|
Negyvennegyedik fejezet: A sorsunk kijátszható...(VÉGE)
Harry halkan kopogtatott az ajtón, mikor elérte azt, a hűvös alagsori folyosón. Ginnyn látszott, hogy nem kedveli az ötletet, miszerint megint Pitonhoz hivatalos, holott lenne mondanivalója szerelmének. A fiú persze most az egyszer nem bánta, mert sejtette, hogy nem lesz kellemes, ha majd kettesben maradnak Ginnyvel, s meghallgathat majd megannyi makacs, alighanem jó hangosan kiejtett szót arról, hogy miért is nem lehet már megint velük, és kell külön utakon járnia. Fáradtan megcsóválta a fejét, és sóhajtott, szinte sietve haladva a bájitalmester irodája felé, miután elvált barátaitól. Most pedig várta, hogy az ismert hang kiszóljon, és beléphessen.
Piton az egyik kandalló előtti fotelban ült, mikor a hívására Harry belépett az ezúttal igazán kellemes hangulatú helyiségbe. Felnézett, majd intett a kezével, hogy vegye birtokba az övével szemben lévő fotelt. Harry szófogadóan elhelyezkedett, majd csendesen várt, s hallgatta a lángok finom ropogását, míg Piton egy ideig csak fürkészte őt sötét szemeivel.
- Több dolgot is meg kell vitatnunk – kezdte végül a férfi.
Harry figyelmesen nézett rá.
- Az imént, az edzésen ismertetett terveid, Albus számára kiszámíthatóak voltak.
Harry bólintott, ez egyáltalán nem lepte meg.
- Mostanra érve sincs, amiért meg akarná akadályozni, hogy ne csupán bezárjunk a védelmedben, de hagyjuk, hogy szerepet is vállalj a harcokban. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy mindezt eddig is, engedély nélkül is megtetted… - folytatta apró, ironikus mosollyal Piton, aztán komolyabb lett az arca. – Mint tudod, továbbra is számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy Mardekár medálja, és a benne lévő lélekdarab életképes. Bár neked és az igazgatónak csupán a hamisított változatát állt módotokban megszerezni, nem ismerjük az eredeti sorsát, és nem jelent garanciát a számunkra, miszerint egy másik illető már elvitte. Talán nem volt ereje elpusztítani, vagy még rosszabb, a lélek kiszabadult, és ezáltal a hatalmába kerítette a horcrux elrablóját.
Harry kissé megfeszült.
- Ez megtörténhetett? Úgy értem, reális esélyt látnak rá?
- Könnyen megeshetett – gondolkodott el Piton. – A Nagyúr szeret biztosítékot találni, még a halhatatlanság zálogán belül is. Ahogy a naplóját, úgy egy másik lélekdarabbal telt tárgyat is megbűvölhetett úgy, hogy támadjon. Ne feledd, miként reagált a kehely, mikor megbolygattuk.
Harry sóhajtott. Nehéz lenne elfelejtenie. Ez azonban, lényegesen aggasztóbb volt. Két Voldemort? Egy olyan férfi vagy nő valahol a világban, aki magában hordozza legnagyobb ellenségét, a tudásával, gonoszságával egyetemben?
- Ez… határozottan megnehezítene mindent – mondta végül.
Piton felvonta az egyik szemöldökét, mely egyetértés, vagy akár apró gúnyolódás is lehetett, majd így szólt.
- Éppen ezért, Albus jelenleg ennek a medálnak a felkutatásán, nyomon követésén fáradozik. Ám megnehezíti a dolgát, hogy az információt nem oszthatja meg másokkal. Azokon kívül, akik már jelenleg is ismerik a horcruxok létezését és jelentőségét… - nézett jelentőségteljesen a smaragd szemekbe.
Harry kissé hátrébb dőlt, és kezét a fotel karfájára fektette, szórakozottan köröket rajzolgatva rá ujjaival.
- Tehát a mi feladatunk lesz, hogy segítsük őt.
Piton bólintott, és mintha várt volna még valamiféle reakciót, amit Harry észrevéve, még hozzátette.
