|
23. fejezet: Egy fiúról
AgiVega 2010.01.14. 18:56
2004. május 21, egy kávéház Athénban
Spiro lustán játszadozott a kiskanállal a kávéjában, és átkozta a napot, amikor megfogant benne a gondolat, hogy belépjen a Körbe. Ha ő nem akart volna annyira belépni, a nővére sem akart volna. Ha a nővére nem lépett volna be, sosem találkozott volna Jaszon Stephanidesszel, és ha nem találkozott volna Jaszonnal, akkor az nem ejtette volna teherbe
A fenébe Jaszonnal!
Spiro úgy érezte, puszta kézzel képes lenne megfojtani a férfit, ha meglenne hozzá az ereje. De nincs. Így aztán csak idegesen kavargatta a kávéját. A nővére, Leto pár órája kezdett vajúdni és Spiro egyszerűen nem tudta rászánni magát, hogy a Kör főhadiszállásán maradjon, és hallgassa a nővére sikolyait, vagy figyelje Jaszont, amint forró vizes lavórokkal és száraz törölköző-halmokkal szaladgál.
Megkérhette volna Phaedrát, hogy bemehessen az ő lakrészébe, de férje halála óta Phaedra egyszerűen kibírhatatlan volt. Nos, bizonyos szempontból Spiro meg tudta érteni az asszonyt: az ő állapotában más sem lenne kevésbé morcos, de – noha ezt Spiro sosem vallotta volna be magának -a nő egyenesen megrémítette őt.
Miután azt mondta nővérének, „most már látod, miért nem kellett volna azzal a pojáca Jaszonnal szóba állnod”, és a nő antik görög vázákat vágott hozzá két összehúzódás között, Spiro úgy döntött, olyan messzire kerüli Letót, amennyire csak lehet.
Tehát a kanalával játszadozva üldögélt egy mugli kávéházban, és hallgatta a szomszédos asztalnál ülő kövér, szőke férfi és csontos társnője beszélgetését. Nem mintha a párbeszéd érdekelte volna, de mégis lekötötte a figyelmét, és elterelte gondolatait nővére szüléséről, valamint arról a vágyáról, hogy megfojtsa Jaszont, aki még mindig nem kérte meg a nővére kezét. Hogy merészeli nem megkérni őt???- füstölgött magában Spiro.
A pincér a szomszéd asztalnál ülő párhoz lépett és hozta a számlát. A szőke férfi átnyújtotta hitelkártyáját.
- Sajnálom, de nem fogadunk el hitelkártyát, Mr.… Dursley – szólt a pincér meglehetősen rossz angol kiejtéssel, elolvasva a nevet a szőke férfi kártyáján.
Spiro szeme elkerekedett.
- Na jellemző! Mondták nekem, hogy ez a hely a világ végén van, de nem gondoltam, hogy itt még hitelkártyát sem tudok majd használni! – füstölgött Mr. Dursley.
- Dudley, drágám, azt hiszem, van nálam valamennyi készpénz – gügyögte a nő, és keresni kezdte a pénztárcát a kézitáskájában.
- Köszi, Priscilla édes – mosolygott a szőke férfi, amint társnője kifizette a számlát.
Amint a pincér elment, Spiro felugrott és Dursleyék asztalához ment.
Dudley rosszalló pillantással nézett fel. – Mit akar? Már rendeztük a számlát.
- Ó, én nem pincér vagyok – rázta a fejét Spiro. – Csak meghallottam, hogy Dudley Dursleynek szólították, uram, és kíváncsi vagyok, ön ugyanaz a Dudley Dursley-e, aki tavaly júniusban meghalt?
Dudley és Priscilla gyors pillantást váltott, amely azt sugallta, hogy mindketten őrültnek tartják a fickót.
- Úgy nézek ki, mint aki halott? – kérdezte Dursley.
- Hát, nem igazán… azt hiszem rosszul tettem fel a kérdést. – Spiro megfogott egy széket, és odaült a Dursleyék asztalához. – Kérem, ne nézzen bolondnak Mr. Dursley, de történetesen ismertem valakit, aki egy darabig a Dudley Dursley nevet használta. Egyesek szerint az igaz neve Harry Potter volt, de…
- Harry? – hördült fel Dudley. – Az a szemét az én nevemet merte használni?
- Igen… és történetesen az ön nevét használta, amikor meghalt, így szeretném tudni, ismerte-e őt.
- Ismertem, mint a rossz pénzt! – vetette oda Dudley. – Az unokatestvérem volt. Meghalt? – Spiro bólintott. – Hm, az igazat megvallva, nem nagyon lep meg. Állandóan csak a bajt kereste… hogyan halt meg?
