Harry ahogy ígérte, időben értesítette Pitont a vizsgák előtt tartandó DS edzés időpontjáról. A férfi azonban egyelőre nem jelent meg, így Harry úgy gondolta, talán fontosabb dolga akadt tanárának, így nem is járatta tovább idegesen rajta az agyát, hogy valóban helyes volt-e Ron meglátása a bájitalmester tervét illetően.
Inkább előkészítette a megjelent tagok számára jelenleg alkalmas szoba képet, és magában ismét nyugtázta, hogy imádta a Szükség Szobáját, és a benne rejlő lehetőségeket. Szokásos létszámmal kezdhettek neki az edzésnek, amit úgy tűnt, már nagy várakozás előzött meg.

Harry szerint amolyan lazításként tartotta számon mindenki, a nagy hajtásban a tanulás mellett. Éppen ezért a bemelegítés és az újabb igék tanulása vidám hangulatban telt. A tananyagon kívül Harry igyekezett rengeteg újdonsággal megismertetni társait, akik bizony lelkesen fogadták a furcsa, ám annál hasznosabb varázslatokat. Még az sem szegte kedvüket, hogy többnyire csak rengeteg gyakorlás árán sikerült elvégezniük, egyes esetekben pedig, ráadásul csak nagyon kevés embernek közülük.
Harry jó érzéssel figyelte, mennyivel magasabb szintre fejlődtek már a tagok, mint mikor elkezdték ezt az egészet. Egyre ügyesebben alkalmazták non-verbálisan az igéket, gyorsabban reagáltak, könnyedebben mozogtak, és széleskörűbb volt a tudásuk.

Így ha nem is mindenkinek, de néhányuknak esélyt adhatott a túlélésre, lehetőséget, hogy megvédhessék magukat, ha a szükség úgy kívánja. Örült annak, hogy mindezt megtehette. Már csak a Voldemorttal való szembenállása miatt is be akarta bizonyítani, hogy mindenki számára lehet remény, ha úgy szeretnék. Fel lehet készülni, meg lehet őrizni a méltóságunkat akkor is, ha nincs esély a túlélésre, és ki lehet tartani erős ellenféllel szemben is, mert mindig ott lesznek mellettük a barátaik és családjuk, akik a segítségükre sietnek, ha rászorulnak. Márpedig akkor könnyebb szembeszállni bármilyen ellenféllel. Harry most már azt tartotta, hogy mindig is erősebbek lesznek Voldemortnál, mert ha korábban meg is hal, legalább igazán élt, és volt miért. Voltak szerettei és céljai azon felül, hogy kiirtsa a neki nem tetsző embereket.

- Rendben van! – vonta magára a küzdő felek figyelmét, akik látható élvezettel, kissé ziláltan gyakoroltak. – Tartsunk egy kis szünetet. Lenne pár dolog, amit szeretnék veletek megosztani, addig kicsit kifújjátok magatokat a beígért párbajverseny előtt.
Társai rábólintottak, majd pár perces helyezkedés után mind leültek egy-egy puffra, vaskos szőnyegre, kanapéra, ki mit talált és ki mellett akart elücsörögni. Harry türelmesen várt, karjait összefonva a falnak vetve vállát. Senki sem vette észre a hangtalan, fekete árnyat, amint belépett a szobába, és meghúzódott egy sötét sarokban.
- Mindenki megvan? – kérdezte aztán Harry.
- Igen, hallgatunk – néztek körbe páran a helyiségben ücsörgőkön.

Harry ekkor ellökte magát a faltól, és kissé a többiek elég sétált, némileg zavarban a sok rászegeződő tekintettől. Párszor már végiggondolta magában, hogy pontosan milyen útravalót is kellene adnia az idáig vele dolgozó DS tagoknak, valamint mit mondjon el azzal kapcsolatban, ő maga mihez kezd ezek után.
- Nem tudom, ki milyen tervekkel indul majd neki az életnek Roxfort után, nincs lehetőségem valamennyiőtökkel elbeszélgetni azok közül, akik idén végeznek – kezdte a beszédet. - Pár emberről természetesen tudom, hogy tovább tanul, vagy éppen állást szeretne vállalni, és ennek érdekében nagy hangsúlyt fektet majd a RAVASZ-ra, minél jobb eredmény érdekében. Remélem, ezek az edzések elősegítették valamennyire a terveik elérését.

