|
Negyvenegyedik fejezet: Gyakorlat teszi a mestert
Erős öltözetet adtak neki, nem csupán a furcsa talár volt bűbájokkal vértezett, hanem a nadrág és ing is miután magára vette, keménynek, ellenállónak tűnt. Akár a sárkánybőr. Ahogy gombolta a csatot a taláron, feltűnt neki, hogy az ujjai kissé remegnek.
Nem, nem a félelemtől, hanem a várható próba elvárásától. Minden képességének a próbája néz majd vele szembe, ami bizonytalansággal töltötte el. Valahogy úgy érezte, az ismeretlennel néz szembe. Hiszen mennyire hiheti, hogy tizenhét éves fejjel valóban tisztában van-e már valamennyi, a mágiájában rejlő lehetőséggel?
A párszaszó megismerését is csupán a véletlennek köszönheti. Máskülönben fogalma sem lenne róla, hogy egyáltalán létezik ilyen képesség. Nem hogy azt ő maga is birtokolja.
- Kész van, Mr. Potter? – lépett oda hozzá Mr. Spinners pár perc elteltével.
- Igen uram, átöltöztem – felelte Harry, szándékosan nem azt mondva, hogy készen áll. Ugyanis abban egyáltalában nem volt biztos.
Az idős mágus bólintott, majd beszélni kezdett.
- A terem, ahova be fog lépni, meglehetősen nagy, és mint mondtam, előre még mi sem tudhatjuk, milyen próbákat fog tartalmazni. A berendezése úgy alakul, ahogy ön megoldja a helyzeteket, és előállítja a következőt a továbbiaknak megfelelően.
Harry idegesen megtörölte a kezét a ruhája elejében.
- Lehet sötétség, erdő, elhagyott szobák, a lényeg, hogy valamennyi képességét kiaknázhassa. Gondolja végig, mi az, amiben biztos lehet, hogy találkozni fog majd vele. Kígyók – utalt a párszaszóra -, esetleg valamiféle félelem, aminek legyőzésére ösztönzik, kényszerhelyzetek teremtése a non-verbális varázsláshoz, és még sorolhatnám. A bejáraton, ahogy említettem, erős érzékelő bűbájok vannak, felmérnek minden magából eredő képességet, amivel odabent szembe kell néznie, és be kell mutatnia, hogy megfelelően boldogul valamennyivel, és az alkalmazásuk elég ahhoz, hogy ne szenvedjen sérüléseket.
Harry pislogott egyet, mire Mr. Spinners elmosolyodott.
- Az élete nem kerülhet veszélybe, figyelni fogjuk magát, és ha segítségre szorul, leállítjuk a próbát. De természetesen kisebb sérülések előfordulhatnak, nem tudjuk garantálni, hogy az öltözete minden felszíni sebtől megóvja. Odabent – intett az ajtó felé -, csak magára számíthat, és attól tartok, pontosan még ön sem tudhatja, hogy mivel kerülhet szembe. A szoba egészen furcsa megközelítéseket is előállíthat egyes képességek tesztelésére. Legyen óvatos, körültekintő, éber, és olyan felkészült, mint amilyennek a meghallgatáson mutatkozott. Az előbbiekkel azt hiszem nem lesz gondja, Perselus Pitont ismerve. Az a férfi mindebben félelmetesen jó, és a tudását átadta magának.
Harry ezen elgondolkodott, és rájött, hogy Mr. Spinnersnek igaza van. A Pitonnal folytatott gyakorlatai nem sokban különbözhetnek majd attól, ami most vár rá. Váratlan csapdák, sebes cselekedetek, gyors észjárás, pontos tudás, célzás, és ha kell védekezés.
Hálásan biccentett az idős mágusnak.
- Köszönöm uram, azt hiszem, ezzel most sokat segített.
Mr. Spinners elmosolyodott.
- Pár perc múlva, miután elfoglaltuk a megfigyelő helyünket, meg fogja hallani a nevét, és beléphet a terembe. Sok sikert, Mr. Potter.
Szükségem lesz rá – tette hozzá magában Harry, bár a vizsgáztatójának csak feszülten bólintott, hogy megértette. A férfi elsétált, Harry pedig az ajtó elé állt, pálcáját erősen szorítva a kezében.
***********************************************************
Borzasztó furcsa érzés volt átlépnie a bejáraton. Mintha végigfutott volna rajta egy kutató bizsergés, egyféle mugli szonda, vagy röntgen, és a legkisebb sejtjét is átvizsgálta.
- Hát nincs több titok – suttogta maga elé, és igyekezett látni valamit a teljesen sötét helyiségben.