- Természetesen értem, hogy ez azzal fog járni, hogy magával kell majd dolgoznom, mint ahogy az utóbbi hónapokban is. Azt hittem, emiatt már nem aggódik, uram. Vagy van még egyéb kérdés, amit tisztázni szeretne? – kérdezte komolyan, mert valóban nem állt szándékában vélt vagy valós sérelmeket hagyni a kapcsolatukban. Egymásra lesznek utalva…
- Egymásra leszünk utalva – vette át Piton szóban, a gondolatai fonalát. Félelmetes – nyugtázta Harry. – Elkerülhetetlen a bizalom egy bizonyos szintje, ami úgy vélem… már megvan köztünk.
- Furcsa, mennyire nehezen mondja ki, tanár úr.
Piton hosszú ujjaival az állához nyúlt, és mintha finoman dobolt volna rajta, ahogy szemügyre vette a vele szemben ülő fiút.
- Már elismertem a tévedésemet – mondta aztán. – Ami nem jelenti azt, hogy mindent, teljes körűen érint. Továbbra is úgy tartom, hogy túltengenek benned a griffendéles motivációk. Sokszor az érzelmeid alapján, vakmerően cselekedsz, ami az én szememben továbbra is ostobaság. Noha el kell ismernem, az ösztöneid jók, és a kitartásoddal együtt kompenzálják a hirtelen ötleteidet. Van egy olyan érzésem, hogy Albus nem véletlenül gondolja úgy, hogy képesek leszünk együttműködni.
- Igaz – értett egyet Harry. – Maga a higgadt, hidegfejű, ésszerű és az én számomra talán túlságosan személytelen döntések, meglátások embere. – Aprót rántott a vállán. – Erre mondják, hogy kiegészítjük egymást?
- Nyilván – húzta el kissé a száját Piton, mert gondolatban már máshol járt. – Az a három szerencsétlen, akik a támadások során hibát vétettek, és ezért eltanácsoltak, már ellenünk készülnek fel, tudtad, Potter?
Harry összevonta a szemöldökét. A férfi ideges volt, nem a keresztnevét használta.
- Számítottam rá – ismerte el csendesen. – Valójában a választásukat már korábban megtették. Malfoy túlságosan, elvakultak hitte apja tanításait, és hogy kiváltság, ha halálfalónak áll. Szolga lesz – mondta sötéten. – Már megkapta a jegyet? – nézett a sötét szemekbe.
- Nem – rázta meg enyhén a fejét Piton. – Nem találták őket elég erősnek. A próbán úgy vélem, van elég képzelőerőd, hogy fel tudd mérni, mit éltek át.
Harry fejében sötétebbnél sötétebb gondolatok jártak, Cruciokról és jeges, érzelemmentes nevetésről. Már bizonyára ezerszer megbánták, s talán még lenne is visszaút, nincs rajtuk a jegy… na de akarnák? Észre sem vette, hogy már hosszú ideje csupán a tűzbe bámul, és nem is figyel a bájitalmesterre. Ám mikor felé pillantott, látta, hogy a férfi is hasonlóan elmerült a gondolataiban, mint ő.
- Tehát most képzik őket.
- Úgy van – nézett fel Piton is. – Számíts rá, hogy mire megint találkoztok, talán már gondot is okozhatnak a számodra. Ha nem is az erejük, de a gyilkos motiváció, és kegyetlenségük miatt. Már nem lesznek gyerekek.
- Nem – mondta Harry is. – Már egyáltalán nem. Valahol sajnálom őket, másrészről megvetem.
A sötét szemek elmélyedve, furcsa fényben égtek.
- Ó igen, Harry. Láttam már a tekintetedben.
- De már nem így van, ha magára nézek – felelte a fiú.
- Igen tudom, és értem is, mért gondolkodsz így. Talán igazad is van. Ez színtiszta gyávaság, és hatalomvágy. Sokan tartják szánalmasnak. Mégis kevesen tesznek ellene.
- Látta ezeket a diákokat az edzésen? – kérdezett vissza Harry.
- Egyszer már kifejtettem. Nagy hatással vagy az emberekre – mondta Piton, és egy pillanatra sem fordította el a tekintetét. – De nem mindenki fogja bírni. Te el fogod tudni viselni a veszteségeket?
- Ha van valami, amitől félek, akkor az ez – ismerte be Harry halkan.
- Magam is így gondoltam. Éppen ezért hiszi azt a Nagyúr, hogy mindig is erősebb lesz nálad. Neki nincsenek kötődései, az embereit annyiba sem veszi, mint az ellenségeit.
- De nincs igaza – mondta kissé indulatosan Harry.