- Ehhez mérten, úgy gondoltam, tartozom annyival, tekintettel a helyzetemre – és itt most kevéssé a vezetői szerepemre gondolok… - folytatta kissé bizonytalanul.
- Pedig tökéletesen elfogadjuk ezt a szerepkört – szólt közbe Dean.
- Harry, annyi mindent tanultunk tőled, és olyan érthetően elővezetve, hogy még azok is fejlődhettek, akik egyébként reménytelen esetek voltak – értett egyet Ernie, és igyekezett nem túl feltűnően Neville felé nézni.
A távolabb lévő sötét alak gúnyosan elhúzta a száját, ugyanakkor szemében elégedettség csillogott. Pontosan erre számítottak Albusszal. Harryt követni fogják az emberek, ha eljön az idő.

- Én egyébként is megköszöntem volna – szólalt meg halkan Neville, egyértelműen a reménytelenek közé sorolva magát. – Reményt adtál nekem, és lehetőséget a bizonyításra, ami valljuk be, eddig nem lett volna könnyű a számomra. Nagyi végre elhiszi, hogy én is tehetek valamit. Tudod, Harry, mire gondolok – nézett jelentőségteljesen a zöld szemekbe. – Ezért ha nem bánod, továbbra is tartanám veled a kapcsolatot.
Harry előrébb lépett, és bólintott.
- Éppen erről szerettem volna beszélni. A minap, elhagytam az iskolát az igazgató kíséretében, és levizsgáztam a Minisztériumban, hogy bebiztosítsam a helyzetemet.

Hallgatósága érdeklődve nézett rá, többen döbbenten pillantottak össze.
- Nem szeretnék túl sok részletet elárulni. A lényeg annyi, hogy a miniszter mindig is túlzottan befolyásolni akart, felhasználni, hogy a társadalom elfogadja a döntéseit. A baj csak ott kezdődik, hogy én magam sem értek egyet meglehetősen sok lépésével. Az utóbbi időben rengeteg időt fordítottam edzésre és tanulásra, mint tudjátok. Dumbledore és Piton professzor felkészítettek, így sikerrel vettem az akadályt. A Roxfort befejeztével nem áll szándékomban ismét iskolapadba ülni, nem látom értelmét, és annál jóval fontosabb dolgokat kell megoldanom. Inkább a tettek embere vagyok, mint a némán ülő, és várakozófajta.

Itt tartott egy kis szünetet, és barátaira nézett.
- Úgy döntöttem, belépek az ellenállás legfőbb bástyájába.
Néhányan összesúgtak, Ronék csupán bólintottak, hiszen ezzel tökéletesen tisztában voltak, mások értetlenül pislogtak. Ismét Neville volt az, aki megszólalt.
- A Főnix Rendje. Az első háborúban a szüleim is tagok voltak. Mindenki, aki tenni akart Tudjukki ellen, belépett a szervezetbe. Nagyon bátor emberek voltak, akkor még kevesen – fejezte be halkan a fiú.

- Pontosan – értett egyet Harry, és örült, hogy Neville mindezt elmondta, hiszen széles körben még nem volt egészen ismert a Rend működése. Ötödéves koráig ő maga sem tudott róla. – Még mindig Dumbledore professzor a vezető, és úgy gondolom, semmi másnak nem lenne nagyobb értelme, mint hogy csatlakozzak. Azért tanultam olyan keményen, hogy képes legyek szembeszállni a halálfalókkal és Voldemorttal. Az imént említett oklevéllel a kezemben egyenrangú vagyok a felsőbb vezető aurorokkal. A Minisztérium nem játszadozhat már olyan könnyedén, és nem is lehetnek rám befolyással. Így nagyobb esélyem lesz elérni a célomat.
Harry meglepetésére ekkor Neville arcán valami eddig ismeretlen, lángoló eltökéltség jelent meg, és keményen a zöld szemekbe nézett.

- Veled akarok tartani – jelentette ki. – Harcolni, és megfizetni mindazért, amit Lestrange a családommal tett. – A sarokban álló, némán figyelő férfi erre megmoccant, de nem lépett közbe. No lám, Longbottom – nyugtázta magában. – Tudom, hogy még tanulnom kell, de amellett szeretnék a Rendnek segíteni.
Harry hallgatott, nem volt célja, hogy toborzásba kezdjen. Egyszerűen csak úgy érezte, tartozik mindezek ismertetésével a többieknek, most, hogy egyértelműen fény derült rá, hogy neki kell majd kiállnia Voldemort ellen. Tehát mindaz, amit tesz, mindenki másra is hatással lehet.