Aztán érezte a mágia végigszáguldását a termen, és tudta, a varázslat most aktiválódott, és készítette elő számára a terepet.
Nem sokra rá már egy félhomályos szobában állt, ami különböző helyiségekbe vezetett, bár egyik sem tűnt különösebben hívogatónak. Tulajdonképpen az egész valamiféle szellemjárta házra emlékeztette, vagy még inkább arra a kúriára, amit Voldemort fejében látott egyszer.
Egy pillanatra behunyta a szemét, vett pár mély lélegzetet, majd megfeszített figyelemmel beljebb lépett.
Próbálta úgy kiterjeszteni a mágiáját érzékelés céljából, ahogy azt Piton tanította neki, tekintetével sosem csak egy irányba figyelt, és minden apró neszt leellenőrzött.
Mikor keresztúthoz ért, nem tudta merre induljon, így azt választotta, ahol furcsa kék derengő fényt látott távolabb. És innentől, beindultak az események.
Csak rendkívüli reflexeinek köszönhette, hogy nem találta telibe egy a sötét sarokból érkező átok. Alig, hogy sikerült elvetődnie, máris ismét fordulnia kellett, mikor észrevette a rejtőző alakokat. Sokan voltak, így összetett varázslatokkal támadott, hasznosítva azt a sokszorozó bűbájt, amit Dumbledore-tól leshetett el egyik órájuk alkalmával. Akár a Gordius bűbáj, ez is rendkívül hasznos volt, még ha önmagában nem is támadó varázslat.
Az alakok, akik rajta ütöttek, kivehetetlen arccal fordultak ismét felé, és szórták átkaikat. Harry igyekezett minden berendezési tárgyat a legjobban kihasználni, ami fedezékként szolgálhatott, vagy épp felhasználhatta a támadói ellen. Átváltoztatással az egyik székből és lámpából ügyes fegyvert kovácsolt, amivel alaposan lefoglalt két férfit, ám a megmaradt három továbbra is gondot jelentett.
Sebesen mozgott, védte magát, pajzsokat idézve, igyekezve állandóan visszatámadni, hátha egyszer hibázáson kapja az ellenfeleit.
Pár perc elteltével éppen egy asztalt felborítva guggolt le a felé tartó ezüst villanás elől, mikor hirtelen csend lett, és az átok koppant a pajzsán. Harry sűrűn vette a levegőt, de szinte hangtalanul. Alaposan megtanulta, hogy nem adhat támadási felületet azzal, hogy elárulja helyzetét. Hátát a fának vetette, és várt.
Azonban nem történt semmi. Egy óvatos, hangtalan megfigyelő bűbájt vetett ki, és hirtelen rájött, hogy már egyedül van a szobában.
Hitetlenkedve állt fel, minden irányba körbekémlelve, de a megmaradt két támadója sehol sem volt. A korábban látott kék derengés erősebb volt az ebből a helyiségből nyíló szoba másik végében, mire a környezete is lassan változni kezdett. Már nem ugyan abban a szobában állt, mint pár perce.
Harry felvont szemöldökkel állt, aztán kezdte megérteni a helyzetet. Minden képességét próbára teszik, de nem feltétlen fenntartva azt. Az imént megfigyelhették, hogy akár öt támadóval szemben is képes kitartani, megannyi védekező, támadó varázslatot és cselt bevetni. A sötét figurák megtették a dolgukat, így eltűntek.
- Vajon most mi jön? – motyogta maga elé a fiú, azzal elindult a következő szoba felé, míg a mostani már csak egy sötét, üres tér volt.
Ahogy belépett, középen egy furcsa kútszerű mélyedést látott, abból szűrődött ki a kékes fényű jelenség, ami miatt egyáltalán ebbe az irányba indult. Nem mozdult azonnal felé, először alaposan leellenőrzött mindent, majd inkább a fal mentén haladva körbejárta a fényforrást.
Ahogy figyelte a felületét, hirtelen megannyi alak kezdett kiemelkedni a mélyedésből, mind egyféle szellem figura, akiket Harry azonnal be tudott azonosítani, ugyanis valamennyi embert ismerte.
A kék derengés felerősödött, és mintegy fonalakként kezdte behálózni az egyébként üres helyiséget. A fiú hátrébb húzódott, és kissé kitágult szemekkel figyelte mi történik. Nem tehetett róla, de az egészről Dumbledore merengője jutott az eszébe.
Mintha a hatalmas kőkarimájú mélyedés egy ugyan ilyen emléktároló lenne, ami most folyamatosan idézi fel az elméjéből élete szereplőit.
Az alakok azonban nem olyanok voltak, mint ő ismerte őket. Azonnal fenyegetően felé indultak, és mindüknél pálca volt. Ott álltak barátai, Remus, tanárai, még Piton és az igazgató is.