- Amennyire én tudom, vízbe fúlt – vont vállat Spiro.
- Úgy kell neki – felelte Dudley. – Nem csoda, a szüleim engem járattak úszóleckékre, de Harryt soha. Nem is érdemelte volna meg a kis hülye.
- Pontosan, drágám – gügyögte Priscilla.
- Öhm, ez a feleségem, Priscilla – fordult Dudley a görög varázslóhoz. – Tudja, éppen a mézesheteinket töltjük itt. És az ön neve…?
- Papafotiu, Spiridon Papafotiu.
- Mondana még valamit a nyavalyás unokatestvérem haláláról, Mr. Papafotiu? – kérdezte lelkesen Dudley.
Egy magas férfi, aki éppen belépett a kávézóba, elégedetten dörzsölte össze a kezét a név hallatán. Amint Spiro belekezdett a történetbe, miszerint azt hitte, hogy Harry ejtette teherbe a nővérét, és hogy Harry gyilkolta meg a szicíliait, a magas férfi szája önelégült vigyorra húzódott. – Papafotiu, mi? – suttogta. Már egy jó ideje követte a fickót, mert úgy találta, a fiatalember hasonlít a Diggoryék fotóján szereplő fiúra. Eddig azonban nem volt száz százalékig biztos benne, hogy tényleg az a személy, akit keres. Most azonban… – A Sötét Nagyúr elégedett lesz… roppant elégedett lesz.
Körülbelül ugyanebben az időben a távoli Nagy-Britanniában Ginny kétrét görnyedt fájdalmában. – Ez még nem lehet… - zihálta – Túl korán… két héttel korábban mint kéne…
Amikor az első összehúzódás elmúlt, végre észrevette, hogy egy tócsában áll. Nem is érezte, hogy elfolyt a magzatvíz, ugyanis a fájdalom olyan intenzív volt. A szekrényhez botladozott, száraz ruhát vett ki, és nagy nehézséggel átöltözött, aztán zúgó fejjel az ágyára rogyott. Annyira bízott benne, hogy még két hétig nem kezdődik el… talán ez azt jelenti, hogy valami baja van a kisbabának? Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy a gyermeke beteg, aztán rájött, hogy a gyermek egészségi állapota mit sem számít, ha fekete hajjal jön a világra…
Egy kép villant az agyába: egy kép, melyben Draco az újszülöttre szegezi pálcáját, Avada Kedavrát kiáltva…
Hisztérikus zokogás vett erőt Ginnyn. Könnyei záporától nedves lett a ruhája, de eszébe sem jutott még egyszer átöltözni.
Így talált rá Blinky negyedóra múlva, mikor belépett Ginny ebédjével.
- Úrnő! – a házimanó sietve lerakta a tálcát Ginny éjjeliszekrényére, és odafutott hozzá. – Mi történt, úrnőm? Úrnőm jól van?
Ginny egy pillanatra abbahagyta a zokogást, és a manóra nézett, de válasz helyett nyögve dudorodó hasához kapott.
- Jaj, ne! Már itt az ideje? – képedt el Blinky.
Ginny némán bólintott, fogát összeszorítva próbálta visszatartani a fájdalomkiáltást. – Tudsz… tudsz segíteni? – dadogta egy pillanat múlva.
A manó füle lekonyult. – Blinky nagyon sajnálja, úrnő, de Blinky nem képzett bába… Blinky csak a kishúga születését látta, de az nagyon-nagyon régen volt!
Ginny megragadta a manó karját. – Nem azt akarom, hogy te segíts nekem a szülésnél… hanem menj, keresd meg a medimágusnőt… azt, aki legutóbb itt volt.
- Blinky sajnálja, de Blinky azt hallotta, hogy a medimágusnő elköltözött a faluból… Wrinkly szerint gazdám fizetett neki, hogy menjen el… mert ő volt, aki megállapított a terhességet… Gazdám tudja, hogy a medimágusnő sejti, hogy a gyermek nem az övé, és…
- …és Draco nem akarja, hogy egy lélek is megtudja, kié a gyermek – fejezte be Ginny a manó mondatát.
Blinky bólintott.
- Akkor neked kell segítened. Még ha nem is tudsz sokat a szülésről… kérlek, Blinky. Ne hagyj magamra… Nem tudom egyedül megcsinálni.
