Harry, már rég elhatározta, hogy legyen bármi az ára, de keresni fog, Ginnynek egy specialistát, aki meggyógyíthatja. Csupán a megvalósítása tűnt, kemény négy hónap után megvalósíthatatlannak. Harry, már vagy hat mugli orvoshoz elvitte kezeltetni, de mind csak a fejüket rázták, és közölték, hogy csak egy Elmegyógyintézet képes megoldani a problémát.

A fiú, már kezdte feladni a reményt. Annak ellenére, hogy, Ginny állapota nem romlott, de sajnos nem is javult. Az eltelt hónapok alatt, rengeteg helyen megfordultak már, mivel Ron, varázsló kémeket, nyomzókat vagy tíz aurort, és őrvarázslókat állított a  keresésükre. Harry, nemrégiben megtudta, hogy Ron lett, az új aurorparancsnok. Egyszer csak, valami furcsa fényt látott maga mögött. Megfordult és megpillantotta régi, szeretett igazgatóját.  Albus Dumbladore állt ott.

- Dumbladore professzor? - Kérdezte, Harry hitetlenkedve, hisz ő már évek óta halott volt.

- Hagyjuk a professzort, Harry, hisz már rég nem vagyok a tanárod! - legyintett, mosolyogva.

- De hát, hogy kerül ön ide?

- Nem neked volt szükséged valakire, aki tanácsot adhat? - mosolygott tovább.

- De hát, honnan...

- Honnan tudom? Ó odafentről sok mindent kilehet deríteni.

- Szóval, tudja, hogy... - még befejezni is szégyellte.

- Tudom-e, hogy megcsaltad, Ginnyt, és, hogy szegény olyan mély depresszióban zuhant tőle, hogy felborult az elméje? - Harry lehajtotta a fejét.

- Harry! - szólt kedvesen az igazgató. - Nem mondanám, hogy nem vagyok csalódott, de... azt sem, hogy nem vagyok büszke rád!

- Rám? Büszke, ugyan miért? - Harry szavai, keserűek voltak, így Dumbledore, bátorítólag a fiú vállára tette a kezét.

- Figyelj rám, Harry! Amit tettél, minden kétséget kizárólag nagyon csúnya dolog. De megbántad, és szembe szállva mindenkivel, elhoztad, Ginnyt, hogy tehess valamit érte. Te vagy az egyetlen, aki még nem adta fel a küzdelmet. Sokszor nem az a nagyobb bűn, ha elkövetünk valamit, mert mindenki hibázhat. De nem! Az a nagyobb bűn, ha valaki meg sem próbálja helyrehozni. Na az tényleg bűnös. De te pusztán, egy fiatal fiú vagy, akivel már annyi rossz történt az elmúlt évek alatt, hogy a fiad elvesztését már nem tudtad feldolgozni!

- De ettől, még nem Ginnyn kellett volna  mindent megtorolnom!

- Nem, Harry. Valóban nem. De én meg tudom neked mondani, hogyan tudsz mindent helyrehozni.

- Hogyan? Van rá módszer? - kapta fel, Harry a fejét.

- Van, de nem mondanám, hogy veszélytelen.

- Nem számít. Érte bármit! - nézett szerelmesen, alvó feleségére.

- Gondoltam! - nevetett fáradtan, Dumbledore. - Mond csak! Hallottál már Whitehair-ről?

- Nem.

- Ő, Merlin ük unokája. Merlin utolsó élő rokona! Whitehair képes uralni az időt - nézett rá nyomatékosan Harryre.

- Na és?

- Ő képes lesz visszatekerni az időt, de nem csak néhány órára, ahogy egy időnyerővel, hanem... évekre.

- Vagyis, visszamehettek a múltba és megváltoztathatom?

- Pontosan - bólintott Albus.

- És, hogy jutok el hozzá? - kérdezte izgatottan.

- Hát épp ez az. Itt jön a nehézség. Az iskolában tanultátok, ugye, hogy hol található, a Roxforti Négyek Kastélya ?!

- Igen, mágiatörténeten. De az csak egy mese, nem?

- Nem egészen.

- Valóban létezik? - csodálkozott, Harry.

- Igen. Ott lakik a varázsló.

- Szóval, menjek el a Roxforti Négyek Kastélyába?

- Igen, Harry. De valamit azért szeretném, ha tudnál - komolyodott el. - Odajutni nem nagy dolog. Az igazi nehézségek, csak azután jönnek. Whitehair, a legmagasabb torony, legfelső szobájában él, remete életet. Nem igazán szereti, ha zaklatják, ezért megtartotta az akadályokat, amit egykor a "Roxforti nagyok" készítettek oda, az illetéktelen behatolóknak. A kastélyt Merlin adta nekik évszázadokkal ezelőtt.

- Nagyjából milyen csapdákra lehet majd számítani?

- Mint tudod, négyük között mindig fenn állt a versengés valamilyen szinten, ezért mindenki tett bele egy kicsit, úgymond... önmagából.

- Tehát, a csapdák nyilván olyan jellegű dolgok, amilyen az ő erényük volt - állapította meg Harry.

- Pontosan, Harry.

- Akkor bele se merek gondolni, mi vár rám, ha Mardekár csapdájához érek - húzta el a száját a fiú.

- Hát őszintén szólva, én inkább Griffendéltől félnék, hisz, mint tudjuk, Mardekár inkább a ravaszságáról volt híres, na de a bátor Griffendél, ugyebár...

- Igen, azt hiszem igaza van! - vakarta meg a fejét Harry. - De mi lesz addig Ginnyvel?

Dumbledore, lassan odasétált az ágyhoz, majd odaült mellé.

- Őt csak bízd rám! - mosolygott kedvesen.

- Biztos?

- Hát persze. Máris biztonságos helyre viszem.

- De hová?

- Majd megtudod - kacsintott, Albus.

- Köszönöm! Nagyon hálás vagyok.

- Akkor ígérj meg valamit, Harry.

- Rendben!

- Nagyon vigyázz magadra!

- Igyekezni fogok! - mosolygott szomorúan.

Dumbledore lassan rátette a kezét Ginny homlokára, majd folyamatosan elhalványult, Ginnyvel együtt.

Harry egy ideig szótlanul nézte az üres ágyat, ahol nem rég még Ginny feküdt, majd igyekezett előszedni iskolás éveiből az emléket, hogy hol is található a Roxforti Négyek Kastélya.

Harry Potter egy hatalmas, kék üveg kastély előtt állt. A kastély egy nagy tó közepén állt, és hatalmas hegyek ölelték körül.

A hatalmas tölgyfaajtón különféle formák voltak. Az egyik sarkában egy zöld kígyó volt, a másikban egy sárga borz, a harmadikban egy kék holló, a negyedikben pedig egy vörös oroszlán. Harrynek nem kellett sokat gondolkodni, hogy eltudja találni, vajon jó helyen van-e, bár még mindig elképesztőnek találta a gondolatot, hogy a hely, amiről gyerekkorában azt hitte mese, most itt volt az orra előtt.

Amikor Harry a kilincshez akart nyúlni, egy nem épp kedves szöveg jelent meg az ajtón.

  "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

A fiú vett egy mély levegőt, és elfordította a zárat.