Harrynek sebesen járt az agya a megoldást kutatva, azon gondolkodva, milyen képességét is tesztelhetik ezzel. Tekintete a kékes derengésre esett, az emlékfoszlányokra hasonlító fonalakra, majd vissza az egyre közeledő alakokra, s rájött.
Erősen koncentrálni kezdett, és minden tudományával, amit keserves órák hosszán tanult meg Pitontól, felvértezte az elméjét a külső behatolással szemben. Koncentrált az okklumencia alapjaira, elzárta az emlékeit az erős bűbáj ellen, ami azokat kutatta. Aztán a már csaknem őt elérő alakok halványodni kezdtek, majd hirtelen megtorpantak, egy pillanatra mintha elmosolyodtak volna, és szertefoszlottak.
Harry halkan kifújta magát, és figyelte, miként csitul el ismét a derengés a mélyedésben, visszanyelve a gondolatfoszlányokat, amiket erő ráhatással tépett ki az elméjéből. Végre meg mert mozdulni, és arrébb lépett a faltól, amihez már egészen hozzásimult védelem gyanánt, és a tovább vezető ajtó felé pillantott. Ám a haladási lehetőség nem adta olyan könnyen magát.
Harry mire észbe kapott, már hatalmas vízáradat kezdett kibugyogni az imént még sejtelmesen derengő kútból. A kékje haragosra váltott, és pillanatok alatt már térdig állt a furcsa mód langyos vízben, ami nem hagyta el a szoba területét.
Harry azonnal felemelte pálcás kezét, és igyekezett visszatartani az áradatot, miközben a kijárat felé indult. Már a mellénél járt a víz, mikor rájött, hogy ha csupán menekülnie kéne, bizonyára nem így történnének az események. Ez azonban nem igazán vigasztalta pár másodpercre a fulladásos haláltól, így lendítette a pálcáját, ám nem történt semmi.
Döbbenten nézett a kezében lévő fadarabra, és igyekezte feljebb emelni a fejét, mert a szoba immár szinte egészen megtelt.
- A fenébe, a fenébe – ismételte, majd azonnal rá is mordult magára. – Szedd össze magad! Ésszerű, hideg fejjel való gondolkodás…
Mély lélegzeteket vett, felkészülve rá, hogy a víz pillanatokon belül el fogja lepni, és sokáig bent kell majd tartania a levegőt a tüdejében. Alábukott, és tekintetét egyedül a másik szobába átvezető ajtóra szegezte. Talán még sosem követték ilyen sebesen a fejében egymást a gondolatai és ötletei. A pálcája nem működött. Piton és Mr. Spinners is azt mondta, hogy készüljön fel mindenre. Na igen, de egy átlagos varázsló a pálcája nélkül halott.
Aztán más jutott az eszébe. A vizsgáztatója szerint a terem egészen egyedi módon is rákényszerítheti arra, hogy kihozza belőle a képessége bebizonyítását. Esetleg olyan helyzetet teremtve, mikor nem is lehetne más választása.
Ismét a pálcát tartó kezére fordult Harry tekintete. A víz alatt aligha beszélhetne, de nem pálcanélküli mágiát várnak tőle, különben megfosztották volna fegyverétől. A felszínen, szárazon nem működött, de mi van most a víz alatt? Ráadásul ilyen kényszerhelyzetben. Ennél tökéletesebben ki sem állhatná a non-verbális varázslás próbáját.
Már igencsak fogytán volt a levegője, így nem volt másra ideje. Megszorította a pálcáját, és amennyire az a víztömegben lehetséges volt, aprót lendített rajta, miközben magában egymás után több igét is elmondott. A pálca végéből három különböző villanás követte egymást.
Az első burkot képzett a feje körül, mint anno, a Trimágus Tusa idején alkalmazták versenytársai a levegővétel elérésére, a tó felsízne alatt. A második hatalmas erőséggel csapódott a víz szivárgását gátló bűbájnak, megtörve azt, míg az utolsó, bíbor átok valósággal kiszakította az ajtót a helyéből.
Az utolsó mozzanat olyan hatással járt, mintha kirántották volna a dugót egy hatalmas kád lefolyójából. A víz áramlása óriási volt, és Harry már épp aggódni kezdett, mikor azzal a hirtelenséggel, ahogy megtelt a szoba, az áradat hirtelen eltűnt, nem véve igénybe még azt az időt sem, amíg kifolyhatott volna a megnyitott falrészleten.