- Blinky nem hagyja magára az úrnőt, Blinky megígéri – mondta a manó lelkesen. – Blinky előkeríti Bobbyt és Wrinklyt is segíteni… ha az úrnőt nem zavarja, hogy itt vannak…
Ginny szomorúan elmosolyodott. – Túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy zavarban legyek két hím manó előtt. De… mi a helyzet Dracóval? Itt van most? Meg fogja tudni, hogy megindult a szülés, és lehet, hogy itt akar majd lenni…
- Blinky semmit sem tud gazdámról… egy órája elment, talán délután visszajön, talán nem…
Ginny azt kívánta, hogy Draco ne jöjjön vissza, legalább addig, míg a kisbaba megszületik.
- Szép fogás volt, fiú! – Griffendél Godrik helyeslően tartotta fel az ujját Harry felé, amint az Elíziumi mezők tribünjén felzúgott a tömeg és lelkesen lengette a zászlókat.
Harry rávigyorgott a csapatkapitányra. Boldogabb volt, mint jó ideje bármikor. Mióta az Alvilágba érkezett, harmadszor sikerült elkapnia a Snidgetet Brutus orra elől. Brutus, akinek jelentősen kevesebb foga volt előző egymás elleni meccsük óta, csúnyán nézett rá a bosszankodó Raszputyin és Malazár kíséretében.
Harry oda sem figyelt a vesztes csapat tagjainak sötét pillantásaira, és hagyta, hogy elnyelje az ünneplő tömeg. Még mindig sokan akarták az autogramját, és egyre többen jöttek a Tartaroszból is - nyilvánvalóan a Tartarosz lakóinak elegük lett abból, hogy Dolores Umbridge állandóan azzal kérkedik, hogy van Harry Potteres autogramja; így a többiek is akartak maguknak egyet. Tiszteletük jeleként némelyikük adott Harrynek valamit, ami a kutyakekszre hasonlított, és bár Harry elég furcsa szokásnak találta ezt, nem volt szíve elutasítani ezt az „ajándékot”. Talán a tartarosziak mind úgy gondolkodtak, mint Marge néni, aki szerint a kutyakeksz kiváló ajándék embereknek is.
Megint órákig tartott, mire a tömeg eloszlott, és már sötétedett, amikor Harry a Potter ház felé indult. A szülei már hazamentek, és anyja biztosan ízletes melaszos tortával várja őt. A melaszos torta puszta gondolatára is összefutott a nyál a szájában. Senki sem tud olyan csodás tortákat sütni, mit Lily…
Gyönyörű, romantikus este volt. A környéken szerte-szét növő rózsabokrok édes illata betöltötte a levegőt. Ilyen estéken, mint a mai, Harry még jobban szerette volna elhagyni az Alvilágot, és visszatérni Ginnyhez. Tényleg, jutott eszébe, már egy hónap se kell, és Ginny megszabadul a Végzet Varázstól, és elkezdhetik közös életüket, együtt…
A fenébe, Cedric, miért nem tudtál még visszajönni? - gondolta keserűen, aztán hirtelen kiáltást halott a fejében.
A jobb oldaladon, Harry!
Jobbra fordult, és látta, hogy három troll-szerű alak tűnik fel a bozótból, hatalmas sziklákat cipelve. Minden olyan hirtelen történt, hogy még háromszázhatvan fokos látásával sem észlelte elég gyorsan a veszélyforrást.
Gondolkodás nélkül előkapta a pálcáját és Reductót kiáltott a feléje zúgó sziklákra. A nagy kődarabok millió apró szilánkra robbantak; némelyik eltalálta a trollokat (vagy akármik voltak is), felbőszítve őket. A három hatalmas alak vicsorgó foggal, fenyegetően morogva Harryre vetette magát. Harry nem vesztegette az időt és Tempus Glacieturt kiáltott, megdermesztve támadóit.
- Na ezt elintéztem – mormolta, épp amikor valami hatalmas és nagyon nehéz dolog leütötte a lábáról.
Mozdulni sem tudott a nehéz valamitől, amely a hátán állt. Az ütközéstől elejtette a pálcáját és hiába nézett körül, sehol sem látta.
- Kerberosz, te rossz kutyus! – hangzott fel Khárón mérges hangja, amint sztüxi révész odasietett hozzá. – Mit képzelsz, otthagyni az őrhelyedet, és megtámadni a holtakat?
- Ööö, tulajdonképpen én nem vagyok halott – mondta Harry. - De hálás lennék, ha szólna ennek a túlfejlett kölyökkutyának, hogy szálljon le rólam…
Khárón előhúzott egy kutyakekszet a zsebéből és átdobta a válla fölött. Kerberosz rögtön leugrott Harryről, és a kekszet kezdte keresni a fűben.