Mielőtt reagálhatott volna, azonban számos hang csendült fel a teremben, hasonló eltökéltséggel, mint az imént Neville-é. Harry csak kábán körbenézett, látva, hogy hány DS tag szájáról hangzik el a mondat, miszerint ugyan erre a döntésre jutottak, és még a várható munkájuk, tovább tanulásuk mellett is szerepet kívánnak vállalni.
Aztán kicsit felemelve a hangját, közölte az aggályait.
- Remélem, jól átgondoltátok, és tisztában vagytok vele, hogy ez mit jelent. Tűzközelben lesztek.

- Nem épp erre tanítottál, és készítettél fel minket? – kérdezte Luna, akinek ezúttal élénken csillogott a szeme. Mint aki boldog, hogy a DS után is tartozhat majd egy közösséghez, ahova láthatóan a barátai nagy része is csatlakozni fog.
- Nem mondanám – felelte Harry. – Azt akartam, hogy felkészültek legyetek, és képesek megvédeni magatokat. Ez azonban már egészen más dolog. Itt mi mennénk a baj elébe, hogy másokat mentsünk, hogy szembeszálljunk a halálfalókkal, és…
- És ezzel talán hamarabb lezárhassuk a háborút – vette át a szót Hermione.

- Harry, ha te megteheted, mi is képesek lehetünk rá – mondta Ginny is.
Harry kissé élesen pillantott rá.
- Te felejtsd el, még van egy éved.
Ginny nyitotta a száját, hogy visszavágjon, és ellenkezzen, mert természetesen eszében sem volt egymaga az iskolában maradni, ám Hermione megfogta a karját, és leállította.
- Később.
Ginny bólintott, vett egy mély lélegzetet, és csak egy csúnya pillantással válaszolt, amit Harry felé küldött.

Aztán a fekete hajú fiú sóhajtott.
- Rendben. Mindenkinek joga van hozzá, hogy megválassza, mit szeretne, de azt kérem, igazán gondoljátok át, ez mivel jár, mit tesztek kockára, és hogy valóban megéri-e nektek. Leginkább pedig… - nézett végig a DS tagokon – hogy képesek lesztek-e kibírni, és nem rettegni, amennyiben meg kell tennetek majd a halálfalók akcióival szembeni közbelépést. Mert ha nem, akkor nem lesztek segítségünkre, csak veszélybe sodorjátok magatokat, és a rátok utalt társaitokat.
- Értettük – mondta Dean, és mindenki más is komoly arckifejezéssel bólintott.

- Akkor – mosolyodott el Harry, hogy enyhítse a feszültséget. – Talpra mindenki, eleget pihentetek! Lássuk azt a párbajt, és hogy ezúttal ki lesz a győztes.
Mindenki tettre készen pattant fel, és a szokásos módon, két csapatba rendeződtek. Amíg így tettek, Harry elvégezte a terem közepén a bevált védelmi búra varázslatát, és a szőnyeget is lefektette, melyről indította a rá lépő két fél közötti küzdelmet.
- Ismételten te leszel a végső ellenfél? – kérdezte Seamus izgatottan.
Harry elnevette magát.
- Látom, nagyon ki akarsz velem állni.

- Csak jó lenne látni, valóban több esélyünk van-e már ellened – felelte az ír fiú.
- Mikor kezdtünk, megígértem, hogy így lesz. Igazán jó nézni, mennyit fejlődtetek, büszkék lehettek magatokra – mondta Harry komolyan.
A többiek vigyorogva néztek rá, és egymást bökdösve, vidáman nyugtázták a dicséretet. Tulajdonképpen minden összejövetelen remekül érezték magukat, mégis sokat tanultak, és összekovácsolódtak. Már csak ezért is akartak sokan a Rendhez csatlakozni. Hogy mindennek legyen értelme, és célja. Harry felkészítette őket, nekik már csak a bátorságukat kell összeszedniük.

- Tehát – szólalt meg ismét Harry, miután lecsengtek a gratulációk. – A szokásos módon. Először az egyik csapat, a vesztes félreáll, és addig megyünk, míg csak egy ember marad, aztán a következő csapat jön. A két győztes közül kerül ki a legjobb, aki eldöntheti, hogy szeretne-e ellenem is kiállni. Rendben?
A diákok megragadták pálcáikat, és bólintottak.
- Akkor mindenkinek sok sikert. A szabályokat tudjátok. Sérüléssel gyertek hozzám – mondta Harry, és félrehúzódott, a pálya mellett középre, hogy jól láthasson, ha esetleg szükség lenne a közbelépésre, mentve valami súlyosabb sebesülést.