Harry, ha nem sikerül megtartania az egyensúlyát elvágódott volna a földön, amilyen hirtelen ismét a padlóra zökkenve találta magát. Ruhái teljesen szárazak voltak rajta, akárcsak haja, és pár pillanattal később a helyiség egésze.
Kissé zihálva rázta meg a fejét a hirtelen nyomáskülönbségtől, és egy picit előrébb dőlt, hogy vegyen egy mély levegőt.
- Ez a próba egyre furcsább, és furcsább – motyogta, mikor ismét felnézett, és nem akarva belegondolni, hogy következőként milyen agyament módon tesztelik majd, átlépett ismét a következő helyiségbe.
Ez már nem a megszokott - idáig talán három megjárt -, szoba képét mutatta. Furcsán ködös területen találta magát, elszórtan lévő meglehetősen nagy szikladarabokkal, és pár fával tűzdelve.
A levegő jéghideg volt, és alig lehetett valamit látni. Óvatosságból, az eddigiekből okulva, körbevette magát egy erős pajzzsal, és csak azután mozdult előrébb. Ezúttal nem támadtak rá – állapította meg… pontosabban, nem azonnal, és nem a korábbi sötét alakok.
Helyettük meghallotta a rettegett, hátborzongatóan ismert hörgésszerű hangot, amivel csak még jegesebbé vált körülötte a levegő, és mikor megdermedve kissé balra fordult, megpillantotta a forrást.
Két magas, csuklyás dementor meredt rá az egyik nagyobb sziklát kerülve ki éppen.
Harry nyelt egyet, és hátrébb lépett. A legnagyobb félelme. Nem… nem akarta ismét hallani édesanyja életének utolsó perceiben történt eseményeit. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mikor felcsendült Lily sikolya és könyörgő hangja a fejében, zöld szemei eltökélten kipattantak, és már emelte is pálcáját.
- Többé nem – sziszegte a sötét alakoknak. – Expecto Patronum! – mondta ki a varázsigét védekezésül.
Azon nyomban előugrott a már ismert, csodálatos szarvas, és fénylő, kecses testével máris Harry és a dementorok között termett, majd harciasan a csuklyások ellen indult.
Azok megtorpantak, furcsán vijjogó hangot adtak ki, mintegy a beismert győzelem és megfutamodás jeleként, majd sebesen visszavonultak az árnyékba, és nem tűntek fel többé. Ágas visszafordult Harry felé, aki csillogó tekintettel nézett a szarvas szemébe. Egy pillanatra még meg tudta simítani a fényes alakját, aztán védelmezője is semmivé vált.
- Jól van, ez is megvolt – mondta magában, egy másodper erejéig még szomorúan gondolva apja animágus alakjára, és mindarra, amit elvesztett azon a végzetes éjszakán. – Meggyőződtek róla, hogy valóban képes vagyok a patrónus bűbájra.
Nem elmélkedhetett azonban sokáig, ugyanis megérzett valami szokatlant nem messze magától, és felkapva a fejét, azt hitte, menten szívrohamot kap.
Mégannyira is számított rá, végigborzongott a látványtól. A nagydarab kövek mögül kígyók kúsztak elő, fejüket ingatva, sárgás szemükkel áthatóan szemmel tartva őt, miközben mintha egymással is kommunikáltak volna.
- Jól van – fordult körbe Harry, és kinézve magának az egyik igazán nagy, mélyzöld testű hüllőt, koncentrálni kezdett. Nem ment olyan egyszerűen kifejezetten párszaszóul megszólalnia, bár kétellte, hogy ebben az esetben gondot okozna.
- Álljatok meg! – mondta végül, és maga is hallotta, hogy mindez nem rendes szavakként hagyta el a száját.
A kígyók csodálkozva teljesítették a parancsot, és még rendületlenebbül figyelték. Harry kényelmetlenül érezte magát. Voldemorttal eltérően nem kedvelte úgy ezeknek az állatoknak a társaságát. Nem csoda, amilyen tapasztalatai voltak eddig velük kapcsolatban.
- Nem támadhattok meg – folytatta Harry. – Egyréssszt meg tudom védeni magam, másszréssszt nincs itt dolgotok.
- Hívtak minket – sziszegte vissza az egyik hüllő, látva, hogy Harry zöld szemei csak rá fókuszálnak.
- Megzavartak titeket egy próba miatt – felelte a fiú. – Amint azonban láthatjátok, csak én vagyok itt.
A kígyók mozgolódtak egy kicsit, majd egyértelműen döntésre jutottak.
- Neked nincs jogunk ártani. Hatalmasszabb vagy, és parancsolssssz nekünk.
Harry állta a sárga szempár merev pillantását.
- Ez így van – bólintott. – Térjetek visssza oda, ahonnan jöttetek.