- Harry, jól vagy? – szaladt oda Linda pihegve. – Láttam… láttam, hogy azok a valamik megtámadnak, és rád akartam kiáltani, de valaki megragadott hátulról, és a számra tapasztotta a kezét, és… Ó, annyira aggódtam…
- Jól vagyok – ült föl Harry. – Még jó, hogy sebezhetetlen vagyok, különben ez a kutya összezúzott volna… nyilván ez volt a szándéka annak, aki rám uszította.
- Azt gondolod, hogy valaki a kutyusomat akarta felhasználni, hogy megsebezzen? – döbbent meg Khárón. – Nahát, micsoda gonosz népek vannak! Lefogadom, hogy a Tartaroszból volt valaki, csak azok lehetnek olyan perverzek, hogy elcsalogassák a kiskutyámat a folyótól… kíváncsi vagyok, hogyan csinálták?
- Gondolom, egy csomó kutyakeksszel – vetette fel Harry és kiürítette a zsebeit, melyekből legalább hat szem keksz potyogott a fűbe. Tehát a tartarosziak „ajándéka” mégsem ajándék volt… azért adták Harrynek, hogy kutyakeksz-szagot árasszon. – Kíváncsi vagyok, ki volt az értelmi szerzője a dolognak – jegyezte meg Harry. – Malazár? Az egyik Borgia? Hm. Ha én ezt elmesélem, hogy valaki kutyakeksszel akart kicsinálni…
- Rögtön jelentem az esetet Hádésznak! – mondta Khárón. – Ezekkel mi legyen? – mutatott a megdermedt trollokra.
- Reggelig nem mozdulnak meg, az Idődermesztő bűbáj hosszú távú változatát használtam – felelte Harry. – Hádész értük küldethet reggel.
Miután Kerberosz felszedegette a lepotyogott kekszeket a fűből, Khárón elvezette, miközben leszidta, amiért hagyta, hogy gonosz emberek elcsalogassák a Sztüxtől.
- Láttad a támadódat? – fordult Lindához Harry.
- Nem. Hátulról ragadtak meg, és a fejemet olyan erősen fogták, hogy megfordulni sem tudtam, hogy megnézzem, ki az. Amikor megdermesztetted a trollokat, hirtelen elengedtek, biztosan megijedtek, amikor észrevették, hogy nálad van a pálcád. Rögtön megfordultam, hogy megnézzem, ki az, de már eltűntek a bozótban, és jobban érdekelt az, hogy mi van veled, mint hogy utánuk fussak…
- Te figyelmeztettél? – kérdezte Harry.
- Igen. Nem tudtam kiáltani, de mentális üzenetet küldhettem.
- Köszönöm.
- Nem mintha igazán szükséged lett volna rá. – vont vállat a nő. – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy sebezhetetlen vagy.
- Én is hajlamos vagyok elfelejteni – vigyorgott a varázsló. – Velem tartasz a szüleim házába egy kis melaszos tortára?
- Köszönöm, nem – rázta fejét a nő. – Nem akarok zavarni.
- Nem zavarsz minket. Linda… tudom, azt hiszed, gyűlöllek azért, ami történt, de… nem. Nyolc hónapom volt átgondolni a dolgot, és dühös sem vagyok rád, és nem is szégyellem magam miatta. Már nem. Nem akarom, hogy ez tönkretegye a barátságunkat. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy Voldemort lánya az egyik barátja, nem igaz?
Linda visszamosolygott rá. – Hol van az a melaszos torta?
Kétágú villám szelte át az eget, néhány pillanatra megvilágítva a Malfoy kúria környékét és Ginny szobáját. A dögrés után minden csendes és sötét lett újra, az egyetlen fényforrást az éjjeliszekrényen álló gyertyák adták.
A vihar délután öt óra körül kezdődött és azóta sem akart csillapodni.
- Jól csinálod, úrnőm – cincogta Blinky, akinek a homlokán hideg veríték csillogott.
- Jól? – krákogta Ginny. – Már… mióta tart… Tíz órája? Nem… nem csinálom jól!
Újabb villámcsapás világította be a szobát és a benne lévőket. Blinky megrémült, amint a hirtelen fény Ginny arcára esett: az úrnője holtsápadt volt és verítékben úszott, máskor ragyogó haja a halántékára tapadt és csapzottan hullt a vállára. De legjobban a rengeteg vér rémítette meg a manót, amely úrnője lepedőjét áztatta – szegény asszony már órák óta vérzett. Órák óta… és a baba csak nem akart kijönni… Mi lesz, ha úrnője elvérzik? Bizonyára valami baja történt a kisbabának, Ginny ugyanis órákkal előbb nyomni kezdett, mégsem tudta világra hozni, mivel az összehúzódások nem jöttek elég sűrűn.