Az első két párbajozó felállt egymással szemben, és vártak az indításra. Harry ekkor azonban végre – hogy közelebb került hozzá, és immár nem a beszélgetésre figyelt -, érzékelni kezdett valamilyen jelenlétet, és egy pillanattal később, miután behatárolta a forrását, egy sötét sarok felé pillantott, egyenesen az ott meghúzódó alak fekete szemébe.
Némán nézték egymást egy másodperc erejéig, majd Harry nyitotta a száját, hogy szóljon valamit, ám tanára leintette, és maradt a helyén. A fiú felvonta a szemöldökét, de visszafordult a küzdőtér felé. Piton nyilván csak kíváncsi volt a teljesítményükre - gondolta, azzal végre indította az első párbajt.

Csendben figyelt, ki miként szerepel, tudat alatt érezve, hogy a bájitalmester is ugyan úgy felméri őket a sarokból, ahova bevette magát. Valamiért Harry kissé ideges lett, bár maga sem tudta volna megmondani, pontosan mi váltotta ki belőle. A társai kiválóan vették az akadályokat. Hosszú percekig tartó párbajok zajlottak le, nem voltak olyan óriási különbségek, hogy egyetlen pálcalegyintéssel letudhassanak egy küzdelmet. Voltak persze kiemelkedő teljesítmények, mint a korábbi győztes Peter Loyd, Hermione, Ginny – akire külön nagyon büszke volt, hiszen egy évvel fiatalabb volt az említetteknél -, Luna, Hannah, Anthony…

Ron sokszor nem volt képes olyan gyorsan lereagálni a helyzetet, mint kellett volna, viszont meglepően erőteljesen tudott támadni, ami sok esetben elég is volt a győzelemre, az ellenfele gyengébb átkai miatt. Hermione széleskörű ismeretei megint mentőövként szolgáltak, ha bajba került. Mindig talált valami apró, ügyes bűbájt vagy átkot, amivel fordított a helyzeten. Loyd transzformált, idézett is párharcai során, Luna álmatagságával, olykor, látszólag teljesen értelmetlen húzásival megzavarta az ellenfelet, Hannah pedig kitartó volt, és igazi eltökéltséggel állta a sarat.

Ginny ügyesen mozgott, védekezett, és néhány, érzelem alapú igéje talán Harry teljesítményét is ütötte, ami fel is keltette a fiú figyelmét. Neville megtanult célozni, és egész ügyesen manőverezett, bár még nem tudott minden varázslatot hasznosítani, amit tanultak, így ha olyan ellenféllel került össze, aki pontosabb, hatékonyabb ismerettel rendelkezett, komoly gondot okozott a számára.
Harry meglepetésére Dean is olyan sokat fejlődött, hogy még egészen a vége felé is bent maradt a küzdő felek csapatában, ahogy a Patil ikrek, és a hollóhátas hármas, Terry, Michael és Anthony is. Ron nem túl nagy szerencséjére éppen Peter Loyddal került össze. Harry sejtette, hogy a fiú tudása győzni fog barátja erőteljes támadásaival szemben, de a vörös fiú remekül helytállt, és egészen hosszú párbaj sült ki a dologból.

Ginny szívvel lélekkel küzdött, és bent is marad Hermionéval karöltve, valamint Ginny egyik barátnőjével, aztán gyorsan rájöttek, hogy immár egymás ellen szállnak majd harcba, ami nem igazán tetszett nekik, de beleadtak mindent, ahogy eddig is. Egy kis egészséges versenyszellem.
A végére mégis elszámították magukat a saját párbajukban, ugyanis ezúttal két fiú maradt meg a csapatokból. Az egyik Anthony Goldstein volt, aki utolsó körben éppen a korábbi győztes Loydot verte meg (ami még ékesebb példa volt rá, hogy a legutóbbi alkalom óta mennyit fejlődött a csoport), míg a másik, egy mindenki meglepetésére, hugrabugos tanuló, Thomas Withmor lett.