A kígyók sziszegve engedelmeskedtek, fordultukban mindegyik meghajtotta a fejét a varázsló előtt. Alig egy perccel később már nem lehetett érzékelni a mozgásukat. Eltűntek a sziklák tövében, vagy sosem voltak ott – gondolta Harry, mert nem igazán értette ennek a különös teremnek a működését. Bár gyanította, a hüllők igaziak voltak, a váltakozó képek és helyszínek miatt mégis úgy érezte, hogy csak ideiglenesen megidézve. Mindenesetre ez a hely olyasmi lehet, mint a Roxfortban a Szükség Szobája. Valójában senki sem tudja, pontosan mi a célja, hogyan működik a varázslata, és milyen erő tartja fenn.
- Ki innen – morogta Harry. – Csak jussak egyszer ki innen.
A helyszín még nem változott különösebben, a köd és hideg eltűntét leszámítva, valamint hogy sokkal több kellék került elő. Megsűrűsödtek a fák, bokrok nőttek, furcsa árnyékok mozogtak, mint valamiféle apró állatok, és a neszezés is az éjszaka hangjait adta vissza.
A kövek megnyúltak, sziklák lettek belőlük, és nagyobb oszlopok. Harry óvatosan mozgott előre, mindenhol csapdát sejtve, felkészülve az élettelen tárgyak támadására is, a rejtett bűbájokra, amelyik rátörhetnek a legváratlanabb pillanatokban. Még nagyon is jól emlékezett Piton szavaira.
„- Előfordulhat, hogy csupán egy kéznél lévő tárgy alkalmazásával mentheted meg a helyzetet. Mint ahogy a padot kutyává változtattad át – emlékeztette Piton mire is gondolt -, vagy védekező eszközt kovácsolhatsz belőle. De ugyan ezen eszközök csapdákat is rejthetnek. Amennyiben ez bekövetkezik, meg kell tanulnod minél gyorsabban reagálni az újonnan előállt helyzetre, akkor is, ha közben támadnak, és átkok kikerülésére kényszerülsz.”
Hangzott fel fejében tanára mély basszusa.
Az egyik árny felől, tőle jobbra megvillant valami, és Harry minden ösztöne azt súgta: Ugorj!
Megtette, mire az előző helyén mögötte lévő kő darabokra roppant a belé csapódó átok hatásaként. Harry gyors bűbájt végzett el, hogy a lehulló törmelék elkerülje őt, és ne okozzon sérülést, majd viszont támadott. Nagyon furcsa volt nem húsvér ellenféllel hadakozni, hanem az időnként felvillanó árnyékból kibontakozó alakokkal. Nem volt arcuk, csak sötét lepel fedte őket, és hirtelen a sziklák, melyek mögé bújtak sem voltak kövek többé, hanem sírbuckákra emlékeztető emelvények.
Harry egy fa mögé vetődött egy sárgás fényű átok elől, és borzongva jött rá, hogy kiket jelképezhetnek ezek a figurák. Mind halálfalók voltak. A folyton őt hajszoló névtelen ellenség, ha úgy tetszik, akikről sosem tudhatja, hol és milyen álcában bukkannak fel, hogy az uruk elé vigyék őt.
- Nagyszerű. Már csak az hiányzik, hogy magát Voldemortot is előidézze nekem ez a terem – gondolta magában a fiú, de közben alaposan szemmel tartott maga körül minden mozgást. Egy pillanatra megdermedt, mikor felismerte, hogy mi közeledik felé, aztán nem volt választása, arrébb kellett mozdulnia. A felé tartó szélvihar túl erős volt.
A korábban fedezékül szolgáló fát tépte az orkán erejű szél, és immár maga a növény lett a veszélyforrás óriási letépett ágaival. Harry védte magát, miközben igyekezett ezzel egy időben megszüntetni az idézést, és útját állni az elemi erőnek. Megállt, és koncentrálta az erejét, ám az nem használt. Az ellene előhívott vihar mintha nem reagált volna az ellenvarázslatra.
Most jön az, hogy be kell bizonyítania, mennyire ért az elemi mágiához – gondolta Harry. – Tüzet tűzzel, vizet vízzel, szelet széllel – suttogta. – Hát rendben.
Ismét felemelte a pálcáját, de ezúttal nem védekezett.
Maga is előhívta a már párszor megidézett elemet, a szelet. A forgatag egyenesen a másik örvény felé tartott, Harry talárja csak úgy csapkodott teste körül, de nem lépett el. Most nem tehette. A két erő találkozott, és mintha ellentétes pólusúak lettek volna, alig egy perces küzdelem után kioltották egymást.