Piton elmosolyodott, ezúttal igazán.
- Ez az, amit ő nem tud. De hidd el, Harry, én már értem. Gondolj rá úgy, hogy te is tanítottál nekem valamit.
Harry szemei kissé elkerekedtek, majd megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. Piton mindig is örök rejtély, és kiismerhetetlen marad. De végre, már csupán pozitív értelemben.
*************************************************
Gyorsan eljött a vizsgák ideje, és Harry bár emiatt nem lett volna ideges, Ginny gondoskodott róla, hogy azért ne teljenek kellemesen a napjai.
- Istenem, pontosan olyan vagy, mint az anyád! – tört ki egyik alkalommal Harry, türelmét vesztve. A lány állandóan győzködte, érveket sorakoztatott fel, és ha kedvese nem értett vele egyet, vagy szerinte rosszul döntött, felfújta magát, és mint egy dühös fúria kiabált, majd makacsul visszavonult, és nem is lehetett vele beszélni.
- Még most gondold meg, haver – nézett barátjára Ron együttérzően, mikor Ginny elrobogott. – Nincs az ujján gyűrű.
Harry sötéten nézett rá, de nem a fiúra volt mérges. Hermione figyelmesen követte az eseményeket, és tudta, hogy ennek könnyen rossz vége lehet, ha Ginny nem képes engedni.
- Ginny, beszélhetünk? – ment fel a barna hajú lány barátnőjéhez. Belépett az ajtón, és máris szembetalálta magát egy könnyes arcú, mégis duzzogó tekintetű Ginnyvel, az ágyon ülve.
- Mikor adod már fel végre? – kérdezte komolyan.
- Hermione, de hát…
A másik felemelte a kezét.
- Tisztában vagy vele, hogy elveszítheted? – kérdezett rá egyenesen.
Ginny elsápadt, és összeszorította a száját.
- Ha hagyom, hogy egyedül hagyjon, ugyanaz fog történni.
Hermione leült mellé.
- Honnan veszed? Meghallgattad már akár egyszer is, hogy mik a tervei? Valóban úgy gondolod, hogy egy évig feléd sem fog nézni, csak mert te az iskolában maradsz?
- Mégis mi mást gondolhatnék? – kiáltott fel Ginny, habár kezdte magát nagyon idiótán érezni. Hogy van az, hogy mindig Hermione tud csak logikusan gondolkodni? A válasz egyszerű, Ginny hevesebb temperamentumú, és túlságosan szerette Harryt. Valamiért úgy érezte, hogy elveszíti, ha nem lehet mellette, pedig már el sem tudta képzelni úgy az éjszakáit, hogy ne ölelné át az a két erős kar, miközben alszanak…
- Ő már felnőtt Ginny, önálló élete lesz, és bár nyilván elfoglalt, ugyan úgy kötődik hozzád, mint te hozzá. Higgy nekem – mondta immár Hermione is nyugodtabban, a beálló csendben.
- Komolyan úgy gondolod… - kezdte Ginny felnézve a takaróról, ám elharapta a mondat folytatását, mert Harry lépett be a szobába. Az arca nagyon komoly volt, és még mutatkoztak rajta a korábbi indulatának jelei.
- Hermione, köszönöm, hogy feljöttél, de kérlek, hagyj minket egyedül – mondta a fiú.
- Persze – állt fel barátja, s mikor az ajtó felé indult, kedvesen megszorította Harry karját, majd halkan kattant mögötte a zár.
Harry ellátta az ajtót a szokásos védelmi varázslataival, ezúttal különös figyelmet fordítva a hangszigetelésre, mert kemény menetre számított.
Nem sejtette, hogy Hermione célt ért, és Ginny végre valamelyest lenyugodott.
- Most utoljára vagyok hajlandó végigvenni ezt a dolgot – kezdte Harry. – Nem egyoldalú a kapcsolatunk, nekem is fontos vagy, ahogy a szüleidnek is, és még nem vagy nagykorú.
Előrébb lépett, Ginny pedig kissé megfeszült.
- Neked még van egy éved. Maradj a Roxfortban...
Ginny hevesen megrázta a fejét.
- Veletek akarok menni! – bár ez az ellenkezése már jóval erőtlenebb volt. Afféle kapaszkodjunk az utolsó szalmaszálba, hátha.
Most Harry csóválta a fejét határozottan.