Harry korábban is felfigyelt a fiúra, akinek harcmodora Cedricére emlékeztette, s éppen ő miatta nem is csodálta annyira, hogy az adott házból került ki a győztes.
Mindenesetre, mikor már csak a szőkés hajú Thomas állt a búrán belül, mint az egész párbaj győztese, Harry előrébb lépett, és fel akarta tenni a kérdést, miszerint hajlandó-e a fiú vele is kiállni, ám az idáig sötét sarokba húzódott Piton megakadályozta.
A férfi elindult feléjük, miközben szokott modorában így szólt.
- Sajnálom, Mr. Withmor, de Mr. Potter az enyém.

Szinte kivétel nélkül mindenki odakapta a tekintetét az egyre közelebb érő bájitalmesterre, míg Harry összevont szemöldökkel nézett a fekete szemekbe.
- Uram?
Piton gúnyosan elmosolyodott.
- Úgy gondolom, még tartozom egy visszavágóval az első párbajunk óta. Mit szól hozzá, Mr. Potter?
A néma, döbbent csendben ekkor Ron hangja zendült.

- Na mit mondtam!
Láthatóan odáig volt magától, amiért már korábban ráérzett a titok nyitjára, miszerint miért is volt kíváncsi a tanáruk a találkozó időpontjára.
- Mr. Weasley, szeretne ön lenni az első? – villantotta felé a tekintetét Piton.
- Merlin ments – húzódott hátrébb Ron, s inkább megállt az elgondolkodó arcot vágó Hermione, és az aggodalmasnak tűnő Ginny mellett.

A teremben lévő többi diák azonban sokkal inkább izgatottnak tűnt.
- Ez lesz ám a bemutató – vélekedett Seamus.
Piton ekkor odaért kihívott ellenfele elé, míg Thomas gyorsan kihúzódott a védelmet nyújtó fal mögé.
- Nos, Harry? – érdeklődött a férfi, és halkabban hozzátette. – Most mérjük fel ismét az erőnket.
A zöld pillantás elmélyedt a feketében, s a fiatal férfi bólintott.

- Bevallom, most már nem leszek képes a korábbi indulatos lendülettel küzdeni maga ellen.
A bájitalmester gonoszkásan elvigyorodott.
- Kár volt elárulnod ezt az előnyömre szolgáló információt. Máskülönben – tett egy félfordulatot, hogy elinduljon elfoglalni a helyét -, kétlem, hogy ne tudnám elérni, hogy minden erőddel ellenem legyél.
- Azt meghiszem – morogta Harry. A férfi még most is képes volt percek alatt az idegeire mászni a megjegyzéseivel, vagy arrogáns viselkedésével. Igazi mardekáros.

Aztán az izgatott beszélgetés elhalt a szobában, minden szem rájuk szegeződött, ahogy megálltak egymással szemben, és döbbent tekintetek vizsgálták az arcukat, mikor rájöttek, hogy mindkét fekete hajú férfi mosolyog.
Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, és láthatóan a szoba mágiájára koncentrált, mert nem sokra rá különféle akadályok, fedezékül szolgáló – vagy épp fegyverként hasznosítható – tárgyak tűntek fel körülöttük, közöttük, egy egész kis harcteret megteremtve.
Aztán a zöld tekintet a férfi felé fordult, mintegy jóváhagyásért, és a bájitalmester bólintott.

Piton szemei gunyorosan, kihívóan fénylettek, de nem volt benne rosszindulat, vagy egyáltalán, bármiféle indulat, mint legutóbb. Harry tartása feszült neki gyűrkőzést sugallt, azonban mindez csupán a megmérettetés várható nehézségének szólt. Elvégre mégiscsak az egyik legerősebb halálfalóval állt szemben, akinek első kézből ismerte a széleskörű tudását.
Ezen felül, minden szemlélődő számára világossá vált, hogy ezúttal mintha két azonos oldalon álló fél készült volna, egy barátságos párbajra Harry és Piton személyében.

Ez önmagában is megdöbbentő volt, hát még látni a sebes, hozzáértő mozgásukat, mikor kezdetét vette a harc. A DS tagok igyekeztek minél közelebb kerülni a búrához, hogy ne mulasszanak el egyetlen mozzanatot sem, így körbevették a küzdőteret, és csillogó szemekkel figyelték, mi történik odabent.
Mire kapcsolhattak, hogy nyomon kövessék az eseményeket, nem csupán Harry és ellenfele mozgott, hanem jó pár tárgy is életre kelt, és támadta vagy épp védte az egymással szemben álló feleket. Piton egy erős, villámcsapáshoz hasonlító energiával rendelkező átkot indított éppen, egy gurulva közlekedő, meglehetősen nagy fémgolyóval egyetemben, ami nem is olyan rég még szoborként funkcionált.