A mesterséges villámok felgyújtották azt a pár fát, ami nemrég az útjukba került, mire Harry gyorsan ismét intett, és szemét lehunyva igyekezte irányítani a víz erejét, hogy eloltsa a lángokat. A sugár hatalmas erővel lövellt ki a pálcájából, mire kissé megtántorodott, de aztán megregulázta.
A tűz lassan elsistergett, Harry azonban sokáig nem érezhette magát biztonságban. Jeges nevetést hallott, és a sötét árnyalakok ismét felé indulva támadni kezdték. Ráadásul a veszélyt nem is csak ők jelentették. Harry futva végigcikázott a sziklák között, közben védve a csapdákat, néha erősen nekivágódva valaminek, mikor nem jól mérte fel a távolságot, vagy nem volt elég hatékony a pajzsa az átkok ellen.
A tárgyak, melyek mellett elhaladt, sokszor meglepő dolgokat produkáltak. Átváltoztak, megindultak felé tűzgolyóként, állatként, vagy pusztán furcsa varázslatokat rejtve elbódították, vagy eltaszították.
Ez ismerős helyzet volt, Piton edzései hasonlóan alakultak. Csakhogy ez most egy elvarázsolt terem volt, ami kihasználta a gyengéit, ugyanakkor kényszerítette, hogy használja fel a tudása minden cseppjét.
Mind inkább fáradt, egyre több sebet szerzett. Az alliterált halálfalók csoportja csak jött, és lesett rá mindenhonnan, alig hagyva neki időt fedezékbe vonulásra, hogy kissé kifújja magát. Több ízben levédte magát bűbájokkal, mire egy ideig nem érzékelték, merre jár, de ez éppen csak arra volt elég, hogy felmérje, merre kerülhetné el a legjobban a meleg helyzeteket.
Egyszerre kellett kombinálnia magas koncentrációs színtű varázsigéket, miközben összetetten kényszerült védekezni és viszonttámadni, felismerni honnan várható egyáltalán a támadás, és rájönni mi lenne a leghatásosabb reakció rá.
Ugrott, vetődött, hasra vágódott, ha az menthette meg a helyzetet. Felhasznált mindent, ami az erejéből telt, mégis úgy érezte, hogy a vele szemben álló alakok mind többen és többen vannak. Mint a mondabeli sárkány, aminek ha levágod az egyik fejét, kettő másik nő a helyében.
Elterelésként éppen előre küldte a nagy zajt csapó, kőből átváltoztatott kutyát, hogy sikerüljön átsiklania egy nyíltabb terepen két megfigyelő bűbáj, és pár sötét alak között. Ám ezzel sem járt a legjobban.
Leguggolt egy nyugodtabb terepen álló bokorba, ám nem sok ideje volt arra, hogy megtámaszkodva lehajtsa a fejét, és kifújja egy kicsit magát, miközben begyógyítva pár zavaró sebét, készült a további harcra. Letörölte homlokáról a verítéket, és a már kissé a szemébe folyó vért a fején szerzett sebből, mikor a háta mögül zajt hallott.
Mire megpördült, két arcnélküli, sötét férfi szegezte rá a pálcáját. Azonnal felrántotta a kezét, hogy védekezzen, ám a következő pillanatban már csak a levegőt markolta.
Nem a támadói fegyverezték le, ez egészen biztos, de a pálcája eltűnt. Hirtelen kétségbeesett, ahogy nézte a már felizzó két pálcahegyet nem messze tőle, aztán felugrott, arrébb vetődött, és két kezét maga elé kapva, erős pajzsot idézett.
A duplán érkező vörös villanás megtört a védelmén, ami mögül lendítve karját, viszont támadást indított.
Gyorsan mozgott, hogy ne nyújtson könnyű célpontot, igyekezve olyan erősségben alkalmazni a pálca nélküli mágiát, ahogy azt normál esetben is tenné, ugyanis nem úgy tűnt, hogy a vizsgáztatói közbe akarnának lépni, holott állítólag az élete nem kerülhet veszélybe. Maga sem tudta hogyan, de kikeveredett a bokrok közül, és erős pajzsokkal védve magát harcolt tovább, legtöbbször összetett varázslatot küldve, hogy azzal is lehetőséget adjon magának más megközelítés keresésére. Kombinálta az igéket, csapdákat hagyott, és sikerrel le is győzte mindkét ellenfelét. Mikor azonban fordult, hogy tovább induljon fedezéket keresni, rájött, hogy nincs menekvés.