- Ginny, a Roxfort továbbra is a legbiztonságosabb hely. Maradj itt, és fejezd be a tanulmányaidat – mikor látta hogy a lány közbe akar szólni, felemelte a kezét, és folytatta. – Emellett sokkal nyugodtabban és jobban tudnám végezni a feladataimat, ha közben nem kellene érted aggódnom, mert tudom, hogy te itt vagy, biztonságban.
- De ez azt jelentené, hogy egy csomó ideig nem láthatlak, és nem is tudnék rólad semmit, hacsak nem az átkozott újságok híreiből. Nem teheted ezt velem!
- Amikor csak tudok, eljövök, és beszélhetünk – biztosította róla Harry. – Kérlek, Ginny!
A lány szomorúan nézett rá. Tudta hogy elvesztette a csatát, hiszen Harry akkor sem vinné magával, ha úgy dönt, hogy elmegy, és vele lakik. Márpedig akkor inkább teljesíti a kérését, és itt ül, ahol még tanulhat is, nem pedig otthon tétlenül ugyan olyan ritkán látva a fiút, mintha a Roxfortot választja. És sokkal inkább, mintsem hogy elveszítse Harryt, mert belátta, hogy a makacssága már-már gyerekes méreteket öltött.
- Rendben – egyezett bele nagyon halkan. – De ha akármi történik, értesíts! S ha úgy érzed, szükséged van valamire, azonnal gyere, hogy segíthessek! – tette hozzá ellentmondást nem tűrően.
Harry elvigyorodott, mind megkönnyebbülésében, mind a lány szavain.
- Leginkább rád lesz majd szükségem, így garantáltan meglátogatlak, ha nem bírom már tovább.
Ginny felnevetett, és odalépett a fiúhoz.
- Igazán?
Harry azonnal átkarolta, és szorosan magához húzta.
- De még mennyire – suttogta, miközben ajkaik össze-összeértek a szoros közelségben.
- Szeretlek – lehelte a lány.
- Nem jobban, mint én téged – felelte Harry, és gyengéden megcsókolta kedvesét.
Ginny azonnal viszonozta, s már araszolgatva, magával vonva a fiút haladt az ágy felé.
- Összes vágyaim téged látnak – nyögte az élvezettől, ahogy Harry ajkai és nyelve a nyakára tévedt.
- Én is borzasztóan kívánlak – sóhajtotta tevékenysége közben a fiú.
Ginny levetette magát az ágyra.
- Akkor gyere! – hívta rekedten, azzal magára rántotta Harryt, és ajkaival máris az övéire tapadt.
Alig néhány perc elteltével a padló tele lett szanaszét dobált ruhadarabjaikkal, míg a levegő megtelt sóhajaikkal, és egymásnak suttogott szavaikkal, ahogy meztelenül összesimultak. Lázasan barangolták be egymás testét, alaposan az emlékezetükbe vésve a másik valamennyi porcikáját, a legkisebb anyajegytől kezdve, a legérzékenyebb pontjukig.
Miután légzésük lecsillapodott, és ismét képesek voltak összeszedetten gondolkodni, Harry megszólalt.
- Nem fogom bírni nélküled – ölelte újra magához a lányt. – Alighanem törzsvendég leszek a Roxfortban.
Ginny felnézett a ragyogó zöld szempárba.
- A lehető leggyakrabban gyere – mondta kicsit remegő hangon, kedvese ugyanis éppen végigsimította az oldalát, hogy keze megállapodjon a fenekénél.
Harry felsóhajtott.
- Sajnos a legtöbb esetben nem rajtam fog múlni.
Ginny végigcsókolta a vállát és a nyakát, majd a füléhez érve odasuttogta.
- Akkor talán mégis magaddal vihetnél.
- Nem. A Roxfortban biztonságban leszel. Inkább ritkábban látlak, de életben maradsz – felelte rögtön a fiú.
- Gondoltam, hogy nem beszélhetlek le róla. De ha vágytól égve fetrengek majd a hiányodtól, és kínomban nem tehetek már mást, minthogy keressek egy vállalkozó kedvű fiút a csillapítására, akkor jusson eszedbe, hogy ezt te idézted elő – fenyegette Ginny félig játékosan, félig szomorúan.
- Megtennéd? – kérdezte Harry, bár tökéletesen tisztában volt a válasszal.
Ginny felnevetett.
