert azzal tisztában vagyok – magyarázta Piton, és különös módon nem látszott emiatt bosszúság az arcán. – Milyen érzés volt? Mit kellett tenned, és mekkora erődbe tellett elérni azt?

Harry nem értette, mért fontos ez, de azért szemeivel a mellettük lévő kőfalra meredve visszagondolt arra a bizonyos alkalomra, hogy válaszolhasson.
- Először csak… - kezdte lassan, töprengve – Voldemort mágiáját éreztem. Azt a sötét, kegyetlen erőt. Aztán megláttam magát, az emlékei körében – nézett fel ismét tanárára. – Nem tudtam, mit tegyek, hogyan segítsek, de… aztán megéreztem a magát körüllengő kétségbeesést és bűntudatot, és akkor még biztosabb lettem benne, hogy tennem kell valamit.

- Miért? – kérdezett közbe Piton halkan.
- Mert ez mindennél jobban bizonyította, hogy akármit is követett el életében, valóban szörnyen megbánta – mondta Harry egyszerűen.
A bájitalmester bólintott, és rendületlenül figyelte a fiút, aki láthatóan mindennemű félrevezetés nélkül, őszintén, nyíltan beszélt hozzá.

- Aztán az átok - folytatta Harry – felismert… egyre erősebben tolakodott felém is, és nagyon nehéz volt magára koncentrálnom a saját fájdalmaim mellett – fordította el ismét a pillantását, a fal repedéseire bámulva. – Sok minden előjött – suttogta. – Igyekeztem mind jobban magára figyelni, és közölni, hogy mit érzek… - itt megakadt.
Piton keze ekkor a vállára nehezedett, mire a zöld szemek hitetlenkedve néztek rá.
- Sikerült Harry. Hihetetlen volt, hogy még… Albus irántam való aggodalmát is megmutattad.
- Meg akartam magában erősíteni, hogy nem csupán hozzám hasonló fegyver ebben a háborúban, hanem számít valakinek, és szükség van Önre.

A bájitalmester megcsóválta a fejét.
- Az érzéseid… őszintén szólva nem értelek, Harry – kutatta az arcát az átható tekintet.
- Én… alapjában azt hiszem, már rég nem haragszom magára – ismerte el a fiú. - Vannak, amiket sosem fogok elfelejteni, ezt nem tagadhatom, de… mellénk állt, és most már látom, hogy milyen sokat segít és megtesz azért, hogy Voldemort elbukjon.
Egy ideig csönd volt, majd Piton halkan beszélni kezdett, és a távolba meredő tekintete egészen furcsa volt.

- A csalódottságom még nagyobbakhoz vezetett, amint csatlakoztam a halálfalókhoz, és megkaptam a Jegyet. Hamarosan ott találtam magam a vérengzések közepén, csak várva a Nagyúr parancsát. Illúziók, remény nélkül…
Harry megijedt egy kicsit a tanárától annyira távol álló beismeréseket hallva, és a különös hangulattól, mely körbelengte őket.
- Jól van, uram? – kérdezte csendesen.

A fekete szemek az övéibe fúródtak, és ekkor a fiú meglátta. Piton direkt mondja el ezt neki, mert… bízik benne. A felismerés megdöbbentette. A bájitaltanár azt akarja, hogy tudja mindezt róla.
Piton mintha csak látná, mire gondol, bólintott egyet, és folytatta.
- Nem volt meg bennem az a hatalomvágy, és elvakultság, mint a többiekben. Nem leltem örömömet mindazon borzalmakban, amiket el kellett követnünk a Sötét Nagyúr parancsaira. Emellett… volt még tényező, amiért végleg elfordultam tőle… - mondta, de látszott, hogy ezt nem fogja megosztani vele. - Hosszú út vezetett el idáig. Azt akarom, hogy tudd, azok után, amiket láttál.

- Értem, uram – bólintott Harry csendesen.
Piton elégedetten biccentett, látva, hogy a fiú pontosan azt fogta fel a mondanivalójából, amit szeretett volna, és pontosan úgy, ahogy kellett.
- Tudva mindezt, akartam megakadályozni, hogy Draco is ilyen helyzetbe kerüljön. Bár lényegében az én okaim nem az elváráson alapultak – hanem a csalódottságon és magányon, gondolta Harry -, úgy gondolom, ahova el fog jutni hamarosan, pontosan ugyan az a felismerés lesz, mint egykor az enyém.

- A kérdés csak az, ő mennyire lesz erős, hogy tegyen ellene valamit – fejezte be helyette Harry.
A férfi komoran bólintott, majd még egyszer megszorította a fiú vállát, feloldotta a körülöttük lévő bűbájt, azzal lobogó talárjával elindult az alagsorba vezető lépcsők felé.
Harry hosszan nézett utána. Úgy érezte, nagyot fordult a világ, és év elején még elképzelhetetlen lett volna a számára, egy hasonló beszélgetés Perselus Pitonnal. Mostanra azonban… Mosolyogva, hitetlenkedve csóválta meg a fejét, majd elindult, hogy csatlakozzon Ronékhoz, akik bizonyára már végeztek.

Ma azonban láthatóan senki sem akarta hagyni, hogy olyan egyszerűen eljusson a Griffendél toronyba. A folyosó végén, mikor befordult volna a másikra, ahol már vártak rá, egy ismerős lány pördült elé.
- Neked aztán tényleg nehéz a közeledbe férkőzni – mondta Amelia Nelson, miközben kihívóan nézett rá kék szemeivel, és megrázta hosszú, szőke haját.
Harry megtorpant, és lemondóan sóhajtott egyet.