- Tarts ki, úrnőm, kérlek, tarts ki! – motyogta Blinky, amint Wrinkly és Bobby bejött egy lavór forró vízzel és néhány tiszta törölközővel. Blinky rögtön törölgetni kezdte Ginny nyirkos homlokát. – Akar úrnőm egy kis vizet?
- Nem… nem, Blinky, csak azt akarom, hogy végre túl legyek rajta… - suttogta a fiatal boszorkány, akinek már alig volt elég ereje beszélni.
- Túl leszel rajta, úrnőm, csak még egy kicsit tarts ki! – bátorította Bobby. – Gondolj… gondolj szép dolgokra, mint például arra, hogy hamarosan a karodban tarthatod a kisbabát!
A karomban tartom a babát… és akkor jön Draco és kitépi onnan… Ha nem lett volna még a síráshoz is túl kimerült, Ginny biztosan zokogni kezdett volna a gondolatra. Gondolj szép dolgokra… Mire? Gondolj… gondolj Harryre… Harry… Látsz engem most? Látod, mit tettél velem? Mit tettünk? Nem kellett volna viccelődnöm az „angolnával”, akkor talán nem történt volna meg… Ó, Harry miért nem haltam meg veled együtt?
Éjfél után nem sokkal a nyári vihar még mindig dühöngött odakint, viharos szél csapkodta a szoba ablakát, de Ginny már nem hallotta.
Blinky, Bobby és Wrinkly az ágyon heverő ernyedt alakot nézte, amelynek a teste köré véráztatta takaró csavarodott.
- Szegény, szegény szerencsétlen – lehelte Bobby. – Olyan szép élete lehetett volna…
- Igen – szipogott Blinky. – De nem lesz… a fia nélkül nem lesz…
Wrinkly mélyet sóhajtott. – Pedig olyan szép kisfiú volt…
- Az volt – bólintott Bobby és felvette a kis batyut az ágyról az eszméletlen Ginny mellől.
- Gyerünk… temessük el szegénykét, mielőtt gazdám visszatér… Isten tudja, mit tenne a holttesttel…
- Pláne, ahogy kinéz – bólogatott Blinky, és egészen ráhúzta a piszkos takarót a kicsi fiú arcára, hogy elrejtse a sűrű fekete hajat, amely még ragacsos állapotában is szerteszét állt. – Én… én az úrnővel maradok, ti ketten menjetek. És legyetek csendben. Nem tudjuk, gazdám visszajött-e már… jobb, ha nem tudja meg…
A két hím manó bólintott és kiosont a szobából, Harry Potter kisfiának mozdulatlan testét cipelve.
Harry nehezen tudott elaludni a támadás után. Linda közreműködésével elmesélte az esetet a szüleinek és Siriusnak, akik testületileg felháborodtak.
- Persze, hogy Malazár műve, akármibe lefogadom! - csapott az asztalra ingerülten Sirius.
Lily idegesen gyűrögette a zsebkendőjét. - Ugye tudod, hogy meg akartak ölni?
- Persze, hogy tudom - felelte Harry. - De nem tudták, hogy nem sikerülhet nekik.
- Csak figyelj oda, fiam, lehet, hogy most rájöttek, hogy nem árthatnak neked, és talán legközelebb valami mással próbálkoznak… például beletesznek valamit az italodba, amikor nem veszed észre… ne feledd, méreggel megölhetnek, mert az belülről hat!
- Óvatos leszek - ígérte Harry komolyan, majd bejelentette, hogy álmos és aludni megy.
Azonban órákon keresztül csak nem jött álom a szemére, és amikor végre elszenderült, rémálmai voltak, és dobálta magát álmában. Dühöngő viharról álmodott, villámcsapások cikáztak az égen, és Ginny… Ginny szenvedett. Mi a baj, Gin? - kérdezte álmában, de nem kapott választ. Gin? Gin? Mi bánt?
Hirtelen az álom megváltozott és szerelme fájdalomtól eltorzult arca helyett lányát, az élő kislányát látta. A gyermek ott áll előtte és zöld szeme a félelemtől tágra nyílt.
- Ne félj, gyermek, hamar túl leszünk rajta, nem fog fájni - mondta neki Harry ismét magas és hideg hangon. Megint Voldemort vagyok - gondolta álmában és fel akart ébredni, hogy ne lássa, mit tesz a lányával az a perverz, gonosz teremtmény, de valamiért képtelen volt felébredni.