Harry nagy lendületet vége rugaszkodott el a talajtól, hogy kikerülje a sebes, olvadt anyagot, majd széllökést idézett elő, de nem ellenfele felé irányítva, hanem kissé lefelé intve pálcájával, saját súlyát tartotta fent vele, míg a villámló vörös nyaláb becsapódása mély, megpörkölődött nyomot nem hagyott a talajban.
- Ügyes – nyugtázta Piton, nézve, ahogy Harry lehuppan a földre, és már fordul is ki, kedvező helyzetet keresve saját támadásának.
A zöld szemek feltekintettek, és a fiatal arcon vigyor játszott.
- És még nem is látott semmit, tanár úr.

- Reméltem is – nyugtázta a bájitalmester, s míg beszélt, már közben is előkészítette következő csapdáját.
Harry hátrakapta a fejét, mikor mozgást érzékelt, és gyorsan előre kapva karját, pajzsot vont maga köré, a harcteret védő búráról felé csapódó átkokkal szemben. Piton egy bűbájjal elérte, hogy a szanaszét küldött fénynyalábok mindegyike visszaverődjön, és Harryt vegye célba, holott eredetileg az elnyelésük lett volna a funkciója. Persze ezen módosítás nem meglepő, ha azt vesszük alapul, hogy ezt az elzáró falat maga Piton tanította a fiúnak.

Harry míg háttal állt – kihasználva, hogy ellenfele nem láthatja, mit csinál -, előre tartott pálcával, mély lélegzeteket vett, hogy összetetten tudjon koncentrálni, és pár bonyolult mozdulattal illúzió varázslatokat hozott létre. Úgy intézte, hogy pár tőle nem messze lévő tárgy látszólag mozogni kezdjen, valamint hogy feltűnjön a bájitalmestert körülvéve néhány furcsa kinézetű állat, ami leginkább Hagrid valamely keresztezett kedvencéhez hasonlított. Egyet közülük azonban idézésként hozott létre, ami hús-vér valójában egy nagy testű farkas formáját mutatta - olyat, mint amilyennek Remust látta átváltozni teliholdkor –, és közeledett tanára felé.

Míg Pitont lefoglalta ezekkel a megtévesztésekkel, ő maga gyorsan megpördült, és futva az emlékezete szerint jobbra lévő eszközök felé indult, amik kisebb nagyobb kövekből álltak, mint egy összekötő anyag nélküli betonfal.
Az állatok sorban, ahogy eléértek, morogva ugrottak a bájitalmesterre, aki pajzsokkal, és különféle átkokkal védekezett, s megütközve nézte, hogy azok nincsenek hatással a szellemlényekre. Mikor erre rájött, ismét kiegyenesedett, és sötét tekintetével Harryt kutatta, aki akkorra már megannyi pálcalendítéssel megbűvölte, és mintegy sziklaesőként ellene indította a rendelkezésére álló kövek sokaságát.

A férfi már mozdult, hogy ezek ellen védekezzen, mikor valami ledöntötte a lábáról, és egy karján ejtett fájdalmas karmolással rá kellett ébrednie, hogy nem mindegyik állat volt puszta illúzió. Kipördült a farkas hatósugarából, s a földön arrébb gurult, tudván, hogy még a sziklaeső is fenyegeti. Aztán új gondolata támadhatott, mert nem pajzsot vont maga köré, inkább valamiféle lasszót dobott a pálcájából a vicsorgó farkas nyakába, majd rántott rajta egy erőteljeset. Az állat így előrébb repült, a következő pillanatban pedig testén súlyosan koppantak az időközben odaérő kövek. Vonyítva terült el nem messze a talpra ugró bájitalmester lábától, aki egy pálcalendítéssel eltűntette az útból.

Harry elismerően nézett Piton szemébe.
- Két legyet egy csapásra – mormogta.
A férfi ajkán egy apró mosoly tűnt fel, majd mintegy végszóra, egyszerre lendültek támadásba. Az átkok a színpaletta minden megnyilvánulásában követték egymást. Összetetten, kombinálva, széllökésként akadályozva, derengő pajzsként felvillanva, tűzgolyóként becsapódva, nyílzáporként suhanva, jeges, bénító sugárként célt érve.
Az ellenfelek folyamatos mozgásban voltak. Ugortak, vetődtek, fedezéket kerestek, hol non-verbálisan, a meglepetés erejével támadtak, hol nyíltan kiáltva az átkot, és ravaszul valami egészen mást indítva helyette.