- A mondat első részét simán, és gondolom lesz is benne részem. A második felét viszont soha. Rá se tudnék nézni, ha az nem te lennél. Ezen kívül, a nyár még a miénk.
Harry lejjebb csúsztatta a kezét a fenekéről, hogy végigsimítsa a combját, majd visszatért eredeti helyére.
- Figyelmeztetlek, ha ezt még egyszer megcsinálod, kénytelen leszel rendesen nekilátni – szólt Ginny, miután kieresztette az idáig benntartott levegőt az érintés nyomán.
Harry halkan felnevetett, s másik kezével, amely idáig a lány hajában játszott, elindult végigsimítva a tincseit, hátát, s megállapodott a párja mellett szerelme fenekén. Közelebb húzta magához, csípőjét a sajátjához nyomva.
- Örömmel megtenném – mondta.
- Igen, azt érzem – felelte Ginny vágyakozóan, érezve a fiú egyértelmű izgalmát. – Én pedig a legkevésbé sem tiltakoznék. Sőt… - közelebb csusszant a fiúhoz, s testük teljesen összesimult.
- Megőrjítesz – nyögte Harry, majd már semmi mással nem foglalkozott, csak a karjaiban tartott, és őt simogató, csókoló lánnyal.
************************************************
- Ginny hol van? – nézett fel visszaérkező barátnőjére Ron.
- A legjobb kezekben: Harryvel – felelte Hermione, és leült a fiú mellé, a vállára hajtva a fejét.
Ron kissé elpirult, de boldogan fonta a karját a lány válla köré.
- Szerinted?
- Rendben lesznek – mosolyodott el Hermione. – Ginny túlságosan félti. Pontosabban féltik egymást. De biztos vagyok benne, hogy Harry kompromisszumra bírja. Őszintén szólva, ebben a helyzetben az ő megítélése azt hiszem, ésszerűbb.
Ron nem felelt, élete során volt már elégszer része húga hisztijeiből. Jól ismerte ezt az oldalát.
- Harrynek nehéz sora lesz mellette – mondta aztán.
Hermione nevetett, és oldalba bökte a fiút. Egy ideig így ücsörögtek, figyelve a többiek beszélgetését a klubhelyiségben, mígnem ismét Ron törte meg a csendet.
- Te is mellette akarsz maradni, igaz?
Hermionénak nem kellett magyaráznia, mire gondol. Azonnal bólintott.
- A barátom, a testvérem, és az egyetlen reményünk. Segítenünk kell, és sosem terveztem, hogy másként cselekednék. Tovább fogok tanulni, de csatlakozom a Rendhez, és elfogadom Harry vezetését, valamint részt veszek majd minden olyan akcióban, amiben hasznomat veszik. Úgy érzem, a szüleimnek is tartozom ezzel. A muglik annyira védtelenek.
- Harry vezetését? – kérdezett rá Ron.
Hermione felnézett az arcába.
- Ugye te sem hiszed, hogy ez elkerülhető lesz? Pitonnal együtt félelmetes párost alkotnak. A képességei, mind az emberek motivációja és kordában tartása terén már most látszanak. A mágikus hatalmáról nem is beszélve. Szerintem, erről szól a jóslat Ron – csillogtak komolyan a barna szemek. – Harry erre született. Nem egymagában kell harcba szállnia, megvan mindene, amiért követni fogják, és bár végül az ő pálcája jelenti majd a fegyvert Voldemort ellen, nem pusztán abban fog rejleni az ereje.
Ron elgondolkodva bólintott.
Már most rengetegen hűségesek Harryhez, tisztelik, és ami a legfontosabb, tudják, hogy viszont is számíthatnak rá. Nem vakon követést vár el, nem akarja, hogy feláldozzák magukat, és nem szab meg ésszerűtlen szabályokat. Szabad akaratot hagy, tudást ajánl, amiben ő maga is segít, és hatalmat biztosít – védelmet, a sajátjából. Mindezt Albus Dumbledore-ral, Perselus Pitonnal, a barátaival és a Renddel az oldalán.
- Hát legyen – vigyorodott el, és tekintete vidáman, eltökélten csillogott. – Előre, fel a való életre!
Hermione mosolyogva csókolta meg, és a szájába súgva megjegyezte.
- Sokféleképpen kijátszhatjuk a sorsunkat. Minden választás kérdése. És egy biztos, mi győzni fogunk.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