A kislány engedelmesen kinyújtotta a kezét, miközben egész teste remegett a félelemtől. Harry a csuklójára szegezte a pálcáját, és a kislány arca eltorzult, amikor a pálca hegye a bőréhez ért, mert egy vágás nyílt rajta, és vénájából szabadon folyt a vér. Harry pókszerű bal keze megragadta a gyermek kezét, míg egy másik, nyilvánvalóan női kéz kis csuprot tartott Amrita karja alá, hogy felfogja a csepegő vért. Harry látta, hogy Amrita alsó ajka is vérezni kezd, mert olyan erősen harapta be, hogy visszatartsa a fájdalmas nyögdécselést. – Látom, megtanultad leküzdeni a hisztériádat. Nagyon helyes, Voldemort Nagyúr nem szereti a nyafogó gyerekeket! – ezzel Harry suhintott a pálcájával, és a seb a kislány kezén bezárult, mintha ott sem lett volna.
- Nem is nyafogtam! – motyogta Amrita, aztán megrándult az arca, mivel rájött, hogy éppen visszafeleselt a nagyapjának.
Harry érezte, hogy elfutja a méreg, és meg akarta büntetni a szemtelen kölyköt, de hirtelen Monstro baktatott be a terembe egy pergamen tekerccsel.
- Nagyuram, ez most érkezett Rodolphustól.
- Akkor olvasd fel! – parancsolta Harry a kövér halálfalónak, aki rémültnek látszott az olvasás gondolatára. – Jól van, akkor Bella, olvasd fel te.
Bellatrix suhintott a pálcájával, mire a pergamen a kezébe röppent Monstro markából, aztán megköszörülte a torkát és olvasni kezdte a levelet.
“Nagyuram!
Jó híreim vannak számodra. A fényképek segítségével, amelyeket Diggoryék házából küldtél nekem, sikerült találnom valakit, aki a fotón szereplő fiatalemberre hasonlít. Ma kihallgattam egy beszélgetést a megfigyelt személy és néhány mugli között, és a fickó elárulta, hogy a neve Spiridon Papafotiu…
- Aha! – kiáltott fel Harry örömmel.
Bellatrix folytatta:
… szerencsére Mrs. Diggorynak volt egy egészen új képe is azok közt az évtizedes képek között, így könnyebben felismertem a fiút. Követem Papafotiut, de erősítést kell kérnem, mert nem akarom megpróbálni, hogy egyedül kapjam el. Nem kockáztathatom, hogy megint kicsússzon a kezeim közül.
Tisztelettel:
Rodolphus
- Remek, ez igazán remek! – mondta Harry, és olyan elégedettség töltötte el, amilyet már régen nem érzett. Nevetni kezdett, és nevetése visszhangzott a gyéren megvilágított kamrában…
Hirtelen felült az ágyában, és levegőért kapkodott. Lehet, hogy Voldemort nevetése ébresztette föl?
- Ezt nem hiszem el… megint ő voltam… és Spirót üldözi… de hát miért? Mije lehet Spirónak, ami Voldemortnak kell? – Harry a fejét vakargatva próbálta megfejteni a rejtvényt, de túl fáradt volt, ezért képtelen volt tisztán gondolkodni. Állát felhúzott térdére hajtotta, és elfojtott egy ásítást. Próbált minden egyes részletre visszaemlékezni, de csak azt tudta felidézni, hogy Voldemort el akarja kapni azt az idióta Spirót (Harry már sajnálta a szegény fickót), valamint azt, hogy Voldemort megint Amrita vérét használta. És Amrita feleselt vele! – Hah! Az én lányom! – suttogta Harry vigyorogva. Nagyon büszke volt a kislányára.
Olyan érzése támadt, mintha a Voldemort-álom előtt valami mást is álmodott volna… de már nem emlékezett rá, hogy mit.
Voldemort nevetése visszhangzott a kamrában, és Amrita elhátrált tőle, még mindig a csuklóját szorítva. Bár a vágás eltűnt, még fájt a helye, mint valami fantom-fájdalom.
A következő pillanatban nagyapja abbahagyta a nevetést, de olyan hirtelen, hogy megijesztette a kislányt.
A Sötét Nagyúr arcára pillantott és megdöbbenést látott rajta… vagy inkább rémületet? Hát a nagyapa is képes megrémülni? A kislány még soha nem látta ilyennek… ijesztő volt.
- Nagyuram…? – szólalt meg Bellatrix.