A nézősereg tátott szájjal „ózott”, és „ázott”, nem maradt kétségük, hogy a párbajozás magasiskoláját látják éppen. Az indulat mégis elkerülte a szemben álló feleket. Ez egy próba volt, amely során élvezetből harcoltak, ez mindkettejük arcán látszott. Voltak veszélyes helyzetek, de azt lerázták magukról, és már mentek is tovább. Harryt éppen elsodorta egy nagyobb vízár, mire cserébe egy áramlatot eltérített, és mire az odaért, jeges cseppekként koppant Piton szabad bőrfelületén, néhány helyen felsértve talárja anyagát. A férfi elfintorodott, majd gonosz vigyorral támadott tovább.
Harry kisöpörte csapzott tincseit a szeméből, és sebesen megszárította a ruháját. Már ismerte annyira tanárát, hogy tudja, mi várható tőle, így csak folytatta saját terveit, mondván, Piton támadását megoldja akkor, ha már felismerhető. Egyébiránt, bármilyen csel várható, így nem érdemes azon előre gondolkodni.

Harry élvezte, hogy kihívás elé állították, büszke volt magára, mikor sikeresen megoldotta az adott helyzetet. A bájitalmester által is dicsért reflexei sokszor kisegítették, Piton minden megnyilvánulása gyors problémamegoldó késséget igényelt, különben az átkok, ártások ereje maga alá gyűrte volna. Mindemellett egyetlen zokszó sem hangzott el Harry szájáról, amennyiben sérülés érte, éppen ezért nagy elégtétellel fogadta, ha mindezt viszonozni tudta, és láthatta a sötét szemekben felvillanó elismerést.
Furcsa, de ez éppen Perselus Pitontól jelentett a számára a legtöbbet. Jól esett persze, ha a barátai, Dumbledore, vagy Remus dicsérték, ez mégis egészen más, magasabb kategória volt.

Piton nem volt elfogult, nem szerette őt, csak tanította, és képezte, nem is akármilyen módon. Tőle egy elismerés annyit tett, hogy tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, s esélye lehet a halálfalókkal, majd később Voldemorttal szemben.
Gondolataiból kiszakítva hirtelen az arcához kapott, mikor egy átok súrolva azt, égő vágásnyomot hagyott maga után. Minden teketória nélkül arrébb vetődött, hiszen tudta, ahova egy érkezett, oda jön majd több is, főként, ha a férfi vérszemet kapva gyengeséget tapasztal tőle. Néha szüksége volt arra is, hogy egyszerre használja mind a két kezét. Nagyon nehéz volt olyan mértékű összpontosítást kicsikarnia harc közben, hogy egy időben legyen képes pálcás, és pálca nélküli varázslatot elvégezni.

Rendszerint nem is sikerült, csak verbálisan, vagy ha volt pillanatnyi különbség a kettő indítása között. Ebben az esetben olykor non-verbális pálcás varázslat, és verbális pálcanélküli sült ki a dologból, ami elég volt arra, hogy visszaverje Piton támadásait. Egy jól irányozott mozdulata kibillentette a bájitalmestert az egyensúlyából, aki kénytelen volt fogást keresni a közelében lévő tárgyon. Harry csupán ezt várva, azonnal bűbájt küldött az oszlopszerű emelvényre, ami így, amint a férfi nekitámaszkodott, eltaszította őt, mintha nagy sebességgel egy gumifalnak rohant volna, és arról pattant volna vissza. Piton nekirepült egy asztalon lévő vázának, és azt magával sodorva az őket övező búrának csapódott.

A háta mögött hallani lehetett a kerámia darabosra törését, és a férfi fájdalmas nyögését, ahogy lerogyott a védelem tövébe. Harry túl fáradt volt, hogy azonnal újabb támadást indítson, ezzel talán eldöntve a küzdelmet, így a szünetet ő is arra használta, hogy a térdére támaszkodva kifújja egy kicsit magát, ám tekintete folyamatosan figyelemmel kísérte a bájitalmestert, alattomos támadásra számítva. Fájdalmasan megmozgatta a kissé már merev karjait, főként a balt, amin szabadon áradt a mágia, pálca híján, ami átvezette volna, és koordinálta volna az energiát.