Egy tisztásra lyukadt ki az imént, és minden irányból sötét alakok közeledtek, kezükben villanó pálcákkal, bár nem mindegyik indította is el az átkát. Harry nem tudott merre indulni, és abban sem volt biztos, hogy két percnél tovább kibírja-e még. Karjai remegtek, akárcsak lábai, amik már nem túl stabilan tartották őt, annál is inkább, mert egyik combja csúnyán megsérült alig pár perce, mikor egy fémes villanásokat felé indító támadója elől tért ki.
Egyedül abban volt biztos, hogy feladni nem fogja. Annál sokkal erősebb az akarata. Gyorsan mozgott, megtett mindent, hogy kedvező helyzetbe kerüljön…
Aztán hirtelen eltűnt minden. Megszűntek a zajok, nem voltak halálfaló árnyékok, a helyiség félhomályát felváltotta egy kellemes tavaszi délután fényei. A rét baljósból barátságos lett, és a falon nem messze Harrytől megjelent az ajtó.
Idáig gyanakodva fordult körbe, de most megértette, hogy vége. Az utolsó percig próba volt. Látni akarták, hogy megadja-e magát.
Már nem érdekelte, hogy mennyire hatna szánalmasnak, először a térdére támaszkodva megdőlt, és lehajtva a fejét próbált egyenletesen lélegezni. Aztán felegyenesedett, és kissé kimerülten a hajába túrt, majd úgy, ahogy volt, elengedte magát, és hátradőlve hagyta, hogy az alatta lévő puha fű elkapja, és körülvegye.
Lehunyta a szemét, és szétvetette a karjait a földön feküdve. Kimerült volt, és… elégedett. Úgy gondolta, ha a bizottságnak nem is, magának tökéletesen megfelelt. Minden, amire tanították… képes rá! Piton és Dumbledore büszkék lesznek. Aztán kissé összeráncolta a szemöldökét. Fontos neki, hogy a bájitalmester elismerje? Hogy lássa, nem vesztegette az idejét, mikor átadta neki a tudását?
Magába nézett, és már érkezett is a válasz. Igen, sokat számít.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és érezte a föld apró rezgéseiből, hogy emberek tartanak felé. Még nem – nyöszörgött magában. – Olyan jó itt feküdni.
A léptek elhaltak, ami azt jelentette, hogy megálltak az illetők. Egy nagy sóhajjal kinyitotta a szemét, és felült.
- A pálcája, Mr. Potter – nyújtotta felé egy kéz a fegyverét.
Elvette, majd zöld szemei feljebb vándoroltak. Mr. Spinners - aki az imént adta vissza pálcáját -, Dumbledore és Piton álltak vele szemben.
A vizsgáztatója mosolygott, Perselus sötét szemeiben elégedettség csillogott, míg Dumbledore arcán valami különös kifejezés honolt, s vidáman szikrázó szemekkel mosolygott rá le.
- Még – kezdte Harry -, elülnék itt egy kicsit – mondta, és kezeivel megtámaszkodott a füvön.
Az igazgató és Mr. Spinners felnevetett.
- Semmi akadálya, fiam – mondta Dumbledore.
Ekkor Piton kissé előrébb lépett.
- Nincs semmilyen komolyabb sérülésed? – kérdezte, mire a másik két idősebb mágus láthatóan kicsit elszégyellte magát. Nekik is eszükbe juthatott volna.
Harry a fekete szemekbe nézett.
- Minden rendben, uram. Köszönöm.
A bájitalmester bólintott, majd Mr. Spinnersre pillantott, aki beszélni kezdett.
- Nos, Mr. Potter. Nem hiszem, hogy meglepi, ha azt mondom, a gyakorlati vizsgáját mindhárman nyomon követtük, két másik bizottsági taggal, akik szakértőként nézték végig miként is bánik az erejével. Azt hiszem, bíztató híreket közölhetek - mosolyogott. - A felkészítői igen büszkék voltak magára – hunyorgott a mellette álló másik kettőre.
Harry is rájuk pillantott, mire Piton egészen elé lépett, és kissé lehajolva a kezét nyújtotta neki. A fiú elfogadta, és hagyta, hogy tanára végre függőleges testhelyzetbe húzza.
- Kiváló volt, Harry – mondta csendesen.
A zöld szemek csodálkozva néztek Piton arcába, ugyanakkor nem tudta elrejteni boldog vigyorát.
- Köszönöm, uram. Emlékszik? Mindent megtanulok, amiről úgy dönt, hogy megosztja velem.
A bájitalmester ajkán is megjelent egy mosoly.
- Hogyne – biccentett kis gúnnyal. – Következésképp a további vesződés is az én nyakamba zuhan.
Harry kissé félredöntötte a fejét.
- Ha akarja – mondta úgy, mintha ő lenne az, aki szívességet tesz, és megadja magát.