- Lehetetlen… - motyogta Voldemort.
- Micsoda, nagyuram? – kérdezte McNair.
- Éreztem őt. Megint az elmémbe nézett… Az a nyomorult kis tetű, még mindig él!
- Kicsoda? – pislogott Monstro.
- Harry Potter, te idióta!
Amrita a szájára csapta a kezét, hogy elfojtsa a boldog sikolyt, amely majdnem kiszökött rajta.
- Ööö… biztos vagy benne, hogy él, nagyuram? – hebegte Féregfark.
- Hát persze, te bolond! – harsogta Voldemort. – Halottak nem hallgathatják ki a gondolataimat, csak élők! És Potter épp azt tette. Tudjátok mit jelent ez?
- Azt jelenti, hogy tud a görög fickó elfogásáról szóló terveidről – mondta Bellatrix nyugodtan, bár az arca elég sápadt volt.
- Pontosan – morogta a Sötét Nagyúr. – Tudja, és megelőzhet minket. Nincs veszteni való időnk, el kell kapni ezt a Papafotiut, amilyen gyorsan lehet, nehogy Potter előttem szerezze meg a halhatatlanság receptjét!
- Meghalt… meghalt, ugye? – suttogta Ginny Blinkynek, amikor magához tért.
- Csitt… ne beszélj úrnőm, ne fáraszd ki magad még jobban. Aludj – mondta csitítóan a házimanó.
- Mondd meg, Blinky. Tudnom kell.
A manó füle lekonyult, és teniszlabda nagyságú szemei megteltek könnyel. – Blinky annyira, de annyira sajnálja, úrnő! A kisfiú nem sírt fel, meg sem mozdult… halva született… A többiek elmentek… eltemetni őt…. mielőtt gazdám megjön…
- Szóval… fiú volt… - mondta Ginny reszketeg hangon. Próbált a manó felé fordulni, de nem volt ereje megmozdulni. – Hogy… hogy nézett ki?
Blinky lenyelte a gombócot a torkában. – Óóóóó, úrnőm… - zokogni kezdett, kezébe rejtve csúf kis arcát.
- Milyen volt? – ismételte a kérdést Ginny.
Blinky szipogott, és megtörölte az orrát a ruhaként viselt párnahuzatba. – Nagyon… szép volt, úrnőm.
- Milyen… milyen volt… a haja? Vörös… vagy fekete?
- F… fekete, úrnőm, hollófekete…
Egy árva könnycsepp gördült le Ginny arcán, de nem törölte le, ahhoz is túl kimerült volt, hogy a karját fölemelje.
- Akkor szerencséje volt.
- Szerencséje? – Blinky hatalmas szeme még jobban kitágult.
- Szerencséje – ismételte Ginny. – Természetes halállal halt meg. Én… én boldog vagyok, hogy így halt meg… hogy nem Draco ölte meg… az olyan… méltatlan halál lenne… egy Potterhez. Egy Malfoynak nincs joga… legyőzni egy Pottert… A kicsikémet nem győzték le… - Ginny hangja zokogásba fúlt, könnyei azonban nem hullottak – csak a testét rázta a zokogás, de a szeme száraz maradt.
- Mi folyik itt? – szólalt meg egy elnyújtott hang. Sem Ginny sem Blinky nem vette észre, hogy Draco kinyitotta az ajtót.
Ginny nem felelt, csak folytatta a sírást.
- Kérdeztem valamit! – csattant föl Draco. – Lumos!
Pálcája fénye megvilágította Ginny ágyát. Ginny hunyorgott a hirtelen vakító fényben, és olyan kifejezéssel meredt a férjére, amely ismeretlen volt Draco számára. A férfi látta már dühösnek, szomorúnak, még gyűlölködőnek is a feleségét, de ilyennek még soha. Ginny úgy nézett ki, mintha mindhárom érzelem keveredne az arcán, valami megfoghatatlannal együtt. Egy pillanatig Draco azt hitte, Ginny szellemével áll szemben, vagy egy Ginny alakú mumussal, amely bármelyik pillanatban rátámadhat…
Tekintete végül az asszony hasára vándorolt, amely jóval laposabb volt, mint azelőtt. A levegőt izzadtság és alvadó vér szaga töltötte be.
- Hol van a gyerek? – kérdezte.
- Ahol akartad, hogy legyen – felelte Ginny csendesen.
- Hogy érted ezt? – vonta össze szemöldökét a szőke varázsló. – Hol van?
- Öt láb mélyen a föld alatt… gondolom – mondta a nő olyan hidegen, hogy Draco hátán végigszaladt a hideg.