Addigra Piton is felállt, és megrázta a fejét, mintha így akarná kitisztítani, aztán előrébb lépett, mire az eddig a testével a búrához préselt vázadarabok a földre hullottak, ismét csörömpölve, és még apróbbra törve.
Harry is kiegyenesedett, majd egymásra néztek tanárával. A sötét szemekben enyhe harag bujkált, de úgy tűnt, ennél sokkal lényegesebb dolgok járhattak a férfi fejében, mert nem tett semmi megtorlót, és nem mondott semmi, a szokásához mérten sértő dolgot. Helyette leengedte pálcás kezét, és kissé zihálva, halkan kijelentette.
- A tökéletes tanítvány.

Harry döbbenten pislogott, kissé nehezen, fáradtan állva. Aztán elindult Piton felé, és néhány méterre tőle torpant meg csupán.
- Ezúttal döntetlen, uram?
- Úgy vélem, így igazságos lenne – bólintott a férfi, és kezével a bal vállához nyúlva, megmasszírozta az imént alaposan odavágott izmait.
Erre Harry a párbaj lezárásaként meghajtotta a fejét, és Piton követte a példáját. Fekete szemei különös fénnyel csillogtak.

Harry egy gyors mozdulattal létrehozott egy egyszerű hangszigetelő bűbájt, hogy a feszülten figyelő közönségük ezt a pár szót ne hallhassa.
- Miért csinálta ezt, uram? – kérdezte Harry, és most már egészen a bájitalmesterhez lépett, kissé dörzsölgetve az oldalát, amibe olykor fájdalom hasított.
- Azt akartam, hogy lásd, hogy a vizsgán kívül is esélyed van szembeszállni egy halálfalóval – felelte egyszerűen a tanár. – A terveid szerint belépsz a Rendbe, és minden erőddel ellenük leszel. Kémként segíthetlek, és taníthatlak tovább, de mindketten tudjuk, hogy te leszel közvetlen veszélynek kitéve.

- Mintha kisebb lenne a maga szerepe, napról-napra megtéveszteni és kijátszani Voldemortot – vetette ellen Harry.
- Engem nem támadnak halálfalók, mert közéjük tartozom, és az életemre sem törnek közvetlen, kivéve talán egy rajtaütésen a be nem avatott aurorok, amennyiben látják, mit kényszerülök tenni.
Harry megfeszült.
- Sokszor kér magától ilyen…

- Erről majd később beszélünk – szakította félbe Piton, és arca ismét zárkózott kifejezést öltött. - Egyelőre mindkét oldalon tisztázott a szerepem, ezért is taníthatok itt. Mindig is megvoltak felém az elvárások – mondta sötéten, beletörődően. – Fejezd be ezt az edzést, utána keress fel az irodámban. Fontos dolgokat kell tisztáznunk.
Harry egy pillanatig hallgatott, és figyelte tanára arcát, aztán csak bólintott.
- Értem, uram. És köszönöm.
Piton feloldotta a kíváncsi fülek által vont bűbájt, aztán egy újabb intéssel kilépett a védelem alól.

- Viszlát később – mondta még Harrynek, majd suhogó, kissé megtépázott talárral, elhagyta a termet. A szokásos lendülete azonban hiányzott.
A zöld szemek elgondolkodva néztek utána, mígnem egy kéz megérintette a vállát.
- Jól vagy?
Harry tekintete Ginnyre fordult, és elmosolyodott.
- Megvagyok.

Aztán kitört a hangzavar. Izgatott beszélgetés, a párbaj megvitatása, megannyi kérdés Harry felé, elismerő szavak, vagy épp elégedetlenség, amiért nem fejezte be a párbajt, holott lehetősége nyílt legyőzni Pitont, mégsem tett semmit.
Harry azonban pontosan tudta, mit miért csinált, éppen ezért nem kezdte el magyarázni, mi járt a fejében. Türelmesen válaszolgatott, megmutatott pár varázslatot, ami különösön érdekelte a tagokat, majd levezényelt még egy rövid játékot a fotelban ülve, amivel lezárhatták a mai DS edzést. A gondolatai egyébként is a várható, Pitonnal folytatott beszélgetésen jártak, valamint az alig három hét múlva kezdődő iskolán, és védelmen kívüli életén.