- A szemtelenséged még mindig határtalan – felelte erre Piton, majd távolabb lépett. Egyáltalán nem tűnt megbántottnak. Sötét szemei valóban büszkeséggel csillogtak.
Ekkor Dumbledore is odalépett hozzá, a vállára téve a kezét.
- Biztos voltam benne, hogy képes vagy rá. Remekül helytálltál a próbák során, és ezzel a vizsgával majd meglátod, milyen rengeteget nyertél – mondta furcsa hangon.
Harry mélyen a kék szemekbe nézett, mert tisztában volt vele, hogy az idős mágus célzott valamire. Vajon milyen hátsó terve volt még ezzel a felkészítéssel, hogy mindenáron el akarta juttatni idáig? Dumbledore kész rejtvény. Mindig kilométerekkel arrébb jár az agya, már valami egészen más célt maga előtt látva, holott Harry még csak most küzdött meg az előtte állóval.
- Kérem, kövessenek, vissza az irodámba, hogy átadhassam az értékelésünket – szólította meg őket Mr. Spinners, mire mindannyian elindultak a kérdéses helyiség felé.
Az idős férfi letelepedett az íróasztala mögé, maga elé húzva a kitöltendő pergameneket, míg Harryék vele szemben foglaltak helyet egy-egy kényelmes fotelban. A fiú elégedetten sóhajtott egyet. Remek érzés volt ülni az előbbi események után. Most már nagy tragédia nem történhet, Mr. Spinners reakciója kedvezőnek tűnt az imént a vizsgateremben. Így hát várakozóan néztek a férfire, aki pennájával a dokumentumok fölé hajolt, és hangosan mondani kezdte.
- Több támadóval szembeni kitartás, okklumencia – az elme kiváló uralása, helyzetfelismerés, non-verbális varázslás, összetett alkalmazás - stressz helyzetben is, kiváló lélekjelenlét, patrónus bűbáj – ami különösen figyelemre méltó volt -, párszaszó, kitartás, akarat, helyismeret, mágia kiterjesztés, pálca nélküli mágia – meglepően magas szinten, minden tanult varázslat sikeres alkalmazása, pár nagy erőt igénylő különleges is – itt Mr. Spinners elmosolyodott. – Alighanem Albus munkája. – Olvasta fel sorban a vizsgáztatója, milyen szempontok szerint értékelték, és milyen hozzáfűzött megjegyzést ír ezek mellé.
- Gyors felfogó késségről tett tanúbizonyságot, kiváló reflexekkel. Nos igen – nézett fel a férfi. - A gyakorlat szempontjából sincs semmi akadálya, hogy megkapja a legmagasabb mestervizsga szintű oklevelet. Az elbeszélgetésből kiderült, hogy érett gondolkodású, felelősségteljes, tett vágyó, és kitartó. Felismeri a problémát, és nem elkerüli, hanem a megoldására törekszik. Éles eszű, őszinte, kiváló képességekkel, rálátással a mágia alapelemeire, saját képességei teljes ismeretével, és uralma alatt tartásával – fejezte be az értékelését Mr. Spinners. - Nincs is más dolgom, mint gratulálni, Mr. Potter – mosolygott rá a fiúra. – Öröm volt látni a felkészültségét. Amint kijárta a Roxfortot, kapkodni fognak maga után egy ilyen bizonyítvány ismeretében a munkaadók.
Harry zavartan biccentett, és köszönte meg a férfi elismerő szavait, és a mellette ülő tanáraira pillantott. Mindketten egyetérteni látszottak, és elégedetten váltottak még pár szót Mr. Spinnersszel. Bár Harry ekkor már inkább csak azt várta, hogy érjenek vissza az iskolába, lefekhessen egy kicsit, és Ginny ujjai játsszanak a hajában, amit annyira szeretett.
Aztán felálltak, Mr. Spinners kezet fogott vele, és átadta neki az oklevelét, és a hivatalos, érvényesített képzési dokumentumot.
Harry elnézegette a rajta lévő írást, és jó érzéssel gondolt arra, hogy mekkorát lépett előre.
Most már a R.A.V.A.SZ-tól sem tartott annyira, s egyébként is, az kisebb rendű vizsga, mint amit a mai nappal állt ki.
Örömmel felsóhajtott, és csillogó zöld szemekkel nézett fel az iratból.
- Köszönöm – fordult Dumbledore és Piton felé. Ezzel az egy szóval pedig, láthatóan mindent elmondott két professzorának.
Már alig várta, hogy visszaérve a Roxfortba megoszthassa mindezt a barátaival és szerelmével, és pihenhessen egy kicsit, elmélázva azon, hogy mit is adott neki ez az új tapasztalat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