- Eltemetve?
- Miért… mit tennél… valakivel… aki meghalt?
Draco felesége szemébe nézett. A nő szeme nem volt a szokásos meleg csokoládébarna volt, inkább halvány barna, majdnem áttetsző… és üveges… Semmi érzelem nem tükröződött benne.
- Hogy történt?
- Halva született – suttogta Ginny és pislogás nélkül bámult a sötét mennyezetre.
- Ó… - Dracónak egy pillanatig kedve lett volna azt mondani „sajnálom”, de aztán rájött, hogy felesége törvénytelen gyermekéről van szó, aki felesége és Potter fajtalankodásának „mellékterméke”… A fenébe Potterrel, a fenébe az emlékével, és mindenkivel, aki valaha is szerette!
Azonban még Draco sem értette hogyan, vagy miért, de valami megmozdult a lelkében, és hirtelen nehezen nyelt, mintha valami titokzatos erő összepréselné a nyelőcsövét... Düh támadt fel benne, de rájött, hogy nem Ginnyre dühös, nem is Potterre, hanem… saját magára.
Dühös volt magára, hogy sajnálja az asszonyt. Kilenc hónap alatt már másodszor érzett bűntudatot. Először akkor érezte, amikor Phaedrával lefeküdt, és kiosont, míg a nő aludt. Akkoriban úgy vélte, hogy Phaedra sokban különbözik a felségétől, de most ráeszmélt, hogy a feleségében és Phaedrában sok a közös vonás: mindkettőjüknek volt egy gyermeke Pottertől, és mindketten elvesztették a gyermeket is és Pottert is.
- Milyen… milyen volt? Láttad? – fordult Ginnyhez.
- Nem, nem láttam őt… - felelte a nő olyan álmodozó tekintettel, mintha hirtelen átváltozott volna Luna Lovegooddá. – De Blinky azt mondta olyan volt, mint Harry… örülök, hogy meghalt.
- Örülsz? – Draco azt hitte, rosszul hall. Talán a kint tomboló vihar volt annyira hangos, hogy félreértette a szavakat.
- Igen – felelte az ifjú anya, még mindig rá sem nézve férjére. – Legalább nem ölhetted meg.
Draco összerezzent. Ginny igazán elhitte, hogy meg akarja ölni a babát? Draco beleharapott az alsó ajkába. Gondolt valaha is komolyan arra, hogy megöli a gyereket? Talán igen, de csak első felindulásában, amikor megtudta, hogy Ginny tényleg megcsalta… mellesleg akkor részeg is volt, és nem gondolkodott tisztán.
- Elviszlek a Szt. Mungóba – mondta végül.
- Miért? – Ginny különös, átható pillantást vetett rá.
- Szörnyen nézel ki, Ginny, orvosi vizsgálatra van szükséged, és…
- …amire szükségem van… az tiszta ruha… és hogy békén hagyjanak – mondta halkan a nő. – Menj ki.
Draco nem volt az a típus, akinek parancsolgatni lehet, de ezúttal rögtön engedelmeskedett. Az ajtó felé indult, de a küszöbön megállt és visszafordult. – Ööö… ha szükséged lenne valamire…
- …akkor hívom a manókat – válaszolt Ginny, és a szeme lecsukódott. A férfi alig csukta be maga mögött az ajtót, amikor kimerült álomba zuhant.
A manók párnahuzat-ruháját erős szél cibálta, amint előre küzdötték magukat az éjszakában. Egyikük a kicsi Potter fiút cipelte (vagy Malfoyt? - hiszen ennek a babának még neve sem volt!), a másik két ásót vitt.
- Ez jó hely lesz – szólalt meg Bobby, és lerakta a kis csomagot egy fűfoltra a fűzfa alatt.
Mindketten ásni kezdtek. Arcuk és ruhájuk csurom vizes lett, miközben a válluk fölött dobálták át a földet az ásóval. Az esőcseppek könnyeikkel keveredve folytak le az arcukon és végig hosszú orrukon.
- Mi volt ez? – kérdezte hirtelen Wrinkly.
- Bobby azt gondolja, mennydörgés volt – felelte Bobby.
- Nem… ez valami más volt – rázta fejét Wrinkly.
- Egy macska?
- Egy elázott macska, mi?
- Bobby nem tudja – vont vállat Bobby és tovább ásott.
- Wrinkly megint hallja – jegyezte meg Wrinkly.
- Most Bobby is hallja… Mi a… - körülnézett, a hang forrását keresve. Aztán tekintete ráesett a… - Uram irgalmazz…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
